Erdélyi tapasztalataim olyan gyümölcsöt is hoztak, hogy az elkövetkezendő napokban végre felkerül a honlapra az ú. n. Ottaviani Intervenció. A cikk Gergely atya honlapjáról való, és három részből áll: Father Anthony Cekada „Az Ottaviani Intervenció történelmi háttere” című bevezetőjéből, Ottaviani és Bacci bíborosok VI. Pál pápának írt leveléből, és magából az Intervenció szövegéből. A tanulmányhoz tartozó Jegyzeteket külön dokumentumban közlöm. A hosszú cikket az angol eredetiből Alácsi Ervin János fordította. Az egész tanulmány számunkra, a mára legfontosabb következtetése így hangzik: Az Ottaviani Intervenció arra késztet minket, hogy meggondoljuk, vajon a széles körben elterjedt liturgikus visszaélések – és hitvesztés – nem az új rítusban gyökerező alapelvek természetes következményei-e? Vajon a hivatalosan szankcionált reformok nem bizonyultak-e, ahogyan az Intervenció megfogalmazta, „felmérhetetlen hibának”? 1. Az Ottaviani Intervenció történelmi háttere Írta: Father Anthony Cekada „Bár a kijelentés, hogy az új mise ellentétes a Trienti Zsinat tanításával meglehetősen erős, de akármilyen kellemetlen is, igaz.” Ezek Alfredo Ottaviani bíboros szavai, aki három pápát is szolgált a Szent Offícium prefektusaként, annak a vatikáni fórumnak az élén, amely az eretnekségek kivédéséért és a katolikus hit tisztaságának védelméért felelős. 1969 szeptemberében e kivételes egyházi férfiú előtt feküdt az a dokumentum, mely szerint az 1969-ben kihirdetett új miserend komoly veszélyt jelent a katolikus hit integritására nézve. A legtöbb katolikusnak ez a vád túlságosan meglepő. Bár a vasárnapi misék néha egy kicsit unalmasnak tűnnek, vagy alkalmasint jobban hasonlítanak egy szórakoztató műsorra, mint imára, mégsem értjük, mi késztethet egy ilyen kiváló bíborost arra, hogy az új misét ellentétesnek nevezze a katolikus Egyház egyik egyetemes zsinatával. Erre a kérdésre legalábbis részleges választ nyerünk az Ottaviani Intervenció történetéből. Századokon át a mise rítusa egyetemesen egyforma, változatlan, stabil, transzcendens és szépségében felülmúlhatatlan volt. A mise magva, a Római Kánon, lényegében változatlan maradt legalább Szent Ambrus ideje óta (4. század). Más miseimák hasonlóan ősi eredetűek. Válaszként a protestáns támadásokra a Trienti Zsinat (1545-1563) megerősítette és definiálta az Egyház tanítását a mise áldozati jellegéről és Krisztus valóságos jelenlétéről az Eucharisztiában. Közvetlenül ezután, 1570-ben, Szent V. Pius pápa kibocsátotta azt a misekönyvet, amely kodifikálta az Egyház már létező liturgikus hagyományait.      Szent V. Pius miséje (vagy ahogy gyakran nevezik, a „tridenti mise”) egészen addig használatban volt, amíg a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) meg nem nyitotta az ajtót egy egész sor elsöprő változás számára. 1963-ban VI. Pál pápa megalapította a Consiliumot (Bizottság a Szent Liturgiáról Szóló Konstitúció Implementálására), amelyet megbízott a II. Vatikáni Zsinat által előterjesztett liturgikus reformok megvalósításával. A Consilium megformálta az új miserendet – imák és rituális gesztusok szerkezetét, amelyet minden szentmise bemutatásakor alkalmaznak – s ezt VI. Pál 1969. április 3-án hirdette ki. A konzervatívabb érzelmű katolikusok – a későbbiekben csak tradicionalisták – az új miserendet (Novus Ordo Missae) riadt aggodalommal fogadták. Akkorra már szenvedő alanyai voltak öt év folyamatos liturgikus változásainak, amelyek fokozatosan közelebb hozták a misét a protestáns istentiszteletekhez és a „progresszív” teológusok elképzeléseihez, akik belülről próbálták felforgatni az Egyházat. Úgy tűnt, hogy az új miserenddel az új teológia és a protestantizmus