„Aki elfordul Krisztus tanításától, és nem marad hozzá hű, nem mondhatja magáénak az Istent. ... Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki, mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben” (2 Jn 9/10) [P. Barbara ezt a Szent János-i parancsot a „KONZIL, MESSE, PAPST – WAS WIRKLICH IN FRAGE STEHT (Zsinat, mise, pápa – Az igazi probléma)” című tanulmányában azzal kapcsolatban idézi, hogy az Egyház mindig szigorúan tiltotta, hogy a hívek olyan pap miséjén vegyenek részt, aki notórius eretnek vagy szakadár, mert a „Communicatio in sacris” által így a hívek részesei lesznek a celebráns eretnekségének vagy szakadárságának, majd hozzáteszi, hogy az Egyháznak ez a tiltása Szent János apostolnak fenti parancsára nyúlik vissza.] Szent Jánost a szeretet apostolának nevezik, mert szüntelenül a „testvér szeretetére” szólította fel Krisztus követőit. Ezt az igazságot a mai papok – hovatartozásuktól, hitüktől függetlenül – nagyon szeretik ismételni; még olyanok is, akik alig pár évvel ezelőtt a „szeretet” szótól dührohamot kaptak (mint például Williamson püspök úr), vagy akik ezt a szeretetet szinte alig gyakorolják, különösen nem a laikusokkal szemben. Azt, hogy a szeretet valójában nem a szív, hanem az akarat aktusa, és azt jelenti, hogy a felebarátomnak is azt a jót kívánom, amit magamnak, még csak-csak hozzáteszik ehhez a szeretet-szólamhoz; de arról már egy szót sem ejtenek, hogy Jézus és az apostolok, meg az Egyház kikkel kapcsolatban írja elő a szeretetet.      Jézus egyszer azt mondja, hogy az ellenségeiteket is szeressétek, máskor pedig azt, hogyha nem köszöntenek benneteket egy házban „még a port is rázzátok le a lábatokról” (lásd: Mt 10,14-15), és úgy hagyjátok ott őket. Vagyis, még az Evangéliumot sem szabad a szeretetről (másról sem) úgy idézni, hogy közben elfelejtkezünk a szövegösszefüggésekről.      Szent János apostolnál azonban nincs is szükség a szövegkörnyezetre, mert ő mindig kifejezetten a testvérek iránti szeretetről beszél, azt követeli meg. Testvérek alatt pedig egyértelműen a hitet elfogadó embereket érti. Gondolom, az ő idejében még nehéz volt egy szenátornak megmagyarázni, hogy ha keresztény lesz, akkor a rabszolgáját is szeretnie kell Krisztusban (vagyis azokban a korokban, amikor még léteztek társadalmi osztályok), mint a mai embernek, hogy a mellette ülő embert szeresse (azaz jót akarjon neki). Vagyis, az apostolok figyelmeztetésére nagy szükség volt. Ugyanakkor Szent János és a többi apostol is, Krisztus tanítását követve, világosan megparancsolja, hogy a hitetleneket ne is „köszöntsék”, velük semmiben sem közösködjenek, sőt tartsák magukat távol tőlük, különben „részesek lesznek gonosz tetteikben”.      A fenti Szent János idézet után még néhány tanítás a „szeretet apostolától”: 1 Jn 2,15: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van!” [azaz a világ embereit]; – 1 Jn 3,8: „Aki bűnt követ el,a sátántól való” [gondolom a sátánnal való emberek szeretetére nem buzdít Szent János] – 1 Jn 3,10: „Aki nem az igazsághoz szabja tetteit, az nem Istentől való” [lásd az előző megjegyzést]; – 1 Jn 5,16: „Van halált jelentő bűn is; nem az ilyenről mondom, hogy könyörögjön érte” [vagyis nem a halálos bűnben élők szeretetéről beszél, az ilyenekért való imákat, könyörgéseket kéri]. A sort a végtelenségig lehetne még az Újszövetségből is folytatni, hát még az Ószövetségből, ami – nem kéne elfelejteni – szintén a Kinyilatkoztatás része! Akkor hát, miért felejtkeznek el az apostoli, egyházi tanítás ezen feléről a mai prédikálók, pláne miért nevezik, tartják általában minden ember szeretetét a hit, az Isten-szeretet mércéjének? Az Isten-szeretet mércéje – ez világosan, egyértelműen, minden félremagyarázást kizárva benne van a Szentírásban –, ahogy Jézus több ízben, több helyen elmondta Isten parancsainak teljesítése: Jn 14,2l: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”, vagy Mt 7,21 stb. A mai papok másik kedvenc témája az, hogy a híveket óvják az ítélkezéstől, arra hivatkozva, hogy se Urunk Jézus Krisztus, se az Egyház soha nem ítélt meg senkit – azaz soha nem ítélt el/meg embereket, hanem csakis a tetteiket. Ez minden katolikus katekizmusban benne van, feltehetően minden katolikus ismeri, és aki valóban katolikus