|
A szerkesztő előszava: A következő írást M. Zs. küldte közlésre. Előszót is írt Bilkei atya cikksorozatához, melyet szintén leközlök. Az olvasáskor nem szabad elfelejteni, hogy amikor Bilkei atya ezt a tanulmányt írta, még fogalma sem lehetett arról a helyzetről, ami mára bekövetkezett, vagyis az Egyház soha el nem képzelt válságáról, amikor nem a vallásukat nem vagy nem eléggé ismerő katolikusoknak kell megmagyaráznia, miért volt tragédia, az Istentől való elfordulás döntő lépése Luther forradalma, hanem magának a római pápának, a kúria tagjainak és az összes katolikus főpapnak. Ha Bilkei atya tudta volna, hogy nincs messze az idő, amikor a hivatalos egyház maga szólít fel az együttünneplésre, akkor nyilván keményebben fogalmazott volna, ahogy e honlap számos cikke teszi. A témával kapcsolatban, illetve M. Zs. előszavában említett előzményekről a honlapon két cikk olvasható, magáról a protestantizmus problémájáról pedig további kettő, melyet Bilkei atya írt, az alábbi címeken: Reformáció-emlékév 2017: Vatikán és lutheránusok közös nyilatkozatot terveznek A 2017-es Luther-évet ökumenikusan kell megünnepelni A KATOLICIZMUS TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON 1437-TŐL 1645-IG Kalauz a katolikus vallásba visszatérőknek
M. Zs. előszava:
Ravasz László dr., a magyar protestantizmus kétségkívül legelőkelőbb egyénisége, 1935. október 31-én cikket írt a Pesti Naplóba, amelyben arra hívja fel a katolikusokat, hogy ünnepeljenek együtt a protestánsokkal a reformáció napján, azaz október 31-én, a Luther által 1517. október 31-én kezdett reformáció emlékünnepén. Ravasz László dr. cikke elején a clunyi és tridenti reformmal hasonlítja össze a protestáns reformációt. Reform, változtatás vagy újítás kétféle okból történhetik. Az egyik Krisztus tanítását, a másik a Krisztus tanítását hívő embereket akarja megváltoztatni. Krisztus tanításán, dogmáin változtatni lehetetlen. Az embereket azonban változtatni, őket megreformálni nemcsak lehet, de kell is. A katolikusok a clunyi és a tridenti reform idején változtattak az embereken, azoknak fegyelmén, kormányzásán, tanítási rendszerén. A meglevő tanítást csak élesebben körvonalazták, kidomborították, a lényegen azonban nem változtattak semmit. Mert az változtathatatlan, örök, mint a kétszerkettő. Ezzel szemben Luther reformációja a katolikus felfogás szerint Krisztus tanítását változtatta meg.
A protestánsok azt mondják: A katolikus Egyháznak súlyos hibái voltak Luther reformációja előtt s a reformáció reformálta a hibákat. Voltak-e hibái a katolikus Egyháznak? Voltak. Bőven voltak.
VII. Gergely pápa (1073-85) hiába szabadította meg az Egyházat a világi urak illetéktelen befolyásától, a pénzéhes és hatalomsóvár főurak újra magukhoz kaparintották az egyházi személyek kinevezését. A saját fiaikat, rokonaikat, kegyenceiket, sokszor katonáikat igyekeztek a nagy egyházi javadalmakra kinevezni vagy kineveztetni. (Mátyás király a pápa minden tiltakozása ellenére rokonát, a 9 éves Hyppolitot nevezte ki esztergomi érseknek. Az érseki hatalmát helyette más gyakorolta.) Ez volt az egyik baj. Ugyanakkor természetes, hogy nemcsak rossz papok voltak, hanem volt igen sok szent-életű, hivatásának élő, jámbor pap is, akik híven teljesítették kötelességeiket. Akik az Egyház vagyonát rendeltetése céljaira fordították, fölvirágoztatták a művészeteket és tudományt. Pápák, akik egyedül ismerték fel a tőrök veszedelmet, akik milliókat, mindenüket áldozták a török elleni harcra. Kalliszt pápa Kapisztrán Szent Jánost küldte a török ellen. Ha Mátyás, az igazságos, azt a pénzt, amit a török ellen a pápától kicsikart, valóban a török ellen használta volna fel, meg is törte volna a pogányt, vagy legalábbis 1526-ban nem lett volna a török annyira erős, hogy szinte elsöpört bennünket. Egyébként a mohácsi csatában a legerősebb hadsereg volt a pápától fölszerelt 5000 főnyi katonaság. A katolikus nép azonban nem figyelte a nagyok és hatalmasok lelki világának hullámzását, hanem mélyen vallásos volt és hűségesen ragaszkodott régi, 1500 éves hitéhez. Egyébként a régi vallásos élet egyik legjobb leírója, és saját munkásságának egyik legélesebb kritikusa maga Luther volt, aki élete végefelé ezt írta: „Az ördög lelkifurdalást tesz nekem, hogy rossz dolgot csináltam, amikor szétzüllesztettem az Egyházat, amely a pápaság idején finom csendben és békességben élt, és hogy tanításommal sok veszekedést és gyűlölséget kezdettem.” (Luthers Werke. Erlangener Ausgabe, 60., 82. lap.)
Tehát voltak az Egyház életének fényoldalai és árnyoldalai egyaránt. A reformálást általában óhajtották. Azonban a pápák gyöngék voltak annak keresztülvitelére. Itália, a pápák hazája állandó harcok színhelye volt. A német, francia és spanyol uralkodók versenyeztek a gyönyörű ország bírásáért. A pápák folyton ütköző pontok voltak köztük. Másrészt a pápák koruknak gyermekei voltak. A nagyhatalmú családok, mint a Mediciek, Borgiák mindent elkövettek, hogy a családjuk valamelyik tagja viselje a pápai koronát. Közülük való volt a hírhedt VI. Sándor pápa, (1492-1503), aki előbb katona és családos ember volt, azután lett pap és családi életét akkor is folytatta, amikor pápa lett s a családját beszennyező botrányok sötét árnyékot vetettek az ő 11 évig tartó pápaságára is. Egy szent kellett volna: egy Assisi Szent Ferenc vagy Szent Domonkos vagy Szent Bernát, vagy VII. Gergely, akinek lángszava és életének szent példája új életet, reformot hozott volna. A változást elsőként azonban nem a katolikus Egyház, hanem Luther hozta. Ha Luther az Egyházba becsúszott hibákat javította volna meg, örök hálára kötelezte volna az emberiséget. Azonban a változás másként következett el. A kérdés most az: Javított-e Luther az Egyházba becsúszott hibákon? Mit tett Luther a pápák hibáinak megjavítására?
Eltörölte a pápaságot – persze csak a maga híveire nézve. Felgyújtotta a házat, amelynek csak a tetejét kellett volna reparálni. Kivágta a fát, amelyen hernyók voltak. Nem a hibát javította meg, hanem a hibával együtt az egész szervezetet megsemmisítette.
Hogyan reformálta meg Luther a püspököket, apátokat? Úgy, hogy felszólította őket: legyetek protestánsok, nősüljetek meg és tietek lesz az egyházi vagyon, amelynek eddig csak a jövedelmeit élvezhettétek. Így lett protestánssá egész Észak-Németország, az egyházi vagyon volt a forrása a dán, a svéd átalakulásnak is. Hogy milyen lett ez a változás, arra maga Luther adta meg a választ: „Én beismerem és ismerje be más is, hogy ma nincs olyan buzgóság az evangélium mellett, mint valamikor a szerzetesek és pápaság idejében volt, amikor alapítványokat tettek, építettek és senki sem volt olyan szegény, hogy ne adakozott volna. Most azonban egy város sem akarja eltartani a prédikátorokat, és nem járja más, csak rablás, lopás. Honnan van ez a gyalázatos veszedelem? A nagyhangúak azt mondják: abból a tanításból, hogy semmit sem kell a jócselekedetekre építeni.” (Luthers Werke. E. A. 18., 353. lap.)
