A keresztény lelkiség története
(egyházszakadások és azok lelki következményei)
Írta: Népfalussy Gellért

A kereszténység kétezer éves történetén végigtekintve megállapíthatjuk, hogy a vallásgyakorlásnak mindig is közösségi dimenziói voltak. Minden kornak és felekezetnek megvolt a maga sajátos lelkülete, amely lelkiséget közösségi keretek között élte meg. Erre a lelkiségre jelentős hatással volt a korszellem, a társadalom világnézete, de a hívő nyáj pásztorainak életfelfogása is.

Az őskeresztények számára Krisztus második eljövetelének közeli várása volt a fő motívum; a szent iratokban ezért is találkozunk a közös élet és a vagyonközösség gyakori felbukkanásával. Szent Pál kénytelen is inteni híveit, hogy ne henyéljenek, hanem igyekezzenek hasznos munkát végezni, hiszen sokan azt gondolták, hogy elegendő az imádságos életnek szentelni az idejüket, mivel Krisztus hamarosan ismét eljön, nemsokára vége ennek a világnak, olyannyira közel van már Isten Országa, hogy az eddig megtermelt javak elegendőek a még hátra levő rövid időre.

A korai keresztény közösségekben sem volt természetesen minden ideális, sok esetben a viszály, s széthúzás jellemezte a közösségeket, sokszor felütötte a fejét a rivalizálás, amely az apostoloknak és utódaiknak életét gyakran megkeserítette. Mindezen nehézségek ellenére elmondhatjuk, hogy a kereszténység a Krisztus születése utáni negyedik század első negyedéig élte hőskorszakát. Ez a korszak a szellemi elitnek kedvezett, hiszen az üldöztetések közepette a hitehagyás, az emberölés vagy a paráznaság képezték a legsúlyosabb bűnöket, amellyel egy keresztény lelke üdvösségét kockáztathatta. A hosszú bűnbánati és vezeklési időszakok, illetve a gyakran mindössze egyszeri bűnbocsánat lehetősége, komoly visszatartó erő volt a krisztusi parancsok megszegésére kísértést érzők számára.

A kereszténység bevett vallássá, majd államvallássá tevése a lelkiségre negatív hatással volt. A tömeges megtérések mögött sokszor érdek húzódott meg, az evilági társadalomban való könnyebb érvényesülés lehetősége. Tehát a keresztény közösségek lassan felhígultak, s kialakult a népegyházi szemlélet, amely azt jelentette, hogy a teljes jogú állampolgársághoz a keresztség szentségében való részesedés is mintegy automatikusan hozzá tartozott.
      A püspökök – tekintettel arra, hogy tanult emberek voltak – nemcsak az egyházi vezetést, hanem lassanként az államigazgatást is birtokolták, a társadalom felső rétegébe integrálódtak. Mivel idővel a felsőpapság egyházi és világi tartományokat egyaránt vezetett, a világi államvezetés egyre inkább rá kívánta tenni kezét az egyházi hierarchiára is, beleszólni az egyházi vezetők kinevezésébe. Az egyházi tisztségek állami betöltése pedig oda vezetett, hogy sokszor nem a hitbéli, hanem az államtudományokban való jártasság dominált. Ez pedig hatással volt a hívek lelki fejlődésére is. Ha a püspök nem foglalkozik a papság méltó képzésével, akkor a hívek is alacsony színvonalon lesznek csak képesek elsajátítani a hitbéli ismereteket és a vallásgyakorlás buzgóságának lelkületét. Amilyenek a pásztor, olyan a nyáj is.

Az egyháztörténelem produkált pár érdekes esetet. Nagy Konstantin császár hívta össze az első egyetemes zsinatot. Itt dogmatikai kérdések kerültek elő. Természetesen a császár nem az eretnekségek üdvösségre veszélyes voltát nézte, hanem azt, hogy a kereszténységet a Római Birodalom összetartó ideológiai alapjának szánta. Konstantin nem azért cserélte le a pogány vallásokat a kereszténységre, mert önnönmaga annyira meggyőződött a hitigazságok üdvözítő voltáról, hanem azért, mert kellett neki egy olyan vallás, amelyre államának ideológiai alapjait építhette. Az eretnekségek terjedésével viszont az egységes keresztény ideológia került veszélybe. A császárnak szinte mindegy volt, hogy a zsinat mit dönt, csak egyértelműen foglaljon állást – az volt a fontos, hogy az egységet helyreállítsa.
      De az egységtörekvéseket nem mindig koronázta siker. Konstantin császár Rómából a birodalom székhelyét Bizánc városába tette át. Felszólította a pápát is, hogy költözzön vele. A pápa nem engedelmeskedett, nem hagyta el Péter és Pál sírjait. Ezidőben a világon négy pátriárkai szék (= apostol által alapított püspöki székhely) volt: Róma, Jeruzsálem, Antiochia, Alexandria. A birodalom császára, Konstantin viszont elérte, hogy Konstantinápoly (Konstantin/neo/polisz=Konstantin/új/város) szintén pátriárkai székhely legyen, minden apostoli előzmény nélkül, ráadásul Róma után rangsorban a második. Így nem csoda, hogy hamarosan elkezdődött Róma és Konstantinápoly vetélkedése, amely pár évszázaddal később végérvényesen kettészakította a kereszténységet, a nyugati katolicizmusra és a keleti ortodoxiára.
      Keleten az egyház vezetése egyértelműen az uralkodók kezébe került, kialakultak a nemzeti egyházak, a vallásosság alakulását a politikai akarat nagyban befolyásolta. Jó példa erre a keleti képrombolás korszaka: az uralkodót nem a bálványok elleni harc vezette, hanem az, hogy a fiatalok szívesebben álltak szerzetesnek – hiszen a kolostorokat felvirágoztatta az ikontisztelet – mint katonának. Ha tilos az ikontisztelet, megcsappan a kolostorok bevétele, a fiatalok számára nem lesz vonzó az egyházi pálya, így lesz az államnak elegendő katonája.

