|
A következő vallomást egy anyától kaptam
Férjemmel szentségi házasságot kötöttünk úgy, hogy a férjem reverzálist adott, és az én vallásosságom abból állt, hogy emlékeztem arra a néhány alkalomra, amikor a nagymamám elvitt a falusi templomba, ahol lakott, kb. 10 éves koromig, amíg még hajlandó voltam elmenni vele. Nagy családot, sok gyereket szerettem volna, ehhez képest egyetlen gyerekünk született, az is jó sokára. Nagy volt az öröm, nagyon várt és nagyon szeretett gyerek volt, fiú. Elbíztam magam, azt gondoltam, hogy olyan ügyes és tökéletes vagyok, mert nekem eddig minden sikerült, és minden a kívánságom szerint fog alakulni majd továbbra is az egész életemben.
Az új vallás (ezt a honlapon olvasott nagyon találó kifejezést fogom használni a két vallás megkülönböztetésére) minden előírását pontosan betartottam, és a fiammal is betartattam, minden vasárnap szentmisén voltunk, évente egyszer, húsvét előtt gyóntunk, évente két napon csak egyszer laktunk jól. Minden este kettesben imádkoztunk, úgy aludt el, de csak csöndben, mert ha hangosan tettük, akkor a férjem gúnyolódott. Másodszor is (azaz folyamatosan) elbíztam magam, azt gondoltam, hogy velem, aki a legjobb tudásom és igyekezetem szerint betartottam Isten törvényeit, nem történhet nagy baj (farizeusság!!), és a fiammal sem történhet. Igenis, történhet, mindenkit, még a legnagyobbakat is és a legjobbakat is megkörnyékezi a Sátán, és nagyon könnyű elbukni. Folyamatosan rá vagyunk szorulva Istenre, éspedig a legteljesebbek szerint, nem elég a legyengített, felvizezett új vallás. A Sátán ellen semmiképpen sem. Úgy éreztem, hogy mindennek vége, a gyerekemnek, az álmaimnak, az életemnek. Szerencsére Istentől nem tudott a nagy baj elfordítani, de a gitáros misékre, az andalító Taize-i dalolásokra többet nem tudtam elmenni, és az új vallás „nincs semmi baj, mert Isten szeret, tehát mosolyogjunk mindig” szlogenjével sem tudtam mit kezdeni. De ekkor még, sajnos, nem hallottam a katolikus tradícióról, arról, hogy ez az új vallás nem ugyanaz, mint a régi vallás, viszont elkezdtem a nagy szentek írásait és életét olvasni, kerestem a titkot, a megoldást. Ha ez másnak már sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne? Az új vallás gyenge! Az embereket becsapja, elhallgatja előlük az igazságot! Amikor az ember nagy bajban van, élesen megmutatkozik és elkülönül az igazság és a hamisság.
Szent Mónika, Szent Margit, Szent Rita és a többiek szerencsére mind az én alapvetően bizakodó természetemmel első szóra elfogadható megoldást és reményt adtak: imádkozni, böjtölni, vezekelni, felajánlani, és a gyerekem megmenekül. Azt is elfogadtam, hogy képes legyek Jézus utolsó szavaival azt kérni, hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod, Uram. De azt is mindig hozzátettem, hogy könyörgök, hogy a fiam, az egyetlen gyermekem, hadd töltse ki idejét a földön, ne vidd el idő előtt! A Sátán elsősorban a reményvesztettségen, az elkeseredésen, a félelmen, és az aggódáson keresztül tudja a legkönnyebben elveszejteni az embert. Ha tudjuk, hogy Isten hatalmasabb, és hogy a legnagyobb bajtól, az elkárhozástól csak Ő tud megmenteni bennünket, akkor nincs mitől félnünk.
Jöttek a rossz gondolatok, hogy úgyis elvész a gyerekem, elfordult Istentől, az egészségét, sőt, az életét kockáztatja, eszébe sem jutnak a szülei, nem kellünk neki, de ezeket nagyon hamar igyekeztem elhessegetni, mert ezek nem Istentől valók. Ilyenkor imádkozni kezdtem, de a leghatásosabbnak az bizonyult, ha – szintén valamelyik szent tanácsára – tiszta szívvel hálát adtam Istennek, örömmel fogadva a szenvedést, amit szintén örömmel felajánlottam a fiamért. Három év elteltével, közben nem is láttuk, se karácsonykor, sem egyéb alkalomkor, sőt, nem is tudtunk róla!) minden előzmény nélkül megjelent a gyerekünk, és velünk töltötte az ünnepeket, jött velem a templomba, kedves volt, aranyos volt, mintha mi sem történt volna. Haza nem költözött ugyan, de normális albérletben lakik, a „jó barátok” eltűntek, (ő is kiismerte őket), és azóta szinte teljesen normalizálódott a kapcsolat közöttünk.
Ezután lassanként kicsit alábbhagyott a böjtölési kedvem, de közben (tavaly) rábukkantam Montforti Szent Grignon Lajosra és szinte vele egyidőben a „régi” vallásra, és látván a világ és az Egyház alakulását, most újra szükségét érzem a szigorú böjtnek. 2010. augusztus 25. |
vissza