|
III. AZ ÓSZÖVETSÉG TÖRTÉNETI IRODALMA
Az ószövetségi szent könyvek irodalomtörténeti ismertetése nem járhat teljesen ugyanazokon az utakon, mint egy nemzet irodalomtörténetének tárgyalása. Az irodalomtörténet ugyanis korszakokra osztva tárgyalja anyagát és minden egyes kornak irodalmi jelenségeivel külön foglalkozik. Ezt a genetikus, történeti tárgyalást teljes egészében nem követheti az ószövetségi szent könyvek irodalomtörténete. Az ószövetség ugyanis nem képviseli Izrael egész nemzeti irodalmát, viszont egyetemes jelentősége miatt nem is egy nemzetnek irodalma csupán. Azonkívül az ószövetség némely könyvének keletkezési idejét nem tudjuk pontosan meghatározni, nehéz volna tehát szorosan korokba sorolni a szent könyveket.
Az ószövetség történeti irodalmának jellege nem azonos más történeti irodaloméval. Izrael népének volt rendes történeti irodalma, akárcsak a vele szomszédos és érintkező nagy kultúrnépeknek: az egyiptomiaknak, babiloniaknak, asszíroknak, föníciaiaknak, majd perzsáknak és görögöknek. Ez a profán történeti irodalom olyan lehetett, mint a keleti népeké: főképpen annalisztikus jellegű feljegyzések, vagy egy-egy korszak történetének naiv krónikás leírása. Izrael profán történeti irodalma egy szálig elveszett; sok műnek létezését és nevét az ószövetségi szent könyvek idézései tartották fenn. Izrael ószövetségi történeti könyvei nem pusztán historikus művek. Az ószövetségi történetírás célzatos. A választott nép történetének egy hosszabb-rövidebb szakaszát választják ki, de nem pusztán az események elmondása igazi céljuk, hanem az a feladatuk, hogy a választott népet (és közvetve az emberiséget) megerősítsék az Isten iránti hűségben, és ezt a rendeltetést célzatos tárgyalással érik el. A célzat az egyes történeti könyveknél különböző. Ennek megfelelően a szenttörténet-író azokat az eseményeket dolgozza fel, amelyek ezt a célzatot szemléltetik. A célzat megállapítása tehát az egyes könyveknél igen fontos. A történeti könyvekben nem csupán szorosan vett történeti események szerepelnek, előfordulnak bennük bőven költői, jogi és prófétai részletek, hasonlóképpen a költői és prófétai művekben prózában írt történeti szakaszok.
Az ószövetség történeti könyveit négy csoportban tárgyaljuk.
Az ószövetségi történeti irodalom első terméke az a mű, amelyet az Egyiptomból kivonuló izraeliták vezére állított össze. A zsidóság Thora (törvény), vagy Mikra (olvasmány) néven nevezte a művet. Az alexandriai zsidóság Pentateuchos nevet adott az öt könyvre osztott műnek. A Pentateuchust öt könyvre osztották, ezt nem maga a szerző végezte ugyan, de még ószövetségi időkben történt. 1. Az első könyv alexandriai elnevezése Genesis (kezdet), a palesztinai zsidóknál a cím a kezdőszó: Beresith (kezdetben). Első része elmondja az emberiség őstörténetét a világ teremtésétől (hexaemeron = hatnapi munka) kezdve, Ádám és Éva történetét a paradicsomkertben, Káin gyilkosságát, az emberi nem romlását, a vízözönt, közli a «népek tábláját» és a bábeli toronyépítést. A második rész a pátriárkák történetét beszéli el, elkezdve Ábrahám ősének, Semnek családfájától, Ábrahám elköltözését Urból Haranba, majd Kánaánba, egyiptomi útját és további palesztinai történetét; Izsáknak, Ézsaunak, Jákobnak és Józsefnek történetét. 