|
A Lefebvre érsekről szóló film DVD-n is megjelent az FSSPX francia disztriktje által készített Lefebvre érsek életéről szóló film, melynek legizgalmasabb része a II. Vatikáni Zsinat idejéből bevágott egykori tudósítások. Ezekből valók a következő idézetek:
Mgr. Jean Rodhain püspök a Szent Péter bazilikából távozóban a kollegialitásról éppen elfogadott dokumentum kapcsán ezt nyilatkozta:
Jean Guitton filozófus a különböző vallások és a katolikus Egyház közötti viszonyról elfogadott zsinati dokumentumokkal kapcsolatban nyilatkozta:
Lefebvre érsek a vallásszabadságról – Assisi 1986-tal kapcsolatban – mondta:
Pater Aulagnier nyilatkozta Lefebvre érsekről:
Jean Madiran író a Szent X. Pius Papi Közösségről, illetve az 1988-as püspökszentelés utóhatásáról mondta:
Tárgyalások Rómával? Részlet Pater Stephan Maessen – az FSSPX-ből való kizárása után 2003 júliusában a hívekhez írt – leveléből Befejezésül még egy észrevétel. Egyesek azt mondják: „Az Egyház krízise még soká tarthat, 50 évig, 100 évig, ki tudja?” Nem, ilyen soká nem tarthat, ez tévedés! Miért? Nos, az Egyház válságának véget érését lehet imával sürgetni, de beszéddel aligha. Lefebvre érseknek azonban igaza volt, amikor úgy vélte, hogy lehetetlen, hogy egy ilyen válság tovább tartson, mint 30, 40 év. Azért nem, mert a tradíció törése egy generáción túl már irreparábilis.
Ha a Krisztus által alapított római katolikus Egyház például 100 évig kijön a pápai hivatal gyakorlása nélkül, ha ebben az intervallumban négy püspök elég arra, hogy az apostoli tradíció legértékesebb örökségét, mely az Egyház létalapját teszi ki, megőrizze, akkor minek, kérdem Önöket, adta Krisztus a pápaságot Egyházának? Luxusnak? Ha az ember gyengesége elegendő a Depositum fidei tiszta megőrzésére, akkor miért biztosította Krisztus Péternek és utódainak a Szentlélek különleges segítségét ahhoz, hogy a hitet, ha legfőbb hatalmukra hivatkoznak, csalhatatlanul adják tovább?!
Maeßen atya gondolatai 2013. júniusában
Maeßen atya a fent idézett 2003-as szavaihoz hozzátette, hogy a nagyszülők még átadhatják az unokáknak a hagyományt, és a folytonosság csak akkor szűnik meg, ha ennél hosszabb ideig tart a „rendkívüli” állapot. Arra a kérdésemre, hogy hol van az Egyház, illetve mi a véleménye a „zsinati-egyház” kérdéséről, azt mondta, hogy egyetért a honlapra minap feltett cikk szerzőjével (nagy valószínűséggel Zaby atya), de ő úgy fogalmazna, hogy a katolikus Egyház még létezik a struktúrájában, a hivatalaiban, melyeket azonban a zsinati-egyház „megszállva” tart.
Maeßen atya úgy véli, hogy ami ma történik az Egyházban, az kívül áll az eddig ismert törvényszerűségeken, az eddig ismert üdvrendben, és csak Isten tudja, hogy mit miért enged meg, mi még csak sejteni sem tudjuk. Ugyanakkor azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a mostani fél-katolikusok megtérnek, és az is előfordulhat, hogy végül ők üdvözülnek, mi pedig nem. Azt viszont folyvást hangsúlyozta, hogy egyetlen ima, egyetlen katolikus jótett sem veszik el, Isten számon tartja, és „felhasználja” őket.
