XIII. Leó pápa életének van egy kevéssé vagy éppen alig ismert epizódja is, amely az Egyház küzdelmeinek kimenetele szempontjából legalább annyira fontos, mint a társadalmi feszültségeknek, a munkásság jogainak terén való eligazodás (vagyis a pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikája). Magáról az eseményről legtöbbször még a pápa életrajzai is szégyenlősen hallgatnak, noha a leghitelesebb tanúskodás állna a történetírók rendelkezésére. XIII. Leó 1884. október 13-án a Vatikán egyik kápolnájában szentmisét mutatott be, amelyen közvetlen munkatársai is részt vettek. Már távozni készült, amikor hirtelen megállt az oltár lépcsője előtt. Nagyjából tíz percig úgy látták a szemtanúk, mintha a pápa önkívületbe esett volna, kővé dermedten, teljesen mozdulatlanul maradt, arcának színe hamuszürkévé változott. Miután XIII. Leó fölocsúdott ebből a sajátos állapotból, környezete rémülten kérdező tekintetére ügyet sem vetve, a szólni nem merő jelenlevőknek semmit nem mondott, hanem gyors léptekkel dolgozószobájába sietett. Ott íróasztalhoz ülve, késlekedés nélkül megfogalmazta azt a híres, Szent Mihály arkangyalhoz intézett imádságot, amelyet 1970-ig minden szentmise végén, minden pap térden állva elimádkozott, a hívek pedig buzgón bekapcsolódtak a könyörgésbe.
Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban; a Sátán gonoszsága és incselkedése ellen légy oltalmunk! Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérjük. És te, égi seregek Fejedelme, a Sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek a világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra! Ámen.
Amikor a pápát bizalmasai a történtekről kérdezték, mi volt dermedtségének oka, mitől rémült meg, az egyébként közlékeny pápa nagyon szűkszavúnak bizonyult, mintha még környezetét sem akarta volna nyugtalanítani az általa tapasztaltakkal. Annyit azonban elárult – és ezt a pápa titkára, Rinaldo Angeli azonnal írásban rögzítette –, hogy látomása volt: a pokol seregei az Örök Város, Róma körül gyülekeztek, hogy azt elpusztítsák. Két hang párbeszédét hallotta. Az egyik hang jóságos, szelíd volt, mint az Üdvözítőé, a másik pedig gonoszsággal telített. A szóváltást a sátánian gonosz hang kezdte: „Képes vagyok Egyházadat elpusztítani!” A párbeszédet a pápa hallotta, ám a folytatást még munkatársaival sem közölte részletekbe menően, csak annyit mondott, hogy a következő száz esztendő alatt a Sátán és a gonosz lelkek támadásai rendkívüli módon fölerősödnek. A titkárainak meg kellett elégedniük a pápa óhajának továbbadásával a Rítus-kongregáción keresztül: az új imádságot majd száz éven át imádkozták az Egyházban. A pápa ezenkívül írt egy új exorcizmust (ördögűző imádságot) is, amely a Római Rituáléba bekerült; és a Péter-utód azt kérte a világegyház püspökeitől és papjaitól, hogy ezt gyakran imádkozzák. Környezetének tanúsága szerint ebben ő maga járt elöl jó példával.
Azt hinnénk, hogy a Sátán és csatlósai az elmúlt évtizedek során visszavonultak, és többé nem akarnak ártani az embereknek, hiszen még az Egyház sem tartja elsőrendű fontosságúnak, hogy ellenük nyilvános, hivatalos imádsággal fölvértezze magát, papjait, híveit. Ez azonban csak a látszat, hiszen közismert igazság, hogy a Sátán legnagyobb csele az, amikor elhiteti, hogy nem létezik, vagy legalábbis nem folytatja áskálódását Isten és az emberek ellen.
Mit gondoljunk a Sátánról és munkatársairól, a gonoszság szolgáiról, a gonosz lelkekről, köznapian és elkoptatott, lejáratott nevükön szólva: az ördögökről? A következő oldalakon írottak nem a fölösleges emberi kíváncsiság kielégítését szolgálják, vagy a szenzációéhséget akarják csillapítani, hanem a kinyilatkoztatásnak az erre vonatkozólag az Egyház által megőrzött, továbbadott és értelmezett tanítását kívánják röviden áttekinteni hiteles, megtörtént esetek ismertetésének segítségével, hogy a gonosz lélekkel szemben megelőző jelleggel, hatékonyan lehessen védekezni.
A II. Vatikáni Zsinatot (1962-1965) követő, túlzottan derűlátó hangulatban a nyugati, fogyasztói és jóléti társadalom kényelmes körülményei között élő hittudósok közül számosan azzal a hamis érvvel utasították el a kárhozat lehetőségét, a pokol, a Sátán, a gonosz lelkek létét, hogy az evangéliumi örömhírt nem szabad visszájára, vagyis fenyegetésre átfordítani. A Szentírásnak a Sátánról és csatlósairól szóló számos megállapítását pedig igazi tartalmuktól kiüresítve, korhoz kötött, puszta képzelgésekként mutatták be, amelyek a „mai embernek” már nem mondanak semmit, következésképpen rég túl kellett volna őket haladni. Hitünk egyik forrása, a Szentírás azonban másként vélekedik.
A Sátán neve a héber eredetű Satan. A nyelvészek ugyan vitatkoznak keletkezésén, használata viszont egyértelművé teszi jelentését, amely: ellenség. A görög diabolosz ugyanazt a személyt jelzi, és szó szerinti fordításban annyit tesz, mint „rágalmazó”. Az Újszövetségben a két név egyforma gyakorisággal fordul elő, és olyan személyes létezőt jelöl, aki láthatatlan, angyali természetű, ám tevékenysége és hatása megtapasztalható közvetlenül más lények (démonok, gonosz szellemek, megszállottak) tetteiben és a mindenkit elérő, körülvevő kísértésben. Ne feledjük, ez utóbbi alól Jézus Krisztus sem volt kivétel, hiszen a pusztában háromszor megkísértette a Sátán.
A Sátán és a gonosz lelkek szellemi teremtmények, az angyalok közé tartoznak. Az angyalok neve (héberül malak, görögül angelosz) nem a természetüket, hanem az Istentől kapott feladatukat, szerepüket adja tudtul, mert jelentése „hírnök”, küldött. Isten a választott népet segíti, amikor utasítást ad neki Kánaán elfoglalására, és a jó angyalnak virrasztania kell Izrael fölött.
„Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem. Tiszteld őt, hallgass szavára, és ne lázadozz ellene. Engedetlenségedet nem bocsátaná meg, mivel az én nevem van benne. De ha hallgatsz szavára, és megteszel mindent, amit parancsol, akkor ellensége leszek ellenségeidnek, és szorongatni fogom azokat, akik téged szorongatnak. Akkor angyalom előtted fog járni.” (Kiv 23,20-23)
Az angyalnak azonban lehet pusztító küldetése is, mint a kivonuláskor Egyiptomban: „Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a szemöldökfán meg a két ajtófélfán, akkor az Úr elhalad ajtótok előtt, s a pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza.” (Kiv 12,23) Bár ennek az angyalnak negatív szerepe van, mégsem sorolható a gonosz lelkek közé, mert Istennek engedelmeskedik.
Nem ez a helyzet a Sátánnal, amikor Zakariás kispróféta 4. látomásában a következőt adja tudtul: „Megmutatta nekem (az Úr) Józsue főpapot, amint az Úr angyala előtt állt. Jobbján a Sátán állt, és vádolta. Az Úr angyala ezt mondta a Sátánnak: Parancsoljon neked az Úr, Sátán, parancsoljon neked az, aki kiválasztotta Jeruzsálemet!” (Zak 3,1-3)
A Szentírás itt is, mint egyebütt, oly módon szól a Sátánról, hogy Isten mindenekfölötti valóságát, teljhatalmát egy pillanatra sem csorbítja, és a Sátánt meg csatlósait, a gonosz lelkeket az Úrnak alárendelt helyzetben mutatja be. Jób könyvének első fejezeteiben arról olvasunk, hogy Isten megengedte a Sátánnak: tegye próbára Jóbot, vajon az hűséges marad-e szerencsétlenségei, az őt érő csapások közepette is Teremtőjéhez? A Sátán itt újra az ember ellenségeként jelenik meg, amikor például nem hisz Jób érdektelen szeretetében, és közvetetten ugyan, ám a teremtmény iránti ellenségességből következően a Teremtőnek szintén elszánt ellensége.
Ugyanerről tudósít a Teremtés könyve, noha ott Sátán még rejtőzik, mert csak a Kígyóról szól, amely éppen úgy teremtmény, „mint minden más”. A Kígyó itt olyan fondorlatossággal és tudással rendelkezik, ami meghaladja az emberét. Az emberiség kezdeti történetében ennek a titokzatos, egyelőre rejtőzködő lénynek, személynek döntően negatív és ártalmas szerepe van. Színre lépése első pillanatától kezdve úgy jelentkezik, mint az emberi nem ellensége. Irigykedik az ember boldogságára, fölhasználja a cselszövést és a hazugságot.