2. A második könyv, Exodus (Kivonulás), palesztinai zsidó neve Veelle semoth = ezek a nevek. Első részében elmondja a zsidók sanyargatását Egyiptomban, Mózes és Áron vezérekké jelölését; a tíz egyiptomi csapást, az első húsvét megülését. A második rész elbeszéli a kivonulás történetét a Sás-tengeren keresztül; Isten csodáit a pusztában (víz édessé tétele, manna, fürjek, sziklából fakasztott víz, amalekita győzelem). A harmadik rész a Sínai-hegyen hozott törvényeket ismerteti. Leírja a Sínai-hegynél történt tízparancsolat kihirdetését, beleilleszti azután a «Szövetség könyvét»: régi törvényeket, elmondja a szövetség megkötését; Isten törvényeit a frigysátorról, papságról, áldozatokról és egyéb törvényeket; majd az aranyborjú; és a frigysátor felállításának történetét. 3. A harmadik könyv, Leviticus (Levitakönyv) , héber neve Vajjikra (= és hívta), ez t. i. a könyv kezdőszava. A könyv első része az égő-, étel-, béke-, engesztelő áldozatokról, továbbá a papok szerepéről az áldozatok bemutatásánál szól. A második rész Áronnak és fiainak papokká szentelését és Áron első fiainak bűnét az áldozat bemutatásánál beszéli el. A harmadik rész a levitikus «tisztaság tóráját» közli; melyek a tiszta és tisztátalan állatok; melyek a szülő nőre. bélpoklosra; bizonyos szexuális jelenségekre vonatkozó tisztulások és a nagy engesztelés napjának (Jom Kippur) rítusával zárja le ezt a részt. A negyedik rész a «Szentség törvénye» különböző törvényeknek gyűjteménye: húsevés; nemi tisztaság; felebaráti szeretet. papi törvények, ünnepek, káromkodás, gyilkosság, szociális törvényhozás. A 26. fejezet az Úr szavát: a törvények megtartásának szankcióját tartalmazza; 27. függelék (fogadalmak és adók). 4. A negyedik könyv, Numeri (Számok), zsidó neve Vajjedabber (kezdöszó: = és beszélt), vagy Bammidbar (= a pusztában). Az első rész a Sínai-félszigeten történt népszámlálást mondja el és újabb törvényeket közöl (tisztátalanság, visszatérítés, féltékenység, nazireátus, papi áldás); feljegyzi a törzsek vezetőinek ajándékait, a húsvét ünneplését. A második rész leírja a zsidók útját a kivonulás 2. évében a Sínai-félsziget déli részétől a moabita vidékig. Ebben is fordulnak elő törvények. A harmadik rész elmondja a Moab vidékén történteket: Bálaám szereplését. az újabb népszámlálást, majd különböző törvényeket, az izraeliták táborainak jegyzékét, az Ígéret földje szétosztásának tervezetét. 5. Az ötödik könyv, Deuteronomium (Második törvény), zsidó neve Elle haddebarim (kezdöszó: = ezek a szavak). Az első rész Mózes első beszédét tartalmazza. A Deut. ugyanis Mózes azon beszédeinek gyűjteménye, amelyeket közvetlenül halála és az ország elfoglalása előtt mondott. A második rész Mózes második «beszéde»: újabb törvényeknek rendszertelen gyűjteménye. A harmadik rész már valóban beszédformájú: a törvény szankciójáról szól és Izraelt Isten iránti hűségre buzdítja. 31. és 34. történeti függelék Józsue megválasztásáról, Mózes haláláról és temetéséről. Ezt valószínűleg Józsue írta meg és csatolta a Pentateuchushoz. a) A Pentateuchus irodalomkritikai vizsgálata Az ószövetség, a zsidóság és a kereszténység egyöntetű felfogása a XVIII. századig a Pentateuchus szerzőjének Mózest vallotta. Katholikus oldalon ez az Egyház részéről hivatalosan vallott nézet, amelyet a pápai Szentírás-bizottság (Commissio Pontificia de re biblica, 1906 június 27. döntvény) kötelezően előírt. Eszerint a kritika részéről addig felhozott érvek a Pentateuchus mózesi eredetét nem döntik meg. A Szentírás-bizottság döntései, bár lelkiismeretben kötelezők, nem csalhatatlanul kihirdetett dogmák, és ha valamilyen tudós új érveket találna, akkor az ilyen döntvény kötelező ereje megszűnnék. A tudományos kutatást tehát korántsem teszi lehetetlenné, hanem a tapasztalat tanúsága szerint, inkább elősegíti.