győzedelmeskedett. Az Intervenció születése A konzervatív felfogású katolikusok között volt két római arisztokrata hölgy, Vittoria Cristina Guerrini és Aemilia Pediconi. Mindketten Ottaviani bíboros barátai voltak (aki akkorra már nyugdíjba vonult a Szent Offícium prefektusi pozíciójából), és széleskörű vatikáni és más jellegű kapcsolatokkal rendelkeztek. E két hölgy felhasználta kapcsolatait arra, hogy összegyűjtsön egy kis csoportot konzervatív teológusokból, liturgikus szakértőkből és lelkipásztorokból, hogy elkészítsenek egy tanulmányt az új miserendről. Ottaviani bíboros beleegyezett – nem világos pontosan mikor –, hogy felülvizsgálja a tanulmányt és előterjeszti VI. Pál pápának. [1] A csoport többször is találkozott az 1969. áprilisától májusig terjedő időszakban. A szöveg megfogalmazásának feladata egy domonkos rendi teológusra és filozófusra esett, M. L. Guérard des Lauriers atyára, aki akkor a Pontifikális Lateráni Egyetem professzora volt Rómában. Francia nyelvű feljegyzéseinek segítségével Guérard atya lediktálta a szöveget Madame Guerrini-nek, aki azt azonnal olaszra fordította. [2] Az elkészült tanulmány címe „Rövid kritikai tanulmány az új miserendről” (Breve Esame Critico del Novus Ordo Missae), amelyet többnyire csak „Ottaviani Intervenció”-ként ismernek. Ottaviani bíboros írt egy bevezető levelet VI. Pálnak, amelyben támogatta a tanulmány konklúzióit. A szervezők remélték, hogy Ottaviani bíboros mellett még nagyszámú magasrangú egyházi tisztségviselő fogja aláírni az esszét. Egyesek 600 püspököt emlegettek. [3] Ha ez sikerült volna, a tanulmány talán meggyőzi VI. Pált, hogy lényegesen módosítsa, sőt visszavonja az új miserendet. 1969. májusától szeptemberig a szervezők felsorakoztattak legalább 12 bíborost a dokumentum aláírására, köztük Arcadio Larraona bíborost, aki korábban a liturgiáért felelős vatikáni kongregáció prefektusa volt. Ottaviani bíboros több napon át vizsgálta a tanulmányt, majd 1969. szeptember 13-án azt aláírta.      Következő nap azonban egy francia tradicionalista pap veszélybe sodorta az ügyet azzal, hogy nyilvánosságra hozta a tanulmányt annak ellenére, hogy eredetileg csak egy hónappal későbbre tervezték a publikációt, amikor a bíborosok azt már bemutatták VI. Pálnak. Ez az eset elrémítette a legtöbb püspököt az aláírástól. [4]      Antonio Bacci bíboros ennek ellenére rendíthetetlen maradt. A bíboros nagynevű latin professzor volt, aki ebben az időben a Vatikán Szerzetesi, Szenttéavatási és Katolikus Nevelési Kongregációjánál szolgált. 1967-ben Bacci bíboros lelkes bevezetőt írt egy olyan könyvhöz, amely azt állította, hogy a liturgikus reform elárulta a Trienti Zsinat hitét, s hogy a Consilium feje, Lercaro bíboros maga volt a „feltámadt Luther”. [5] Egy ilyen formátumú egyházi személyt nem lehetett könnyen elriasztani. Bacci bíboros szeptember 28-án írta alá a levelet, melyet a következő nap a kritikai tanulmánnyal együtt átadtak VI. Pálnak. (kiegészítés: A várt 600 püspök és 12 bíboros helyett, így mindössze két bíboros maradt, aki aláírta az Egyház és hit történetének sorsdöntő dokumentumát. [6] Az Intervenció tartalma Az Ottaviani Intervenció lényegi állítása a következő: az új miserend komoly doktrinális hibáktól hemzseg, és direkt támadást jelent a mise katolikus értelmezése ellen, ahogy azt a Trienti Zsinat megfogalmazta. A dokumentum szerzői kijelentették, szándékuk nem az volt, hogy kimerítően foglalkozzanak minden egyes olyan problémával, amit az új mise felvet, hanem hogy kimutassák az új mise legtipikusabb eltéréseit a katolikus Egyház hagyományos hitétől és gyakorlatától. Az esszé többek között ezeket sorolja fel: A mise új definíciója mint „gyülekezet”, Istennek