A régi helyzet megváltozásáról Rotterdami Erasmus, Luther egykori pártfogója ezeket írta Lutherhez: „Azzal vádolod a papokat, hogy a misét önzésből és haszonlesésből mondják, s oly felzúdulást idéztél elő a mise ellen, hogy az egyes helyeken megszűnt. Azonban adtál-e helyette valami szentebbet? A templomaitokban nem jártam, de láttam a templomból kijövő híveiteket. Olyanok voltak, mintha ördög szállotta volna meg őket. Az arcuk eltorzult a méregtől és dühtől. Úgy jöttek ki a templomból, mint a harcosok, akiket a vezér szónoklata rohamra tüzelt. Hol idéztek elő a ti prédikációitok bűnbánatot és töredelmet? Nem a papság ócsárlásával foglalkoztok-e legtöbbször? A lázadás szellemét élesztitek-e vagy a töredelemét? Ritkák-e az evangélikusok közt a lázadások? Nem erőszakoskodnak-e a leghitványabb okok miatt?” (Opp. 10., col.1538)
Folytassam tovább? A protestantizmus Németországot kettészakította. A protestáns német fejedelmek szövetkeztek hazájuk legnagyobb ellenségeivel, a franciákkal, aztán Dániával, Svédországgal, Hollandiával, a magyarországi protestánsokkal, küzdöttek a katolikus császár ellen, hogy a birtokukba jutott katolikus vagyont megtarthassák. A folytonos ellenségeskedés végül a 30 éves háborúra vezetett, amelynél szörnyűbbet képzelni is nehéz. Ez alatt a háború alatt Németország lakossága 18 millióról 4 millióra fogyott. Elpusztult 1976 kastély, 1629 város, 18.300 falu. Württemberg lakossága 313 ezerről 41 ezerre, adóssága 58 millió forint lett, stb. A mi megváltásunk a török iga alól a pápa rengeteg pénzadománya, a spanyol, holland, olasz, német, főleg katolikus fegyverek segítségével akkor következett el, amikor a németek a 30 éves háborúban (1618-1648) végleg kimerülve megkötötték a westfáliai vallási békét s aztán 20-30 év alatt megerősödve, táborba álltak a törők ellen, és így végre kiverhettük azt a sáskahadat, amely a 4 milliós magyarságot másfél millióra apasztotta. Ennek a megfogyatkozott magyarságnak pótlására, a pusztasággá vált rónákra jöttek hazánkba a rác, oláh, cseh, német telepesek, kik Trianonban azt vághatták a szemeink közé: A többség jogán mienk a kincses Erdély, az aranykalászos Bánát, a bérces Felföld és a Burgenland. Testvérek! Ne vegye senki rossz néven, ha a reformációban mi nem művelődési tényezőt látunk, hanem a kezdődő vallásháború fekete füstje, rőt tüze rémít bennünket, s szorongó szívünk annak a sok-sok ezer Törökországba hurcolt magyar fiúnak, a későbbi janicsároknak síró nyögését hallja. Ha nincs vallásháború, 100-120 esztendővel előbb vertük volna ki a törököt. Megmaradt volna s 30-40 millióra gyarapodott volna a magyar, s ma nem volna trianoni átok. Testvérek, ne vegyétek rossz néven, de keserű a szánk íze, könny fojtogatja a torkunkat: mi nem ünnepelhetünk.
Mi volt Luther „reformációjának” oka?
Régebben azt hitték, hogy a reformáció oka a búcsúk körüli visszaélésekben keresendő. Mi, katolikusok is elismerjük, hogy a búcsúhirdetések körül súlyos hibák voltak, és hogy az egyházi férfiak életében megbotránkoztató visszaélések történtek. Azonban a reformációnak nem ezek voltak az okai, mert: Nem is az Egyházba becsúszott visszaélések voltak a reformáció okai. Luther helytelenítette ugyan a visszaéléseket, azonban a hibák mellett látta a sok épületes dolgot is. Hiszen az elszakadás után írta ő maga: „Kész lettem volna mindenkit megölni, aki a pápát csak egy szóval is megtagadja.” És másutt 1521-ben, ugyancsak az elszakadás után: „A pápát és a conciliumot nem gonosz életük miatt, hanem a hamis tanítás miatt támadtam.” Miért gondolta Luther hamisnak az Egyház tanítását? A reformáció oka Luther kivételes egyéniségében rejlett. Luther nagy tehetségű fiatal szerzetes volt. Elsőrendű szónok és író, a német nyelv nagymestere és megalapítója. A szerzetbe azért lépett, mert szent életet akart élni. Leütött mellette a villám, egyik barátját párbajban megölték, s ez annyira megrendítette, hogy egész életét Isten szolgálatára akarta szentelni. A villámcsapás okozta lelki megrázkódtatás következtében idegsokkot kapott, úgy, hogy gyakran órák hosszat eszméletlenül feküdt. Egyébként pedig rendkívül heves vérmérsékletű, szenvedélyes, ellentmondást nem tűrő ember volt. Azt hitte, hogy ha a szerzetbe lép, megszűnik az öröklött vér és szenvedélyek ostroma. Szent akart lenni, de érezte, hogy szenvedélyeivel képtelen megbirkózni. Kétségbeesetten küzdött ellenük. Sokat böjtölt, véresre korbácsolta, majd nemalvással gyötörte magát. Hiába volt minden. Azt hitte, hogy elkárhozik. Rendkívül élénk képzelete folytán a pokol minden kínja közt vergődött. Mint a ketrecbe zárt oroszlán éveken keresztül kereste szörnyű lelki kínjai közül a szabadulást. Míg végre 8 évi vergődés után, 1512-13 telén, tehát 5 évvel a wittenbergi föllépés (1517. okt. 31.) előtt arra a meggyőződésre jutott, hogy ő megtalálta az igazságot, és a katolikus Egyház 1500 éven keresztül tévedett. Mi volt a katolikus Egyház tanítása? Az Egyház azt tanította, hogy Ádám és Éva ősbűne, az eredeti bűn következtében az ember értelme elhomályosult s akarata rosszra hajló lett. Az embernek egész életén keresztül kell küzdenie a bűn, a kísértések és a gonosz lélek ellen. Isten kegyelme azonban – főleg a szentségek által – fölvilágosítja az ember értelmét és segíti akaratát, hogy a bűnt le tudja győzni. Isten a bűnbánó embernek szívesen megbocsát. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, vagyis a mennyországba jusson. Isten csak a megátalkodott bűnöst taszítja a kárhozatra. Luther szerint ez a tanítás hamis, ő a következőket tanította: Ádám és Éva ősbűne következtében az ember akarata teljesen megromlott. Az embernek minden cselekedete rossz. Az ember hiába küzd a bűn ellen, mert az embernek nincs szabad akarata, és azért a bűn legyőzhetetlen. Isten minden ember sorsát a világ teremtése előtt elhatározta. Bármennyire akar az jó lenni, ha Isten úgy határozta, hogy a pokolba jut, és bármennyire gonosz is, ha Isten úgy határozta: a mennyországba jut. A mennyország útja a Krisztusban való hit, mert a Szentírás szavai szerint: „Az igaz ember a hitből él” (Róm 1,17). Az ember tehát bízza rá magát Isten kegyelmére, melyet Isten Fia a keresztfán érdemelt ki a számunkra. Jócselekedetek nélkül is kiérdemelheti a mennyországot, csak higgyen Krisztus megváltó érdemeiben. A hit az embert Istenhez viszi, a szeretet pedig az emberekhez. Aki Istent szereti, nem kérdezi, hogy szükségesek-e a jócselekedetek, hanem mielőtt kérdezte, már cselekedte is.