A konzervatív nézettel szemben áll az ú. n. magasabb kritika állásfoglalása. Védelmezői immár több mint egy századon keresztül leginkább a racionalista protestánsok táborából kerülnek ki. A modern kritikusok atyja Jean Astruc, XV. Lajos háziorvosa (1753), aki a Genesist (még nem az egész Pentateuchust) 12 különböző kútfőből összeállítottnak mondotta. A két fő forrás: az Elohista- és a Jahvista-forrás. Az előbbihez tartoznak a Genesis azon részei; amelyekben az Isten neve Elohim, az utóbbihoz azok, amelyekben Isten neve Jahve. Ez a forráskülönböztetés első lépése.
Míg Astruc a Genesisről beszélt csupán, Wellhausen Józsue könyvére is kiterjeszti elméletét és Hexateuchus-ról beszél, amelyet, szerinte, négy fő írásból állított össze véglegesen Kr. e. 450 körül egy ismeretlen szerző. A négy fő kútfő datálásában és terjedelmének megállapításában eltérés volt Wellhausen után a kritikusok között. Wellhausen és iskolája szerint a legrégibb nagyobb kútfőből a Jahve nevét tartalmazó és az ilyenekhez hasonlító más Pentateuchus-részek valók: ez a jahvista-forrás (J), amely 850 körül Judában létrejött történeti mű. Magában véve egy szent könyv szerzőjének kérdése irodalmi és történeti kérdés, hiszen az inspiráció ettől független. Ha ellenben ezt az imént vázolt kútfő-elméletet fogadjuk el, a Szentírásban egy hamisítványszövedék, papi misztifikáció szülöttje foglalna helyet, mert a Pentateuchus egyes részei (nevezetesen Ex. 17, 14; 24,4; 34,27; Num 33,2; Dt 31,9) Mózest mondják írójuknak és a Pentateuchus mózesi korban játszatja le mindenütt eseményeit. Az elméletnek megfelelően, mint a következőkben látni fogjuk, egészen más képet mutat Izrael története, vallásának, kultuszának, törvényhozásának fejlődése, mint amiről a hagyomány és a valóság, vagyis a ronggyá nem elemzett, egységesnek vallott Pentateuchus beszél. A Pentateuchus-kérdés tehát igen fontos probléma.
A konzervatív nézet Mózes szerzőségét vallja, szerinte a Pentateuchus a mózesi korban keletkezett (Kr. e. XV-XIII. század, Mózesnek és az Egyiptomból való kivonulásnak kora ezen századokba teendő; hogy pontosan mikor volt, véglegesen még nincs eldöntve).
A hagyományos nézetet belső érvek is támogatják. A Pentateuchus jellege ugyanis elárulja, hogy szemtanú írta (ezért érthető nála az apróságok feljegyzése, késői hamisítóknál ez már nem volna érthető), aki olvasóinál Egyiptom ismeretét tételezi föl és nem Palesztináét, és művének sok vonása arra mutat, hogy a pusztában keletkezett. Hogy a Pentateuchus a pusztában keletkezett, azt mutatja mindenekelőtt a törvényhozás. A nép táborban, sátrakban lakik, pl. Lev 16,20-29. Num 19,3/9. 14 leírja, a levitáknak hogyan kell a frigysátrat vinni. A jövőben keresztülvihető törvények tényleg olyanoknak is mutatkoznak, van viszont törvény, amelyet csak a pusztában lehetett megtartani, mint Lev 17.3-9, hogy minden ölésnél a frigysátor elé kell vinni az állat vérét. Ez Palesztinában, ahol a nép nem lakott együtt, már meg nem tartható törvény. A sittim fa (acacia nilotica) ismerős a Sínai-félszigeten, de nem Palesztinában, már pedig a Pentateuchus szerint (Ex 25,10) ebből kellett a frigysátor faalkatrészeit készíteni.
Ha a Pentateuchus-kritika irodalmi érveit közelebbről szemügyre vesszük, kétségtelenül látnunk kell azoknak önkényes és tarthatatlan voltát.