felajánlott áldozat helyett. Azon elemek elhagyása, melyek kihangsúlyozták a katolikus tanítást arról, hogy a mise engesztelés az elkövetett bűnökért (ezt a protestánsok a leghatározottabban elutasítják). A pap szerepének leredukálása megközelítőleg egy protestáns lelkész funkciójának szintjére. Krisztus valóságos jelenlétének és az átlényegülés (transubstantiatio) tanának bennfoglalt tagadása. Az átváltoztatás (consecratio) formájának megváltoztatása szentségi cselekményből az utolsó vacsora történetének egy pusztán narratív elbeszélésévé. Az Egyház hitbéli egységének lerombolása a számtalan alternatív lehetőség bevezetésével. Félreérthető nyelvezet és kétértelműség jellemzi az új rítust, amelyek az Egyház tanait veszélyeztetik. Az Intervenció e vádakat két dokumentummal szemben állította fel: 1/ a mise új rendjével és 2/ az 1969-es Római Misekönyvhöz írt Általános Instrukcióval szemben, amely egy 341 paragrafusból álló dokumentum az új rítusra vonatkozó rubrikákról és az új mise teológiai alapelveiről. Ez az Általános Instrukció állt az új miserendet érintő viták középpontjában. A Vatikán reakciója A tény, hogy a katolikus konzervatív sajtó elterjesztette az Intervenció történetét az egész világon, rendkívül nagy felbolydulást okozott a Vatikánban. Bár VI. Pál átvette 1968-ban [6] az Általános Instrukció egy példányát, s személyesen is jóváhagyta a Novus Ordo minden részletét, mégis elküldte az Intervenció szövegét a Hittani Kongregációhoz 1969. október 22-én, hogy a kongregáció megvizsgálja, vajon jogosak-e a kritikák. [7] 1969. november 12-én a Hittani Kongregáció levélben válaszolt a Vatikáni Állami Titkárságnak. Visszaemlékezéseiben Msgr. Annibale Bugnini, a Consilium titkára, biztosította olvasóit arról, hogy az Általános Instrukció minden tekintetben megfelelt az Egyház tanításának, de mindössze egyetlen mondatot idézett a Hittani Kongregáció leveléből [8] ahelyett, hogy az egész szöveget bemutatta volna.      Msgr. Bugnini szűkszavúsága itt némileg meglepő, hiszen visszaemlékezéseiben (egy majdnem 1000 oldalas munkáról van szó) hosszasan idézett olyan dokumentumokat, melyek az új rítus ortodoxiáját próbálták bizonygatni. Ha a Hittani Kongregáció levelében az állt volna, hogy az Intervenció minden kritikai megjegyzése alaptalan, Msgr. Bugnini biztosan a levél egész szövegét leközli. A Consilium tagjai 1969. szeptemberének elején összegyűltek Rómában. „Bizonyos nehézségek” – jegyezték meg – „merültek fel a Római Misekönyvhöz fűzött Általános Instrukcióval kapcsolatban, különösen a 7. cikkelyre vonatkozóan (a mise új definíciója)”. [9] Ez egy igazán finomkodó kijelentés, minthogy akkorra már a média a Novus Ordo-ra, mint „eretnek misére” kezdett el utalni. 1969. november 18–án a Consilium kibocsátott egy kimérten megfogalmazott nyilatkozatot, hogy tisztázza az Általános Instrukciót ért vádakat. [10] A Consilium úgy próbálta meg kezelni az Intervenció doktrinális ellenvetéseit, hogy kijelentette, az Általános Instrukcióban nem szándékoztak doktrinális megállapításokat tenni, csupán egy pasztorális jellegű, rubrikákra vonatkozó instrukciót adni, mely érvet az új mise védelmezői később is előszeretettel, jóhiszeműen felhasználtak. Taktikus szempontból ez egy kiváló lépésnek bizonyult, hiszen nem fogalmazhat rosszul doktrinális értelemben egy olyan dokumentum, amely sohasem szándékozott doktrinális megjegyzéseket tenni.      