akar maradni, azaz komolyan veszi a hitét, nyilván be is tartja. Ugyanakkor itt is meg kéne keresni a szövegösszefüggéseket, melyekben az Egyház eme tanítása elhangzik. Például XI: Pius pápa Quas Primas kezdetű, Krisztus-Király ünnepét elrendelő apostoli körlevelében ezeket írja:      „Így Jeremiás Dávid igaz csemetéjének föltámadását jósolja, aki országlani fog mint király és bölcs leszen, s ítéletet és igazságot tesz a földön.” (Jer 23,5)      „Hogy a bírói hatalmat is megkapta az Atyától, azt az Úr Jézus nyíltan kijelenti a zsidóknak, akik az inaszakadt csodálatos meggyógyítása miatt a szombat megszentségtelenítését vetették szemére: »És az Atya nem is ítél senkit, hanem minden ítéletet átadott a Fiúnak.« (Jn 5,22) Ebben bennfoglaltatik a jog az embereket még életükben megjutalmazni vagy megbüntetni, mint olyan jog, amely a bírói hatalomtól el nem választható.”      Az nyilván nem szorul magyarázatra, hogy „megjutalmazni vagy megbüntetni” csak egy ítélet meghozása után lehet valakit. Vagyis egy tévedhetetlen egyházi okirat azt állítja, hogy Jézus „még életükben” megítéli az embereket.      XIII. Leó pápa Apostolicae Curae kezdetű 1896. szeptember 18-án az anglikán püspök- és papszentelések érvénytelenségét kimondó körlevelében ezt írja: „A gondolat vagy az intenció, mint az ember bensőjének ügye, nem esik az Egyház ítélete alá. De ennek [m. m. az Egyháznak] ítélkeznie kell ezek külső megnyilvánulásai felett. …. Ha azonban a rítust azzal a nyilvánvaló szándékkal változtatták meg, hogy egy másikat, az Egyház által nem engedélyezett rítust bevezessenek, és elutasítsák azt, amit az Egyház használ, és ami Krisztus megalapítása szerint a szentség természetéhez tartozik, akkor nem csupán az intenció hiányzik, hanem ráadásul olyan intenció van jelen, mely a szentséggel ellenkezik.” XIII. Leó ebből következteti, hogy az anglikánok papszentelése érvénytelen.      P. Barbara, P. Weinzierl, P. Cekada stb. az „una cum famulo tuo Papa nostro Franziskus” formula kapcsán hivatkoznak XIII. Leó tévedhetetlen ítéletére: Eszerint, aki egy eretnekkel közösségben mutatja be a legszentebb szentmiseáldozatot, annak az intenciója ellenkezik az Egyház intenciójával, és aki ilyen szentmisén részt vesz, az Szent János apostol szavai szerint maga is részese lesz ennek az eretnek magatartásnak.      Aquinói Szent Tamás az Apostoli Hitvallás kifejtésében ezt írja erről a következő cikkelyről: „„Onnan fog eljönni ítélni eleveneket és holtakat”: „A megítélendők között négyféle különbség van, amint Gregorius mondja. A megítélendők ugyanis vagy jók vagy rosszak. A rosszak közül pedig némelyek elkárhoznak, de nem kerülnek ítélet alá, mert mint hitetlenek, tetteik nem képezik ítélet tárgyát, hiszen »aki nem hisz, már megítéltetett”, amint a Jn 3,18 mondja.«” [És Jn 12,48: „Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon.”] Isten tehát nem csak a túlvilágon, de itt a földön is ítél, és ezt követően jutalmaz vagy büntet. Az értelem elsötétedése egészen biztosan isteni büntetés, ezzel jár minden bűn elkövetése. Mt 13,12-15 idézi Jézus szavait, aki erről a büntetésről beszél: „Akinek van, annak még adnak, … de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. … Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok…” De az igazság felismerése is csak Isten beavatkozásával, azaz ilyenkor jutalmazásával jöhet létre az emberben! Ezt a jutalmazást is valamiféle ítélet előzi meg [de erről majd egy legközelebbi cikkben lesz szó]. De nem csak Jézus ítél, majd büntet még a földön is, de az Egyház is, benne minden gyóntató papja. Ha nem így lenne, nem tudna elégtételt, vezeklést kiszabni, nem tudná feloldozni a gyónót. Hiszen egy „tettet” nem lehet se feloldozni, sem elégtételre, vezeklésre „ítélni”. Ezt csak egy személlyel teheti meg a pap, vagyis, mielőtt ezeket kiszabja, meg kell ítélnie nem csak magát a tettet, de a tettet elkövető körülményeit, tudását, vagyis személyét is. Tehát a személlyel áll szemben, felőle ítél, minden körülményt mérlegelve. Köztük a lelkiismeretét is, mert hiszen az sem közömbös a feloldozás és a kiszabandó vezeklés számára, hogy a gyónó megbánása őszintének tűnik, vagy sem.      