|
Szent X. Pius ünnepén egyszer egy prédikációban kicsúszott belőlem egy „csaknem eretnek” mondat, amikor azt a költői kérdést tettem fel, hogy vajon Giuseppe Sarto ellenállt volna a VI. Pál által előidézett egyházpusztításnak, ha 1914-ben pápaként nem halt volna meg, hanem például csak 1974-ben halt volna meg bíborosként. A Szent X. Pius Papi Közösségen belül ez a kérdés szinte eretnekségnek hat, hiszen hogyan lehetett volna a közösség égi patrónájának bölcsessége – hogy a példámnál maradjak – bármilyen módon hibás? Mégis, a kérdés önmagában nagyon is jogos. Az 1970-es években Lefebvre érsek felkereste az Egyház néhány legjobb bíborosát és püspökét abban a reményben, hogy közülük legalább egy maroknyit meg tud győzni a II. Vatikáni Zsinat forradalma elleni nyilvános ellenállás szükségességéről. Az érsek sokszor mondta, hogy egy féltucat püspök közös ellenállása elég lett volna az Egyház zsinati tönkretevésének a megakadályozására, de legalább is a megfékezésére. Fájdalom, de az érsek törekvése nem járt sikerrel, mert még Sri bíboros, Genova érseke, akit XII. Pius pápa szeretett volna utódának a pápai széken, sem tett semmilyen nyilvános lépést a zsinati egyházi vezetés ellen. Végül egyetlenként de Castro Mayer püspök csatlakozott Lefebvre érsekhez, de ő is csak az 1980-as években, amikor a zsinati forradalom már az Egyház legfelsőbb köreibe is befészkelte magát. Hogyan történhetett, hogy még a legjobban képzett fejek is ennyire elsötétedtek? A legjobb egyházi emberek közül miért ismerték fel olyan kevesen azt, amit Lefebvre érsek világosan látott? Mint például azt, hogy az az egyházi „törvény”, mely a „Novus Ordo” misét etablírozta, egyáltalán nem volt törvény: hiszen a törvény lényegéhez elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy annak a közjó számára valamilyen értelmes rendelkezést kell előírnia. Hogyan maradt akkor az érsek annyira egyedül harcában, melyet azért folytatott, hogy a józan emberi ész eme alapelvét a tekintély mértéken felüli tisztelete ne fojtsa el – mikor a II. Vatikáni Zsinat és az új mise magának az Egyháznak a túlélését veszélyeztette? Hogyan tudott a tekintélytisztelet a valóság és az igazság fölött ennyire úrrá lenni?
Válaszom így hangzik: Mindez azért történhetett meg, mert a kereszténység már hét évszázada a hitehagyás, az aposztázia felé halad. A liberalizmus őrülete rákos daganatként 700 év óta – eltekintve olyan nemes kivételektől, mint például az ellenreformáció – rágja szét a katolicizmus valóságát. Ez a liberalizmus többféleképpen „szabadítja meg” az embert Istentől: „felszabadítja” a természetet a kegyelemtől, az értelmet az objektív igazságtól és az akaratot az objektív jog és jogtalanság megkülönböztetésétől. Ebből mind a klérus, mind a laikusok számára gyakorlati tanulság következik. Kedves papbarátaim a Pius Közösségen belül és kívül: Őrizkedjünk attól, hogy úgy viselkedjünk, ahogy Giuseppe Siri, és reagáljunk ehelyett úgy, ahogy Giuseppe Sarto tette a modernista tévedések remek elítélésével a Pascendi, a Lamentabili és a Notre charge apostolique enciklikáiban. És nagyon nagyon kell imádkozzunk, hogy abban a kegyelmi ajándékban részesülhessünk, melyre az Egyház egész történelmének legnagyobb válsága idejében szükségünk van és lesz. Kedves laikusok: Ha a modern élet rémsége „az igazságosság után éhezővé és szomjazóvá” teszi Önöket, úgy örvendezzenek e fölött, mert pontosan ez a borzalom hajtja Önöket arra, hogy a valósággal szembenézzenek. És ne kételkedjenek, hogy az igazság utáni éhségükben való kitartás a végén „elnyeri méltó jutalmát”. Boldogok a lélekben szegények, a szomorkodók és a szelídek, és akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mondta Urunk (Mt 5,3-6). Az értelmünknek és a szívünknek a liberális őrülettől való megóvására a legbiztosabb védelem, ha minden nap öt, de még inkább tizenöt titkot elimádkoznak a Boldogságos Szűz Mária szent olvasójából. Kyrie eleison
|
vissza