Jóval az Ottaviani Intervenció által provokált vita kirobbanása előtt azonban, a Consilium albizottságának tagjai, akik az új miserend megteremtéséért közvetlenül felelősek voltak, már előadtak egy teljesen más történetet. Msgr. Bugnini és Rev. Peter Coughlan előzőleg már kijelentették, hogy az Instrukció „teológiai alapelvekkel” [11] fog foglalkozni, képviseli majd az új rítus „teljes teológiai kifejtését”, [12] és leírja majd az új misét „doktrinális szempontból”, [13] valamint úgy szolgál majd mint „doktrinális bevezetés”. [14]      Az 1969-es Általános Instrukció tehát egyértelműen azzal a szándékkal készült, hogy az új miserend teológiai és doktrinális alapelveit megfogalmazza. A Consilium 1969. november 18-i nyilatkozata tehát kevéssel jobb egy nyílt hazugságnál. 1969. november 19-én VI. Pál, egy általános audiencia alatt mondott hosszas beszédében, megpróbálta eloszlatni az új miserend ortodoxiájával kapcsolatos félelmeket. [15] Figyelembe véve az új rítust, ahogy az jóváhagyást nyert, VI. Pál szavait – be kell ismerni – a valótlanság aurája lengi körül. Biztosította hallgatóit arról, hogy a mise lényege nem változott, és az új rítus éppen olyan egyértelműen megerősíti az Egyház hagyományos tanításait, amint azt a régi rítus tette – de a pápa csak általános kijelentésekre szorítkozott, s egyetlen konkrét példát sem adott az új rítusból.      VI. Pál ugyancsak bejelentette, hogy az új rítus „véget vet a bizonytalanságnak” és „visszavezet minket ahhoz a rituális egységhez, és ahhoz a magatartáshoz, amely a katolikus Egyházhoz illik”. Amint azonban azt az Általános Instrukció akár felületes olvasata is megmutatja (de még egy vasárnapi misére tett alkalmi látogatás is), a mise, amit VI. Pál jóváhagyott, számtalan alternatívát és alkalmat kínál variációkra, amelyek éppen hogy az említett rituális egység megbontását jelentik. Ottaviani bíboros sohasem kapott írásban választ a VI. Pálhoz intézett levelére. [16] Késő novemberben a bíboros ismét kórházba került régi szembajával, amely időlegesen megvakította. Naplójában megjegyezte, hogy december 7-i kihallgatása VI. Pálnál: „Egy kicsit feszülten indult levelem miatt, amit Bacci-val írtunk az új miséről.” [17]      E találkozás eredményeként Ottaviani bíboros e pillanattól kezdve szótlan maradt az ő álláspontjára vonatkozó viták során. Ezt olvassuk 1970. január 8-i naplóbejegyzésében: „Németországban kisebb történetek az új misét érintő nyilatkozatomról.” Ezt csupán egyetlen szó követi: „…Csend…” Emilio Cavaterra, aki könyvet írt Ottaviani bíboros naplója alapján, azt a megjegyzést teszi erről a bejegyzésről, hogy szinte látni a bíborost, amint jelzi kezeivel, ajkai immár lepecsételve. [18] [A tanulmány szerzője ezután „Az Ottaviani Visszavonulás?” című fejezetben arról mesél, hogyan próbálkoztak meg egyesek az Intervenció hatását azzal aláásni, hogy az ekkor már gyakorlatilag vak Ottaviani bíborosról megkísérelték bebizonyítani, hogy később elhatárolódott az Intervenciótól.] Azt viszont soha senki nem merte állítani, hogy a VI. Pálhoz intézett levél másik aláírója, Bacci bíboros visszavonta volna támogatását, vagy megváltoztatta volna álláspontját. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Vatikán úgy kezelte az Intervenciót, mint aminek vádjai elég súlyosak ahhoz, hogy hivatalos választ adjanak rájuk. „A gyanú légköre” Amikor VI. Pál 1969. áprilisában jóváhagyta az új miserendet, az új misekönyv vasár- és ünnepnapokra vonatkozó saját változó imákat tartalmazó része még nem készült el. VI. Pál apostoli konstitúciója, a Missale Romanum, 1969. november 30-át, Ádvent első vasárnapját jelölte meg az új misekönyv kötelezővé válásának dátumaként. Az Ottaviani Intervenció körül kialakult vita azonban arra késztette a Vatikánt, hogy elhalassza a publikációt, amíg az ellenvetéseket kielégítően meg nem fontolják [30] – olyan ellenvetéseket, melyek egy liturgikus szakértő véleménye szerint „a gyanú légkörét teremtették meg az új miserend