2. Vizsgálat alá vették a minden külső kritérium híján elkülönített jahvistikus és elohistikus szakaszok, általában a fő források nyelvét is és megállapították, hogy benne eltérések vannak. Stílusuk is eltérő. Ez az érv azonban nagyon gyönge, mert P-nek szókincse sok tekintetben egyéni, mivel más tárgyról (istentisztelet) beszél, mint a történeti (J és E) részek, stílusa is önálló, mert hiszen törvénygyűjteményt ad jórészben és a jogi stílus más, mint az elbeszélő historikus. A J és E közötti nyelvi eltérések megállapítása önkényes, mert állítólagos J-tulajdonságok E-nél is előfordulnak és viszont, azonkívül nem veszik figyelembe a J, E, P és D közötti nyelvi és stiláris megegyezéseknek óriási tömegét. 3. Különböző kútfőkre vall továbbá a kritika szerint a kettős szakaszok, dublettek állítólagos nagymérvű előfordulása a Pentateuchus-ban. A kompilátor, aki a kútfőket egybedolgozta, szerintük nem ismerte föl, hogy mindkét forrás eltérő szavakkal egy és ugyanazon eseményt örökítette meg, s azért mindkettőből belevette ugyanazon esemény elbeszélését a Pentateuchus-ba. Olvassuk pl. figyelmesen Gen 27,41-5 és 27, 46-28, 2; Gen 21, 31 és 26, 33; Ex 16,13 és Num 11, 31-4, amelyek a kettős szakaszok hosszú sorában szerepelnek. Látni fogjuk, hogy legtöbb esetben nincs is szó egy eseménynek kettős elbeszéléséről, hanem két különböző, de egymáshoz hasonló történetnek feljegyzéséről. Néha a dublett semmi más, mint újra-elmondása, rekapitulálása az egyszer már elmondottnak, vagy pedig ritka esetekben későbbi korban a szent szövegbe belefűzött glossza. A modern Pentateuchus-kritika irodalmi alapjai nagyon ingatagok, eredménye pedig: az akárhányszor vers-, sőt félversszámra különböző kútfőkből összeollózott Pentateuchus a régi Keleten lehetetlen, soha elő nem forduló alkotás volna. Sokszor vettek át (szóról-szóra is) egész kútfőszakaszokat keleti írók (hiszen pl. még Herodotos és Plutarchos is átvett Ktesiasból részleteket), de nem állítottak össze sokszor versről-versre, mint a Pentateuchus-kritikusok rekonstruálni akarnák, több kútfőből egy új, sokszor ragyogóan egységes, mély lélektani érzékkel folyton fokozódó történetet, mint amilyeneket a Pentateuchus-ban garmadával találhatunk (v. ö. József és testvéreinek történetét Gen 42.-45. vagy az egyiptomi csapások elbeszélését, Ex. 7-11.). A Pentateuchus-kritika fegyvertára az irodalomkritikai meggondolások mellett azonban Wellhausen óta más fegyvereket is szolgáltatott: a törvényhozás, liturgia- és vallástörténet, valamint a történelem részéről. Mindezekkel külön is foglalkozunk, hogy így egyúttal a Pentateuchus mélyebb ismeretébe is behatoljunk. b) A Pentateuchus törvényhozásának vizsgálata
Sokáig a Pentateuchus jogi részeit tartották a Pentateuchus-elmélet alappilléreinek. A. Sanda prágai egyetemi tanár alapos kutatásaival meggyőzően kimutatta, hogy a Pentateuchus jogi részeit írhatta Mózes, sőt sok tekintetben magukon hordják a pusztai eredet bélyegeit. Sanda erre vonatkozó eredményeit a következőkben foglaljuk össze.
2. A második réteg a levitikus törvényhozás, vagy a papi kódex, amely papok számára készült rituálé és liturgikus törvénykönyv. Stílusa egyforma, törekszik szabatos, mindent kimerítő terminológiára. A törvények rendszertelenül vannak összehalmozva. A kritika szerint 500 körül keletkezett vo1na ez a könyv, mint vakbuzgó papi körök hamisítványa. Ez azonban lélektanilag is elfogadhatatlan feltevés. Ha tényleg 500 körüli hamisítvány volna P, az ilyen törvények nem foglalhatnának benne helyet. Hamisítók nem tették volna meg, hogy P-t a Deuteronomiumnál korábbinak tüntessék fel, mint P ezt magáról állítja, hanem inkább igyekeztek volna, hogy azt állítsák oda, mint a tisztelt törvényhozó legutolsó akaratát. Hasonlóképpen a törvények rendszertelenségét megmagyarázza az a tény, hogy a hosszú 40 éves vándorlás alatt íródtak úgy, ahogy keletkeztek – hamisítók rendszert is alkottak volna.
