|
1. Amikor az 1970-es években egyre kikerülhetetlenebbül megmutatkozott, hogy az Egyház aláásása ellenségei által egy új „ember csinálta egyházat” hozott létre, mely magát Krisztus Egyházának helyére helyezte, és úgy tett, mintha a Szentlélektől volna, egy katolikus ellenállás létrejöttének szükségessége egyre világosabbá és sürgetőbbé vált. Valóban, ez az egész világon, ráadásul elég széles bázisra támaszkodva, hamarosan fel is ütötte a fejét, de a kezdetektől fogva két irányzatra szakadt, melyeket mi most a dogmatikus és a pragmatikus vonalnak fogunk nevezni. A dogmatikus irány mindenekelőtt azokra a teológiai problémákra ügyelt, melyek egy új és addig soha nem volt helyzet elé állították a katolikusokat. Lényegében három nagy kérdésre kellett megadni a választ, melyek mind közvetlenül érintették a hitet. 1) Hogyan lehetséges az, hogy Róma egy olyan misét promulgál, mely nyilvánvalóan nem katolikus rítus már? 2) Hogyan tudott egy ökumenikus zsinat új, az egyházi hagyománnyal szembenálló tanokat kihirdetni? 3) És mindenek előtt, hogyan történhetett az meg, hogy a pápa mindezt nem csak megengedte, hanem őt kellett tekinteni ezen egyházellenes üzelmek fő motorjának? E kérdések megoldása nagyon fontos volt, de egyúttal nagyon nehéz és roppant kényes is, hiszen közvetlenül az első és egyetlen igazi Vatikáni Zsinatnak a pápai tévedhetetlenségről kimondott dogmáját érintette. Ettől megrettenve a katolikusok nagy része a pragmatikus irány felé vette inkább útját. A nagy kérdésekre adandó válaszokat inkább félretolták, és arra koncentráltak, hogy egyszerűen úgy tegyenek mintha a „II. Vatikáni Zsinat” és ezzel az egyháztörténelem legnagyobb katasztrófája nem létezett volna. Egyesületeket alapítottak, melyeknek többnyire a Szent V. Pius nevet adták, és miseközpontokat, melyekben a Szent V. Pius misét ünnepelték tovább. Így jött létre a „tradicionalisták” színre lépése.
2. Ezek a közösségek hamarosan felfigyeltek egy francia érsekre [Lefebvre érsekre], aki szintén a pragmatikus irányt követte, és az egyházi hatóság beleegyezésével egy papi közösséget alapított és egy szemináriumot vezetett, melyben a papokat úgy képezték ki, ahogy az érsek ezt már a „II. Vatikáni Zsinat” előtt is sikeresen tette – az érsek számára ez tűnt az alkalmas útnak, hogy az egyházi válsággal szembeszálljon. Ezt követően a tradicionalisták egész reményüket Lefebvre érsekbe vetették, annál is inkább, mert ő hamarosan konfliktusba keveredett Rómával, és így arra a hírnévre tett szert, hogy „második Athanasius-ként” ő az igaz hit és az igazi szentmise Istentől küldött védelmezője a zsinati hatóságokkal szemben. 1973-ban Mgr. Lefebvre telve optimizmussal ezt írta: „Kétségtelen, hogy az Egyház hagyományára való szilárd támaszkodásunk bizonyos püspökök egy részénél tartózkodást váltott ki. Mert mi olyannak tűnünk, mint akik engedetlenek a zsinati alkalmazkodással szemben. Mindazonáltal: az FSSPX igencsak különös sikerei problémákat vetnek fel. Miért jönnek a fiatal emberek, akiknek nagyon komoly hivatásuk van, ilyen nagy számban ebbe a szemináriumba, miközben a szemináriumok többsége egyre üresebb lesz? Évről évre azt érezzük, hogy az első ellenállás kíváncsiságba és meglepetésbe megy át. Már több püspök eljött hozzánk vagy írt nekünk, hogy papot kérjen tőlünk. Öt kérés érkezett, hogy professzorokat küldjünk öt nagy szemináriumba, és hogy plébániákat ajánljanak nekünk. Rómából indultokat kaptunk, melyek megengedik nekünk, hogy azt a végkövetkeztetést vonjuk le, hogy közösségünknek valóban megvan a joga, hogy papokat inkardináljon, holott csak egyházmegyei alapítású. Még ennél is több, egy magasrangú közvetítő által arról biztosítottak bennünket, hogy a Szentatya áldását adja apostoli munkánkra.”
