A liturgia válsága nem utolsósorban a papság válsága – és fordítva. Papok, akik többé nem akarják tudni és akiknek többé nem szabad tudniuk, mit jelent papnak lenni, törvényszerűen nem alkalmasak a liturgia végzésére, és egyházközségüket szintén azzá teszik. Klaus Berger professzor a Tagespost napilap augusztus 24-i kiadásában megvilágítja e válság néhány hátterét. Idézet a cikkből:
Voltaképpen az egyháztörténelemnek mely időszakai voltak könnyűek? Minden időben csak egy valami számított: szentekre van szükségünk. A pap helyzete nem enged meg más választást, csak ezt a kiutat: a szentté válást. Azok a korok, melyekben az Egyháznak rosszul megy, a legnagyobb koncentrációt követelik. A szentség alatt éppen a distancia értendő. A cikk teljes szövege:
Gondolatok a papi hivatás jövőjéről Gyakran találkozom olyan papokkal, akik az egyházban uralkodó állapotok miatt erejük végén tartanak. Elsősorban a papi hivatás felismerhető pusztulása miatt szenvednek.
A fő problémát a világi papok hivatali mindennapjainak ijesztő valósága jelenti. Az én véleményem szerint elveszett az a pap-kép, mely még vonzó lehetne, hiszen az átváltoztatás és a gyónás feloldozó szavainak kimondásán kívül csaknem minden szerepet átvettek a laikusok. A kiégettség közelről sem lenne azonban annyira rossz, ha a papok tudnák, hogy miért vannak egyáltalán. Van a papságnak jövője? És ha igen, milyen? A pap mint pap nem áll közelebb Istenhez. Evangélikus barátaink fogják ránk gyakran, hogy mi ezt állítjuk. A papnak az emberekhez kell közelebb állnia, a papnak jelnek kell lennie az emberek számára. Az „általános papságról” szóló beszédek a papi hivatás elködösítéséhez vezettek, holott ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. Hiszen a Bibliában az általános papság csak mint „királyok és papok” kifejezés létezik, és ez nem más, mint egész Izraelnek képletes elnevezése megkülönböztetésül a pogányoktól. A héber nyelvben ezen a helyen a „kohen”, illetve a görögben a „hiereus” = antik templompap szó áll. A katolikus felszentelt pap kifejezés viszont a „presbyteros”, azaz a „felszentelt legöregebb”-ből származik.
A pap szerepével kapcsolatos bizonytalanság közvetlenül összefügg a Jézus Krisztus szerepe körüli bizonytalansággal. Valóban Jézus a közepe és a feje az Egyháznak? Mi változna meg, ha Jézus nem ez lenne? A katolikus pap lényegét tekintve, most és a múltban, Urának képmása. Az aszkézis nem a Teremtővel szembeni hálátlanság, hanem annak kinyilvánítása, hogy több is létezik a családnál és az utódoknál, nevezetesen egy második, egy új teremtés. Ha igaz az, hogy a cölibátus a lehető legszociálisabb foglalkozás, mert itt mindenki számára van egy ember, akkor ez az áldozat dimenziójával is összefügg. Mert az Isten dicsőségére és az emberek javára való lemondást a Biblia értelmében áldozatnak nevezik. Ez nem valami értelmetlen dolog, hanem Isten látható elismerése. A pap életáldozata úgy viszonyul Krisztus áldozatához, mint a vízcsepp a borban. Annyira sokáig helyezték a hangsúlyt csak Krisztus helyettesítő áldozatára, hogy ez azzal az eredménnyel járt, hogy a keresztények úgy gondolják, szenvedésmentes életet élhetnek. A cikk további részében a cölibátust megint belehelyezzük az Újszövetség hasonlóan radikális magyarázataiba, és ezeket a papi hivatás jövőjét szemmel tartva gondoljuk át. Ezek a „szentté válás” és a „mártírium” kategóriái.
Szentté válás: Voltaképpen az egyháztörténelemnek mely időszakai voltak könnyűek? Minden időben csak egy valami számított: szentekre van szükségünk. A pap helyzete nem enged meg más választást, csak ezt a kiutat: a szentté válást. Azok a korok, melyekben az Egyháznak rosszul megy, a legnagyobb koncentrációt követelik.
A szent szembeszökő, érzékelhető ábrázolásáról való lemondással eltűnik a papi hivatás radikalitása. A Bölcsesség Könyvében az üldözött igazakról ellenfelei ezt mondják: „Már a puszta kinézete rossz lelkiismeretet okozott bennünk.” (megj.: Ez a cikkben levő idézet szó szerinti fordítása; Bölcs 2,14-15 viszont így szól: „Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól és szokatlanok az útjai.”