3. A harmadik réteg a szentségi törvény (H), Lev. 17.-26. a kritikusoktól a P-ből kiemelt külön kis törvénygyűjtemény, amely szerintük P-nél valamivel előbb (a VI. század közepén) keletkezett. Valószínűleg hozzája tartozik Lev. 11.-15. a tisztaság tórája is (a levitikus külső tisztaság törvényeiről szól). Mózesi eredetére nézve mindaz áll, ami a P-re. Az ellenben tény, hogy P-től a nyelv és a tartalom is megkülönbözteti. 4. Mózes élete vége felé alkotta meg és a küszöbön álló, már Józsuetől végrehajtott bevonulás előtt hirdette ki a Deuteronomiumot, törvényhozásának negyedik rétegét. A Deut. a nép számára készült könyv. Hosszú buzdító, szónoki részek vannak benne. Tulajdonképpeni törvénygyűjtemény: 12-26, ez is azonban beszéd keretébe van ágyazva. A törvénygyűjtemény végén Mózes utasítása olvasható (27, 1-8), hogy ezt a (nép számára készült) törvénykompendiumot nyilvánosan felállítandó kőlapokra kell írni, a keleti szokás szerint (v. ö. Haremheb egyiptomi és Hammurabi babilóni stéláját). – A Deut. nyelve és szónokias stílusa sokban eltérő a többi könyvtől, még H-hoz hasonlít legjobban, ami Sanda hipotézisének elfogadása után teljesen érthető is. A hosszadalmas szónoki részek ismételgetve buzdítanak a Jahve iránti hűségre és elhagyásának gyászos következményeit vázolják. Éppen ezért a Deut. a többi könyvnél bővebb jövendöléseket tartalmaz a nép későbbi sorsáról: a választott nép szétszóródása idegen nemzetek között; a király és a nép fogságba kerül; az ország ostroma, rettenetes éhínség; a törvény megszegése miatti fogság; ha megtérnek, Isten összegyűjti és visszahozza őket.
Az egész Deuteronomiumon végigvonuló egységes stílus szemlélete mellett már bizonyos hyperkritikusok korlátoltsága volt szükséges, hogy a Deuteronomiumban is különböző forrásokat különböztessenek meg, aszerint, amint a népet hol te-nek, hol ti-nek szólítja a szerző (akárhányszor egy versen belül!). Az egész mózesi törvényhozásról szólva, nem szabad elfelejteni, hogy ez nem rendszerbe foglalt törvénykönyv, hanem négy évtizeden át fejlődő, részleteiben sokszor több százados szokásjogban gyökerező törvénygyűjtemény. Természetes tehát, hogy találhatók egyes rétegeiben ellenmondó törvények, legtöbbször az előzőnek csupán módosításai, mint pl. a büntetésszigorítások vagy enyhítések. c) A Pentateuchus és a héber liturgiatörténet A törvényhozásnak rituális részével külön foglalkozunk. Wellhausen óta ugyanis egyhangúlag azt mondják a kritikusok, hogy P és Deut. rituális törvényeit a VII-VI. századig nem ismerték, azok sehol gyakorlatban nem voltak.