Luthert ez az elképzelés nemcsak megnyugtatta, hanem – amint mondotta – úgy érezte magát, mintha a mennyország nyílt volna ki előtte. Az volt a meggyőződése, hogy az ő tanítása a Szentíráson és Szent Ágoston tanításán alapszik. Ez az új evangélium. A katolikus Egyház 1500 éven keresztül súlyos tévedésben élt, s Isten most őt, mint prófétát és apostolt választotta ki, hogy a „pad alatt” levő hitet hirdesse és arra az egész kereszténységet, a tanító egyházzal, a pápával és püspökökkel együtt megtanítsa. Luther 1512-17 közt teljesen kialakította magában az új hitet. Az új tanítást többször hirdette a tanári katedrán, szószéken és írásban, és csak az alkalomra várt, hogy a nagy nyilvánosság elé lépjen vele. Luther írása hihetetlenül rövid idő alatt nemcsak Németországban, de Franciaországban is ismertté vált. Már Wittenbergben sok embernek tetszett az új tanítás. Tetzel abbahagyta a búcsúhirdetést és megkezdődött a vitatkozás. 1518. április 11-én Heidelbergben volt az első nyilvános vita. Luthert meggyőzni nem tudták. Az ellene támadóknak ezt válaszolta: „Én (Luther) nem emberi, hanem isteni igazságot hirdetek, Szent Pállal teljes biztossággal kijelentem, hogy átkozott minden tanítás, amely az enyémtől eltér. Szerzőjét az ördög küldötte és átok alatt van. De ha Szent Péter, Szent Pál, sőt ha az égből leszállt angyal hirdet is mást, akkor is tudom, hogy én isteni tanítást tanítok.” (L. W. Irm. A. I. B. Gal.)
1518. augusztus 6-án Rómába hívták, hogy meggyőzzék. Nem ment. „Látom – mondta –, hogy Róma engem el akar ítélni. Krisztus azonban azt akarja, hogy ne engedjek. Engem az Isten ragad magával.”
1519. június 27-én kezdődött a nagy lipcsei vita György herceg várkastélyában, óriási előkészülettel és rengeteg hallgató jelenlétében. A vita július 4-ig tartott. A jelenlevők nagy része Luther ellen foglalt állást, azonban meggyőzni nem tudták arról, hogy van szabad akarat, sem arról, hogy az üdvösség elérésére nemcsak hinni, hanem jót cselekedni is kell. 1520 végén végre megjelent a pápa bullája, amely Luther 41 tételét (a 95 közül) eretnek, hamis és megtévesztő tanításnak jelentette ki s őt magát kiközösítette az Egyházból. Luther erre a pápa levelét összetépte és nyilvánosan elégette, s ezzel Luther Márton elszakadt a római katolikus Anyaszentegyháztól. Az utolsó három év vázlatos ismertetése is igazolja azt, hogy Luther nem a búcsúhirdetés körüli hibák, nem is az Egyházba becsúszott visszaélések miatt tagadta meg Krisztus 1500 éves anyaszentegyházát. Mit tanított Luther a szabad akaratról?
„Az ember az eredeti bűn folytán – írja Luther Rotterdami Erasmusnak „De servo arbitrio” című írásában – elvesztette képességét arra, hogy a jót választhassa! „Hol van az akarat szabadsága? A törvény betöltése egyszerűen lehetetlen.”
„Az üdvösség elnyerésére nem kell jót cselekedni, mert nincs nagyobb pestis Isten egyházában, mint mikor az emberek azt mondják: jót kell cselekedni.” (L. W. E. A. 58.)
Mikor azt mondták Luthernek, hogy az örök üdvösség elnyerésére nemcsak hinni, hanem a törvényeket, a tízparancsolatot is meg kell tartani, Luther így felelt: Mózes csak ijeszteni akart bennünket a tízparancsolattal, azt akarta megmutatni, hogy milyen gyarlók vagyunk. „Egyébként még ha maga Krisztus jön hozzád, és mint Mózes szól: Mit cselekedtél? Üsd agyon!” (Cordatus, Tagebuch 207.)
Mikor a bűn veszedelmére figyelmeztették, ezt írta: „Nincs más bűn a világon, mint egyedül a hitetlenség. A többi bűn csak annyi, mintha az én Jancsi fiam a sarokba csúnyít. Nevetünk egyet rajta. Jól tette! A hit arra való, hogy a mi bűnünk ne bűzölögjön Isten előtt. Így minden bűn meg van bocsátva, csak higgyünk a Fiúban.” (L. W. E. A. 4., 131. Hauspostillen. L. W. W. A. 36., 187.) A katolikus felfogás szerint Luther eretnek. Mit jelent ez a szó: eretnek? Válogató. Haireo görög szó = kiválasztok, válogatok. Hairesis, herezis, eretnek. Luther kiválasztotta a Szentírásból azt, ami neki tetszett, abba belemagyarázta azt, amit önmagának megfelelőnek talált, a többit pedig nem vette figyelembe.
Ha most már azt keressük, hogy tulajdonképpen mi indította Luthert a katolikus vallás szellemével ellenkező tanításra, tanulmányozzuk Luther életét. Nem volt hite? Ó, dehogynem volt! Csak a mi nagy Prohászkánkra kell hivatkoznunk, aki csodálva említette a reformátorok óriási hitét. Kapzsi, haszonleső ember volt? Ellenkezőleg. Mindenét kiosztotta a szegények közt. Egész haláláig vagyontalan maradt. Följegyezték, hogy felesége férje halála után könyöradományokra szorult. Nem tudott szeretni? Ó, dehogynem! Luther csak a pápát meg a katolikusokat gyűlölte, a barátait gyengéden szerette. Családi élete pedig – mint Marczali írja – példája volt a jó protestáns papi családi életnek. Mi volt tehát az a bűn, amit Luther legyőzhetetlennek talált? A protestantizmus legkegyetlenebb tanítása: a praedestinatio.
Ezt Luther is tanította, de teljes ridegségében Kálvin János fejtette ki. Révész Imre protestáns tanár fogalmazása szerint a praedestinatio a következő:
Nekünk, katolikusoknak a Luther s főleg a Kálvin által értelmezett praedestinatio idegen, kegyetlen és tökéletesen ellenkezik Jézus tanításával. Az eleve elrendelés-tanában nem ismerünk rá a mi jóságos Jézusunkra, arra a Jézusra, aki magához ölelte a kisgyermekeket, aki megbocsátott bűnbánó Magdolnának, a tékozló fiúnak, a halál óráján megtérő latornak, aki jó pásztornak nevezte magát, aki otthagyta a 99 juhot, hogy megkeresse a századikat, az elveszettet. A katolikus tanítás szerint az Úristen öröktől fogva tudja azt, hogy az ember az örök boldogság részese vagy az Örök kárhozat áldozata lesz-e. Mint ahogyan öröktől fogva tudja, hogy a kedd után szerdának és a farsang után a böjtnek kell elkövetkezni – azonban Isten azért ítélte boldogságra vagy kárhozatra az embert, mert azt is tudta, hogy az ember a saját akarata szerint elfogadja vagy nem fogadja el az Isten segítő kegyelmét, tehát megérdemelte vagy nem érdemelte meg a boldogságot. Tehát nem azért üdvözült vagy kárhozott el, mert azt az isteni önkény öröktől fogva úgy határozta el, hanem azért, mert ezt vagy azt a sorsot érdemelte. Az öröktől való tudás nem azonos az öröktől való eleve elrendeléssel! Ó, mennyi energiát, mennyi nemes és nagyra hivatott tehetséget bénított már meg az a gondolat, hogy hiába iparkodik, mert ennek vagy annak úgyis így vagy úgy kell történnie, mint ahogyan öröktől fogva elvégeztetett. Az életben látott sok keserű tapasztalat közül csak egyre hivatkozom: a nagy Tisza István esetére. Ha az a nagy ember, akinél nagyobb stílű, acélosabb energia alig volt akkoriban Magyarországon, idejében elmenekül, mint ahogyan elmenekült Károlyi József gróf, Széchenyi Viktor gróf vagy P. Bangha Béla és mások, és nem várja azt, amiről úgy hitte, hogy „ennek így kellett történni", akkor 1-2 hónap múlva talán ő lett volna Magyarország egyik legnagyobb fia, aki az ő ismert energiájával megszabadította volna hazáját a kommunisták rémuralmától és az utána következő tenger gyásztól. Testvérek! Mi ridegnek és kegyetlennek látjuk a szenvedésre a praedestináló, az emberi sorsot egyedül az isteni önkény alapján intéző akaratot – mi a mi Istenünket jóságos, irgalmas, a legparányibb embernek jó és boldog sorsot szánó Istennek nézzük. Ezért ne csodáljátok, ha mi a protestáns tanítást nem fogadhatjuk el és október 31-én nem ünnepelhetünk!