Vagyis kimondhatjuk, hogy Jézus is ítélt, az Egyház is ítél. És mit tesz a katolikus hívő? Először is meg vagyok győződve, hogy egy hitét komolyan vevő katolikus, mondjuk ki, az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház mostani szentségében és tévedhetetlenségében is hívő katolikusnak ez az ítélkezés-téma nem jelent igazi problémát. Ki merem jelenteni, hogy nem is foglalkozik vele. Olyan ez, mint a szerelem. Abból lehet csalhatatlanul megállapítani, hogy valaki már nem szerelmes, ha nem gondol többé a másikra, már nem haragszik rá, következésképpen nem is ítéli el. Vagyis, az a katolikus, aki komoly tépelődés után meggyőződésből döntött a szedesvakantizmusnak nevezett, valójában pedig egyetlen igaz katolikusság mellett, e döntésével egyidőben megszűnt hátrafelé nézni, azokról ítélkezni, akikkel szakított. Az „igaz utat követni” egyet jelent a korábbi téves utak mintegy elfelejtésével. Talán ezt is jelenti Jézusnak ez a figyelmeztetése: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)      Ezért az, aki valóban megérkezett már a másik oldalra, nem is gondol arra, hogy elítéljen bárkit is, aki a túlsó parton maradt, csak imádkozik értük Istenhez, hogy világosítsa fel őket is. Aki ítélkezésről beszél és attól óv másokat, az valószínűleg még nem teljesen biztos döntése helyességében. Az viszont egészen biztos, hogy foglalkoztatja ez az „ügy”, tehát dolgozik a lelkiismerete a túlsó parton maradottakkal szemben. Másodszor: Egy laikus csak örülhet, hogy nem kell ítélkeznie embertársai felett. Ugyanakkor Jézus parancsa, hogy ne ítélkezzünk egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szabad, sőt KELL véleményt alkotnunk – és nem csak mások tetteiről, hanem magukról a tettek elkövetőiről is. Az okosság erénye ezt követeli. És Jézus is azt mondja, hogy gyümölcseikről ismeritek fel a fát, amelyik fa rossz gyümölcsöt terem, az rossz fa – vagyis nem csak a gyümölcsről beszél, hanem a rosszat termő alanyról is. Hiszen fel kell ismernünk, mert csak úgy tudunk óvakodni a rossz fától, nehogy rohadt gyümölcsöt szedjünk. Ha gonosz tettei alapján valakiről nem merem meghozni az ítéletemet, hogy ez egy rossz ember, akkor nem csak vétek az okosság erénye ellen, de kiteszem magam annak, hogy ez a rossz ember – mivel nem tartom magam távol tőle – testileg vagy lelkileg kárt okoz nekem.      Ez a figyelmeztetés százszorosan igaz a tévedéseket tanítókra. Jézus igenis megköveteli a hívektől, hogy használják józan ítélőképességüket, „ismerjék parancsait, tanítását”, elsősorban azért, hogy biztosan meg tudják különböztetni a jó pásztort a bérestől. Ettől függ ugyanis a lelkünk üdve: Ha az eretnekséget követő béres után futunk, és nem az igazságot tanító jó pásztort követjük, akkor mi is tévútra kerülünk. Ez a fajta vélemény-alkotás nem egyenlő azzal, hogy isteni bírót játszunk a másik ember felett, sőt. Miközben úgy döntök, hogy a jövőben elkerülöm az illetőt, nem szaladok egy eretnek után, egyben hálát adok Istennek, hogy nem kell ítélkezzek felette olyan értelemben, ahogy azt Jézus tiltotta. Annak megállapítását, hogy valaki eretnekséget tanít-e vagy sem, azaz eretnek-e vagy sem, meg kell hozzam. A „ne ítélkezz” isteni tiltása csak arra vonatkozik, hogy ehhez NE tegyem hozzá, hogy emiatt ez az ember el fog kárhozni! Ezeket a dolgokat jó lenne különválasztani, világosan megkülönböztetni egymástól, nem pedig folyton összekeverni! Az Egyház azt tanítja, hogy hitetleneket kerüljük el, mert megronthatnak bennünket. Az ilyen emberekkel szemben a szeretet és a „ne ítélkezz” parancsa azt diktálja, hogy őszintén kívánjuk számukra, hogy megtérjenek, de amíg ez meg nem történik, ne közösködjünk velük – lásd Szent János, a szeretet apostolának szavait. Hogy ezt betartsuk, ahhoz a valóban katolikusnak nincs szüksége nagy erőfeszítésre, sőt különös figyelmeztetésre sem, hiszen az igazságnak az is egyik jellemzője, hogy aki megtalálta, az nem szidalmaz senkit, nem bujtat fel senkit mások ellen, egyszóval a megtalált igazsággal, azaz Jézussal és az Ő Egyházával van elfoglalva, és nem a „háta mögötti dolgokkal”. A mások felbujtása, izgatása, lerohanása nem az igazságban levőkre jellemzők, ezeket ugyanis a rendetlen indulatok szülik, amik azokat töltik el, akik nem az igazságban vannak. Feltéve: 2014. augusztus 9. Kiegészítve: 2014. augusztus 10.