teológiai megalapozottsága körül”. [31] Az új mise hosszas és kitartó védelmére volt szükség, különben a tiltakozók kórusa sohasem hallgat el. A liturgiáért felelős vatikáni kongregáció megkérte VI. Pált, hogy írjon egy motu propriót az új mise legitimitásának és ortodoxiájának védelme érdekében. A pápa azt javasolta, hogy illesszenek egy magyarázó Előszót (Proemium) az új misekönyvhöz. VI. Pál találkozott Msgr. Bugninivel 1970. február 14-én, és eldöntötték, hogy az Előszónak meg kell védenie az új misekönyv összeegyeztethetőségét a hagyományokkal, és demonstrálnia kell, hogy az új mise doktrinális szempontból semmiben sem különbözik a régitől. [32] „A tiszavirág életű dokumentum” Az eredmény egy nyolc oldalas Előszó lett, amit a Missale 1970. márciusi megjelenésekor az Általános Instrukció elé illesztettek. Első olvasatra majdnem „tridenti” hangvételű, hiszen a liturgikus szakértők állítása szerint „ez garantálja az új miserend doktrinális ortodoxiáját”. [33] Az Előszó szerzői azonban lehetetlen feladatra vállalkoztak: a mise hagyományos teológiáját kellett ráerőltetni egy olyan rítusra, amely teljesen más alapelvek szerint lett összeállítva. Az Előszó állításaival tehát szemben álltak az új mise elemei. Íme néhány példa:      Az Előszó állítása szerint az új mise folyamatosan kifejezésre juttatja a Trienti Zsinat tanítását a mise áldozati jellegéről. – Az állítás bizonyítására azonban az Előszó mindössze két kifejezést tudott idézni az új rítusból: egyet a harmadik, s egyet a negyedik eucharisztikus imából, [34] amely persze nem értelmezhető „folytonos kifejezésként”. Ugyanakkor azt a következtetést is kénytelenek vagyunk levonni, hogy amikor a második kánont használják, az új miserend egyáltalán nem fejezi ki a mise áldozati jellegét, s ez olyan pont, amit az Ottaviani Intervenció is megemlít.     Az Előszó kijelenti, hogy az új mise kifejezi a valóságos jelenlétre és az átlényegülésre (transubstantiatio) vonatkozó hitet „annak lelkisége és tiszteletteljes kifejezése által, amelyről az eucharisztikus liturgia tanúskodik”. [35] – Akármilyen megnyugtatónak hangzik is mindez, elég ha rátekintünk az új rítusra, amelyből kiiktatták a legtöbb régi tiszteletteljes kifejezést, ami kijárt a Legszentebb Szentségnek. Amint azt az Intervenció is kimutatta, három kivételével az összes térdhajtást eltörölték, majd az új mise hatására, idővel az Oltáriszentséget száműzték a templom főhajóján kívüli helyre, az áldozás már nem térden állva történik, s majdnem minden más jele a valóságos jelenlétben való hitnek kiiktatásra került.      Az Előszó, hogy megpróbálja kivédeni az Intervenció vádját, miszerint az új mise ellentétes a papságról vallott katolikus tanítással, a krizmaszentelés miséjének új prefációját idézi. [36] – Ezt a misét azonban egy évben csak egyszer ünneplik, s akkor is csak az egyházmegyés püspök. Ha megvizsgáljuk az idézett szöveget, akkor kitűnik, messze attól, hogy hangsúlyozná, inkább elhomályosítja e prefáció a papság hagyományos értelmezését, hiszen azt a benyomást kelti, hogy a felszentelt papság a „hívek egyetemes papságából” [37] ered, ami egyértelműen protestáns elképzelés. Más példákat is említeni lehetne. [38] A Novus Ordo konzervatívabb beállítottságú védelmezői gyakran használják fel ezt a dokumentumot arra, hogy megpróbálják bebizonyítani, az új rítus valóban tükrözi az Egyház folyamatos tanítását a mise igazi természetéről. Mindez persze csalfa remény. Az igazság az, hogy az Előszóban leírt nagy gondolatokat és hagyományos érzelmeket elkerülhetetlenül kompromittálja az új rítus puszta valósága.      