1. Az istentisztelet helyéről szólunk először. Wellhausen és követői azt állították, hogy P és a Deut. az istentisztelet helyének kizárólagos egységességét írták elő: minden áldozatot csak a frigysátorban szabad bemutatni, máshol nem. A liturgiatörténet erre rácáfol, az ószövetség többi könyvéből ugyanis a frigysátortól távol eső áldozatok esetére egész légió példát hoznak fel. A Deut.-ot éppen azért hamisította a papság, hogy Josias királlyal végrehajtassák a legszigorúbb centralizációt és így a jeruzsálemi papság kizárólagosan gyakorolja a papi hivatalt. 2. Az ünneptörténet (heortologia) szintén P régiségének döngetésére szolgált a Pentateuchus-kritika kezében. A mózesi törvényhozás négy főünnepet ismer. Nisan (márc.-ápr.) 15.-21. a kovásztalanok (macesz), azaz húsvét (pesah) ünnepe; rákövetkező ötvenedik napon az aratás ünnepe, vagy «hetek ünnepe» (pünkösd = 50. nap kifejezésből származik). Tisri (szept.-okt.) 10. a Jom Kippur: engesztelés napja, amelyen Lev. 16 szerint a főpap teljes díszben a szentek szentjébe ment, hogy ott a frigyládán levő aranylapot az áldozati állat vérével meghintse; ekkor történt a bűnbak kihajtása a pusztába, miután jelképesen reárakták a nép bűneit. A negyedik ünnep a sátoros ünnep (tisri 15.-21.), örömteljes hálaadó jellegű ünnep.
A három első főünnepről említés történik a fogság előtti ószövetségi irodalomban. A kritikusok szerint Kánaánban keletkeztek ezek az ünnepek, nem Mózes írta őket elő. Jellegük azonban szerintük egészen más, mint P és D mutatja. Míg J és E – a kritika szerint IX. és VIII. századi művek – szerint, valamint a fönt idézett helyek szerint a három főünnep tisztára természeti ünnep volt. A látszólagos ellenmondás megoldása itt is csak a Pentateuchus-kritika csődjével végződik. Feltételezhető ugyanis, hogy a három főünnep csakugyan természeti ünnep volt eredetileg, de nem Kánaánban, hanem még Gósen földjén, az Egyiptomból való kivonulás előtt. Természeti ünnep mivoltát pünkösd teljesen megtartotta, részben a másik kettő is. Mózes a P-ben a húsvét- és sátoros-ünnepekhez a történeti megemlékezés-ünnep jelleget csatolta, és így ez a két régen csak természeti ünnep, kettős jelleggel bírt ezentúl. Már Oz. 12, 9 ismeri a történeti jelleget is. Hogy P az áldozatokat említi részletező pontossággal, az természetes, mert a papság számára készült rituálé. Hogy az ünnepi vidámságról nem szól, az is érthető, mert jogi, rituális könyvek száraz józansággal előírásokat adnak csupán. Eleve is valószínűtlen, hogy egy ilyen szigorítás, amilyen P volna, ha a kritikától felfújt ellentét igazságon alapulna, a nép között elfogadásra találna. Az ellenkező sokszor megtörténik, hogy egy vallásos ünnepből profán jellegű lesz: így lett a purim-ból a zsidó farsang, a templomszentelés évfordulójából a búcsú profán ünnepe, amelyet még a hitújítás sem tudott minden protestáns vidéken kiirtani.
A negyedik főünnep, az engesztelés napja, kifejezetten először csak a Kr. e. II. században van megemlítve (Sir. 50, 5). A kritika szerint P-vel készült, de még Nehemiás korában sem ülték meg (V. század dereka). S. Landersdorfer, scheyerni bencés apát kimutatta, hogy az engesztelés napja mindazonáltal nagyon régi. Mutatja ezt a főpap régi ruhája, amelyet a szertartáskor visel; a gonosz szellemnek, Azazelnek átadott bűnbak szokása is ősrégi eredetre vall; nem említésének szerinte az az oka, hogy csak fogság utáni időben lett általános népünnep, előbb inkább papi ünnep, illetve bűnbánati nap volt. 3. A többféle véres áldozat is feltűnt a Pentateuchus-kritikusoknak. Azt állítják, hogy a próféták és egyes zsoltárok kifogásolják az áldozatok bemutatását, amit nem tettek volna, hogyha a mózesi törvény (P és D) akkor már meglett volna. Azonban látnivaló, hogy a belső megigazultságot annyira sürgető próféták azt a felfogást ostorozzák, mintha Istent áldozatokkal ki lehetne fizetni és a bűnbánó lélek, az igazi megtérés fölösleges volna. Igazán erős csupán Jer. 7, 21-23 