„A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: »Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?« Az asszony így válaszolt a kígyónak: »A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcsére mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.« Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: »Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.«” (Ter 3,1-5)
Az ember hallgatott a Kígyó csábítására, és a következmények egész sora ismert: a kezdeti ártatlanság elvesztésétől a kiűzetésen át, a fáradságos, szenvedéssel teli munkáig és a halálig. A Bölcsesség könyve ez utóbbit így összegzi: „A Sátán irigysége révén a világba jött a halál.” (Bölcs 2,24) A legyőzött emberiség azonban történelmének első bukásakor ígéretet is kapott, amely a kígyó elátkozásához kapcsolódik: „Átkozott leszel minden állat között... Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg sarka után leselkedel.” (Ter 3,14-15)
Az Újszövetség fényénél ennek értelme már világos: Krisztus küldetésének az a célja, hogy az ember győzelmet arasson a Sátán fölött, amint a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk: az Üdvözítő azért jött, „hogy halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a Sátánt” (Zsid 2,14) A négy evangélista úgy mutatja be Jézus Krisztus nyilvános életét, mint a Sátán elleni folytonos küzdelmet. Az Újszövetség többi iratának szerzői kijelentéseikkel, állításaikkal számtalan esetben ezt tovább erősítik.
Ha az evangéliumok tanúságát a hívő ember komolyan veszi, akkor számos, tévúton járó modern teológus föntebb említett okoskodása – miszerint a Sátánról és a gonosz lelkekről szóló megállapítások a korabeli emberek fantáziájának szüleményei – hitelét veszti az igazság fényében. Jézus Krisztus világosan megmutatta, hogy kora vélekedésén, ha úgy vélte jónak, szabadon túltette magát. A kortárs zsidósága körében nem volt egyöntetű vélekedés a Sátán és a démonok, gonosz lelkek létezéséről. Az Apostolok Cselekedeteinek egyik eseménye a legjobb tanúság erre vonatkozóan. Amikor Pál apostolt Jeruzsálemben a főtanács elé állították, Pál ügyesen kihasználta a zsidók megosztottságát. A holtak föltámadásába vetett hitét hangoztatva vitát támasztott „a farizeusok és a szadduceusok között, és a főtanács két pártra szakadt. A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs sem feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok viszont ezt is, azt is vallják”. (ApCsel 23,7-8) Következésképpen a szadduceusok a gonosz angyalok létét is elvetették.
Ezek után miként lehetne föltételezni, hogy Jézus, a gonosz lelkeket kiűzve, illetve kiűzésükre az apostoloknak hatalmat adva, csupán kortársai hiedelmeit tette volna magáévá a kritikai szellem legteljesebb hiányával? Jézus és az apostolok a kor kultúrájának részesei voltak ugyan, ám a Fiú, isteni természetének birtokában és a kinyilatkoztatás beteljesítésének céljával sem környezetének, sem a kortárs gondolkodásnak nem lehetett foglya. Elegendő figyelmesen elolvasni a Hegyi Beszéd alkalmával mondottakat, azonnal kitűnik, a Mester mennyire szuverén módon tette túl magát az emberi hagyományokon, vélekedéseken; vagy ellenkezőleg, erősíti meg a hitbeli örökséget. Amikor tehát megváltói küldetésének lényegét föl kellett fednie az emberek előtt, egyszerre szembesült a farizeusokkal, akik hozzá hasonlóan hittek a lélekben, a föltámadásban, az angyalokban és a gonosz lelkekben, valamint a szadduceusokkal, akik mindezt tagadták. A farizeusok egy alkalommal azzal vádolták, hogy a gonosz lelkeket azok fejedelmének segítségével űzi ki.
Könnyű lett volna neki ekkor úgy védekeznie, hogy a szadduceusok oldalára áll. Ám ezzel megtagadta volna a küldetését és isteni mivoltát. Neki úgy kellett szembeszállnia a farizeusokkal, hogy azoknak a lélekbe, föltámadásba, angyalokba, gonosz lelkekbe vetett hitét egy pillanatig se vonja kétségbe, miközben a szadduceusoktól is el kellett fordulnia.
A mai ember közgondolkozásából kiindulva föltételezni azt, hogy Jézus tanítása a Sátánról, gonosz lélekről nem más, mint jelentéktelen, korhoz kötődő kijelentések együttese, súlyos tévedés, Jézus Krisztus személyének olyan félreismerése, amely egyenesen istenségének tagadásához vezet.
Jézusnak a Sátán elleni harca a pusztai megkísértéssel kezdődött. Az első kísértés a test természetes kívánságára hivatkozik, a második a hatalom mutogatását, mások irigységgel elegyes csodálkozásának fölkeltését célozza, a harmadik pedig a teljes hitehagyás, Isten nyílt megtagadását szeretné elérni. A Sátán ugyan nem tudja, hogy Jézus Isten Fia; ahhoz viszont nagyon is ért, miként kell az ember gyöngeségeit kihasználva és a kísértéseket fokozva az elbukást szinte kivédhetetlenül előkészíteni. Az esemény jobb megértéséhez ismerni kell a második megkísértés színhelyét: a jeruzsálemi templom délkeleti sarka 150 méter magasan emelkedett a Kedron-patak völgye fölé. Itt a Sátán a Szentírásból vett érvet sem átállotta fölhasználni célja elérése érdekében; annál kevésbé, mert a korabeli zsidók messiási elképzeléseit jól ismerte. Jézus kortársai azt várták, hogy a Messiás a szent város lakóinak szeme láttára az égből a templomba fog leszállni, ez a félreérthetetlen jel adja tudtukra a végidők elérkeztét.
A második kísértés kiváló módon előkészítője a földi hatalom bűnös vonzásának, ami az istentagadással jár karöltve. Jézus a kísértések együttesében ellene mondott az evilági, anyagi jellegű, politikai hatalomban bővelkedő messiási ország sátánian ravaszul kitervelt lehetőségének; egyúttal pedig fölfedte a Sátán természetének rejtett vonásait, és vele szembeni gyöngeségét. A harc tehát elkezdődött az Asszony Fia és az Asszony sarka után leselkedő között; majd nyilvánvalóvá vált a megszállottak megszabadításakor, végül pedig igazolta, hogy „elérkezett az Isten országa”. Természetesen ez a küzdelem az ördögűzéseken túlmenően, jelen volt a hitetlen zsidókkal történt összecsapásban, mert ez utóbbiak „az ördög igaz fiai”, a „viperák fajzatai”. A harc a kereszten tetőzött a döntő ütközetben, és a Sátán bukásával ért véget.
Úgy tűnt, mintha a játszmát a Sátán irányítaná, ám valójában a Fiú engedelmessége határozta meg az események menetét. Az utolsó vacsorán ezért mondta Jézus övéinek: „Már nem beszélek soká nektek, mert közeleg a világ fejedelme. Rajtam azonban nincs hatalma.” (Jn 14,30) Ez nem is történhetett volna másként, mert Jézus tanítása már előzőleg is egyértelmű, világos volt: „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” A Szentlélek is bekapcsolódik ebbe, hiszen „amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. A bűnről, amiért nem hittetek bennem. Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok. Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett.” (Jn 12,31-32; 16,8-11)
A világ fölötti uralomhoz Jézus Krisztus nem a Sátánnak történt behódolás, hanem éppen ellenkezőleg, a Sátán elvetése, megtagadása és az Atya iránt a kereszten kinyilvánított tökéletes engedelmessége árán, a halálon és a föltámadáson át jutott el. „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön”, mondta az apostoloknak mennybemenetele előtt (Mt 28,18), és ezért írhatta a filippi híveknek Szent Pál apostol: „Isten fölmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.” (Fil 2,9-10)
Jézus Krisztus föltámadása a Sátán bukását végérvényesítette és ünnepélyesen kihirdette. Pál tanítása szerint azonban a Sátán és a gonosz lelkek „utóvéd” harca tovább folytatódik egészen az emberiség történelmének befejeztéig.
A Mesterhez hasonlatosan a tanítvány is beleütközik az ősi Ellenfélbe. „El akartunk menni hozzátok – írta Tesszaloniki keresztényeinek –, én: Pál ismételten is, de a Sátán megakadályozott benne.” (1 Tessz 2,18) Az apostoli munkában kézzelfogható, fizikai akadályt jelent az, hogy „tövist” kapott a testébe, „a Sátán angyalát”. (2 Kor 12,7) Mindezt lehetetlen valamiféle egyszerű betegségnek fölfogni, hiszen Jézus tanítása szerint a magvető földjébe konkolyt hintő, vagyis a hitetlenséget bátorító ellenség maga a Sátán: „Aki hallgatja az országról szóló tanítást, de nem érti meg, ahhoz eljön a Gonosz és elrabolja, amit a szívébe vetettek.” (Mt 13,39)
Lehetetlen azt föltételezni, hogy az Üdvözítő csupán személyes jelleget akart volna adni a személytelen bűnnek, mert Márk evangéliumában a példabeszéd magyarázatánál ez olvasható: „Akikben útszélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a Sátán, s kitépi szívükből az elvetett igazságokat.” (Mk 4,15) Szent Péter apostol, a „kőszikla” hasonló szellemben figyelmezteti levelében a híveket: „Ellenségetek, a Sátán, mint ordító oroszlán, körüljár, keresvén, kit nyeljen el. Ti pedig álljatok neki ellen erős hittel” (1 Pét 5,8-9)
A keresztények tragédiája, ha a küzdelem során a kísértésekre hallgatva Isten helyett a Sátánt választják. Ez akaratuk szabadsága következtében valóságos veszély és lehetőség, ugyanakkor minden eszköz rendelkezésükre áll, hogy harcukat sikerrel megvívják. Elegendő csak az Úrtól kért és kapott imádság szavaira gondolni, amely szabadulást kér a Gonosztól. A Szentírásban elénk tárt kinyilatkoztatás végén, vagyis a Jelenések könyvében összefoglalás található arról az ősellenségről, aki ellen az emberi nemnek és ezen belül minden egyes embernek harcolnia kell a kezdetektől fogva egészen az üdvösség történetének végső, záró fejezetéig. Ekkor ugyanis – a prófétai tekintet már a múltban szemléli a jövendőt! – „levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a Sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is”. (Jel 12,9) A Sátán ugyan az Antikrisztus hatalmát ideig-óráig látszólag mindent elsöprővé teheti, a végső diadal azonban a Bárányt és Jegyesét, az Egyházat illeti az emberiség történelmének utolsó, záró pillanatában. „A Sátánt... kénköves, tüzes tóba vetették – itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké.” (Jel 20,10)
Hitünk másik, a Szentírással egyenértékű forrása, a Szenthagyomány úgyszintén jelentős tanítást tartalmaz a Sátánnal, a gonosz lelkekkel, ármányos munkálkodásukkal és a velük folytatandó harccal kapcsolatban.
