|
Williamson püspök úr utolsó szombati kommentárjában idézi Szent X. Pius pápa mondását: „Ha mindenki teljesíti a kötelességét, akkor minden rendben lesz.”
A kérdés ezután az, hogy kinek-kinek mik a kötelességei? A püspök úr erre a kérdésre a cikkben azt válaszolja, hogy minden ember első kötelessége az, amivel Istennek tartozik. Vagyis az embernek mindenekelőtt Istent kell szeretnie, Neki kell szolgálnia, a világon mindent Isten alá kell rendelnie.
E két furcsának tűnő kijelentés a lényegre világít rá: Arra, hogy mi, emberek akkor teljesítjük Isten első parancsát, Istennel szembeni kötelességünket, ha a magunk kicsiny területén mindent a tőlünk telhető legjobb módon végzünk el, azaz úgy, ahogy Isten előírta nekünk. Ahogy a püspök úr utalt rá: a nagy dolgokat Isten csak akkor ajándékozza nekünk, ha a kicsikben méltókká tesszük magunkat a nagyokra. A kereszténység első századaiban azok váltak méltókká Isten nagy ajándékaira, akik életüket adták hitükért. Isten tőlünk ennél jóval-jóval kevesebbet kér: és a mai emberek túlnyomó többsége, mondhatnám elhanyagolható kisebbségtől eltekintve, még erre az ici-pici áldozatra, odafigyelésre, azaz Isten iránti elemi kötelességére sem hajlandó.
Sokan azt vetik fel ez ellen, hogy a mai egyház nem magyarázza meg a híveknek, hogy mit kell tenniük. Hogy nem találnak lelki vezetőt, vagy ha mégis, az csak modernségre tanítja őket. Mindazok, akiktől ilyen ellenvetést hallottam, még arra sem voltak képesek, hogy a kápolna falára kifüggesztett utasításokat betartsák. Úgy tűnik, azért, mert azt a szót, hogy „engedelmesség” egyszerűen nem is ismerik. Ha egyáltalán foglalkoznak olyasmivel, mint egy előírás, akkor arra magyarázatot, érvet várnak, ahelyett, hogy engedelmesen követnék. Minden komoly gondolkodó úgy fogalmaz, hogy a helyzet annyira katasztrofális, hogy emberi mértékkel menthetetlen, egyedül Isten közvetlen beavatkozása segíthet. És ez bizonyára így is van. Mindazonáltal nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ez a világ nem a hazánk, itt csak átutazók vagyunk, vagyis, ami itt a földön történik, nem bír jelentőséggel. Csak az a fontos, mi hogyan viszonyulunk a dolgokhoz, miközben maguk a dolgok érdektelenek. Annál a szörnyűséges tettnél, hogy Istent, a Messiást, Jézus Krisztust a saját népe megölte, a világon már nem történhet rosszabb dolog. Ha Isten ezt megengedte, akkor nem csoda, hogy a napjainkban történő borzalmakat is megengedi. Jézussal valójában véget ért a történelem, ami utána jött, jön csak arra szolgál, hogy lelkek a mennybe juthassanak.
Ha mindezt végig gondoljuk, akkor tekinthetjük magunkat például egy tengerben hánykolódó fadarabon küszködve, olyan helyzetben, ahonnan a magunk erejéből semmiképpen nem szabadulhatunk. Egyedül Isten segíthet rajtunk, de csak akkor, ha megmentésünkben mi is közreműködünk. De hogyan, mit tehetnénk mi, hiszen nincs se evezőnk, se vitorlánk, egyáltalán semmink? És mégse menekülünk meg a saját erőfeszítésünk nélkül, holott ezen erőfeszítésnek látszólag semmi köze nem lehet magához a testi szabaduláshoz. És mégis tennünk kell valamit, és ez az, amit ezen a csöppnyi fadarabon megtenni még lehetséges: imádkozni, segíteni a másiknak, bízni Istenben stb., vagy egyszerűen csak engedelmeskedni a megmaradt kis csoport vezetőjének. Csupa apróság, látszólag semmi összefüggésben a céllal. Olyan, mint a nők szoknyahordása. Nem (csak) azért, mert egyetértenek ezzel a paranccsal, hanem mert engedelmeskednek, és mert bíznak annak a hitelességében, elfogadják annak a tekintélyét, aki ezt előírta. 2011. november 7. |
vissza