A pap arra van hivatva, hogy mindent átfogó értelemben egy darab élő látnivaló legyen a keresztény létezés számára (tudatosan nem mondok példaképet), hasonlóan ahhoz, ahogy a kezdetekkor a letelepedett keresztények számára a hit vándorló hírvivői voltak. A pap bizonyos értelemben a kezdetek vándorló karizmatikusainak örököse. Mártírium: A lelkileg házasság nélkül élő ember, a pap, életének jelentős részével kezeskedik is azért az üzenetért, amit hirdet.
Pál apostol leveleinek abban a részében, ahol azt írja le, mi mindent követtek el ellene vagy mi minden baj érte, valójában saját hivatásáról beszél. Ezzel fontos adalékot szolgáltat ahhoz a kérdéshez, vajon az Egyház és az apostoli hivatás, mint közvetítő a megváltáshoz és az engeszteléshez, szükségesek-e? E bibliai kijelentések szerint tehát, Jézus nélkül nincs megváltás, ugyanakkor az apostol nélkül ez nem jut el az emberekhez – az apostol itt az „Egyház” helyett áll. Minden olyan kísérlet, mely az egyiket a másik ellen ki akarja játszani, abszurditás. Mindkettőt csak egyszerre lehet akarni. Mert a legcsodálatosabb megváltás is hiábavaló, ha nem fogadják el az apostoli szolgálat által, és nem válik mindent átfogó engeszteléssé. Mert egy megváltás, mely nem tud eljutni az emberekhez, nem képzelhető el, hiszen a megváltást el is kell elfogadni. Ugyan Isten beleegyezésünk nélkül alkot és hoz a világra bennünket, de hozzájárulásunk nélkül nem vált meg, és nem engesztelődik ki velünk. Ez annyit tesz, hogy az apostoli szolgálatra valóban átfogó módon szükség van. Persze ez valódi „szolgálat”, az apostol vagy az Egyház nem saját dicsőségét szolgálja.
Pap-barátaim, különösen a Németország északi tájain élők, nem csak azt ecsetelik állandóan, hogy miként őrlődnek fel, mert már olyan kevesen vannak, hanem ők pszichésen már a szó szoros értelmében hivatásuk áldozataivá váltak, melyről a túlságosan korán érkező halálhírek is tanúskodnak. Ezek a papok az elsők azon áldozatok között, akiket az egész társadalomnak az „Evangélium melletti” orientációja, iránya követel. Se az iskolák, se a családok, se a média nem pártfogolja vagy szükségeli a papi egzisztenciát.
És ez megint a szeretet kérdése, mégha érezhetően keserű felhanggal is. Mégse marad más út csak ez. Egy „nagyvárosi remete” és mártír képzésében mi mást kellene tanulni, mint ezt: „Megmondhatja az Úrnak, oltalmazóm vagy és segítségem; én Istenem! tebenned bízom.” (Zsolt 90,2) Egyetlen embernek, különösen nem egy laikusnak, sincs joga ahhoz, hogy ezen bármit is kicsinyítsen. Erre következik az az ellenvetés, hogy az itt elhangzottak érvényesek lehetnek a szerzetes-papokra, de nem a világiakra. Ez ellen szólnak a következők: Jézus cölibátusát nem kolostorban élte, hanem az emberek között, akikkel beszélt és ünnepelt. Ennek oka egészen egyszerű. Létezésének jel-karaktere éppen a házas emberekhez való kontrasztban érvényesül helyesen. A házastársakkal összehasonlítva lesz a jel nyilvánvaló, ott van rá szükség, mégpedig élő utalásként a Jézus üzenetében levő remény abszolút uralmára. Ez az oka annak is, hogy ezt a hagyományt az utolsó évszázadokban soha nem fedezték fel igazán.
Mivel az egyházi prédikációkban túl keveset beszélnek az eljövendő birodalomról és túl sokat a napi politikáról. És még egyszer: a beszédnek egy olyan jövőről kell szólania, mely egy ellenállhatatlanul pozitív képre irányul, az elkövetkező esküvői ünnepségre. Különben nekem az a véleményem, hogy a világi- és rendi papság közötti gondos megkülönböztetés nem mindig helyénvaló. Néhány kolostor ezt így oldja meg: laudes-től röviddel a vecsernye előttig lelkipásztor, este, éjszaka és reggel szerzetes. A világi papok izolációja és meghasonlása így a kolostor védő oltalma által megszűnne. Amikor ezeket mondom, a szükséget szenvedő papok nehézségeiből és szorultságaiból indulok ki.
Mert a világi pap a cölibátust az igehirdetés faktoraként is felfoghatja. Ha világossá válik, hogy azért él így, hogy Jézusra emlékeztessen. A cölibátus nem az ösztönök leküzdésének egyik aszkétikus eszköze vagy a plébánialakokban a televízió előtti vigasztalan magányra ítélt büntetés. |
vissza