Az első keresztény nemzedékeket sokat foglalkoztatta az a kérdés, hogy az angyalok közül – akik bár teremtmények, mégis sokkal közelebb állnak Istenhez, mint az emberek – egyesek miként válhattak gonosszá? A Szentírásban az angyalok próbára tételéről nincs szó kifejezetten. A rejtély annál is jobban érdekelte főként a zsidókból kereszténnyé lett híveket, mert a korabeli zsidó vallásos irodalom közismert műve, Hénokh apokalipszise az első, angyalokról szóló könyvében azok bukásáról, átmeneti és végleges büntetésükről, s az uralmuk alatt álló alvilágról részletekbe menő felvilágosítással szolgált. A keresztények ezt a művet számos más, ószövetségi vagy újszövetségi személynek tulajdonított írással együtt elutasították, az úgynevezett apokrif iratok közé sorolták, és „kinyilatkoztatott” voltát tagadták.
Az Egyház a Szenthagyományra támaszkodva hittételként tanítja, hogy „az angyalok egy része a próbát nem állta meg, és végleg elfordult Istentől”. Ezt tovább pontosítja a következő megállapítás: „A Sátánt és a többi gonosz lelket Isten természettől fogva jónak teremtette; de ők saját cselekedetük által lettek gonoszakká.” Mivel a Szentírás azt tanítja, hogy „minden bűnnek a kevélység a kezdete” (Sir 10,13), ebből világosan kikövetkeztethető, hogy az angyalok a próbára tevéskor a kevélységgel vétkeztek. Kevélységük tárgya pedig, az angyali próba és kísértés tartalma – ugyancsak a Szentírás félreérthetetlen utalásai alapján – az a csábító kilátás volt, hogy az angyalok hasonlóvá váljanak Istenhez. A jó angyalok seregei vezérének a neve, a Mikháél valójában Isten abszolút fensőbbségét, egyedülvalóságát állító kérdés: „Ki olyan, mint Isten?” A kígyó az első embereket is azzal az ígérettel csábítja, hogy olyanok lesznek, „mint Isten”.
A bukott angyalok nyomban az Isten elleni lázadás bűne után visszavonhatatlanul a kárhozatra jutottak. Szent Péter apostol erről így ír: „Isten az angyaloknak sem kegyelmezett, amikor vétkeztek, hanem az alvilág sötét mélyébe taszította őket, hogy maradjanak őrizetben az ítéletre.” (2 Pét 2,4) Maga Jézus Krisztus ezt már az utolsó ítéletről szóló tanításában kinyilatkoztatta, amikor a Sátánnak és angyalainak készített örök tűzről beszélt (Mt 25,41).
Természetesen azok az angyalok, akik a próbát megállták, nyomban Isten boldogító színe látására jutottak, és a végítéletig részt vesznek a világ vezetésében, hogy az az üdvösség útján haladjon.
Szárdeszi Meliton már a II. században írt egy értekezést „A démonról”, és valamennyi egyházatya tevőlegesen hozzájárult a Szenthagyományban foglalt tanítás kifejtéséhez. Szent Ireneus és Tertullianus szembeszállt a gnosztikus dualizmussal, amely a Sátánt Istennel egyenlővé akarta tenni, mintegy ellenistenként. Szent Ireneus a gonosz lélekről azt állította, hogy aposztata angyal. Szent Ágoston (354-430) „Az Isten városa” című könyvében részletesen bemutatta a két város, a mennyei és az evilági küzdelmét, amely akkor kezdődött el, amikor az angyalok az égben két táborra, a jókéra és a rosszakéra oszlottak.
Az egyházatyák egyöntetűen tanították, hogy a bukott angyalok bűne a kevélység, a gőg volt. Emellett megemlítették az emberek iránti gonoszságukat, és Szent Ireneus arra a következtetésre jutott, hogy a Sátán aposztáziája akkor kezdődött, amikor féltékenykedni kezdett az új teremtményre, az emberre, és azt föl akarta lázítani a Teremtő Isten ellen.
Az Egyház hittételként tanítja, hogy az eredeti bűn következtében a Sátánnak és csatlós angyalainak bizonyos hatalmuk van az emberek fölött. Az egyházatyák szerint az eredeti bűnnek ez az egyik legsúlyosabb következménye. Érthető, hogy a keresztények liturgiájában kezdettől fogva jelen volt az exorcizmus, az ördögűzés szertartása. Jézus Krisztus tanítványait, az apostolokat összehívta, „erőt és hatalmat adott nekik a gonosz lelkek fölött” (Lk 9,1).
Az exorcizmus szövege a II. századból napjainkig fönnmaradt. A Tanítóhivatal a XIII. század elején a dualista eretnekség, a kathar vagy albigens tévtanítás jelentkezésekor arra kényszerült, hogy világos, félreérthetetlen eligazítást adjon a teremtés művével és ennek révén a gonosz lélekkel kapcsolatban. A IV. lateráni (12. egyetemes) zsinaton megfogalmazott hitvallás így kezdődik: „Erősen hisszük és nyíltan megvalljuk a világmindenség egyetlen forrását és alapelvét, minden látható és láthatatlan, testi és szellemi létező Teremtőjét. Mindenható ereje által az idők kezdetén ő teremtette a szellemi-lelki és az anyagi teremtményeket, tudniillik az angyalokat és a világot oly módon, hogy teremtménye, az ember egyikhez is, meg másikhoz is tartozik, mivel testből és lélekből áll. Isten a gonosz lelket és a többi démont eredetileg jónak teremtette. Ők maguktól váltak rosszá. Ami az embert illeti, ő a gonosz lélek biztatására vétkezett.”
A zsinati atyák tanítása a kinyilatkoztatáson alapul, józan és világos, minden túlzástól mentes. A Sátán és szolgái, a démonok mindannyian az egyetlen Isten teremtményei, és nem lényegüknél fogva, teremtésük pillanatától kezdve rosszak, hanem szabad akaratukból, egy meghatározott időpontban váltak azzá. Sem a gonosz lelkek száma, sem hatalmuk nagysága nem volt körülírva; mert a kijelentés lényegi tartalmát illetően sem az egyik, sem a másik nem játszik fontos szerepet. Ezt a lapidáris stílusú dogmatikus megállapítást átvette a II. lyoni (14. egyetemes), a firenzei (17. egyetemes), a trienti (18. egyetemes) zsinat, és ez a hitigazság azonos szavakkal került be az I. vatikáni (19. egyetemes) zsinaton megfogalmazott „Dei Filius” kezdetű, a hitről szóló dogmatikus konstitúcióba. …
Remete Szent Antal megkísértése közismert ugyan, mégis érdemes újra elolvasni.
Egyszer Szent Antal bizonyos barlangsírban töltötte éjszakáját, mi esztendők során keresztül szokása volt. Ekkor nagy sereg gonosz szellem támadt reá, és marcangolta testét, úgyhogy testvérei halottnak vélték, és hátukon vitték haza cellájába. El is siratta mindenki, ha ki látta, és szentül hitték, hogy halott. És mindenki nyugovóra tért. És ekkor Szent Antal megelevenedett, és meggyógyulván parancsolta tanítványainak, hogy vigyék vissza a barlangsírba. És ahogy ott feküdt fájdalmaiban, áhítatosan imádkozott. Most megint rátámadtak a gonosz szellemek, és mindennemű szörnyeteg állatok alakjában megjelentek előtte. Fogaikkal és szarvaikkal tépdesték, és karmaikkal kegyetlenül marcangolták. És mikor már véresre gyötörték, jött egy ragyogó jelenés, és mind elűzte az ellenségeket. Erre Szent Antal nyomban meggyógyult, és megvilágosodott elméjében, hogy valóban Krisztus járt itt. És így szólt:
– Édes Uram, Jézus Krisztusom, hol voltál nagy gyötrelmemben, hogy nem segítettél rajtam már az imént?
Mondá pedig Krisztus:
– Antal, én itt voltam, és nagy örömöm tellett vitéz viaskodásodban. És elnyered tőlem viaskodásod méltó díját: akarom, hogy nevedet tisztelet övezze széles e világon.