Hogyan terjedt el, és mi volt az oka a protestantizmus elterjedésének? A mai ember talán úgy képzeli el, hogy az emberek meghallgatták a katolikus és protestáns szónokokat, összehasonlították őket egymással, látták, hogy a protestáns vallás szebb és jobb, mint a katolikus, tehát bejelentették kilépésüket, építettek maguknak új templomot és megtörtént az elszakadás. – Nem így történt.
Luther kora a nagy átalakulások kora volt. Nemcsak a pogány és keresztény szellem összeütközésében, a hatalom és alárendeltség, a dúsgazdag nagyurak és szegénységben sínylődő parasztok, hanem a politika terén is. Az Egyház reformálását – in capite et in membris, a fejben és tagjaiban – minden mélyen gondolkozó ember óhajtotta. Nem a tanításban, hanem az emberekben. Óhajtották a visszaélések megszüntetését s a krisztusi eszményhez való visszatérést. Az Egyház fegyelmét megunt emberek viszont a kanóc fellobbanását várták, amely a puskaporos hordót felrobbantja.
Ekkor lépett fel Luther Márton, a germán óriás, a népszerű szónok, a német nyelv nagymestere, a roppant munkabírású író, aki „Isten küldöttének” nevezte magát: „Én voltam az, akinek az Isten először kinyilatkoztatta magát” (L. W. W. A. 10., 8.) – „Az Úristen 1000 év alatt egyetlen püspöknek sem adott annyi kegyelmet, mint nekem.” – „Ha én elesem, elesik Krisztus, a világ ura. És föltéve, hogy ő elesik, én inkább akarok vele elesni, mint a császárral állni.” (Briefwechsel 8., 51.) – „Nemcsak szent Huss János jövendölte rólam, hogy az emberek hallani fognak egy hattyút énekelni, hanem a római próféta is, hogy én leszek az eljövendő remete, aki a pápaságot összerombolom.” (L. W. W. A. 30., 3., 387.) Luther eleinte nem akart a katolikus Egyháztól elszakadni. Sokáig ő maga is azt hitte, hogy a szabad akarat tagadása s a hit egyedül üdvözítő volta összeegyeztethető a katolikus tanítással. A hiba szerinte csak az volt, hogy az Egyház addig nem vette azt észre, „a pad alatt volt”, s most, hogy az Isten neki „először nyilatkoztatta ki magát”, ő van hivatva az új tanítást hirdetni. Három éven át igyekezett a pápát meggyőzni, hogy az ő tanítása Krisztus igazi tanítása. Még 1520. október 13-án is ezt írta: „Nekem a pápa személye ellen nem volt soha semmi kifogásom. Szívesen engedek mindenkinek mindenben, de az Isten igéjét nem hagyom el.” Mikor aztán a pápa 1520 végén Luthert eretneknek nyilvánította, megtörtént a szakadás. Sok embernek azért tetszett az új vallás, mert a protestáns vallás a világ legkönnyebb vallása. Luther szerint az üdvösségre egyedül a hit szükséges. A katolikus vallás szentségei közül tulajdonképpen csak a keresztséget hagyta meg. Az Egyház egész kegyelmi tana Luther szerint csak a hitben összpontosul. Az Úrvacsora, az Oltáriszentség, a szentmise, a katolikus vallás központja és fénye, szerintük csak szimbólum, emlék, és nem hódolatot, imádást parancsoló szentség. A protestantizmus a bűnök egyéni megvallását (noha Luther maga élete végéig gyakran gyónt) elvetette. Elmaradt az önsanyargatás, a böjt, a búcsúk, a jócselekedetek, megszűnt a katolikus értelemben vett felbonthatatlan házasság, szükségtelen lett az utolsó kenet, megszűnt a papi nőtlenség stb.
A protestánsok mondják ugyan, hogy „a keresztyén élet nem teremthet mást, mint jócselekedetet” (Révész: A reformáció 17. 1.), de Luther mégis állandóan azt hangoztatta, hogy „a jócselekedetek az üdvösség elnyerésére egyáltalán nem szükségesek”. – „Az ember szellemi erői nemcsak megromlottak, hanem ki is vannak irtva úgy, mint az ördögben. Az ember csak azt tudja cselekedni, ami az Isten ellen van.” (Luther a Galata levél magyarázatában)
Csupa ellenmondás. Ha becsukja az ajtót, nyitva hagyja az ablakot, és ha becsukja az ablakot, nyitva hagyja az ajtót a bűnt elkövetni akaró ember számára. Ezért a protestantizmus a legkönnyebb vallás.
Luther „evangéliumi szabadsága” lobogó tűzként terjedt tova. A régi rend miatt elégedetlenkedők megmámorosodtak tőle és mohón szívták magukba. Voltak, akiket Luther másik fegyvere hódított meg: az, hogy Luther volt századának leggorombább írója és szónoka. Hogy a pápáról miket írt, azt a magyar nyelv és toll alig bírja el. Akihez az elszakadás előtt ezt írta: A te szavad Krisztus szava, a te személyedben Krisztus él és uralkodik, és Krisztus beszél – az elszakadás után egyszerre Antikrisztus, bestia, sárkány, krokodilus, vörös zsidó, ördög, ördög inasa, rosszabb a töröknél, bálványimádó stb. „Nekünk a pápát és az ő országát átkozni, gyalázni és mocskolni kell, és nem szabad befogni a szánkat. Egyesek azt hajtogatják, hogy mi nem tudunk egyebet, csak a pápát és a hozzátartozóikat átkozni, szidni, gyalázni. Igenis, ez nem lehet másként stb. (L. W. W. A. 28., 868). A pápáról rajzolt gyalázatos és undorító képeket, Luther asztali beszédeinek tartalmát említeni a jó ízlés tiltja. S mindez azért, mert a pápa ragaszkodott Krisztus ősi hitéhez. A protestánsok azt szokták mondani, hogy Luther haragja szent harag – ízlés dolga. Annyi bizonyos, hogy Krisztus Urunk, az apostolok és a szentatyák más módon akarták meggyőzni a lelkeket. Az új stílus más lett.
