|
Herman, a középkor szent és béna szerzetesének életét olvasva, a legmélyebb hatást az a történelmi esemény tette rám, hogy a pápa Hermant a Reichenau-i kolostorban meglátogatva, bár megbizonyosodott arról (amit korábban már tudomására hoztak), hogy az új apát alkalmatlan a kolostor vezetésére, sőt határozottan káros a tevékenysége, mégsem váltotta le Herman felettesét tisztségéről, pedig ezt természetesen könnyen megtehette volna. A katolikus hit szerint a rossz elöljárónak is engedelmeskedni kell, az elöljárók Isten kegyelméből lettek vezetők, és az Ő kegyelméből gyakorolják hatalmukat. Az apostol is arra figyelmezteti a hívőket, hogy ne csak a jó uraknak engedelmeskedjenek, hanem a rosszaknak is. Igen ám, de a rossz vezetők temérdek rosszat tesznek, kárt okoznak, melyeket még a legkedvezőbb esetben sem lehet teljes egészükben helyrehozni, meg nem történtté tenni. És emberi számítás szerint e temérdek rossz alatt lelkek vesznek el. Vagyis hogyan lehetséges, hogy Isten oly gyakran engedi, hogy rossz vezetők hibájából, vagy egyszerűen csak a véletlen miatt egész közösségekre, népekre, országokra a hitetlenség, az elnyomás vagy más, a vallásra káros dolgok szakadjanak?
Az egész történelem azt bizonyítja, hogy valójában nem lehetnek a „dolgok”, az események magukban fontosak, hiszen különben Isten nem engedné meg, hogy olykor kis „hibák” miatt annyi rossz, a vallás, Isten egyházának, a katolicizmus ügyének – látszólag – annyi veresége történjen.
Lorenzo Scupoli írja „A lelki harc” című művében: „Ne feledd, tehát, kedves lélek, hogy az Úr, mihelyt látja bennünk az igaz szándékot és kellő igyekezetet ily dicső vívmányokra nézve, legott elkészíti számunkra a legkeservesebb támadások és legbajosabb alkalmak kelyhét, hogy azt annak idejében kiürítsük. Rajtunk a sor, hogy azt az ő szeretetének zálogába és magunk érdekében hálás szívvel, szembehunyva és örömest elfogadjuk, azt teljes bizodalommal és készséggel fenékig ürítsük. Mert orvosság az, oly kéztől nyújtva, mely nem téved, oly elemekből készítve, melyek annál üdvösebbek az ember lelkének, minél keserűbbek szája ízének.”
Ha jól értem, mindebből az következik, hogy Isten nem azt jelölte ki az ember céljául, hogy egyszerűen csak megmeneküljünk, vagyis elkerüljük a poklot, hanem azt, hogy szentté váljunk. És életünkben mindent úgy irányít, hogy ezt a természetfeletti célt elérhessük. Ezt pedig, ahogy Scupoli és minden más szent is tanítja, a megpróbáltatások közepette szerezhetjük csak meg. Következésképpen a nyomorúság jobban segíti az ember szentté válását, mint a diadal. Vagyis ha valami rossz történik körülöttünk, nem szabad arra gondolnunk, és úgy ítélkeznünk, reakciónkat aszerint irányítanunk, hogy a dolog önmagában rossz, tehát nekünk javítani kell rajta, hanem azt kell megtalálnunk, hogyan tudunk, kell erre nekünk Istennek tetsző módon reagálnunk: vagyis békével, alázattal kell eltűrnünk. Scupoli szerint azt kell megértenünk, hogy a dolog azért történt, hogy minket neveljen, „szentté tegyen”, és hogy ez összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint az, hogy az a bizonyos rossz földi értelemben véve valamilyen kárt okozott. Ennek kiigazítása, rendbe tétele Isten és nem a mi feladatunk. Nekünk csak az Ő akaratának teljesítése és elfogadása a legfontosabb, az egyetlen „emberhez méltó” cselekedet. És ha Ő úgy akarja, akkor a rendbetételre is felhasznál bennünket. |
vissza