Isten választottai ezen a téren súlyosabb próbatételnek vannak alávetve, mint a hívek közül legtöbben. A remete hiába menekül a pusztaságba az emberek közül, a kísértéseket hasztalan szeretné háta mögött tudni, gyakran a gonosz lelkek egész hada követi, amint a sivatagi atyák életrajzaiban olvashatjuk. A sivatagi atyák és a gonosz lelkek közötti küzdelem a remeték egyéni győzelmén túl olyan általános jellegű tanítást is eredményezett, amely az egész keresztény közösségnek javára van a Sátán elleni küzdelemben.
Johannes Cassianus írja: Isten a Sátán kevélységét az alázatosság erényével törte össze: Azért az Isten, a világ Teremtője és Orvosa, tudván, hogy minden betegség oka és forrása a kevélység, ellentétével akarta orvosolni a vele ellenkezőt: úgyhogy ami például a kevélység miatt bukott el, az az alázatosság révén emelkedjék fel. Lucifer ugyanis azt mondotta: „Az égbe megyek fel.” Ő viszont: „Lelkem földig alázódott.” Lucifer azt mondotta: „Hasonló leszek a Fölségeshez.” Ő pedig „isteni mivoltában szolgai alakot véve fel, kiüresítette önmagát: megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig”. Lucifer azt mondotta: „Az Isten csillagai fölé állítom trónomat”, ő pedig azt mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” Lucifer azt mondotta: „Nem ismerem az Urat, és nem engedem el Izraelt.” Ő pedig: „Ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló hazug lennék.” Lucifer azt mondotta: „Enyém a folyó, és én alkottam azt.” Ő pedig azt mondja: „Én nem tehetek önmagamtól semmit... Az Atya, aki bennem van, ő maga cselekszi a tetteket.” Lucifer azt mondotta: „Enyém a világ minden országa és azok dicsősége, és annak adom, akinek akarom.” Ő pedig, a gazdag, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. Lucifer azt mondotta: „Amint összeszedik az elhagyott tojásokat, úgy szedtem össze én az egész földet, és nem volt, ki szárnyát megmozgatta volna, avagy száját kinyitotta volna, hogy sipogjon.”. Ő pedig így szól: „A puszta pelikánjához hasonlítok; virrasztok, és olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn.” Lucifer azt mondotta: „Lábam nyomával kiszárítottam minden elzárt vizet.” Ő pedig: „Azt gondolod, hogy Atyám nem bocsátana rendelkezésemre rögtön tizenkét ezred angyalnál is többet, ha kérném?” Ha meggondoljuk, mi volt az első bukás oka, és mi üdvösségünk alapja; hogyan dicsekedett Lucifer, és hogyan alázta meg magát Krisztus: akkor annak bukásából és annak példájából felismerhetjük, miképpen kell elkerülnünk a kevélység szörnyű halálát.
A középkor szentjeinek már számos tapasztalat állt rendelkezésükre a támadó gonosz lélek meghátráltatásához, talán ezért is szelídült némileg a róluk vagy az ellenük folytatott harcról festett kép. Az újkor kezdetének olyan szentjei, mint Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz, a lelki élet küzdelmei közepette a középkori álcázó mez nélkül látták meg a Sátánt és csatlósait, a maguk rémületkeltő titokzatosságában. Keresztes Szent János misztikus írásaiban többször kitért a Sátán taktikájára. Mialatt az emberi lélek egyre inkább önmaga bensejébe próbál hatolni, léte legmélyébe, ahol Isten lakozik, és áthalad a szimbolikus hét hajlékon, a Sátán állandóan keresztezi útját, de leginkább akkor, amikor a lélek a tiszta hit életébe nyer fölvételt.
A Sátán, hogy Isten művét az emberi lélekben semmivé tegye, színleléshez folyamodik. Ugyanis a gonosz lélek egyszerre ügyes és ravasz, ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodik, amelyeket mi előbbrejutásunk érdekében használunk. Ily módon jobban meglepheti az embert, és védtelenségét eredményesebben kihasználhatja.
Avilai Szent Teréz is komoly küzdelmet folytatott a gonosz lélekkel nem csupán lelkében, hanem a testében is. Az önéletírása erről hűségesen tanúskodik. „Egy másik alkalommal – írja – öt órán keresztül rettenetes fájdalmakkal és olyan belső görcsökkel gyötört, hogy úgy tűnt, minden ellenállás hiábavaló.” Azonban Teréznek sikerült Istenhez menekülnie azzal a gondolattal, hogy a gonosz lelkek az Úr rabszolgái, és az Úr legkisebb szolgálójának sem árthatnak, hiszen az Úr engedélye nélkül mozdulniuk sem szabad. Ezután Teréz támadásba lendült, megragadta a keresztet, a démonok rögtön elmenekültek. Ám hamarosan visszajöttek, ekkor a szenteltvízhez folyamodott, ami ugyancsak hatásos. A támadók végleg meghátráltak, és ekkor Teréz diadalmasan fölnevetett, ettől kezdve a megvetés győzedelmeskedett. Persze, Teréz óvatos maradt és állhatatos. Az Istennel egyesült lélek mindig biztos fedezéknek örvendhet.
A legújabb kor szentjei ugyancsak megtapasztalták a Sátán kísértéseit. Gemma Galgani leveleiben, lejegyzett látomásaiban a gonosz lélek gyakran szerepel. „Május 25-én, pénteken a ferencesek templomában áldoztam. Ám ez nem tetszett a gonosznak, és még gyakrabban, még vadabb kísértésekkel ostromolt. Nincs egyetlen éjszaka, hogy ne jelentkezne, sőt legutoljára saját gyóntatóm képében jelent meg. Azt hittem, hogy ő az, benyitottam a gyóntatószékbe, és ott jöttem rá a csalásra, ám még akkor is nehéz volt magamat meggyőznöm arról, hogy csak a gonosz csalt meg.” Látomásaiban pedig arról olvashatunk, hogy a gonosz lélek arról próbálta meggyőzni, hogy Jézus kényúr, és az imádkozásra szánt idő hiábavalóságra vesztegetett idő. Azt sugallta neki, hogy a gyóntatóban nem szabad bízni. Ezt követően a gonosz lélek az Üdvözítő képében jelent meg a kiváltságos léleknek, ám Gemma a kegyelem segítségével nem engedte magát becsapni, és a gonosz lelket azonnal fölismerte.
Vianney Szent János, az arsi plébános megkísértéseinek eseménysorozata közismert. Ám az életrajzot olvasva, az ember hajlamos arra, hogy ezeket a részeket átlapozza, jámbor kitalálásnak minősítse. A szentírási és dogmatikus hagyományokat áttekintve azonban érdemes fölidézni a hős lelkű francia plébánossal történteket.
Harmincöt éven keresztül, 1824-1859 között Vianney Szent János számtalan esetben átélte a gonosz lélek külső támadásait. A Sátán a plébános nyugalmának és álmának megzavarásával sem tudta benne az imádság, a vezeklés és az apostoli munka iránti kedvetlenséget vagy közönyt fölkelteni; nem kényszeríthette arra, hogy akár rövid időre is elhagyja a lelkek szolgálatát.
A pokoli üldözés időszaka akkor kezdődött, amikor a szent plébános a „Gondviselés” tervein töprengett, s amely célra éppen házat vásárolt, vagyis az 1824 és 1825 közötti télen. Először belső kísértések jelentkeztek. Egy súlyos betegség kapcsán, amelynek oka a fiatalkori önsanyargatásokból fakadt, Vianneyt kétségbeejtő gondolatok kínozták, és szinte várta a közeli halálát. Úgy érezte, mintha többször hallaná ezeket a szavakat: „Ütött az elkárhozás órája!” A szent azonban mindig visszanyerte Isten iránt érzett bizalmát és lelke nyugalmát.
A gonosz lélek, hogy kívülről is zavarja békéjét, apróbb bosszantásokhoz folyamodott. A plébános minden éjjel úgy hallotta, mintha valaki ágya függönyeit szaggatná. Először azt hitte, hogy ártatlan rágcsálókkal, egerekkel és patkányokkal van dolga, ezért ágya mellé szénásvillát állított, hogy éjjel azzal csapjon szét a betolakodók között. Nem járt eredménnyel; minél jobban törekedett elűzésükre, annál hangosabbak lettek a zajok, szaggatások. Másnap mégis épen találta az ágy függönyeit. Az arsi plébános kezdetben nem is gyanakodott a hangok természetfölötti eredetére. A jelenségek más mezt öltöttek.