Hogyan fordult Luther a parasztok ellen? Ha Luthernek az első években széles körben voltak hívei, még a régi Egyházhoz ragaszkodók közt is, a parasztlázadás a legmegrögzöttebb optimistákat is kiábrándította: Az elnyomott parasztok, akiknek kezdetben Luther is kedveskedett, az „evangéliumi szabadságot, a Biblia szabad magyarázatát úgy értelmezték, hogy kötelességeiket csak akkor kell teljesíteniük, ha az a Szentírásból is igazolható. Mivel pedig Szent Pál azt mondta, hogy nincs különbség szabad ember és rabszolga közt, megindult a történelem egyik legvéresebb és legborzalmasabb lázadása: a parasztok öltek, raboltak, gyújtogattak és a legválogatottabb kínzásokkal végezték ki a földesurakat és azok feleségeit és gyermekeit.
Luther később már a „Wider die mörderischen Bauer” című iratában így írt: „Nincs veszedelmesebb a megveszett parasztnál, ha jóllakott és erőszakoskodhatik. Ne irgalmazzon nekik senki, hanem szúrja, fojtsa meg, üsse, ahol éri, mint a veszett kutyát. Hűtlen, engedetlen, lázadó tolvajok, rablók, gyilkosok, istentagadók, nincs köztük egyetlen egy sem, aki tízszeres halált ne érdemelne. A szamár azt akarja, hogy püföljék, a népet is erőszakkal keli kormányozni.” Luther és a rossz papok.
1525-től fogva már nem a nép, hanem a zavarosban halászók, a vagyonéhes nagyurak, várurak és a fegyelmet nem tűrő papok lettek Luther legfőbb támogatói. Az utóbbiakról írta: „Amint látom, a mi szerzeteseink közül igen sokan azért hagyják el a kolostort, amiért oda bementek: a hasukért és a test szabadságáért. A sátán alapos bűzt terjeszt általuk a mi jó illatú szavaink ellenében. De hát mit csináljunk? A renyhe népség most is a neki valót keresi. Ezért okosabb, ha csuha nélkül vétkeznek és mennek vesztükbe.” (L. W. 21., 26.) Luther legfőbb pártfogója Hesseni Fülöp őrgróf volt, akinek több gyermeke volt ugyan a feleségétől, azonban még egy „törvényes” feleséget akart. Megígérte Luthernek, hogy ha megengedi neki a kettős házasságot, akkor a kolostorok vagyonára nézve készségesen mellettük lesz. Ha nem engedi meg, akkor a katolikus császárhoz pártol. Az engedélyt Luther, Melanchton és Bucerus írták alá. Hangsúlyozták, hogy az őrgróf maradjon meg az új vallás védőjének, amely szegény és kicsiny, de szüksége van olyan jámbor fejedelmekre, mint a hesseni őrgróf. A második házasságot nem kárhoztatják, csak kikötik, hogy titokban maradjon, mert a birodalmi törvények szigorúan tiltják a többnejűséget. Mikor aztán mégis köztudomásúvá lett, Luther így mentette magát: „El kell viselnünk az ördögöt (und sein Dreck), mert élünk. Azért hát csak előre a pápisták ellen. Nekik nem lehet és nem is akarunk engedni.”
Luther egyik legerősebb segítő fegyvere a katolikus vagyon elkobzása volt. Luther 1520-ban „a keresztyén nemességhez” felhívást intézett, amelyben azt írta, hogy „ha a felsőbbség az evangélium mellett van, akkor korlátlan hatalommal bír a pápa, püspökök, papok és apácák fölött”. – „Minden hatalom felséged kezeiben van, s minden kolostor és szeretetház felséged kezeibe hullott” – írta János Frigyes szász választófejedelemnek.
Luther az inkvizíció és valláskényszer mellett állt ki. Luther 1527-ben azt írta János szász választófejedelemhez: „Aki a szentségek vagy egyébként a hit dolgában gyanús, azt elő kell vezetni, ki kell hallgatni. Ilyen inkvizíciót ki kell terjeszteni a világiakra is. Ha tévedésüktől elállni nem akarnak, egy meghatározott időn belül el kell hagyniok az országot, szigorú büntetés terhe alatt meghagyva nekik, hogy többé az országban magukat mutatni ne merészeljék – akár papok legyenek, akár világiak.”
A protestantizmus nagy elve: cuius regio, illius religio – akié a föld, azé a vallás. Ennek értelmében a földesúr rendelkezett alattvalói, jobbágyai vallásával. Lefoglalta a katolikus egyházi vagyont, a templomokat magának, a papokat pedig elkergette és helyettük odaállította az újhitű prédikátorokat. Mit tehettek a hívek? Hiszen mindenütt zavar, forrongás volt. Volt olyan város, amely 15-ször változtatta a vallását, aszerint, ahogyan egyik vagy másik hatalom kerekedett fölül. Kivándoroltak vagy méltatlankodtak, sírtak, duzzogtak, aztán lassan belenyugodtak abba, amin változtatni nem tudtak. Testvérek, mindezek hallatán feleljetek: meggyőződés, szeretet, tisztánlátás vagy lelki kényszer, anyagi erőszak, félrevezetés volt-e a kereszténység szétszakadásának oka? A választ adjátok meg ti, mi csak azt érezzük, hogy október 31-én nem ünnepelhetünk!
Hogyan terjedt el a protestantizmus?
Svájcban harc, vér és rombolás útján. Zwinglinek, az első svájci reformátornak ez volt a jelszava: a reformáció vért kíván. 1531-ben el is esett a kappelni csatában. Franciaországban csakúgy, mint Németországban és Svájcban, a nagyurak voltak a protestantizmus első terjesztői. Ők is azért, hogy az egyház vagyonát maguknak foglalják le. Ezernél több katolikus templomot leromboltak, 3000 katolikus papot megöltek, volt olyan, aki a papok levágott füleiből nyakláncot készített magának. Az Oltáriszentséget lábbal taposták, a sírokat feldúlták. Mivel a katolikusok nagy része ragaszkodott régi vallásához, így az ország két részre szakadt és szörnyen gyűlölték egymást. Mikor a hugenották (protestánsok) a politikai hatalmat is magukhoz akarták ragadni és Medici Katalinnak, a király anyjának meggyilkolását tűzték ki célul, a királyné rábírta fiát, IX. Károly királyt a támadók kiirtására. A gyűlölet akkora volt, hogy az ellenfél közül senki sem árulta el a készülő támadást. 1572. augusztus 18-án este harangszókor kezdődött a borzalmas vérfürdő, a Bertalan-éj, amelynek a történetírók szerint 5-70 ezer közt volt az áldozata. Angliában 800 esztendős volt már a gyönyörűen virágzó katolicizmus. A protestantizmust VIII. Henrik angol király hozta be azért, mert a pápa nem engedte meg neki, hogy elkergesse törvényes feleségét, akitől 5 gyermeke született. VIII. Henrik önmagát jelentette ki az ország egyházi és világi fejének, és megkezdte a régi vallás kiirtását. Ezrekre menő egyházi intézményt szüntetett meg „Isten és a király" tiszteletére. Körülbelül 100 millió korona értékű egyházi vagyont kobzott el. Aki a hűségesküt nem tette le, az életével és vagyona elkobzásával fizetett. 38 év alatt két királynét, két bíborost, két érseket, 18 püspököt, 13 apátot, 18 teológust, 12 herceget, 164 nemest s körülbelül 70 ezer embert végeztetett ki, amint Macoulay, az angol protestánsok nagy történetírója írja: „állati szenvedélyből és önző politikából”.