Egy angol liturgikus szakértő Rev. Crichton, aki lelkes híve a reformoknak, összegezte talán a legtalálóbban az Előszót: „Ez egy ellentmondásos nyilatkozat, amely az új miserítust ért kritikákat volt hivatva megválaszolni, és a probléma természetéből eredően, csupán egy tiszavirág életű dokumentum lett.” [39] „A revizorok ravaszsága” Az Intervenció eredményeképpen, nem csupán az 1970. márciusában megjelent új misekönyv kapott egy előszót, de az Általános Instrukció is átdolgozásra szorult. Mivel azonban a Consilium álláspontja szerint az Instrukció semmilyen problémát sem jelentett, a változások megmaradtak a verbális bűvészkedés szintjén. Ezeket egy Presentatio-ként ismert dokumentum [40] tartalmazza, amely olyan tekervényes, hogy akár George Orwell utópisztikus regényének, az 1984-nek Igazságügyi Minisztériuma is írhatta volna. E dokumentum érvelése (amennyiben annak nevezhető) a következő:      1/ Az Instrukció néhány pontja „nem egészen egyértelmű, mert nehéz volt az egész tartalmat fejben tartani”.      2/ Az új rítusra vonatkozó panaszok „egy minden új ellen irányuló ellenérzésből fakadtak”, és „nem érdemes velük foglalkozni, mert teljesen megalapozatlanok”.      3/ A Consilium mégis megvizsgálta az Instrukciót, „de semmi indokot sem talált a szöveg átrendezésére, sem doktrinális tévedést nem fedezett fel”.      4/ Ennek ellenére, hogy „áthidaljuk a problémát, úgy döntöttünk, hogy kiegészítjük, illetve átírjuk néhány helyen az Általános Instrukciót”.      5/ Végezetül, „a javítások valójában elhanyagolhatóak”. Természetesen a szóban forgó részek – a lista mintegy 16 oldalnyi [41] – azok voltak, amelyeket az Intervenció leginkább kritizált. Rev. Crichton megjegyzése szerint: „Az eljárás egyértelmű, a kritizált kifejezések mellé minden esetben beiktatunk egy röviden csak ‘tridentinek’ nevezhető megfogalmazást.” [42] Íme néhány példa, amelyek illusztrálják a revizorok módszerét:      Amikor az Intervenció kritizálta a mise definícióját mint „gyülekezet”, a Consilium azt válaszolta, hogy a szóban forgó rész nem definíciója, hanem csupán leírása a misének. A kérdéses mondatot tehát finoman újrafogalmazták. Továbbá az „úrvacsora vagy mise” megfogalmazás helyett az átdolgozott definíció megfordította a kifejezéseket, így abban a „mise vagy úrvacsora” változat szerepel. Amíg pedig az eredeti változat a misét egyszerű megemlékezésként definiálja, az új definíció hozzáteszi: „vagy eucharisztikus áldozat”. [43]      Hogy megválaszolják az Intervenció elmarasztalását az átlényegülés említésének teljes hiányáért, az átdolgozott változat beszél Krisztus jelenlétéről „lényegileg és állandóan az eucharisztikus elemek színe alatt”. [44] Ezzel a kifejezéssel együtt azonban az új Instrukció megemlíti Krisztus más típusú jelenléteit is „a gyülekezetben, a Szentírásban, a lelkipásztorban”. Így a különböző jelenlétek egyenrangúként jelennek meg Krisztus lényegi jelenlétéhez viszonyítva. A kifejezés „transubstantiatio”, amely botránykő a protestánsok számára, mégsem került alkalmazásra.      Az Intervenció kimutatta, hogy a pap szerepét lefokozták a „gyülekezet elnöklőjének” szintjére. Ezért egy bekezdésbe beiktatták, hogy a pap „Krisztus személyében cselekszik”. [45] Ez persze még mindig nem oszlatja el azt a téves felfogást, ami az Instrukció más passzusaiban nyomon követhető, miszerint a gyülekezet „felajánlja” és „ünnepli (celebrálja)” a szentmisét. Mi több, más bekezdésekben a pap továbbra is mint „elnök” illetve „elnöklő” jelenik meg. Többen elegendőnek találták a maroknyi hagyományos kifejezés beillesztését. Mások azonban jelezték, a revíziók még így sem váltják meg az Instrukció defektusait. [46] Vajon milyen súlya van az Általános Instrukcióba ékelt változtatásoknak? Erre Rev. Crichton megjegyzése adja meg