Az éjszaka csöndjében ajtódörömbölés és lárma hallatszott az udvarról. Talán tolvajok jöttek, hogy a nemrég ajándékba kapott drága miseruhákat ellopják? A plébános köztudottan semmit sem sajnált, ha az istentisztelet fényének emeléséről volt szó. Annál fájdalmasabban érintette volna, ha a féltve őrzött liturgikus ruhákat ellopják, és csak a régi, színehagyott, agyonkoptatott, foszladozó kazulák maradnának. Vianney bátran kilépett az udvarra, de senkit nem látott. A következő éjszakákon azonban félt egyedül maradni. Egy jókedvű, fiatal bognárt kért meg, hogy aludjon a plébánián. A fiatalember csőre töltött puskával érkezett. Éjjel egy órakor hatalmas csattanásra ébredt, mialatt a lelkészlakban mennydörgésre emlékeztető lárma hallatszott. Hiába nézett ki az ablakon, senkit, semmit nem látott. A ház negyedórán át remegett. A fiatalember kérdésére a plébános egyszerűen azt válaszolta, hogy a különös jelenség okozója, „azt hiszem, az ördög”. A fiatalembernek inába szállt a bátorsága, más fiatalok, bátrabbak jöttek, akik meg ellenkezőleg, nem hallottak semmit. Vianney azonban továbbra is hallotta a gyanús zörejeket. Egy éjjel, a hóval fedett udvarban megismétlődött a zaj. „Mintha távoli népek érthetetlen nyelvű csapatai beszéltek volna, amit nem lehetett megérteni.” A plébános kinyitotta az ajtót. A hófehér havon egyetlen lábnyom sem látszott. Tudta már, mire gondoljon. Ezek nem emberi hangok voltak, még kevésbé égi beavatkozás vagy angyalok hangja, hanem inkább valami, ami pokolinak tűnt. A félelem okozta remegés, ami elfogta, nyilvánvalóan egy titokzatos személyiség jelenlétére utalt. „Úgy véltem, maga a Sátán volt, mert nagyon féltem – vallotta be később Devic püspöknek –, a jó Isten viszont nem kelt félelmet.” Amikor belátta, hogy a csőre töltött puska meg az éjjeliőrök jelenléte mit sem használ, hazaküldte az őrséget, és maga vette föl a harcot.
Mert ez valójában harc volt, s hogy helyt tudjon állni, kitartóan tűrt és imádkozott. Amikor gyóntatója megkérdezte tőle, hogyan veri vissza a támadásokat, Vianney ezt felelte: „Istenhez fordulok, keresztet vetek, a Sátánt pedig nyíltan megvetem. Megfigyeltem, hogy a zaj erősebb, és a támadások többször megismétlődnek, valahányszor másnap egy-egy nagyobb bűnös érkezik, hogy elvégezze nálam a szentgyónást.”
A szent életű plébános éjjelente többször úgy érezte, hogy az arcához nyúlnak, vagy mintha patkány futott volna rajta végig. Egyik este elalvás előtt hirtelen az az érzése támadt, mintha a keményre vetett ágy hirtelen puhává olvadt volna alatta. Ezzel egyidejűleg gúnyos hangok szólaltak meg, majd érzékiségét fölkorbácsolni akaró szavak próbálták gyöngíteni ellenállását. Vianney keresztet vetett, mire a jelenségek egyszeriben megszűntek.
1820 körül a szent életű pap a lakására vitetett egy régi festményt, amely az angyali üdvözletet ábrázolta. A képet a lépcsőfeljárat fölé akasztották. A démon rávetette magát a képre, és annyira beszennyezte, hogy el kellett távolítani. A Boldogságos Szűz Mária képmásának megszentségtelenítését sokan látták.
(A feszület meggyalázása, a szentek képeinek, szobrainak bemocskolása általánosan jellemző megnyilatkozása a gonosz lelkek működésének. Az ötvenes évek elején a „Vihar Itália felett” című kereszténységellenes szovjet propagandafilm a kereszt meggyalázásával kezdődött. Az alkotók nem sajnálták a „szocialista táborban” akkor még rendkívül drága színes technikát sem, csak hogy minél érzékletesebb legyen a jelenet, amelyben a főszereplő a feszületet összezúzza, majd megtapossa. A filmet általános iskolásoknak széles körben bemutatták, egyértelmű céllal.)
Denis Chaland, Benligneux-ből való fiatal bölcsészhallgató 1838-ban eljött gyónni Ars-ba. Abban a kiváltságban részesült, hogy a szent a szobájában fogadta őt. „Az imazsámolyra térdeltem, s gyónásom közepe táján hirtelen megmozdult a szoba; a térdeplő és néhány kisebb bútor felborult. Felugrottam, elfogott a rémület. Semmiség, ne féljen! – mondta a plébános, és megfogta a karomat. – A gonosz lélek volt itt.”
A sok-sok rendkívüli esemény hallatán a püspöke Vianneynek engedélyt adott, hogy a gonosz lélek befolyása alatt álló szerencsétlenek fölött elvégezhesse az exorcizmus szertartását. Ennek számos esetét egybehangzó tanúvallomások alapján följegyezték. A szent az 1850 táján divatba jött okkultizmus, spiritizmus kérlelhetetlen ellensége volt. A gonosz lélek 1855-től békén hagyta őt a sok hiábavaló támadás után.
Hosszan lehetne még sorolni a szentek küzdelmeit; e néhány kiragadott példa azonban elégségesen rávilágít a gonoszság misztériumának konkrét megtapasztalható jelenségeire és szerzőikre.
A Sátán hatalmáról a ciszterci rend fölvirágoztatója, Szent Bernát apát azt állította, hogy az „nem joggal szerzett, hanem jogtalanul bitorolt, ugyanakkor Istentől jogosan megengedett hatalom”. Ez a hatalom vagy uralom lényegében abból áll, hogy a Sátán és a gonosz lelkek serege a végső ítéletig küzd Isten országa ellen. Ennek többféle megnyilvánulása ismeretes.
A Sátán szorgalmazza a rideg, egyoldalú igazságszolgáltatást az emberek kárára. Kíméletlenül arra törekszik, hogy az emberen minél jobban teljesedjék tragikus állapota, vagyis az Istentől elfordultság valamennyi következménye, és az önként magányossá vált istentelen emberek egymás iránti kíméletlensége, zsarnoksága minél inkább megvalósuljon.
A Sátán és csatlósai akadályozzák Isten országának, Krisztus tanításának terjedését, terjesztik a bálványimádást, a teremtett értékek bálványozását.
Isten országának tagjai, a hívő emberek veszélyben forognak, mert a gonosz lelkeknek gondjuk van arra, hogy őket hivatásuk, kötelességük teljesítésében gátolják. A kísértésen túlmenően bűnre csábítanak; azonban ezen a téren ajánlatos a tárgyilagosság, mert nem minden kísértés származik rögtön a Sátántól.
A legsúlyosabb esetek is előfordulnak azonban, amikor egy vagy több gonosz lélek megszállja az embert. Ekkor a szerencsétlen azok hatalma alá kerül, és istenkáromlásaik, Krisztus-ellenes tevékenységeik engedelmes eszközévé válik. Az ilyen személyt már a Szentírásban megszállottnak nevezik. A megszállottságnak három fajtáját lehet megkülönböztetni. Az első esetben csak a megszállott teste kerül a gonosz hatalom befolyása alá, ez latin szóval circumsessio. Ha a megszállás az illető lelkére is kiterjed, azonban oly módon, hogy az önálló akarati és értelmi tevékenység némi téren megmarad, akkor az obsessio esetével állunk szemben. Ha a szerencsétlen teste-lelke egyaránt és teljesen a gonosz lélek zsákmánya, akkor a possessio súlyos esete forog fenn.
Sokan fölteszik a kérdést: Jézus Krisztus idejében miért volt oly gyakori a megszállottság esete, és manapság miért olyan ritka? A kérdés második fele nem fedi teljesen a valóságot, mert a megszállottság ma is sok esetben fennállhat, legföljebb a kortársak a természeten túlra mutató ténnyel nem mernek szembenézni. A hírközlő eszközök pedig ebben segítségükre vannak, vagyis gyakran elhallgatják a legtragikusabb eseteket is. Elegendő az 1993-as szekta-drámára gondolni, amely az Egyesült Államokban történt. Hiába szerzett róla tudomást sok millió ember, a médiumok gyorsan elhallgattak, és a tragédia föltárt okait nem voltak hajlandók közzétenni.
Az eset ugyanis világosan tanúsítja, hogy az ember annyira magasztalt és egyre több országban törvénybe foglalt, iskolában tanított „abszolút” szabadsága – amelynek nevében az Isten elleni lázadás az ember önkiteljesedése – legtöbbször nem a szó pozitív, hanem negatív értelmében jelent szabadságot, ami egyenlő a Sátán odaadó – jelen esetben tömeges gyilkosságtól sem visszarettenő – szolgálatával.
Tény viszont az, hogy az Üdvözítő föllépése a történelem egyetlen igazi fordulója, amikor a jó és a rossz harca a kereszthalál pillanatában a legmagasabbra csapott, és a rossz vereséget szenvedett. Isten az emberiség történelmének döntő fordulóján nagyobb teret engedett a Sátánnak és a gonosz lelkek hadának, hogy tehetetlenségük jobban megnyilvánuljon, és Jézus Krisztus üdvözítő ereje az embereket nagyobb bizalomra nevelje.
A Sátán és csatlósai visszafogottabb megnyilvánulásainak oka lehet az a részükről stratégiai megfontolás, hogy a természetfölötti világról a mai emberek még negatív jelzések formájában se szerezhessenek tudomást. A kárhozat szolgáinak ravaszsága gondosan ügyel arra a sajátos egyensúlyra, amely munkálkodásuk hatékonyságát úgy szolgálja, hogy az a lehető legkevesebb külső megnyilvánulás mellett is a legintenzívebb legyen.