Ha Franciaországban azért üldözték a hugenottákat, mert azok Medici Katalint, a mindenható királyasszonyt akarták láb alól eltenni, Angliában kizárólag vallásuk miatt üldözték a katolikusokat. Erzsébet királyné ezreket végeztetett ki csak azért, mert katolikus istentiszteleteken vettek részt. A kémek állandóan „bűnösök” után kutattak, az inkvizíció szünet nélkül működött. Írország: Emberi toll nem tudja leírni és legfeljebb a keresztényüldözések első századaiban volt példája annak, amit az ír katolikusok vallásukért szenvedtek. A gyönyörű ország lakossága 50 év alatt 8 millióról 4 millióra fogyott. A többit kiüldözték, mint az üldözött vadat vagy kivándoroltak. Indiába 20 ezer embert adtak el rabszolgának. Nálunk Magyarországon 1, szóval egyetlenegy kálvinista lelkész pusztult el a gályarabságban, mert a magyar szabadság hívei és az osztrák zsarnokság ellenségei voltak. Írországban milliókat irtottak ki csak azért, mert katolikus vallásukhoz hívek maradtak. Észak-Amerika, Ausztrália hithű katolikus népe az angol zsarnokság miatt hagyta el régi hazáját és lett magva a két világrész nagyszerű katolikusságának. Hollandia a spanyol fennhatóság szigorú rendszabályai folytán elidegenedett a régi uralomtól és szívesen fogadta a protestáns szabadságot. Ennek a szabadságnak a zászlója alatt 1566-ban a csőcselék egy hét alatt 400 katolikus templomot rombolt szét. A gyönyörű műalkotásokat, világhíres művészek képeit, szobrait, az üvegfestészet remekeit semmivé tették. Az antwerpeni búcsújáróhely gyönyörű Krisztus- és Mária-szobrainak nyakára kötelet kötöttek, piacra hurcolták és összetörték, összeromboltak 72 oltárt, végül semmivé tették Németalföld legszebb remekművét, a nagyszerű orgonát. Dánia, Svédország, Norvégia a protestantizmust szinte kizárólag a katolikus egyházi vagyon elkobzásáért hozta be. Wasa Gusztáv, hogy a szabadságharc óriási pénzáldozatait pótolja, elvette a katolikus egyházi vagyont. Az egyház földjeit, arany, ezüst drágaságait az államadósság törlesztésére fordították. A nemesség birtokában hagyták az 1544-ig elfoglalt egyházi birtokokat. Ezzel együtt járt a régi vallás megtagadása és csak egyedüliként Luther vallása nyert szabadságot. A gyűlölet a katolikus vallás iránt még ma is oly erős, hogy katolikus ember nem viselhet közhivatalt. Magyarország a mohácsi vészig szigorúan ragaszkodott ősi katolikus hitéhez. A pápát mindenki a nemzet édesatyjaként tisztelte, hiszen 500 esztendőn keresztül ő volt az ország védelmezője még a királyok túlkapásaival szemben is. Amit pedig a pápák a török terjeszkedése ellen tettek, az szinte példátlan a nemzetek történetében. A hiba nálunk is az volt, mint a többi országban, hogy a főpapok, mint kiváló képzettségű férfiak, állami ügyekkel is, illetőleg főleg azokkal foglalkoztak. A királyi főhivatalokat a tudós főpapok töltötték be. A mohácsi csata fővezére a tudós és jámbor életű Tomori Pál, előbb ferences szerzetes, aztán kalocsai érsek volt. A mohácsi csatában meghalt az esztergomi, győri, pécsi, kalocsai, csanádi, váradi érsek, illetve püspök. Velük együtt pusztult ezer meg ezer lelkipásztor. A magyarok, érezvén a török nyomást, már 1521-ben a magyar nemesség szellemi vezérét, Werbőczy Istvánt küldték V. Károly császárhoz, hogy tőle a török ellen segítséget kérjenek. Werbőczy ezeket jelentette: „Elmenvén Pannóniából Károlyhoz, a győzhetetlen császárhoz, az egész római birodalom fenséges fejedelmeinek gyűlésére, szokatlan és hihetetlen dolgokat hallottam Lutherről. Ezt a különben sikamlós és állhatatlan embert, aki a saját bűneiből arat dicsőséget, sokan, nagyon ostobán, nem-kisebbnek magasztalják, mint Szent Pál apostolt Nagyon fájt nekem ez a dolog és Isten a tanúm: nagyon csudálkoztam sok embernek fölöttébb való könnyelműségén a hit dolgában”.
Említettük már, hogy Luther lebeszélte a német főurakat a török elleni hadjáratról, mert „a török támadás Isten igazságos büntetése”. Luther szerint egy ellenség van: a pápa meg a katolikus fejedelmek, és „inkább kell a pápa, meg a katolikusok ellen harcolni, mint a török ellen”.
Ilyen körülmények közé került a magyar katolicizmus. Németországból hírül hozták a hitújítók az új módit, hogy aki elhagyja a régi hitet, elfoglalhatja az egyház vagyonát. A vagyonossá lett földesurak aztán a cuius regio, illius religio – „akié a föld, azé a vallás” elve alapján – mindent elkövettek a régi hit kiirtására és az új hit meghonosítására. A régi papok közül sok a mohácsi csatában esett el, a megmaradottak közül sokat az újhitűek vagy elkergettek, vagy agyonvertek.
Az a protestáns, akit a császár akart fent leírt tetteiért megbüntetni, a fejedelem védőszárnyai alá menekült, s akit a fejedelem, vagy a hatóság vont felelősségre, a császár pártjára állott. Ünnepelhetjük-e mindezeket október 31-én? – Nem ünnepelhetjük!
Mely vidékek lettek Magyarországon protestánsokká?
Azok, ahol a török járt: a Duna-Tisza köze, a Duna melléke, Baranya, Somogy, Szentgotthárd környékének sík területei, a Tiszántúl síkságai. Erdélynek Magyarország felé eső részei. Ezeken a területeken a török segítette a protestánsokat s együtt irtották a mindkettőjük által gyűlölt katolikusokat. A protestánssá lett urak elvették a katolikus templomokat, elkergették a katolikus papokat. Az új prédikátorok egy darabig miséztek (később úrfelmutatás előtt elhagyták az átváltoztatás szavait, de a kenyeret, kelyhet fölmutatták, úgy, mint ahogyan a katolikus misében szokás), litániát tartottak, gyóntattak stb. A törökök által nem járt vidékek, a dimbes-dombos, hegyes, vizes, mocsaras területek, ahol a török ló és ágyú nem szívesen fordult meg – megmaradtak magyaroknak és katolikusoknak. Így maradt katolikus Vas megye, a Hegyhát vidéke a Rába mentén, Zala megye, Győr megyének a Duna által védett része, a Szigetköz, Sopron megyének a Rába, Rábca, Repce, Hanság, Fertő által védett területe, a Csallóköz. Ettől északra Zobor vidéke, Mátyusföld 25 ősmagyar és őskatolikus faluja. A Mecsek hegyei közt 50 falu, a palócság. A keleti és északi székelyek, a csíki székelyek, a Hargita alja, a kézdi székelyek, Udvarhely megye keleti és északi része.
Az Alföld nagy része kálvinista lett, de Szeged; Csongrád, Kecskemét, Kalocsa, Tápió környéke, Szolnok népe, a Jászság, a matyók minden erőszak és furfang ellenére katolikusok maradtak.
Amikor a törökök kitakarodtak, azokra a kipusztult területekre, ahova magyarokat telepítettek vissza, csaknem kizárólag katolikusok kerültek. Miért nem protestánsok is? Azért, mert a protestánsoknak nem voltak népfeleslegeik. A katolikus jászok szállták meg Pest, Heves, Arad, Csanád, Temes megyék kipusztult területeit. Csanytelek, Tömörkény, Kistelek, Pusztamérges, Kiskundorozsma stb. színkatolikus népe török utáni letelepítés a katolikus népfölöslegekből. A népszaporodás elsősorban a katolikusokat jellemzi. Az 1910. évi népszámlálás Magyarországon 20.886.487 lelket talált. Ha az ország 1870-től kezdve úgy szaporodott volna, mint a latin katolikusok, akkor 1910-ben 22.345.582 lakosa lett volna. Ha úgy, mint a kálvinisták, akkor 20.018.,725. Ha úgy, mint az ágostai evangélikusok, akkor 19.673.802. Ha úgy, mint a görögkeletiek, akkor 17.891.978 lakója lett volna Magyarországnak.