Nyugaton is nagy veszélyben volt a keresztény egyház. A új Német-Római Császárság ugyan megoltalmazta a nyugati egyházat a régi Római Birodalom örökét hordozó Bizánci Császárságtól, de cserébe súlyos árat kellett fizetni: ettől kezdve az egyházi hivatalokat és javadalmakat az uralkodók és a földesurak igyekeztek saját híveikkel betölteni, sok esetben arra méltatlan személyekkel. Bár az invesztitúra harc (= ki iktassa be az egyházi székeket) a pápaság győzelmével végződött, de ezáltal annyira meggyengült a császári hatalom tekintélye, hogy a továbbiakban nem volt képes betölteni az egyház védelmezőjének a szerepét.

Az újkor hajnalán az Európa-szerte kialakult fejedelemségek már nem is vállalkoztak erre a szerepre. V. Károly császár még igyekezett megvédeni a kereszténység egységét, de ereje már nem volt hozzá. Luther Márton egyháztana eközben kimondta, hogy az üdvösség elnyeréséhez közvetlenül is lehet Istenhez fordulni, ezáltal az egyházi rendre és a szerzetességre nincs szükség. Ha viszont a papságnak fel lehet mondani és a szerzetesrendeket fel lehet osztani, a vagyonuk – mivel a földi egyház feje az adott állam fejedelme – a világi uralkodók kincstárába vándorol. Ennek a kísértésnek kevesen akartak ellenállni. Így jött létre a protestantizmus, s néhány országot leszámítva, Európában futótűzként terjedt el a hitújítás.
      Feltehetjük most a kérdést, hogy mennyivel voltak a protestáns felekezetek tagjai kevésbé buzgók hitük gyakorlásában, mint a katolikus honfitársaik. Megkockáztathatjuk, hogy semmivel sem kevésbé. Ezt azzal is alá lehet támasztani, hogy általában a földesúr áttérése automatikusan a lakosság áttérését is jelentette, s az átmenetet sok esetben a hívek észre sem vették. Ugyanúgy volt liturgia, ének, imádság, sok esetben még a pap, majd lelkész személye sem változott.

Természetesen a protestantizmusnak voltak előzményei. Az eretnekség régóta terjedt Nyugat-Európában. Keleten nem volt és szinte a mai napig sincs nagy esélye a hitújításnak, hiszen az egyház és nemzet egységet alkot minden egyes államban. Legfeljebb az iszlámmal kell harcot vívni, s látjuk is nap, mint nap, hogy ez a harc néha valóban életre-halálra, fegyverekkel folyik.
      Nyugaton az egységes államhatalom is sokáig ellen tudott állni a különféle eretnek mozgalmaknak (albigensek, katharok, husziták stb.), és csak a világi hatalom későbbi erodálódása miatt szakadhatott szét Krisztus varratlan köntöse. Látható, hogy ahol erős volt az államhatalom: Itália királyságai, Franciaország, Ausztria, Spanyolország (hozzávéve a mai Belgiumot), a katolicizmust meg lehetett védeni. Ahol belső megosztottság, külső veszély vagy az uralkodók önkénye győzni tudott a katolicizmus felett, alakultak ki az államvallási jelleget öltő protestáns egyházak. Ezekben az országokban szinte a 19-20-századig a katolicizmusnak esélyt sem adtak az ismételt megjelenésre.

Milyen tehát a katolikus és milyen a protestáns lelki gyakorlat?
A buzgóság hosszú ideig szinte azonosnak volt mondható. Száz esztendeje teljesen normális volt, hogy egy református hívő is minden nap ment istentiszteletre, s ott minden nap úrvacsorához is járult. A protestantizmus a Szentírás alapos ismeretére épít, ezeket minden nap népnyelven olvasták, aztán a lelkész magyarázta, majd az utolsó vacsora emlékezetének felidézése után következett az úrvacsora. Az olvasó felvetheti, hogy az eleve üdvösségre vagy kárhozatra történő isteni elrendelés mellett mi szükség volt erre a buzgóságra. Ezért fontos itt kiemelni, hogy a protestáns tan szerint az eleve üdvösségre rendeltség egyik biztos jele a tevékeny vallásos élet. Így tehát Isten imádása nem elhanyagolandó tevékenység a protestánsoknál. Ma viszont már például egy magyarországi református közösségben – mégha nagyvárosban is van a gyülekezeti hely – hetente egy-két istentisztelet van csupán, úrvacsora pedig havonta talán egyszer.