Külön kérdéskör a rendkívüli események, jelek, esetleg természetfölöttinek tűnő jelenségek értelmezése. Az Ószövetség idején Áron csodája a fáraó előtt Istentől akart, sőt parancsolt jel volt. „Áron a fáraó és szolgái elé dobta a botját, s az kígyóvá változott. Erre a fáraó hívatta a tudósokat és varázslókat, s az egyiptomi varázslók ugyanazt a jelet mutatták tudományukkal.” (Kiv 7,10-11) Ez utóbbi esetben Isten már csak megengedte, eltűrte a rendkívüli jel létrejöttét. Ezzel nem szabad összetéveszteni a mágiát. A mágia esetében az emberek bizonyos jelzéseire a gonosz lelkeknek, a bukott angyaloknak mindig létre kellene hozniuk a rendkívüli, csodásnak tűnő jelenséget. Márpedig az angyalok, főként a bukott angyalok tevékenysége korlátozott; s ez utóbbiak nem hajlandók magukat az embernek alárendelni. Ellenkezőleg: ők akarják az embereket uralmuk alá kényszeríteni.
A Sátánnak és csatlósainak hatalmát Isten pontosan kimérte. Időben határt szabott nekik: a végső ítéletkor ellenséges tevékenységük abbamarad. A gonoszság szolgái ideig-óráig alkothatnak közös frontot, ám a gyűlöletre és önzésre nem lehet hosszú távon alapozni. Az Istentől elpártoltak (legyenek angyalok vagy emberek) látszólagos egységét rendszerint belviszály pusztítja el. Az időbeli határig is számos korlátozást szenvednek a Sátán és a gonosz lelkek: a természet törvényei és az emberi szabad akarat, valamint a jó, segítő angyalok hatalma komoly védőbástyát jelentenek. Ám jóval ezek fölött áll Jézus Krisztus ereje, hiszen halálával és föltámadásával a Sátán fölött végleges diadalt aratott. Jézus földi élete során végzett ördögűzésekkel a végső diadal elővételezését megkezdte, és az apostolokon keresztül az Egyháznak adott ördögűző hatalom ezt folytatja az emberiség történelmének végpontjáig, ami egybeesik Krisztus második eljövetelével. A katolikus igazság tehát kiegyensúlyozott. A gonosz lelkek és a Sátán árthatnak ideig-óráig az embereknek, hatalmuk azonban korlátozott. Éppen úgy hiba lenne mindenütt az ő beavatkozásuk után szimatolni, amint súlyos tévedés róluk megfeledkezni, sőt létezésüket tagadni.
A II. Vatikáni Zsinat utáni évtizedekben számos helyi Egyház kiadta saját katekizmusát. Ha ezeket föllapozzuk, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy belőlük kevésbé a hitletétemény teljességének hamisítatlan íze-zamata árad, mint inkább a hatvanas-hetvenes évek jószándékú, ám naiv és túlzó optimizmusa.
A Sátán és a gonosz lelkek személyes létezésének elhallgatása mellett az ördögűzéseket leggyakrabban csak szimbolikus jellegű cselekedetekként mutatták be a korszerűséget az igazság kritériumaként hangoztató teológusok, és azt állították: Jézus ezekkel csak azt akarta tudtul adni: milyen iszonyú erővel folyik a küzdelem a személytelen jó és rossz között. Olyan is előfordult, hogy a gonosz lelkeket egyszerűen a babilóniai, iráni vagy görög forrásokból átvett „bárgyú elemeknek” minősítették, és a rossz misztériumát „egyedül az ember szívéből” származtatták. Érthető, hogy ezekre a megalapozatlan állításokra a Tanítóhivatal sietve válaszolt. Annál is inkább szükséges volt ez a válasz, mert a szeretetre történő hivatkozással a kárhozat lehetősége is megkérdőjeleződött, sőt Jacques Maritain francia katolikus filozófus szerint „egy nap a pokol valamennyi lakója (tehát a Sátán és a gonosz lelkek is az elkárhozottak mellett) bocsánatot nyer”.
VI. Pál pápa igencsak meglepte hallgatóit 1972. június 29-én, az apostolfejedelmek ünnepén, amikor a következőket mondta: „Az Egyház jelen helyzetét szemlélve az az érzésünk, hogy néhány repedésen keresztül a Sátán füstje beszivárgott Isten népének otthonába, az Egyházba. Látjuk a kételkedést, a bizonytalanságot, a mesterséges problémázást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, az ellenszegülést. Az emberek nem bíznak az Egyházban, a Tanítóhivatalban, ám annál inkább bíznak a profán prófétákban, akik a hírközlő eszközök vagy társadalmi mozgalmak szószékeiről állítják, hogy ők ismerik az igazságot.” A pápa valósághű helyzetfelmérésén túl sokan szemére vetették azt is, hogy a Sátán emlegetésével valamiféle középkori szellemet szeretne visszacsempészni a „zsinat utáni” Egyházba. VI. Pál ezután megbízta a Hittani Kongregációt, hogy a Sátánnal és a gonosz lelkekkel kapcsolatban ismét foglalja össze az Egyház tanítását. A keresztény hit erre vonatkozó tanítása 1975. június 26-án került közzétételre. A hivatalos megnyilatkozás főként az Újszövetségi Szentírás tanúságára támaszkodva és a Szenthagyomány töretlen tanítását fölhasználva kijelentette, hogy minden létező Isten teremtménye, és az angyalokat Isten eredetileg jónak teremtette. Azok saját akaratukat követve föllázadtak Isten ellen. Jézus Krisztus az egész emberiséget kiszabadította a Sátán hatalmából. Az Egyház tanítása tehát ezen a téren sem változott; elég összevetni e rövid összefoglalást a föntebb írottakkal.
II. János Pál pápa 1986-ban szintén fontosnak tartotta, hogy három beszédben bővebben kifejtse a keresztény hit erre vonatkozó tanítását. Először a bukott angyalokról és a Sátán bűnéről szólt, majd a sötétség erői elleni küzdelemről, végül Jézus Krisztusnak a gonosz lélek fölött aratott győzelméről. Ezek után érthető, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa a folyamatos tanítást tartalmazza, és a bűnbeesés tárgyalásakor az angyalok bukásáról a következőképpen szól:
Annak hátterében, hogy ősszüleink az engedetlenséget választották, ott áll a kísértő szava, amely szembehelyezkedik Istennel, és ezek a szavak – az irigység folytán – az embert a halálba taszítják. A Szentírás és az Egyház hagyománya ebben a létezőben egy bukott angyalt lát, akit Sátánnak vagy ördögnek nevez. Az Egyház tanítja, hogy ez kezdetben jó angyal volt, Isten teremtménye. „Az ördögöt pedig és a többi démont Isten teremtette természetük szerint jóknak, és ők maguktól váltak gonosszá.”
A Szentírás beszél ezeknek az angyaloknak bűnéről is. Ez a bukás a szellemi teremtmények szabad elhatározásával történt, ők végérvényesen és visszavonhatatlanul elutasították Istent és az ő országát. E lázadásra történik utalás a kísértő szavaiban, amelyekkel az ősszüleinkhez fordult: „Olyanok lesztek, mint az Isten.” (Ter 3,5) Az ördög „bűnös kezdettől fogva” (1 Jn 3,8), „a hazugság atyja” (Jn 8,44).
Az angyalok választásának jellege az, hogy visszavonhatatlan, ám ez nem a végtelen irgalom gyengeségére mutat, hanem ők olyan bűnt követtek el, amely megbocsáthatatlan. „Bukásukat nem követhette bűnbánat, ahogy az ember halála után sincs lehetőség a bűnbánatra.”
A Szentírás állítja annak rombolni akaró befolyását, akit Jézus úgy hív, hogy „gyilkos kezdettől fogva” (Jn 8,44), aki megkísérelte Jézust is eltéríteni attól a küldetésétől, amit az Atyától kapott. „Az Isten Fia azért jelent meg, hogy szétrombolja az ördög művét.” (1 Jn 3,8) Művében pedig a következményét illetően a legsúlyosabb az volt, hogy hazug módon az embert az Istennel szembeni engedetlenségre csábította.
A Sátán hatalma azonban nem végtelen. Ő nem több, mint teremtmény, hatalmában áll mindazt megtenni, amit a tiszta szellem megtehet, de mindig csak teremtmény marad; nem tudja feltartóztatni Isten országának épülését. Bár Sátán a világban Isten ellen és az ő Krisztusban fennálló országa ellen ténykedik, bár tevékenykedésének súlyos következményei vannak mind az egyes ember, mind az emberi közösség életében – mivelhogy szellemi létező, és közvetlenül hat, mint a fizikai természet –, de tevékenykedését az isteni gondviselés engedte meg, amely az ember és a világ történelmét erőteljesen és gyengédséggel irányítja. Nagy titok az, hogy Isten miért engedi meg Sátán tevékenykedését, de „mi tudjuk, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Jézus Krisztus ördögűzéseiről a következő tanítás olvasható:
Isten Országának eljövetele a Sátán országának a veresége. „De ha én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már itt az Isten Országa.” (Mt 12,28) Jézus ördögűzései az embereket megszabadították a gonosz lelkek hatalmától. Elővételezték Jézusnak „e világ fejedelmén” aratott végső győzelmét (Jn 12,31). Isten Országa Krisztus keresztje által végérvényesen megszilárdult: „Isten a fáról országol.”