A protestantizmus rombolásai
Luther Wartburgban így töprengett: „Sokszor remegett a szívem a félelemtől, szemrehányásokat tettem magamnak: Hát te egyedül vagy a bölcs? Mindenki tévedett, csak te nem? Mi lesz akkor, ha te tévedsz? Ha annyi embert magaddal rántasz a tévedésbe, az örök kárhozatba? Rettenetes dolog ellene támadni annyi száz esztendő megszámlálhatatlan embersokaságának, annyi nagy tekintélynek. Betartani a füleimet a vádak, panaszok és ítéletek szavai előtt.” (Luthers Werke, 8, 411.)
Luther eltörölte a hagyományokat, vagyis az első keresztény századok szent és jámbor életű, legtöbbször vértanú egyházatyáinak tanítását. Ezek magától Krisztustól vagy az apostoloktól hallották és látták a keresztény vallás magyarázatát és gyakorlati alkalmazását. Ők látták az Egyház megszervezését, azt, hogy Krisztus után ki volt az Egyház feje, kik voltak a kormányzók, hogyan és mit tanítottak, hogyan tartották az istentiszteletet, hogyan miséztek, hogyan szolgáltatták ki a szentségeket. Az apostolok és azok utódai gyökereztették a hívek lelkébe a boldogságos Szűz és a szentek tiszteletét, ők őrizték meg a tanítás tisztaságát, ők küzdöttek a tévtanítók ellen, akik Krisztus és az apostolok tanítását tévesen magyarázták. Az angol protestánsok közül évente 10-15 ezer, nagyrészt tudós és jámbor ember, sok anglikán pap tér vissza a katolikus Egyházba. Megtérésüket igen sokszor azzal magyarázzák, hogy tanulmányozták a keresztény vallás történetét, és azt állapították meg, hogy a jelen idők katolikus vallása, tanítása, kormányzása, szentségei teljesen megegyeznek a legrégibb idők kereszténységével.
A protestánsok szerint a keresztény vallás egyetlen forrása a Biblia, és a Bibliát mindenki szabadon magyarázhatja. A helyes tanítás megállapítására nem kell pápa, nem kellenek püspökök, zsinatok, mert a Szentlélek a Biblia minden olvasóját külön megvilágosítja. Ahogyan Luther mondotta: „Meg vagy keresztelve, tehát lelki ember vagy, az evangélium által jogod van ítéletet mondani minden felett és téged senki nem ítélhet meg. Mondd: minden hitem egyedül Krisztusban van s nem a pápákban és a zsinatokban. A hitem szerint bíró is vagyok, jogom van így beszélni: az én tanításom jó és igaz, azoké pedig gonosz és hamis. Neked a pápa is engedelmességgel tartozik, oda kell feküdnie a lábaid elé.” (Luthers Werke, 13 K. 3. 358.)
Az a kérdés: olyan könyv-e a Biblia, amelyet mindenki szabadon és helyesen magyarázhat, s amelyen mindenki eligazodik és mindenki megtalálja benne az Isten igazságát?
Így forgácsolódott szét a protestánsok kezében az egységes keresztény tanítás: mást tanított Luther, mást Karlstadt, Zwingli, Kálvin, Münzer, VIII. Henrik stb. Így szabadították ránk azt a sok bibliamagyarázót, akik a jelenkorban úton-útfélen ágálnak. Ha egy facér suszterlegény megunja a mesterségét, vallást alapít és akad, aki ráhallgat és eltartja. Amerikában szokás, hogy a lelkészt maguk a hívek előzetes vizsgálatnak vetik alá. Ha nem tetszik, nem alkalmazzák. A milliomosok külön lelkészt, külön imaházat és külön tanítást igényelnek. S ha a tanítás nem felel meg a felfogásuknak, nem eléggé testhezálló, a poklot és mennyországot nem tetszés szerint magyarázza, a lelkésztől megvonják a fizetést. Így lesz a tanítói hivatás egyszerű kenyérkereset. Kérdem: Ez volna Krisztus egyedül igaz vallása? Ezt a zűrzavart tanította volna Krisztus? Ezt sugallaná a Szentlélek?
Luther eltörölte a pápaságot. Krisztus Urunk Simon apostol nevét Péterre (magyarul: Kőszikla) változtatta, és ezt mondta neki: „Te Péter (Kőszikla) vagy és rád építem Anyaszentegyházamat.” „Neked adom a mennyország kulcsait.” Másutt ismét Péternek mondá: „Én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited és te erősítsd meg atyádfiait.” (Luk 22) Krisztus Urunk ugyancsak Péternek mondá: „Legeltesd bárányaimat és legeltesd juhaimat.” (Jn 21)
Egészen természetes is, hogy Krisztusnak kellett egy olyan intézményt létesíteni, amely az ő isteni tanítását megőrzi és megmenti attól, hogy emberi gyengeség játéklabdája legyen. Ez az intézmény a pápa vezetése mellett működő tanító Egyház. A pápa tévedhet, mint ember, mint író, mint szónok, mint törvényhozó és kormányzó. Csak egy esetben nem téved, akkor, amikor hit és erkölcs dolgában Krisztus tanítását, mint a hitre kötelező tanítást ex cathedra – ünnepélyesen kijelenti.
A Katolikus Egyház Krisztus igaz egyháza, mert benne vannak meg azok a tulajdonságok, amelyeket Krisztus az igaz Egyháztól megkövetelt.
A katolikus Egyháznak egy feje van. Az első fő volt Krisztus. Ő a maga utódává Szent Péter apostolt rendelte. Őt követték a pápák, most a 261. pápa, XI. Piusz.
A hitélet eszközei a szentségek. Az Egyháznak mindig 7 szentsége volt. Annyi van most is, és annyi marad, amíg a világon ember él. A szentségek kiszolgáltatásának szertartásai lényegileg mindig ugyanazok voltak és ugyanazok maradnak. Van-e egység a Katolikus Egyházon kívül? Nincs. Ahány akarat, annyi tanítás. Kérdezem: Melyik áll közelebb a krisztusi elgondoláshoz és küldetéshez?
Másodszor: A katolikus Egyház szent.
Fölségesek a katolikus Egyház istentiszteletei. A lélektisztításnak csodás eszköze a gyónás, Istennel egyesít a szentáldozás. A misék, búcsújárások, lelkigyakorlatok, missziók mindmegannyi csatornák, amelyek az örök élet tengerébe vezetnek.
A katolikus Egyház története a csodák szakadatlan láncolata. Mennél nagyobb a lelkek veszedelme, annál több csodát művel az Úr Isten a katolikus Egyházban. Legtöbbet a három első, azután a XI., a XVI. században s a jelen korban. Lourdes, Lisieux, Konnersreuth stb. ma is olyan állomások, ahol a tudomány csodálva áll meg és azt mondja: ez felülmúlja a természet törvényeit. Itt nem elég az, amit a protestánsok mondanak: a csoda lehetetlenség! Lám, az angol protestáns orvosok évenként egész sereg orvosukat küldik ki Lourdesba, tanulmányozni az ott történteket. S azok az orvosok kénytelenek megállapítani, hogy Lourdes csodáit nem lehet tudományos alapon megmagyarázni, mert természetfölöttiek. Itt az Isten keze működik. És miért csak a katolikus Egyházban működik? Miért nem mutatnak rá csodákra a felekezetek? Azért, mert náluk olyanok nincsenek. Az Úristen egyedül a katolikus Egyházat választotta ki erre a kitüntetésre. Ő tudja, hogy miért? Harmadszor: A katolikus Egyház katolikus, vagyis általános, az egész világra kiterjedő. És egyedüli vallás, amely az egész világra kiterjed, beteljesítvén Krisztus felszólítását: „Elmenvén az egész világra, tanítsatok minden nemzeteket.” Katolikust mindenütt találunk az egész világon. Ritkábban vagy sűrűbben, de mindenütt vannak, Kamcsatkában csakúgy, mint Ausztráliában, Kínában vagy Patagóniában. Negyedszer: A katolikus Egyház apostoli, vagyis a vezetői törvényes utódai az apostoloknak, akik hatalmukat és küldetésüket magától Krisztustól kapták. Ez a láncszem Krisztus óta egyetlen egyszer sem szakadt meg. Ezt bizonyítja a történelem 1900 éven át. Ezt bizonyítják a katolikus Egyháztól elszakadt eretnekek is, akik sohasem vetették az Egyház szemére, hogy az apostoli láncszem valaha megszakadt volna.
