(forrás: mitderimmaculata/blogspot – 2013. április 2.)
[A szögletes zárójelekben a fordító megjegyzései állnak]
Kedves Fivéreim és Nővéreim az Úrban,
e napot – melyen az Anyaszentegyház ragyogó módon emlékezik meg a szentmiseáldozat és a papszentelés szentségeinek megalapításáról – választottam, hogy tudassam Önökkel elhatározásomat, miszerint kiválok a közösség hivatalos struktúrájából. Nem szándékozom a közösséget elhagyni, még kevésbé rossz hírbe hozni. Az FSSPX annak a szándéknak az áldozata, mellyel alapítója, S. E. Mgr. Marcel Lefebvre intése ellenére a zsinati egyház alá kívánja magát helyezni.
A Rómával való kiegyezés ellen elhangzott prédikációim és érveim miatt a közösség helyi kerületének vezetője, Pater Jürgen Wegner, a Vancouver közelében fekvő Langley priorátusából a közösség kanadai központjába, a Montreal melletti Saint-Césaire helyezett át, azzal a kifejezett szándékkal, hogy „szigorúan szemmel tartsanak”. Ezen kívül megparancsolta nekem, hogy többet nem bírálhatom a közösség vezetőit. A kanadai papokhoz írt levelében, melyben a velem kapcsolatos döntését közölte, nem csak az én nyilvános nyilatkozataimra hivatkozott, hanem a hívekkel folytatott privát beszélgetéseimre, valamint a hívekkel váltott privát e-mailjeimre is. [Én már régebben is tudtam, hogy működik a közösségen belül az ügynök-hálózat, ennek most itt egy újabb szép bizonyítéka.]
Más szóval egyértelműen felajánlották a nyilvános és privát hallgatásomért cserébe a közösségben maradást és materiális biztonságot. Ez se nem több, se nem kevesebb, mint a lelki prostitúció egik fajtája. Nekem azonban csak egy lelkem van és én azt meg akarom menteni. Ezt viszont nem tudom megtenni, ha belemegyek ebbe az üzletbe, hiszen a közmondás is ezt tartja: „Aki hallgat, az egyetért.” Ez a fő ok, amiért erkölcsileg kötelességemnek érzem az áthelyezésem elutasítását. Csak így dolgozhatok tovább a közösség valódi céljáért, mely nem abból áll, hogy a modernista Rómát megtérítse, hanem hogy az igazi szentmisét és az igazi papságot megőrizze és továbbadja. Ezért rábíztam magam a Gondviselésre abban a meggyőződésben, hogy a mi Urunk gondját fogja viselni az Ő papjainak.
Már sokat írtak a „pusztán praktikus megegyezés” témájáról. Fenntartás nélkül egyetértek azon paptársaim ezzel kapcsolatos nyilatkozataival és tanulmányaival, akik a közösség eme új irányvonalának ellenállnak. Ezért nem ismétlem meg most ezen nyilatkozatok tartalmát, de engedjék meg, hogy a közösség válságának három aspektusához hozzáfűzzem néhány személyes megjegyzésemet.
1. A közösség vezetői a 2006-os káptalan határozatától („Róma megtérése nélkül nincs praktikus megegyezés”) való eltérést azzal próbálják igazolni, hogy azt állítják, a helyzet ma más, mint akkor volt. [Valóban: most sokkal rosszabb és reménytelenebb, mint akkor.] El akarják velünk hitetni, hogy sok új püspököt, papot és szeminaristát már nem érdekel a II. Vatikánum, és ezek a hagyományos misét és teológiát részesítik előnyben. [Ha ez igaz lenne, hogyan jöhetett létre a mai helyzet, és hogyan alakulhatott ki ez a soha nem volt nagy felhajtás és ujjongás Ferenc körül.] Mindazonáltal nem képesek arra, hogy egy komoly és független tanulmányt készítsenek, mely ezen állításukat bizonyítani tudná. Egyenesen azt követelik tőlünk, hogy azt fogadjuk el, amit Msgr. Lefebvre „öngyilkos vállalkozásnak” nevezett.
A 2012-es káptalan, mely messze volt attól, hogy e kurzust korrigálja, az irányváltoztatást mindössze kozmetikai „feltételekkel” csomagolta be. Az egyetlen fontos előfeltételt, Róma megtérését elvetették.
Ezen kívül arra használták a káptalant, hogy a püspökök közötti erőviszonyt átfordítsák. 2012. április 7-én az egyik oldalon három püspökünk volt, akik a „praktikus” kiegyezés ellen voltak, és a másik oldalon a magányos Msgr. Fellay. Ezzel szemben 2012. július 14-én három püspök szavazott a praktikus kiegyezés mellett, szemben egy megvetett Msgr. Williamson-nal, akit a többiek kizártak a káptalanról.