A katolikus hívek számára nemcsak a Szentírás, nemcsak a hit szükséges az üdvösségre, hanem ennél sokkal több. Egy katolikus család polcán is megtalálható a Szentírás, amelyet az olvasni tudók régen is buzgón lapozhattak. Ahogy keleten az ikonosztáz, nyugaton az áldoztató rács vagy ritkább helyeken a szentélyrekesztő fal, képezett olyan határt, amely a híveket liturgia közben elválasztotta a szent szolgálatot végzőktől. Az eredetileg népnyelvnek számító latin lassanként – főleg a kereszténységnek a volt Római Birodalom területén kívüli terjeszkedésének hatására – a szellemi elitnek lett a szókincse, az egyszerű hívek így kiszorultak a liturgiában való aktív szerepléstől, de még a szentségek gyakori vételétől is. Persze, ez nem jelenti azt, hogy egy katolikus hívő tétlen lett volna a templomban. A rózsafüzér ájtatosságok 150 üdvözlégye a 150 zsoltárt volt hivatott jelképezni, amelyet az olvasni nem tudó laikus személyek is imádkoztak. A keleti liturgiák hangulatát idézik a különféle litániák, a ritmikusan visszatérő fohászokkal. Ugyanilyen lelki gazdagságot hordoz az ősi gyökerekre visszavezethető keresztúti ájtatosságok sorozata, s a sokféle népi ájtatosságok, misztériumjátékok stb. Ma látható csak igazán, hogy a modern korban mennyire hiányoznak ezek a lelket erősítő és az imaéletet gazdagító paraliturgiák. S akkor még nem beszéltünk a katolikus úrangyala imádságról, a röpimákról, reggeli és esti magánimádságokról, a szentek istenszerető példájának követéséről, a zarándoklatokról, búcsúkról. Tehát amikor az ökumenizmus szellemében a protestáns buzgóságról beszélünk és azt tiszteljük, ezek ismeretében azt is láthatjuk, hogy a katolikus lelkiség és imaélet mennyivel differenciáltabb és gazdagabb, mint a protestáns.

Sajnos azonban mára sokat változott a helyzet. Ma még katolikus papok között is találunk olyanokat, akik megvetéssel tekintenek a népi ájtatosság különböző formáira, akik barokkos csökevénynek tartják a szép liturgikus ruházatokat, kegytárgyakat vagy a kegyhelyek szokásvilágát. Pedig a katolikus hit alapjaihoz hozzátartozik, hogy a hívek tudják, szabad akaratuk van, az üdvösségük elnyeréséhez a hit, remény és szeretet természetfeletti erényeinek birtoklása mellett szükségük van az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire, a jótettekre, az imádságos lelkület különböző megnyilvánulásainak gyakorlására, a szentségi életre.

Szent X. Pius pápa sokat tett a 20. század elején a katolikusok vallási életének elmélyítéséért, főleg a szentmise aktív nép-részvételének fokozásáért. A modern kor viszont elvette tőlünk azt, amelyet eddig évszázadokon keresztül nagy kincsként őriztünk: a szentmise mellett a vallásosság egyéb megnyilvánulásait. Pedig ezek a szent cselekmények nem elhanyagolhatóak: némelyikért akár teljes búcsút is lehet nyerni, annak pedig óriási jelentősége van. Természetesen a teljes búcsú elnyeréséhez szentgyónás, szentáldozás is tartozik, tehát a hívek nem a szentmise helyett, hanem a szentmise kegyelmeinek további fokozására végzik. Ilyen kegyelem csak a katolikus Egyházban működik.

Csak remélhetjük, hogy a 20. század második felének hanyatlását követően a 21. század meghozza a katolikus lelki megújulást, amikor a katolikus társadalom rádöbben: a mindenki számára közérthető (vagy azért, mert népnyelvű, vagy azért, mert rendelkezésre áll a latin (görög) népnyelvű fordítása) és követhető szentmise kegyelmei csak akkor kamatoztathatóak igazán, ha a hívek vallásgyakorlata nem merül ki ebben a heti egy órai misében, hanem a katolikus lelkiséget egész héten és egy egész életen át elkísérik mindazok a lelki javak, amelyek az Egyház kincsei: az imádságok, a magánájtatosságok, a hitben gyökerező jócselekedetek, sőt, akár a mindennapi szentmisehallgatás. Ezek gyümölcsei együttesen vezetnek az üdvösségre: a tevékeny bűnbánat és bűnbocsánat után a megszentelő kegyelem állapotának elnyerése által.

VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA