|
Az elmúlt napok, különösen a szenvedés vasárnapja óta lezajlott zűrzavaros események során szerzett tapasztalatok kapcsán, illetve mások elbeszélése nyomán megfogalmazódott bennem, egy laikusban pár gondolat a lelki szenvedéssel kapcsolatban, melyeket fejezetekbe szedve próbálok most elmondani, hátha segítségére lehetnek másoknak. Egy pap bátorításként az engem, helyesebben a honlapot ért támadások kapcsán a következőket írta nekem: „A szenvedés ideje van most. Talán az Üdvözítő ezért engedi ezt megtörténni Magával.”
„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32) C. S. Lewis, a 20. század egyik nagy keresztény írója felesége halála után megírta fájdalmát egy könyvben, ami azért érdekes, mert kiderül belőle, hogy valójában minden ember ugyanazokon a fázisokon megy át, ha bánkódik, mint ő. Azt hiszem, ez nemcsak a bánatra, de minden emberi érzésre igaz: az érzelmi megnyilvánulások minden embernél egyazon koreográfia szerint zajlanak le. Különösen igaz ez a lelki szenvedésre, ezt is minden ember nagyjából hasonló módon éli meg. A lelki szenvedés „forgatókönyvének” első fejezeteiben szerepel, hogy ha az embert megrágalmazzák, lelkileg megsértik, akkor az igazságtalanság miatt érzett felháborodását az teszi a legelviselhetetlenebbé, hogy nem tudja, mit tegyen. Ha az igazságtalanságot pusztán elviselni kell, még csak-csak talál erre megoldást: bezárkózik, elvonul, imádkozik. A szinte megoldhatatlan nehézség, ami szétfeszíti az embert, akkor keletkezik, ha a helyzet azt követeli meg, hogy tegyen valamit. Bár ahogy most leírom ezt, felmerül bennem a kérdés: Nem lehetséges, hogy már maga ez az érzés: „tennem kell valamit, de mi legyen az”, sem más, mint a szenvedés egyik alkotórésze, és nem valóságos, kívülről jövő tenni kényszerülés, kívülről az ember elé állított feladat, hanem csupán a szenvedést kiváltó, fenntartó ördögi lélek sugallata?
Jézus követése tehát a lelki szenvedés közepette sem jelenthet mást, mint az ima, a megvilágosodásért való könyörgés és a „legyen meg a te akaratod” alázatos kimondása – akármennyire is nehéznek, sőt olykor lehetetlennek tűnik ez. És ha így teszünk, reménykedhetünk, hogyha nem is egy valóságos angyal, de valami hozzá hasonló jelenség, isteni sugallat, esetleg egy jó barát tanácsa, vagy valami ehhez hasonló nekünk is megmutatja a járható utat, vagyis azt, amit tennünk kell.
A lelki szenvedés egy másik jellemzője az elhagyatottság érzése, amit aztán az az érzés is követ, hogyha az emberek elhagytak, biztosan Isten is elhagyott, hiszen egy ilyen emberben, akitől mindenki elfordult, Ő sem lelheti tetszését. Érdekes módon, jobban mondva az ördög pokoli rafinériája miatt ez az elhagyatottság érzés akkor is megjelenik, ha valójában vannak olyanok, akik kitartanak a szenvedő ember mellett.
A lelkileg szenvedő embernek ugyanis másfajta bátorításra is szüksége van. Sőt, lelki fájdalom idején az ember elsősorban nem is egy-két közeli barát vigaszára, hanem ennél sokkal többre, a mellette való nyílt KIÁLLÁSRA vágyik! „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt”, mondta Jézus, örök időkre meghatározva ezzel a helyes katolikus magatartást, mely nemcsak a hit súlyos kérdéseiben és az Ő személye melletti kiállásra vonatkozik, hanem e világ mindennapi helyzeteire, vagyis a felebarátunkkal szembeni viselkedésünkre is.
„Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon.” (Jn 12,48)
A honlap egyik kedves olvasója elküldött néhány levelet, melyeket saját leveleire válaszként kapott különböző vallású emberektől, akiket ő a hagyományhű katolikus vallás igazságáról akart meggyőzni. Az egyik ilyen válaszlevélből valók az alábbi részletek: Ezt a tömény értetlenséget egy kálvinista írta, ami még valahogyan érthető. De hogy katolikus papok – mégha nem is hirdetik ezt így, de – ezen tévedések, hamis következtetések alapján ítélkeznek, illetve ítélnek meg embereket, helyzeteket, nos, ez elég szomorú.