A káptalan zárónyilatkozata az újrameglelt egységgel minden „önfejűnek” a friss idők végét jelezte. Ugyanis a naptól, tehát 2012. július 15-étől kezdve a pusztán praktikus kiegyezés elleni mindennemű ellenállás és a közösség vezetőinek ezzel kapcsolatos kritizálása a közösség elleni bűntettnek lett minősítve. Ezzel emelték a hallgatás parancsát törvényerőre. A következmények ismertek. A hallgatásnak eme törvénye annyira kemény, hogy Menzingen még arra sem veszi a fáradtságot, hogy az érvekre vagy felvetésekre választ adjon, megelégszik azzal, hogy az ellenzőket közönséges lázadókként ördögnek kiáltsa ki, akik felforgató üzelmeket folytatnak. És egyszerűen kirúgják ezeket, mint Williamson püspököt és több mint húsz másik papot! [Mennyire ismerős, pont most itt nálunk, ez a viselkedés, ami nem más, mint minden zsarnokivá vált uralom logikus velejárója!]
2. Msgr. Fellay titkos iratai (a három másik püspöknek 2012. április 14-én írt levele és a másnap eladott preambulum) alapján, melyek akarata ellenére kerültek nyilvánosságra, láthatjuk, milyen veszélyt hordoznak magukban a mostani Rómával zajló gyakori kapcsolatok. Ha az ilyenfajta kapcsolatok már a kiegyezés lezárása előtt a rendfőnök, asszisztensei és kerülő utakon a disztriktek és priorátusok vezetőit ennyire meg tudták változtatni, mi lenne az egyszerű papokkal és hívekkel, ha hivatalosan, legálisan és állandóan a római tekintélyek pallosa alatt állnánk? Csak egyszer kell megnézni, hogy Menzingen már most hogyan üldözi azokat, akik ellenállnak az új irányzatnak, holott most még bizonyos függetlenséget élvezünk Rómától, hogy megértsük, milyen messzire fognak elmenni, ha már a zsinati egyház tekintélye alatt leszünk!
3. Nemrégen még arra is rá akartak venni bennünket, hogy elfogadjuk azt a teóriát, mely szerint a „zsinati egyház” kifejezés alatt nem a katolikus Egyháztól különböző intézményt kell érteni, hanem sokkal inkább egy ezen belüli „irányzatot” (lásd: DICI, Pater Gleize tanulmányát).
E teória logikus következménye ezért az, hogy a tradíciónak valójában az egyház hivatalos struktúrájába kell ismét beilleszkednie, hogy belülről győzhesse le a zsinati „irányzatot”, és így vezesse a tradíciót győzelemre. Ezért lehet a közösség vezetőitől olyan gyakran hallani, hogy „segíteni kell a katolikus egyháznak, hogy hagyományát ismét magáénak tudhassa” [lásd például Fellay püspök utolsó nyilatkozatát a pápaválasztáskor].
Holott egyfelől a katolikus Egyház nem állhat fenn a hagyománya nélkül, hiszen akkor nem ő a katolikus Egyház többé. Másfelől azóta már nem lehet csupán egy „irányzatról” beszélni, mióta a II. Vatikáni Zsinat liberális és szabadkőműves elképzeléseit a reformok által „intézményesítették”, melyek az egyházi élet minden aspektusát felölelik: a liturgiát, a katekizmust, a rítust, a Bibliát, az egyházi bíróságokat, a magasabb tanítóhivatalt, a tekintélyt, és mindenekelőtt az egyházjogot. Tehát egy olyan struktúrával van dolgunk, mely lényegileg különbözik a katolikus Egyháztól. Ha nem így lenne, akkor mi lennénk a tagjai! Nem mi hagytuk el a katolikus Egyházat, hanem a többiek, akkor is, ha nekik sikerült a hivatalos struktúra vezetését átvenni.
És ami eközben a pápa állását illeti, be kell látnunk, hogy itt egy titokról van szó, a gonosz titkáról. Itt két intézménnyel van dolgunk: a mi Urunk által alapította katolikus Egyházzal, és a zsinati egyházzal, melynek felbujtója kétségen kívül Lucifer.
Ez csak három rövid megjegyzés volt, de úgy gondolom, néhány információval hozzájárulhattak a vita bizonyos pontjainak a tisztább megértéséhez. És mivel én most már teljesen szabadon nyilatkozhatok, Önök, kedves Fivéreim és Nővéreim az Úrban, számíthattok a kiegyezés ellen folyamatosan növekvő ellenállási mozgalom internetes oldalain a rendszeres hozzászólásaimmal. Egy olyan mozgalomén, mely – úgy vélem – tényleg megérdemli a katolikus ellenállás nevet.
Imádkozzanak szolgájukért, ahogy én is imádkozom Önökért
Nagycsütörtök, 2013. március 28.
Pater Patrick Girouard, FSSPX
Feltéve: 2013. április 3.