Bergoglio-val kapcsolatban még azt is mondta, hogy az egyháztörténelem folyamán mindig a szekták privilégiuma volt egyedül az Evangéliumra hivatkozni. A katolikus Egyház, mint intézmény az Evangélium mellett a görög filozófiára és a római jogra épült. Ezért van az, hogy az erkölcstelenül élő katolikus is katolikus, mert jogilag az. Csak a protestánsok mondják egy rossz keresztényre, hogy az „nem keresztény”. Maeßen atya a mai kor egyik legfeltűnőbb jelének tartja, hogy szemben minden eddigi korral, amikor egy-egy alkalmatlan ember olykor-olykor hatalomra került, ma minden jelentős vezetői poszton egy teljesen – enyhén kifejezve – alkalmatlan ember ül. A Sátán a gyűlölet vezeti, és azért az általa vezetett csoportokat, erőket nem érdekli, ha maguk is elpusztulnak, a fontos az, hogy Jézus műve, a kereszténység elpusztuljon. Ami a neo-konzervatívokat illeti – olyanokat, mint például de Mattei, Mosebach, Hesenmann, Badde, vagy az ú. n. tradicionalista honlapok készítői –: Maeßen atya szerint ezek azért nem merik végiggondolni a dolgokat és felvállalni az ezekből levont következtetéseket, mert becsvágyuk mellett rettenetesen félnek attól, hogy az egyház gettóba kerülhet. De ugyanettől féltek azok a főpapok, klerikusok vagy csak írók, filozófusok is, akik a zsinat után világosan látták a helyzetet, mint például azok, akiket a Lefebvre filmből idéztem (a fent említetteken kívül például Siri bíboros, Graber püspök stb.) Ez utóbbi véleményére befejezésül álljon itt két rövid hír:
Ezek az emberek pánikszerűen rettegnek attól, nehogy az egyház gettóba kerüljön
4/1. Micsoda öröm: van egy öreg, „emeritált” és egy új, „igazi” pápánk, akik azonban együtt dolgoznak az egyház javáért, amennyire erre Benedek pápa [!] még képes lesz. Két „szentatya” – és mégis egy szív és egy lélek.” Akár hiszik, akár nem, ezt a mondatot egy katolikus segédpüspök, a salzburgi Andreas Laun mondta, akinek ezen a honlap számára is számos kommentárját lefordítottam már. E kommentárok közlésével akkor hagytam fel, amikor Msgr. Laun valami ökumenikus szoborcsoport létrehozataláért szállt síkra, majd az elkészült alkotást nagy örömmel bejelentette. Ez már hónapokkal korábban történt, és nagyszerűen passzolt annak az útnak egyik állomásához, melynek vége körülbelül ezzel a fenti bejelentéssel érte el egyik, talán nem is az utolsó, csúcspontját. Aki kíváncsi az egész cikkre, az a kath.net-en elolvashatja.
A csöndes templom – milyen kényelmes és milyen önző (forrás: www.kath.net – 2013. június 17.)
Ahányszor lehetséges számunkra, gyerekeinkkel bebumlizunk [pontosan ezt a szót használja a szerző] egy templomba. De, ojé, mit élünk ott át? Már ott tartunk, hogy a két középső gyerekünk nem hisz egy szerető Istenben és a kedves keresztényekben. Ennek a kath.net-en megjelent cikknek a szerzője, Theresa Wächter (valószínűleg az ausztriai Linzből). Az elmúlt napokban ehhez a cikkhez annyi hozzászólás érkezett, hogy a cikket minden nap „frissként” mutatja be a kath.net. Akit érdekel a cikk további része és a kommentárok, ott utánanézhet.
Én mindössze annyit szeretnék ehhez hozzáfűzni, hogy Ferenc nemrégen arról prédikált, hogy „legyünk olyanok, mint a gyerekek, és ne használjuk a jólneveltség szociális beszédstílusát”, mert aki ilyet tesz, az nem katolikus. Ez megint olyan féligazság, mely károsabb, mint a hazugság. Amennyiben ugyanis a gyerek-beszéd alatt az őszinteséget értjük, ez az állítás nyilvánvalóan igaz. Ha azonban a gyerekként viselkedést felnőttekre vonatkoztatva használjuk, ez alatt mindig azt értjük, hogy valakinek nem nőtt be a feje lágya, éretlen maradt, mint egy gyerek, annak minden éretlen tulajdonságával. Theresa Wächter gyermekei valószínűleg önhibájukon kívül nem tudnak felnőni: egyszerűen nem nevelik meg őket. A gyerekek fegyelemre való nevelése ugyanis ugyanannyira ódivatú és kárhoztatandó a mai emberek többségének a szemében, mint Ferenc számára a „jólneveltség”. Theresa Wächter azonban nem csak a szociális viselkedésre, de a gyerekeknek szóló kiskatekizmusra sem tanítja meg gyermekeit. Ha ugyanis megtanítaná őket arra, ami egy anyának kötelessége, akkor például minden vasárnap elmennének a templomba, és nem csak, amikor „lehetséges”, nem „bebumliznának” a templomba, hanem fegyelmezetten és figyelmesen, áhítattal mennének Isten házába, és Istenre és az ott történtekre figyelnének, nem pedig saját magukat szórakoztatnák. Amiről itt a szerző beszámol, az pontosan az, amitől az élet elviselhetetlenné válik: az emberek csak a jogaikat ismerik, de a kötelességeiket nem, se Istennel, se embertársaikkal, se a környezettel szemben.
|
vissza