nyilatkozata: «Atyáitoknak nem szóltam és nem parancsoltam semmit, mikor Egyiptomból kivezettem őket, égő és véres áldozatok felől!». Ez azonban csak auxesis lehet, az értelem pedig: amikor Egyiptomból kivonultak a zsidók a Sínai-hegységhez, a tízparancsolatot, nem áldozatokat követeltem. Hiszen Jeremiás az áldozatok törvényességét és létezését elismeri!. Különben a kritikusok szerint is ismerte D-t és a «Szövetség könyvét», amelyek pedig már írnak elő áldozatokat. d) A Pentateuchus a vallástörténet világánál Izrael vallásának fejlődése és más sémi népek vallásához való viszonya tulajdonképpen nem irodalomtörténeti kérdés. Egészen röviden csak annyiban foglaljuk össze a vallástörténeti problémákat, amennyiben az irodalom-kritikaiakat érintik. 1. Az ószövetségi vallás Izraelen belül való fejlődésére Wellhausennek és követőinek felfogása szerint az evolucionisztikus vallástörténetet kell alkalmazni. Izrael vallásának eredete: a polydaemonismus (az általánosabb nézet szerint). Démonokat, dzsineket tisztelt az őshéber törzs, amely szerintük arab pusztalakó volt: a mezők, hegyek, források, fák, a puszta szellemeit. Ez az első lépés a polytheismus, a sokistenhivő vallás felé. Mózes működése abban merült ki, hogy bevezette a monolatriát: kiválasztotta a Sínai-félsziget déli részén lakó kenita-törzsek zivatar-istenét, Jahvét és azt tette meg Izrael nemzeti istenévé, amelyet egyedül volt szabad most már tisztelni. Ethikai követelményei ennek a korszaknak még nem voltak. Az ethikai monotheizmust a következő kor, a próféták vitték bele Izrael vallásába. Ámosz, Ozeás hangsúlyozták először, hogy a népre büntető kézzel szenvedéseket hozó Jahve azért haragszik, mert nem elégszik meg áldozatokkal, hanem erkölcsös életet akar. A fogság utáni kor, különösen Ezekielnek hatása alatt, már némi visszafejlődést mutat: a szentséget rituális előírások megtartásától teszik függővé: ez a «törvény»-vallás, a judaizmus, amely legtúlzottabb alakjában a farizeusi jámborság-eszményben testesül meg (kultusz, ima, böjt, alamizsna, külsőségek).
Az ószövetségi vallás fejlődésének ez az általánosabban elfogadott «kritikus» felfogása, bár részletekben sokan másképp vélekednek. Mindezekre azonban áll, hogy a kiindulási pont kettős szempontból is elhibázott.
2. Manap már meghaladott álláspont egy másik irányzat, amely Izraelen kívül eső forrásokban kereste az ószövetségi vallás létrejöttét: a panbabilonizmus. Különösen a XX. század első évtizedében könyvtárra való irodalmat termelt az ú. n. Babel-Bibel-harc kapcsán (Friedr. Delitzsch). Amit csak lehetett Izrael vallásából, párhuzamba állítottak babiloni jelenségekkel és onnan kölcsönzöttnek mondották. A párhuzamok közül igen sok persze erőltetett volt. Főképpen a Genesis őstörténeteit (teremtés, az ősszülők paradicsomi sorsa és bűnbeesése, pátriárkák, vízözön, a bábeli toronyépítés) tekintették Babilonból átvettnek, mert a babiloni irodalomban tényleg a szentírási elbeszélésekhez hasonló mythosok vannak. Más dolog a műfajok kérdése. Ha a babiloniaknál is van zsoltár-, bűnbánati-, prófétai irodalom, ha egyes szentírási könyvekhez hasonló műfajúakat Babilonban is találunk, éppen úgy, amint az egyiptomi irodalommal is látunk ilyen megegyezéseket, abból csak az következik, hogy az Izraelben működő inspirált írók és költők belekapcsolódtak a régi Kelet kultúrközösségébe. Izrael ószövetségi irodalma emellett is egyedül álló tökéletesség dolgában a régi Kelet és a világ irodaimában. e) A Pentateuchus történeti hitelessége A hivő ember szemében, aki a szent könyvek sugalmazottságának alapján áll, egy szentírási történeti könyv eleve hiteles: Isten hazugságot, téves tényeket nem sugalmazhat. A kérdést azonban a szentírási irodalomtörténetben ennek ellenére mégis fel szokták vetni a történeti könyveknél, mikor is tisztára történeti módszerrel és nézőpontból vizsgáljuk egy könyv történeti hitelességét. Ez minden esetben így is megállja a helyét, mert hiszen az igazság egy!