Az áldások között pedig az exorcizmus szertartásával kapcsolatban az Egyház hivatalos állásfoglalása így fogalmazódik meg:
Amikor az Egyház nyilvánosan és hatalma teljével Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy személy vagy egy tárgy védelmet élvezzen a Gonosz erőivel szemben, és hatása alól mentesül jön, akkor ördögűzésről van szó. Jézus ezt gyakorolta, az Egyház az ördögűzés feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta. Az ördögűzés egyszerű formában jelen van a keresztelés szertartásában. Az ünnepélyes, más néven „nagy” ördögűzést (exorcizmus) csak a püspök különleges engedélyével ellátott pap végezheti. Óvatosan kell eljárni, az Egyház által fölállított összes szabályt szigorúan betartva. Az ördögűzés a gonosz lelkek kiűzését célozza, vagy a megszállottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra bízott. Más a helyzet a betegségek, főként a pszichikai betegségek esetében, amikor is a gyógyítás az orvostudományra tartozik. Fontos tehát az ördögűzés végzése előtt megbizonyosodni arról, hogy valóban a gonosz lélek jelenléte áll fönn, és nem egy betegségé.
A jelenleg érvényben lévő Egyházi Törvénykönyv egyetlen helyen, az 1172. kánonban szól az ördögűzésről.
1. § Senki sem végezhet törvényesen ördögűzést megszállottakon, ha a helyi ordináriustól külön és kifejezett engedélyt nem kapott.
2. § Ezt az engedélyt a helyi ordinárius csak jámbor, tudós, józan és kifogástalan életű áldozópapnak adja meg.
Minden keresztény ember az előbb említett, „rendkívüli” ördögűzésnél egyszerűbb módon, ám ugyanolyan hatékonysággal részesült exorcizmusban a keresztség szentségének fölvételekor. A pap a jelenlegi szertartás rendje szerint is imádságot mond a gonosz lélek hatalmának megtörésére, s a gonosz elleni harc jeleként – a régi bajnokok olajjal történt megkenésének mintájára – a „hittanulók olajával” keni meg a keresztelendőt, miután számára Krisztus, az Üdvözítő erejének védelmét kérte. Majd a keresztség kiszolgáltatása előtt a keresztelendő (illetve nevében a szülő, a keresztszülő) ellene mond a Sátánnak, minden cselekedetének és csábításának. Az ókorban a nagyböjt folyamán ez hosszabb és ünnepélyesebb szertartás volt, ám lényegét az Egyház mindvégig megőrzi, hiszen Sátán és a gonosz lelkek támadásai tovább folytatódnak, mint már említésre került, az utolsó ítéletig.
Az Egyház nem áll fegyvertelenül, teljesen kiszolgáltatottan Sátán és a gonosz lelkek támadásaival szemben, hiszen Alapítója, Jézus Krisztus megígérte neki, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Az Egyház lelki fegyverei hatékonyak. Az apostolok utódaik számára is hatalmat kaptak a gonosz lelkek kiűzésére. Az Egyházi rend ősi, 1971-ig érvényben lévő, négy kisebb fokozatának egyike következtében minden papságra készülő fiatalember hatalmat kapott az exorcizmus végzésére. A gonosz lelkek kettős ténykedése (kísértés és megszállás) alapján az exorcista hatalma is kettős. Van rendes exorcizmus, például a keresztség során, ez hatékony védekezést jelent a kísértés ellen. A megszállottság kívül esik a természet rendjén, ilyen esetben az Egyház az ünnepélyes exorcizmust alkalmazza. Ám ezt csak az Egyházi Törvénykönyv föntebb idézett előírásának megtartásával lehet gyakorolni, püspöktől kapott felhatalmazás birtokában.
Az Egyház bölcs megfontolások alapján nagyon szigorú ezen a téren, és amikor az ünnepélyes exorcizmus gyakorlását legtöbbször hallgatással övezi, egyszerre védelmezi papjait és a híveket. Az ünnepélyes exorcizmus végzése nem veszélytelen, ezért szükséges a püspök által e feladatra kiválasztott pap személyi integritásának átlagon felüli megléte. Emellett a főként idegrendszeri megbetegedések egyes tünetei megtéveszthetik a járatlanokat, és az exorcizmus végzése ilyen esetben a beteg állapotának súlyosbodásához is vezethet. Az ördögűzés szertartása a maga egyszerűségében is rendkívül mély benyomást gyakorolhat a beteg ember tudatalattijára. A gonosz lelkeket távozásra fölszólító parancsok, a szenteltvízzel történő meghintés, a papi stólának a beteg nyakába helyezése, az ismételt keresztvetések a már előzőleg is labilis pszichizmusban olyan szavakat, gesztusokat hozhatnak felszínre, amelyek külsőleg rendkívül megtévesztőek lehetnek. Ezek azonban mégsem az ősellenségtől származnak, hanem azt a portrét rajzolják meg, amely a beteg gondolatvilágában előzetes ismeretei, főként hallás útján szerzett értesülései (pl. rémtörténetek) alapján már jelen volt, csak éppen nem bukkant felszínre. Tapasztalt, exorcizmusban némileg jártas papok mindenekelőtt erre a veszélyre figyelmeztetnek.
Az exorcistának a beteghez hívott orvos mintájára előbb pontos diagnózist kell alkotnia, majd nem elméleti, hanem az adott esetben alkalmazandó, gyakorlati döntést kell hoznia. A való helyzetet azonban előre soha nem lehet tudni, és csak a szertartás elvégzése során, vagy után derül ki, valóban fönnforog-e a megszállottság esete.
A gonosz lelkek ravaszsága, rejtőzése miatt sokszor az ellenkező veszély jelentkezik: a hamis jelektől való félelem azt sugallja, hogy a valódi jelekből sem vonják le a szükséges következtetést, és nem végzik el a szertartást.
A Római Rituálé három biztos jelét említi a megszállottságnak, ezek: beszéd ismeretlen nyelven, emberfölötti erő, elrejtett tárgyak hollétének ismerete. Az exorcizmusban jártasak általános tapasztalata szerint a megszállottság olyan nagyszámú és változatos jeleket mutat föl, hogy szinte lehetetlen őket csoportokba osztani, és az említett három biztos jel csak hozzávetőlegesen nyújt eligazítást.
A Katolikus Egyházban jelenleg a legismertebb exorcista Dom Gabriele Amorth, aki a római Egyházmegye területén, a pápa tudtával, jóváhagyásával és akaratából végzi küzdelmes ténykedését. Hat év alatt tízezer személyen végzett exorcizmust, és ebből a nagy számból mindössze hetven esetben lehetett bizonyosságot szerezni arról, hogy tényleg megszállottság esete állt fenn. Ez a szám mutatja, mennyire óvatosnak kell lenni, és az Egyház egyáltalán nem olyan hiszékeny e téren, noha a hírközlő eszközök ennek pontosan az ellenkezőjét sugallják. Az orvostudományok fejlődésével párhuzamosan, ezek ismeretében az Egyházi vezetők állandóan hangsúlyozták az elővigyázatosságot. Ami orvosi eset, azt orvosra kell bízni!
Az exorcizmusról az Egyházon belül is egyre kevesebb szó esett egészen addig, amíg egy élelmes amerikai író, William Peter Blatty regénye, „Az exorcista” nem aratott világsikert 1971-ben, éppen abban az évben, amikor a liturgikus megújulás jelszavával a kisebb rendeket, közöttük az exorcista-fokozatot az Istentiszteleti Kongregáció rendelkezése eltörölte. Az állítólag hiteles eseten alapuló történetet 1973-ban filmre vitték. A szerző állítása szerint a New York-i Egyházmegye területén élő Thomas V. Bermingham jezsuita szerzetes sugallta neki a témát, majd segített szakértőként a megfilmesítéskor. Ezzel új műfaj teremtődött: a pszicho-horror, s mellette az egykor félelmetesnek tűnt „sátános” filmek gyermekded alkotásokká „silányultak”.
A regény főszereplője, Chris Macneil színésznő Washington Georgetown nevű negyedében bérelt házat, a jezsuita szerzetesek egyik kollégiumának közelében, ahol legújabb filmjét forgatják. Egy éjszaka furcsa zörejek szűrődnek a lakásba a padlásról, a színésznő valami állatra gyanakodik. A következő éjjel lányát, a tizenkét éves Regant hisztérikus rémületben találja a magától rázkódó ágyon. Úgy tűnik, mintha a gonosz lelkek tanyájává vált volna a ház. A kislányon hamarosan furcsa betegség jelei mutatkoznak: eltorzult, idegen, felnőtt hangon beszél, olyan obszcén kifejezéseket használ, amilyeneket nem is hallhatott, a külseje megváltozik. A kétségbeesett anya hiába hívja segítségül az orvosokat, pszichológusokat, azok semmit sem tudnak tenni a kislányért. Ekkor a színésznő a jezsuita kollégium pszichiátriai tanácsadójához, Karras atyához fordul segítségért. Megindul a hosszú harc a pap és a Sátán között, aminek végén a pap meghal, ám a kislány is megszabadul a benne lakást vett démontól. Az emeletről lezuhant, halálos zúzódásokat szenvedett Karras atyát egy paptársa bűnbánatra inti, majd feloldozza, és Karras jelét adja a bánatának, tehát tiszta lélekkel távozik az örökkévalóságba. – A film a kép kifejezőerejével valóban félelmetes alkotás.