A katolikus Egyház magát tartja Krisztus egyedül igaz és egyedül üdvözítő Egyházának. Úgy van meggyőződve, hogy Krisztus tanítását lényegében egyedül ő őrizte meg. A formák változtak, de a lényeg ugyanaz maradt 1900 éven át. Ebből az következik, hogy aki ezt az igaz tanítást vallja, és a törvényeknek engedelmeskedik, üdvözül. Viszont az is következik, hogy aki az igaz tanítástól tudva és akarva eltér, az elkárhozik.
Végszó A protestánsok messze távolodtak el tőlünk és látszólag áthidalhatatlan szakadék választ el bennünket egymástól. Mi ezt mély fájdalommal, a testvért sirató testvér mély fájdalmával látjuk. Mert testvérek vagyunk, ugyanannak a jóságos Krisztusnak gyermekei, akik 15 századon keresztül egy templomba jártunk, egyformán vallottuk Krisztust urunknak és Istenünknek és Szűz Máriát égi édesanyánknak. Most ugyanannak a hazának vagyunk édes gyermekei, egy falunak, egy városnak szülöttei, sokszor rokonok, jóbarátok, akiknek ha valaha, most kellene egynek lennünk, amikor külső és belső ellenség marcangolja hazánkat, agyarkodik ránk és semmit sem óhajt inkább, mint a köztünk tátongó szakadék minél sötétebb mélységét.
Mi szakított el bennünket 400 év előtt egymástól? – Egyedül Luther tanítása:
Kérdezem: tanítják-e ezt ma a protestánsok? Nézem a tankönyveiket, nem találom. Legalább is nem oly értelemben, mint ahogyan Luther kiállt érettük, és ahogyan akkor eltépte híveit az Anyaszentegyház kebeléről. A Tízparancsolat csakúgy alapja a protestáns vallásnak, mint a katolikusnak. De nézzük tovább a protestantizmust! Boldogabbak lettek-e azáltal, hogy eltépték magukat Krisztus Egyházának egységétől? Nem, mert azóta is folyton keresnek valamiféle egységet. Újabban Lausanne-ban és Stockholmban. Tanácskoznak, indítványoznak, de megegyezni nem tudnak. Még Krisztus Urunk istenségét sem tudják közös alapelvül elfogadni. Mindenki megy a maga külön útján. A kévét meg tudták oldani, de még egyszer összekötni nem képesek. Pedig érzik, hogy az ezerfelé szakadozott, egymásnak ellentmondó hit nem Krisztus hite. Hiszen ő csak egyféleképp tanított.
Boldogabbak-e azáltal, hogy az Oltáriszentséget megfosztották szentségi mivoltától és egyszerű emléknek, kenyérnek és bornak degradálták? Boldogabbak-e azáltal, hogy a gyónást, az utolsó kenetet, a lélek nagy orvosságait, emberi ésszel föl nem érhető, csak isteni elgondolással megmérhető vigasztalásait elvetették?
Emelkedett-e a protestantizmus tudományos értéke, amikor a kereszténység egész történetét, annak tanúskodását, szent és vértanú hősök bizonyságait, a hagyományokat elvetette? Kérdjük újra és utolszor is: Ünnepelhetünk-e együtt? Ugye, nem?
Mi fáj minekünk? Az, hogy a mi protestáns testvéreink legnagyobb részét, talán 80-90 százalékát erőszakkal szakították el édesanyjuktól, a katolikus Anyaszentegyháztól. Hatalmas urak, akik alattvalóiknak még a hite fölött is rendelkeztek, kényszerítették őket, hogy a régitől elszakadjanak, és az újhoz csatlakozzanak. Fáj, hogy sokakat úgy csaltak át az új hitbe: megtartották egy ideig a régit, mert tudták, hogy az kedves nekik, és csak lassan, lépésről-lépésre hozták be az újat. Nem mi írjuk, hanem dr. Révész Imre protestáns tanár írta „A mai kálvinizmus” című írásában (1923) a következőket: „Amikor kálvinizmusról beszélünk, bizonyos fokig és bizonyos értelemben katolikus-ellenességet, azaz antikatolicizmust kell értenünk. A kálvinizmus kiválólag anti-katolikus protestantizmus, még pedig nem múltjánál és jelenénél, nem emlékeinél vagy reményeinél fogva, hanem egészen egyszerűen belső szerkezeténél, evangéliumi tartalmánál, gondolati alkatánál, tehát lényegénél fogva.” Tehát a lényeg a katolikusellenesség! Mi Krisztus isteni tanításaival, szentségeivel, kegyelmi világával jobbakká igyekszünk tenni gyarló emberi mivoltunkat, a magyar kálvinizmus lényege pedig a katolikusellenesség.
Testvérek! Mi, katolikusok, amikor a ti érthetetlen ellenszenveiteket látjuk a katolicizmussal szemben, mindig úgy érezzük, mintha egy templom gyönyörű üvegfestésű ablakait néznénk. Mi belülről, ti pedig kívülről. Mi az igazi művészi, ihlető szépséget, ti pedig a visszáját, a fordítottját, a vakját. Mi gyönyörködünk, ti pedig örökké a kritikáitokat rágjátok. Nektek semmi sem kell abból, ami nekünk szép és jó, ami bennünket megvigasztal, ami életben és halálban erőt ad.
A protestánsok azzal érvelnek, hogy a kereszt inkvizíciós emlék. Testvérek, ha mi is folyton a múlton rágódnánk, és ha a török uralom alatti és utáni vértanúinkat, és a protestáns igazságtalanságoknak a múltban és jelenben levő, csak legélesebb eseteit hánytorgatnánk, akkor akár egy újabb vallásháború ajtaját nyitnánk fel. Mert hiszen mi is megtehetnénk, hogy már annak a pusztai elemi iskolás gyereknek a lelkébe beleékelnénk a lutheri és kálvini gyűlölködések kontráját.
Mi tudatában vagyunk a mi vallási igazságunknak. Tudjuk jól, hogy Krisztus 1900 éves örökségét mi őriztük meg. A mienk 1900 éves és változatlan, a tietek csak 400 éves és azóta is a szétszakadozottság foszladozása. Mi tudatában vagyunk annak, hogy a mi magyar hazánkat nálunknál se a múltban, se a jelenben senki hívebben nem szolgálta. Mi vagyunk a magyar konzerváló erő. Mi vagyunk a konstruktív tényező. Voltunk és vagyunk: békében, háborúban, a kommunizmus és oláh megszállás idején. A mi vezetőink nem tévedtek el se jobbra, se balra. Mi nem ünnepelünk, mert nem ünnepelhetünk. Sőt az államhatalmat is arra kérjük, hogy még a sajtó szüneteltetése által passzív ünneplésre se kényszerítsen bennünket.
Vége |
vissza