a választ: Minden fent említett bekezdésbe egyszerűen beillesztettek egy „tridenti” kifejezést, ami egyenértékű, értelmező szerepet tölt be az új mellett. Mivel az Instrukció egyenértékűként kezeli a hagyományos kifejezéseket, úgy tűnik, mintha szabadon magyarázhatnánk a misét mindkét értelemben:      1/ mint engesztelő áldozat, melyet egy felszentelt pap ajánl fel, s amelyben Krisztus válik jelenvalóvá az átlényegülés (consecratio) által a kenyér és a bor külső színei alatt; vagy      2/ mint egy gyülekezeti vacsora, amelyet a gyülekezet és annak elnöke koncelebrálnak, s amelynek ideje alatt Krisztus megjelenik a jelenlévőkben, a Szentírás-olvasásban, valamint a kenyérben és a borban. Az első értelmezés a Trienti Zsinat tanítása, a második pedig egy protestáns, neo-modernista felfogás. Az elkövetkező időkben ez utóbbi álláspont az – a mise mint gyülekezeti vacsora – , amely átitatja a modern liturgikus „szakértők” írásainak döntő hányadát, s amelyet felhasználnak számtalan visszaélés és aberráció elméleti igazolására. Valóban erőltetett-e az az állítás, hogy az 1970-es Általános Instrukció, minden betűzött tradicionalista kifejezés ellenére, elrugaszkodást jelent a Tridenti Zsinat tanításától a protestantizmus felé?      A válaszért most egy olyan cikkhez fordulunk, amelyet öt évvel később a Consilium egyik tagja, Rev. Emil Josef Lengeling írt: „Az eredeti, 1969-es Általános Instrukcióban egy ökumenikus irányultságú szentségi teológia körvonalazódott… és az 1970-es új kiadás, amelyet a reakciós támadások erőszakoltak ki, s amely elkerülte a legrosszabbat a revizorok ravaszságának köszönhetően, megszabadít minket a poszt-tridenti áldozati teológia zsákutcájából, valamint megfelel azoknak az egyetértéseknek, amelyeket az utóbbi évek ökumenikus dokumentumai jeleztek.” [47] Egy csupán elméleti intézkedés Bizonyos terjedelemben immár tárgyaltuk az Általános Instrukció változtatásait. De azt a kérdést még nem válaszoltuk meg, hogy vajon az Intervenció által provokált viták rávezették-e Rómát arra is, hogy az új miserendet megváltoztassa? Egyetlen szóval válaszolva: Nem.      Az 1970-es Instrukció terminológiájában történt változásoknak semmilyen hatása sem volt az új miserítus imáira vagy rubrikáira. Az új Instrukció egy pusztán elméleti jellegű válasznak bizonyult. Csakúgy, mintha egy építészmérnök, felfedezvén, hogy az általa tervezett épület életveszélyes, megváltoztatná a terveihez írt magyarázatot, de a bizonytalan épületszerkezetet pontosan úgy hagyná, ahogyan azt megépítették. Az a miserítus, amelyet ma már minden plébánián követnek, megegyezik az 1969-ben jóváhagyott Novus Ordo-val, és a teológiai alapelvek, melyekre felépült – és amelyek ökumenikus irányultságúak és anti-tridentiek, ahogy azt Rev. Lengeling megjegyezte – ugyanazok, amelyeket az 1969-es Általános Instrukció lefektetett. Kelletlen elismerések Végezetül, érintőlegesen megjegyezzük, hogy azok a római „liturgikus szakértők”, akik felelősek voltak az új mise megteremtéséért, kelletlen elismeréssel adóztak az Intervenciónak, még sokkal annak 1969-es megjelenése után is.      1982-ben, 13 évvel később, Msgr. Bugnini, a liturgikus forradalom nagy „építésze”, különös erőfeszítéseket tett visszaemlékezéseiben, hogy kivédje az ú. n. reformot érő vádakat. Újra és újra megpróbálta nyíltan vagy rejtetten visszautasítani a munkájának doktrinális tisztaságára vonatkozó kritikákat, amelyeket, így vagy úgy, mind vissza lehet vezetni az Ottaviani Intervencióra.      