Csak amikor az 1974/75-ös években nyilvánvalóvá vált, hogy a „Szentatya” VI. Pál semmi esetre sem adja áldását Mgr. Lefebvre apostolkodására, hanem sokkal inkább közösségének feloszlatását várják el tőle, fakadt az érsek azon kemény szavakra, melyek őt a zsinati Róma elleni harc keményvonalas vezetőjeként mutatták a világ előtt.
3. Lefebvre érsek tehát még ekkor is pragmatikus maradt. Neki egész egyszerűen csak az volt fontos, hogy elvégezhesse a „tradíció kísérletét”, magyarul, hogy a számára mindennél fontosabb legkedvesebb művét, a Pius Közösséget tovább működtethesse, legszívesebben persze Róma és a zsinat-egyházi hatóságok beleegyezésével, szükség esetén azonban ezek nélkül, sőt ezek ellenére is. Hogy a Rómához való hűségét bizonyítsa, különösen a szívén viselte mindazokkal harcolni, és mindazokat eltávolítani közösségéből, akik az ellenállás dogmatikai irányát akarták követni, és ezért mindenek előtt a pápa-kérdést boncolgatták. Egyébként is Pius Közösségével annak pragmatikus irányvonalának köszönhetően egy nem lebecsülendő előnyben volt. Először is itt volt egy világméretű szervezet ereje, mely időközben felépült, szemináriumokkal, priorátusokkal, miseközpontokkal stb., másodszor a „mérsékelt” pozíció, mely minden oldalról biztosította számára az utánpótlást, harmadszor a célzatosan gyakorolt nyomás – mely éppenséggel nagyon kemény is tudott lenni, ha például bizonyos miseközpontok elfoglalásáról vagy egyesületek átvételéről volt szó – a dogmatikai irányt követők ellen, akiket végül „szedisvakantistákként” egy félreeső sarokba szorított.
Így jött létre a pragmatikus FSSPX-pozíció mint a szedisvakantizmus és a modernizmus közötti „kiegyensúlyozott közép”. Vagyis, mi elismerjük a pápát, mint ilyet, ellenállunk azonban az ökumenizmus és a vallásszabadság kapcsán hozott utasításainak, elismerjük a „II. Vatikáni Zsinatot”, de mint egy pasztorális zsinatot a tradíció fényében nézve, elismerjük a Novus Ordot mint alapvetően érvényeset, de veszélyeset.
4. Hogy milyen veszélyes volt a tradíció egész mozgalmát csak a pragmatizmus homokjára építeni, az az 1980-as évek végén mutatkozott meg világosan, amikor Lefebvre érsek előrehaladott kora miatt művének jövőjét veszélyben látta. Hogy ez továbbra is úgy működhessen, ahogy addig, legalább egy püspökre szükség volt, aki a szenteléseket és bérmálásokat kiszolgáltathatta. Lefebvre érsek megszokott modorában egy kétfenekű trükkel próbálkozott. Egyfelől küzdött közössége és a jövőbeli püspök római elismeréséért, másfelől azonban olyan elismerésért, mely nem hozza magával a praktikus tevékenység semmilyen korlátozását, vagyis egy olyan elismerést, ami minden egyházi hatóságtól való teljes függetlenségüket szavatolja. Ezért tett jelentős engedményeket a teóriában, a gyakorlatban azonban követelte a szabadságot, hogy a püspököt, illetve püspököket – mert időközben felismerte, hogy nem csak egyre van szüksége – maga választhassa ki és szentelhesse fel, valamint annak a felállítandó római bizottságnak a szükségességét, melynek nagyobbik részében a saját embereiből kell állnia, hogy ezáltal a helyi püspökök befolyásától megvédelmezze őket.