A mai emberek – hívők és hitetlenek, katolikusok vagy másvallásúak – egyik legeslegnagyobb, sőt minden egyebet meghatározó tévedése, ha azt hiszik, hogy Isten haragjában, vagy „gonoszságában” küldi majd kárhozatra a megátalkodott bűnösöket. Ha azt hiszik, hogy az Emberfia, aki az Utolsó Ítéletkor bírói trónján fog ítélkezni felettünk, „haragudni” fog a pokolba kerülőkre. Hanem azért, mert a rendnek helyre kell állnia! És ez nemcsak a nagy világmindenségre igaz, hanem minden emberi közösségre is. Egy tanár, egy szülő, egy idős ember soha nem állhat „vitában” egy diákkal, a gyerekével, egy ifjúval. De haragudni sem haragudhat a rangban alatta állóra. Azt viszont megkövetelheti, sőt meg kell követelnie, hogy azok a rendet betartsák, tiszteljék.
Ebből az alapigazságból következik az a feltevés is, hogy addig tart a világ, amíg ugyanannyi ember jut a mennybe, amennyi angyal Luciferrel együtt a pokolba zuhant. Mert hogy Isten teremtői rendje csak így állhat nem csak minőségileg, de mennyiségileg is helyre. Ezért volt fontos az Egyházban, amikor a hitélet valóban virágzott, a nyilvános vezeklés intézménye. Ez segítette elő, hogy a közösség igazságérzete ne szenvedjen csorbát. Nem a bűn nagysága volt itt elsősorban döntő, hanem az elkövetés módja. „Aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.” (Mt 18,6) Vagyis a nyilvánosan elkövetett bűnt nyilvánosan kellett, kellene most is levezekelni! Nem azért, mert a papok élvezték, ha megalázhattak valakit, hanem mert a közösség igazságérzete, a REND csak így állhatott helyre, az IGAZSÁG követelménye csak így teljesülhetett!
Sokan vetik a katolikus vallás szemére, hogy olyat állít, ha valaki megbánja bűneit, Isten a legnagyobb gaztetteket is megbocsátja. Egy sima „bocsánat”-nak hogyan lehet ekkora eredménye – kérdezik.
Egy pap azt mondta, hogy a kiközösítés intézménye nélkül – emberi logikával – nem maradhatott volna fent az Egyház. Hiszen, ha az Egyház nem zárta volna ki azokat, akik veszélyt jelentettek az emberek hite számára, ezek éppen a rájuk oly jellemző agresszivitás miatt eluralták volna az Egyházat.
„Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, … meg azt mondta: »Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!«” (Jn 2,15-16) – „»Nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak?« Jézus hallgatott.” (Mt 26,62-63)
Az Evangélium beszámol róla, hogy Jézus hároméves nyilvános működésének kezdetén „atyja házáért való buzgóságában” korbáccsal űzte ki a kereskedőket a templomból. És arról is, hogy földi életének végén „bírái” előtt hallgatott, csak néhány kérdésükre válaszolt, de ezek sem védekezések voltak.
Vagyis Jézus koronként, helyzetenként más „taktikát” alkalmazott, ezzel mutatva meg nekünk is a helyzetnek megfelelő viselkedési formát. És azt is, hogy a tanítás és ezzel a tanulás ideje nem korlátlan.. Mindenesetre azt sugallja, hogy mielőtt „korbácsot fonunk”, vagyis érvelünk, magyarázunk, büntetünk, vagy védekezünk, gondoljuk meg, megvan-e a legkisebb reményünk is a „célba érésre”. És azt is, hogy Isten a mi állapotbeli kötelességünk között szabta-e meg egyáltalán e feladat elvégzését. Tanácsot adni, figyelmeztetni igen, ez valóban minden keresztény, minden helyzetre érvényes kötelessége. De ha nem mi vagyunk az elöljárók, ha nem ránk bízták egy közösség sorsát, egy ember nevelését, felvilágosítását, akkor ma már sokkal helyesebb, ha nem vállaljuk magunkra az ilyen feladatot. Isten nem tőlünk, hanem a kinevezett elöljáróktól fogja számon kérni, hogy a rájuk bízott feladatot igyekeztek-e erejükhöz képest megoldani, vagy az emberektől való félelmükben vagy kényelmességből kitértek előle.
|
vissza