|
XVI. Benedek pápa a német parlament előtt mondott beszédében a pozitivizmusról így nyilatkozott: „A természetről és értelemről alkotott pozitivista koncepció, a pozitivista világnézet, mint egész, nagyszerű része az emberi felismerésnek és emberi tudásnak, melyről semmiképpen nem szabad lemondani. De mint egész nem megfelelő és elegendő kultúra az egész nagyformátumú emberlétnek. Ahol a pozitivista értelem magát az egyedül elégséges kultúrának tekinti, és minden más kulturális realitást a szubkultúrák státuszába utasít, ott az embert kicsinyíti, igen, ott az emberiességet fenyegeti.” E témával kapcsolatosak G. atya, C. S. Lewis és H. M. Morris itt bemutatandó okfejtései a világképek különbözőségéről és Turgonyi Zoltán filozófus írása a pozitivizmusról. Ha az ember elnézi az ókor és a középkor csodálatos építményeit, a piramisokat, a gótikus katedrálisokat, nem hiszi el, hogy az ezeket megalkotó elmék ne lettek volna képesek a mai technikai eszközök létrehozására – ha akartak volna ilyesmit létrehozni. Ha meggondoljuk, mekkora zsenik, milyen nagyszerű emberek éltek régen, és a technika, a gazdaság tekintetében alig történt századokon át változás, míg az utolsó egyetlen száz év alatt minden a legapróbb részletig megváltozott, akkor felmerül a kérdés, hogy miért? Az emberiség történelmében alapvetően három világszemlélet létezett. A zsidó, mely mindig előre mutatott, az állandó fejlődésben hitt. Az Ószövetségben ez a világkép, a Messiás-várás miatt normális és helyes volt. De azzal, hogy a zsidók nem ismerték fel a Messiást, és továbbra is várják (azt, aki már rég eljött) világképük torzulttá vált. A pogány a görög mondavilágon, isteneken alapuló világkép szerint az istenek mindent eleve eldöntöttek, ezért nincs fejlődés, úgymond, minden be van betonozva, minden előre el van határozva.
A keresztény világkép egy spirálishoz hasonlítható, olyan rugóhoz, mely ugyan egyhelyben áll, de mindig felfelé mozog. Azzal, hogy Jézus eljött, megváltott minket, majd felment a mennybe, ezen a világon valójában már minden „fontos dolog” megtörtént. Innen kezdve semminek sincs csak önmagában célja és értelme, csak annyiban, amennyiben közelebb visz Jézushoz. Ahogy Loyolai Szent Ignác mondta, mindent csak annyiban szabad használni, amennyiben örök célunk elérésében segítségünkre van.
A katolicizmus ezért nem foglalkozott a természettudományokkal. A katolicizmus számára – ellentétben például az iszlámmal – hatalma csúcsán sem jelentett célt az egész világot katolikus állammá tenni, melyben a kinyilatkoztatáson alapuló katolikus törvények uralkodnak. A katolicizmus számára a „hódítsuk meg a világot” nem jelent célt önmagában, mert a katolikus Egyház elsősorban lelkeket akar megmenteni az örök életre, és nem államokat. Ahogy pusztult a katolikus hit és erősödött a protestantizmus, úgy terjedtek el az eretnek világnézetek, és úgy közeledtek a Jézus utáni zsidó világszemlélethez, az utópisztikus államtanhoz, az örökös fejlődésbe, haladásba vetett hithez. Az új pogányság, a Sátán földi uralmának tetőpontja a technikai forradalommal érkezett el döntő szakaszához. Így állt rá az emberiség a katolikus világkép feladásával a földi teljes összeomlás útjára. A pozitivizmus
A pozitivizmus elveti metafizikát, nem hajlandó túllépni a tapasztalati tényeken, s ami ezeken túl helyezkedik el (különösen az értékek), azt megismerhetetlennek illetve a tudományra nem tartozónak, racionálisan meg nem ragadhatónak nyilvánítja. Ez az irányzat kialakulása óta folyamatosan vette át a gondolkodásban a hatalmat, egyre jobban meghatározza a nyugati civilizációt. Csak annyira módosul, hogy a tudomány haladásába vetett hit mellé a technika és a gazdaság állandó haladásába vetett hit társult. Az egyes résztudományok, „szakmák” gyakorlati eszközöket, módszereket dolgoznak ki, rendkívüli alapossággal, de ahhoz, hogy ezeket azután mire használja az ember, milyen célok szolgálatában, azzal a tudós már nem törődik. Nincsenek racionálisan meghatározható nagy, össztársadalmi, átfogó célok, értékek, amelyeknek mindezen eszközök alárendelődnének, Ez a szemléletmód nem csak a természettudományok esetében érvényesül, hanem pl. a politikában is, amennyiben művelőik – akár beismerik, akár nem – gyakran hajlamosak azt egyszerűen önmagában semleges, erkölcsi szempontoktól független, egyszerűen a minél eredményesebb, hatékonyabb hatalommegszerzést és -megtartást szolgáló „technikaként” kezelni. (E felfogás reneszánszkori ősatyja, s azóta is szinte az egyetlen, aki nyíltan merészelte hirdetni, hogy a politikusnak a hatékonyság érdekében gátlástalanul fel kell rúgnia az erkölcsi normákat, az olasz Machiavelli [1469-1527].)
A pozitivizmus persze kissé következetlen, mert legalább egy feltétlen célt illetve értéket mindenképpen elismer: a tudományos haladást, amely önmagában képes arra, hogy az emberiség összes gondját megoldja.
|
vissza