Hamvazószerdával kezdődik a negyvennapos böjt, mellyel a katolikus keresztények Jézus feltámadásának ünnepére készülnek fel. E húsvéti bűnbánati idő kezdetekor régi hagyomány szerint az istentiszteleten résztvevők homlokára a bűnbánat lelkületének külső jegyeként hamuból keresztet rajzolnak (hamvazkodás). Hamvazószerda a nevét a nyilvános vezeklés egykori formájától kapta: a vezeklők vezeklő ruhát öltöttek, majd hamuval megszórták őket. A hamu már az ókorban és az Ószövetségben is a semmiség és a mulandóság jelképe volt.       Rómában a böjttel kezdődött a nyilvános vezeklők számára a kanonikus vezeklőidő. A liturgia-könyvekből tudjuk, hogy a tituláris templomokban és a bazilikákban külön pap állt rendelkezésükre, akikhez gyónni mehettek. Súlyos és nyilvános bűn esetén a gyóntató a hívőnek egy hamuval meghintett vezeklőruhát adott át. Ezután a hívőknek a pap által meghatározott kolostorban kellett a gyóntató által kirótt 40 napos vezeklést elvégezniük. Csak ennek végén vették vissza őket Nagycsütörtökön az Egyház teljes közösségébe. A nyilvános vezeklés eltűnése után az egykori vezeklők helyére az egész római nép lépett klérusával és a pápával. Fejüket hamuval meghintve énekelve és mezítláb vonultak a Szent Anasztázia bazilikától a Santa Sabina templomba, ahol a szentmisét megünnepelték. Ha a pápa maga nem tudott ezen részt venni, az ünnep után egy akolitus kis darab pamutot vitt el neki, melyet előzőleg a stációs templom oltára előtti lámpa olajába mártottak e szavakkal: „Ma a stációs ünnep szent Sabinánál volt, aki üdvözöl téged.” A pápa megcsókolta a pamutot és megőrizte, hogy majdan halotti párnájába tehessék. A 10. században aztán eltűnt a nyilvános vezeklés szokása. Ami belőle maradt, az a hamvazkodás ma is szokásos rítusa.       Körülbelül a 11. század végétől ehhez az előző év Virágvasárnapján használt pálmaágak elégetésekor keletkezett hamut használják fel. A pap hamvazószerdán ezzel a hamuval rajzol keresztet a hívek homlokára – minden élet mulandóságának emlékeként – e szavak kíséretében: „Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris – El ne feledd ember, hogy por vagy és vissza kell térned a porba.” Manapság a katolikus Egyházban nagypéntek mellett hamvazószerda az egyetlen szigorú böjti nap. E két napon az előírás szerint a híveknek csak egyszer szabad jóllakniuk és húsételektől tartózkodniuk kell. A böjti időben az Egyház minden hívőt arra szólít fel, hogy bűnbánat, vezeklés és magábavonulás által készüljön fel Krisztus halálának és feltámadásának ünnepére. Már a niceai zsinat (325) ismerte a negyvennapos előkészületet Húsvétra. Példát erre maga Jézus adott, amikor a Jordánban való megkeresztelése után a pusztába ment és ott böjtölt, miként erről Máté és Lukács evangélisták beszámolnak.       E negyven nap alatt, mely egyfajta „Isten-békét” jelentett, amennyire csak lehetett a kereskedelem és a termelés is nyugodott, a bíróságok és a színházak zárva tartottak. A kereszténység vezekléssel és jámbor kioktatással készült a húsvét megünneplésére. Eredetileg nem Hamvazószerda, hanem a Húsvét előtti hatodik vasárnap volt a böjt kezdete. De az Egyház a vasárnapot csak ünnepnapként tudta elképzelni, melyeken ezért nem is böjtöltek. Emiatt már a 6. vagy 7. században a böjt kezdetét a Húsvét előtti hatodik vasárnapról négy nappal előbbre, tehát szerdára helyezték át. A 40 napos böjt ezáltal lett biztosítva. A negyvenes szám már az Ószövetségben nagy szerepet játszik: Mózes 40 napot töltött a hegyen, hogy Isten parancsait átvegye. Illés 40 napig vándorolt böjtölve és imádkozva a pusztán keresztül, míg Hóreb hegyén Istent titokzatos módon megtapasztalhatta. Még ha a hamvazkodás mai gyakorlatából nehezen ismerhető is fel a korai idők nyilvános vezeklésével való kapcsolat, akkor is éppen e történelmi eredet mutatja világosan, hogy végülis minden bűn nyilvános cselekedet.       A bűn ugyanis soha nem csupán egy köztem és Istenem közötti ügy, hanem mindig az egész Egyház ügye is; a bűn mindig Isten és az Egyház elleni vétek. Ezért van a nyilvános bűnbánati rítusnak a böjti idő kezdetekor még ma is jogosultsága. Az egész Egyház veszi ekkor magára a vezeklést, mely az Újszövetség rendjében már a megtörtént megváltás feletti visszafojtott örömet is tartalmazza.