Ebben nem is volt egyedül. Valamivel később, de ugyancsak 1982-ben, Rev. Carlo Braga CM, Msgr. Bugnini „jobbkeze” a Consiliumban, s az 1969-es Általános Instrukció szerzője, még mindig kényszerítve érezte magát arra, hogy a reform katolicitását védelembe vegye. [48] Erőltetett érveiből gyorsan kiderül, hogy a cikk megírásának nem volt igazán más értelme, minthogy árnyékbokszoljon az Ottaviani Intervenció még mindig kísértő szellemével. Összefoglalás E rövid háttértörténet az Ottaviani Intervencióhoz sok témát érintett, hosszúra sikeredett. Ezért emlékeztetőül még egyszer következzenek a legfőbb pontok rövid összefoglalása: Az Intervenció és az a vita, amely a Novus Ordo Missae és az 1969-es Általános Instrukció körül kirobbant, hat hónappal elhalasztotta, de nem akadályozta meg VI. Pál misekönyvének végső kiadását. A Consilium közben azt állította, hogy az Általános Instrukció nem volt doktrinális nyilatkozat, csupán egy pasztorális és rubrikákra vonatkozó általános bevezetés. Ez kevéssel jobb egy nyílt hazugságnál, hiszen akik összeállították az új miserendet, korábban az Instrukciót doktrinális és teológiai nyilatkozatként jellemezték. Néhányan azt állították, hogy Ottaviani bíboros egy 1970. február 17-én írt levelében visszavonta az új misére vonatkozó elmarasztaló álláspontját. Nagy mennyiségű közvetett bizonyíték azonban arra enged következtetni, hogy ha a bíboros alá is írta ezt a levelet, aláírását tisztességtelen úton szerezték meg. A közvetett bizonyítékok a bíboros személyi titkárára, Msgr. Gilberto Agustonira terelik a gyanút. Msgr. Agustoni, aki fontos szerepet játszott az új miserend megteremtésében, amelyet oly szigorúan elítélt az Intervenció, rendelkezett mind az indítékkal, mind pedig a lehetőséggel egy ilyen tett végrehajtásához. Válaszként az Intervencióra VI. Pál elrendelte, hogy egy előszót írjanak a misekönyv végső kiadása elé. Az Előszó szerepe az lett volna, hogy biztosítsa az új rítus ortodoxiáját. Az Előszó ebben az értelemben kudarcot vallott, mivel az új rítusban nem fordul elő olyan bizonyíték, amely alátámaszthatná az Előszó állításait. A Consilium kiadott egy új, javított Általános Instrukciót, amelynek célja az Intervenció kritikáinak elutasítása volt. Ez csupán múlandó dokumentumnak bizonyult. Az átírt Általános Instrukció kétértelmű nyelven íródott, két különböző mise-értelmezést tartalmaz, egy katolikus és egy protestáns ihletettségű, neo-modernista felfogást, s mindkettőt egyenértékűként kezeli. E kétértelműség szándékos volt. Az Intervenció nemcsak az Instrukció ellen állított fel vádakat, hanem az új miserend ellen is. Ennek ellenére a rítusban semmilyen változtatást sem vittek végbe. Az új rítus doktrinális és teológiai alapelveit az 1969-es Általános Instrukcióban fektették le. Ez az Instrukció, amint azt az Intervenció megmutatta, a misének egy olyan teológiáját képviseli, amely bennfoglalt értelemben elutasítja a katolikus tanítást a mise áldozati jellegéről, a pap valódi szerepéről és az átlényegülésről. A katolikus Egyház plébániáin mégis a mai napig ezt az új rítust használják, amely ilyen teológián alapszik. Az Ottaviani Intervenció jelentősége meghaladja annak történelmi szerepét. 1969 óta a mise folyamatos deszakralizációjának vagyunk tanúi, és szenvedő alanyai vagyunk számtalan visszaélésnek és aberrációnak, és a katolikus hit integritásához nélkülözhetetlen tanítások kiüresítését kellett megérnünk. Ezért a fájdalmas helyzetért legtöbbször az ú. n. progresszív klérust okoljuk. Az Ottaviani Intervenció azonban arra késztet minket, hogy meggondoljuk, vajon a széles körben elterjedt liturgikus visszaélések nem az új rítusban gyökerező alapelvek természetes következményei-e? Vajon a hivatalosan szankcionált reformok nem bizonyultak-e, ahogyan az Intervenció megfogalmazta, „felmérhetetlen hibának”? A Jegyzetek ITT találhatók Feltéve: 2011. szeptember 7.