1. Először általánosságban felelünk a kérdésre, tekintve, hogy irodalmi szempontból is elfogadjuk a Pentateuchus egységességét és mózesi származását. Mózest egyénisége távol tartotta a történeti csalástól, amint ezt műve bizonyítja: a keleti népek történetíróinál szokatlan érzéke volt a történeti tárgyilagossághoz. Elmondja azt is hűen, ami magára vagy nemzetére szégyent hoz. Ha a Pentateuchus történeti forrásait tekintjük, a Genesisben elbeszélt eseményeknek nem volt Mózes szemtanúja. Az őstörténetek azonban, mint láttuk, más népeknél is megmaradtak a hagyomány útján. A Genesis többi fejezetében saját népe pátriárkáinak történetét mondja el, amelyet szintén a hagyomány közvetített Mózesig. Nem szabad elfelejteni a pátriárkák magas életkorát, amely kétségtelen, ha a Genesisben feljegyzett számok esetleg már nem is az eredetiek. Nemzedékek éltek együtt és így a hagyomány megőrzése sokkal könnyebb volt. Pascal szava: «Abraham a vu Jacob, qui a vu ceux, qui ont vu Moise» (Pensées) – teljesen igaz. A Pentateuchus többi négy könyvét pedig Mózes autopsia alapján írta, nem írhatta meg másként, hiszen kortársai megcáfolták volna és ő, mint nemzetének vezére, leghivatottabb is volt ily munkára. Nem szabad elfelejteni, hogy a legértékesebb források éppen intelligens szemtanúnak feljegyzései, különösen, ha döntő, vezető szerepe volt a vázolt eseményeknél. Így fogadjuk el mint értékes történeti kútfőt Julius Caesar leírását a gall háborúról, Rogerius magister elbeszélését a tatárjárásról, Xenophon Anabasisát a tízezer visszatéréséről, így kell elfogadnunk a Pentateuchus ezen négy könyvét is.
2. A Pentateuchus-kritikára való tekintettel azonban részleteiben is vizsgálat tárgyává tesszük, készülhettek-e különösen a történeti JE-részek és a többi rész is Kánaánban századokkal Mózes után? A felelet: nem, mert a korok, amelyeket a Pentateuchus történeti részei ismertetnek, ezeken az elbeszéléseken erős nyomokat hagytak, így ezeket késői kánaáni író nem írhatta volna meg. A történeti színezet korhű a pátriárkák, különösen József történetében, korhű a kivonulás és a pusztai vándorlás leírása is.
Az országból való kivonulás története is bővelkedik egyiptomi színezetben. Ex. 2, 3 papyrussásból készült kis kosár, az emlékek szerint még csónakot is készítettek belőle. Előkelő hölgyek tényleg kíséretükkel fürödnek a Nílus vizében, mint a király leánya teszi. Mózes nevelése a királyi udvarban szintén többször előforduló dolog a fáraók történetében. 5, 7 szerint az izraeliták Pitomot építették és a végén nem volt már szalmájuk, hogy a vályogtéglákat azzal keverjék, az ásatás által feltárt városban tényleg a téglák egy része szalma nélkül volt készítve. A példákat nagyon is lehetne még szaporítani. Egy dolog egészen bizonyos: a korhű történeti színezet a Pentateuchus történeti részeiről elárulja, hogy semmiképpen sem lehetséges ezen szakaszok megírása Kánaánban és századokkal Mózes kora után. A Pentateuchus valóban az lett, aminek Mózes szánta: a választott nép okmánya, amelyben az Istennel a Megváltóra irányuló szövetségkötés története van feljegyezve, valamint az államiság és a vallás legszorosabb kapcsolatának: a theokratiának törvénykönyve. A választott nép további történetéről egyéb szentírási könyvek tájékoztatnak bennünket.
|
vissza