E a roppant súlyos beismeréseket (engedményeket), melyek nem mást jelentettek, mint a zsinati egyház és intézményeinek teljes elfogadását, persze az érsek soha sem ültette át a gyakorlatba. De híveinek egy része igen, akik hagyták magukat a zsinati egyházba, mint „Ecclesia Dei” közösség besorozni [Szent Péter Papi Közösség]. 5. Ahogy látjuk, az érsek magatartása valóban semmit nem változott. Továbbra is egészen pragmatikusan csak a közösségének sorsa érdekelte és semmi más. Szívesen biztosította volna ennek jövőjét a zsinati Vatikán áldásával, szükség esetén azonban e nélkül is ment ez, miközben minden evidencia ellenére a „Szentszék” áldását mégis be tudta a maguk számára beszélni, pont úgy, mint 15 évvel korábban, amikor úgy gondolta, hogy biztos abban, hogy „a Szentatya áldását adja apostoli munkájukra”. És pontosan úgy, ahogy 1975-ben, magatartásában most sem látta a zsinati Rómával való tényleges szakadást, és nem is akart ilyet. Ezért nyilatkozta ezt egy 1988. június 15-én tartott sajtókonferencián a küszöbön álló püspökszentelésről: „A közösség számára szentelt püspökök a közösség rendelkezésére fognak állni. A közösséget fogják szolgálni, ez minden. Az a valaki, aki, ha én elmentem, a fő dologban a Rómával való kapcsolatokért a felelősséget fogja viselni, P. Schmidberger, aki még hat évig marad hivatalban. Ő az, aki mostantól a Rómával való lehetséges kapcsolatokat fenntartja, aki a párbeszédet folytatja, ha a tárgyalások folytatódnak vagy a kapcsolat fennmarad, ami persze most egy időre nem valószínű. Mert az Osservatore Romano-ban nagy vezércímek fognak megjelenni. »Lefebvre érsek szakadásban«, »Kiközösítés«. … Ezért néhány évig, talán két évig, három évig, nem tudom, el fog tartani az elválás.” – Hát ebben tévedett, mert ez néhány évvel tovább tartott, ahogy a történelem mutatja.
Mgr. Lefebvre tehát csak egy átmeneti rossz hangulatból indult ki, mely az ő nézete szerint a közössége fennmaradásáért sajnos elkerülhetetlen volt, de ami idővel elmúlik. És igaza volt, még akkor is, ha nem P. Schmidberger volt az, aki a Rómával való tárgyalások újrakezdésének időpontjában a rendfőnöki tisztséget bírta, hanem az 1988-ban püspökké szentelt Bernard Fellay. Rómának nem volt sürgős, ráadásul először meg akarták várni, hogyan alakul a „tradíció mozgalma” Lefebvre érsek halála után. Ahogy kiderült, az FSSPX megőrizte stabilitását, de a kezdeti idők nagy sikerei és hódításai elmaradtak, amiért e mozgalomból a zsinati egyház számára már nem származhatott semmilyen veszély. A mozgalom egyre inkább a saját körében mozgott és ebben felmorzsolódott. 6. Csak 1997-ben kezdődtek meg ismét nem hivatalos szinten a kapcsolatok, melyek aztán persze gyorsan konkrét igyekezetté fejlődtek, és már 2000-ben ismét megbékélő atmoszférát teremtettek, mely nyomatékosan a Piuszosoknak a szentév alkalmából megrendezett római zarándoklatában mutatkozott meg. II. János Pál pontifikátusának törékeny végső fázisában persze nem lehetett sokat várni. Annál jobban koncentrálódott minden remény a pontifikátus változás után Ratzinger, alias XVI. Benedek reménysugarára. Mint ismeretes, ő valóban tett néhány fontos lépést a mi „tradicionalistáink” felé. Neki ehhez megvoltak az egészen sajátságos, különleges okai, melyeket most nem tárgyalunk. Tény, hogy a „tradicionalisták” [azaz az FSSPX] 2012-ben egy hajszál híján megkötették volna a zsinati Rómával az egyezséget, ha nem lépett volna fel néhány körülmény, melyek ezt az ő akaratuk ellenére megakadályozta. Persze talán időközben Ratzinger is belátta, hogy egy kissé elvadult pragmatikus tarka káosz-csapatával, akik a teológiából és a vallásosságból – és azonfelül az egyházpolitikából és diplomáciából – még annyit sem értenek, mint az átlag modernisták, nem lehet dicsekedni. Hiányzott náluk az a karizmatikus vezető- és integráló figura, mint amilyen egykor Lefebvre érsek volt.
Mivel az FSSPX elöljáróinak közösségük megmentésére az érdektelenségbe való teljes lecsúszás elől semmilyen más tervük nem volt, mint az, amit már 15 évvel korábban követtek, vagyis a zsinati Rómával való csatlakozás keresése szinte minden áron, számukra nem is maradt más, mint ezen az úton tovább haladni.
7. Az „ellenállás” startja ezzel az elképzelhető legkedvezőtlenebbé vált, főleg mert nekik sincs karizmatikus vezetőjük, és ráadásul ők nem is rendelkeznek egy egységes szervezeti struktúrával. Bár ez utóbbi akár még előnyt is jelenthet, ha meggondoljuk, hogy az FSSPX-nek pont a struktúrája volt az, ami belső romlása miatt ma gyakorlatilag a tradíció egész mozgalmában a szellemi összeomlást előidézte.
|
vissza