A valóság ennél egyhangúbb, kevésbé látványos, ugyanakkor legalább ennyire drámai, noha az exorcista papok életben maradnak. A legegyszerűbb és hatékony eszközeik a szenteltvíz, szentelt olaj és szentelt só. A szenteltvíz elsősorban a keresztségre emlékeztet. Az olaj a megerősítés, a bérmálás szentségére, valamint a katekumenek olajával és a krizmával a keresztségkor történt fölkenésre utal. A szentelt só a test és lélek egészségének megőrzését hivatott jelezni. A szentelt tömjént is használják az exorcisták. A tömjén egyszerre jelképezi az Isten felé emelkedő imádságot és a megtisztítást. A magukat „felvilágosodottnak” tartó emberek természetesen megmosolyogják ezt a szegényes eszköztárat, ám nem szabad elfelejteni, hogy „a szentelmények szent jelek, melyekkel a szentségek bizonyos utánzásaként, főleg lelki hatásokat jeleznek és érnek el az Egyház könyörgése folytán” (1166. kánon).
A gonosz lelkek egyaránt okozhatnak fizikai és pszichikai zavarokat az érintett személyeknél, akiknek egyik legsúlyosabb keresztje rendszerint a környezet irántuk tanúsított hitetlenkedése, meg nem értése. Pedig a hozzátartozók, rokonok imádsággal és böjttel a segítségükre lehetnének.
Az exorcizmus maga tarthat néhány percig vagy több órán át, esetleg többször is szükséges megismételni. A gonosz lelkek nem túlzottan beszédesek, a szertartás alatt azonban megszólalhatnak. A leggyakoribb válaszaik a pap részére a következők: „Semmit sem tehetsz ellenem!” – „Otthonosan és jól érzem magam, tehát maradok!” – „Hiába vesztegeted az időd!” – „Ma éjjel a félelemtől majd nem tudsz aludni!” – A pap bizonyos mondatai válasz nélkül maradnak. A már említett Dom Gabriele Amorth a következő mondataira nem kapott választ: „A Szűzanya palástja védelmez engem, ugyan mit árthatnál nekem?” – „Gábriel arkangyal a védőszentem, próbálj meg ellene küzdeni!” – „Az őrangyalom vigyáz, hogy ne árthass nekem!”
A legtapasztaltabb exorcisták szerint a szertartás alatt orvos jelenléte ajánlatos, akár az előzetes vizsgálat végett, akár azért, hogy segítsen eldönteni a szertartás hosszúságát. Ha a megszállott egészségével gondok vannak, vagy a pap érez rosszullétet, az orvos az exorcizmus felfüggesztését vagy beszüntetését kérheti.
Amennyiben a szertartás sikeresen végződött, a pap a megszabadultat – meggyógyultat figyelmezteti arra, hogy az imádkozásban, a szentségek vételében maradjon buzgó és állhatatos, mert az ellenség szeretne visszatérni. A keresztény életvitel ugyanakkor elégséges biztosíték az eredményes ellenálláshoz.
Azokban az években, amikor a világ Megváltóját, Jézus Krisztust lefokozták szupersztárrá – és még a gyanútlan keresztény fiatalok sem vették észre, hogy ez burkolt támadás Jézus istensége ellen a beat-zene segítségével –, egyre több helyen szerveződtek meg, először az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európában a sátánimádó szekták, amelyek nyíltan vallották, hogy az ő szupersztárjuk: Sátán. A mozgalom alapkönyveként 1968-ban a zavarodott személyiségű Anton Lavey megírta a Sátán Bibliáját, és rövid idő alatt 8000 fős hívőseregre tett szert.
A Sátán Bibliája, 1968 (részletek)
Előszó: (...) Hajnalodik. új fény születik az égből. Lucifer feltámadt, hogy most ismét hirdesse: „Ez a Sátán korszaka! A Sátán uralkodik a földön!” A hamis istenek meghaltak. Itt a varázslatos, szeplőtelen bölcsesség hajnala. Diadalmaskodik a TEST, és hatalmas Templomot építünk, szentelünk nevének. Az ember üdve nem az önmegtagadástól függ többé. Mindenki megtudja, hogy az élő és a test világa a legjobb előkészület mindenfajta örök gyönyörökre!
7. alapigazság: Sátán az embert képviseli, aki csak egy másik állat, néha jobb, többnyire rosszabb, mint azok, amelyek négy lábon járnak, az embert, aki mind közül a leggonoszabb állattá lett!
Sátán I., 1: Ez aszott acél- és kősivatagban felemelem szómat, hogy halljátok. Intek keletre és nyugatra, jelt adok északra és délre, hirdetvén: Halál a gyöngék re, üdv az erőseknek!
Sátán V., 1-4: Áldottak az erősek, mert birtokolni fogják a földet; Átkozottak a gyöngék, mert a jármot fogják örökölni! Áldottak a hatalmasok, mert az emberek tisztelni fogják őket. Átkozottak az erőtlenek, mert kiirtják őket! Áldottak a bátrak, mert a világ urai lesznek; Átkozottak a tisztes szerények, mert szöges patkók gázolják le őket! Áldottak a győztesek, mert a győzelem a jog alapja. Átkozottak a legyőzöttek, mert örökre rabok lesznek!
Sátán III., 4-9: Nem vagyunk-e mindnyájan természetünknél fogva ragadozó állatok? Létezhet-e tovább az emberiség, ha felhagy azzal, hogy prédálja egymást? Nem pontosabb kifejezés-e a „szeretet”-nek a „gyönyör és testi vágy”, amely a faj fenntartását szolgája? (...) Gyűlöld ellenségedet teljes szívedből, és ha arcul üt téged valaki egyfelől, SÚJTS oda neki a másik oldalon! Verd őt tönkre, hisz az önvédelem a legfőbb törvény! Üss, ha ütnek, utálj, ha utálnak, ítélkezz, ha megítélnek; tégy hozzá bátran bőséges ráadást is! Szemet szemért, fogat fogért –, igen, négyszeresen, százszorosan! Légy a Réme ellenségednek, és ha útjára engeded, lesz egy kis ráadás-bölcsessége, hogy kérődzék rajta. Így tekintélyt szerzel magadnak életed minden útján, és lelked – a te halhatatlan lelked – élni fog. Nem elérhetetlen paradicsomban, hanem azok fejében és csontjaiban, akik megtanultak tisztelni téged.
Az akkor egyik legsikeresebb filmrendező, Roman Polansky a „Rosemary gyermeke” című, „sátános” filmje szaktanácsadójául ezt a szektavezért kérte föl, aki nyíltan hirdette, hogy a Sátán vezeti el az embert az igazi szabadságra. A film forgatása után néhány hónappal a rendező feleségét, a filmszínésznő Sharon Tate-et sátánimádó fiatalok bandája a legkegyetlenebb módon legyilkolta. A bandavezér Charles Manson nem hiába olvasta állandóan a Sátán Bibliáját, Lavey tanait magáévá tette: „Légy állati ember, elégítsd ki vágyaidat, gyűlöld ellenségedet!” A banda többi tagjai fiatalkorú lányok voltak, és a gyilkosságban ők is aktívan részt vettek. A rendező levonhatta magának a tanulságot, hogy a Sátánnal és csatlósaival még filmkészítés címén sem lehet büntetlenül cimborálni. A hírközlő eszközök azonban a szenzációs gyilkosság világgá kürtölésén túl semmit nem tettek annak érdekében, hogy a társadalom ráébredjen a sátánkultusz iszonyatos veszélyeire. A sátánimádó szekták az emberi szabadság bálványozása következtében tovább működhetnek, sőt a sátánizmus burkolt vagy nyílt propagálására nagy hatású filmek sokasága készül a pénzéhes filmiparban, amely a világ képpiacát uralja. Európában pedig több állam parlamentjében próbálkozások történnek napjainkban, hogy a sátánista szekták elnyerjék a „bevett vallás” státust.
Közismert, hogy a heavy-metal-irányzat legtöbb alkotása nyíltan a sátánkultusz szolgálatában áll, és ezzel a témával orvosok-pszichológusok foglalkoznak. A kábítószer szintén a gonoszság eszköze. Svédországban a középkorból megmaradt 35 egyedülálló műemlék fatemplom felgyújtását határozták el az ottani sátánista szekta hívei.
A Sátán-szupersztár működésére ennyi példa elég.
„Széttiporja fejedet!” Istennek ez a Sátán megsemmisítésére vonatkozó ígérete az első ember bűnbeesése után hangzott el. Most is csak ez lehet az egyetlen remény. A másfél évszázada egyre sokasodó Mária-jelenések szinte kivétel nélkül újabb meg újabb felszólítást hoznak, és a Sátán meg csatlósai elleni küzdelemre buzdítanak.
A Boldogasszony-vecsernyében a hívő ember ősidők óta énekli: „Tégy méltóvá engem, Szent Szűz, a te dicséretedre! Adj nekem erőt ellenségeid ellen!”
Az ősi ellenségek ellen mindenki megkaphatja a szükséges erőt, ha buzgón, kitartón kéri. Mária, a Boldogságos Szűzanya pedig addig is harcol velünk a Sátán és csatlósai ellen, amíg Fia, Jézus Krisztus újra el nem jön a Sátán és a gonosz lelkek végleges megfékezésére, az utolsó ítélet beteljesítésére.