|
FIGYELEM! Ez a cikk még abban az időben került fel a honlapra, amikor még kezdő szedesvakantista voltam, és sok minden még nem volt ismert a számomra. Ebből következik, hogy sok mindent ma másképp írnék, például a zsinati "pápák" neveit, vagy Sanborn "püspökségét", de ez a cikk mondanivalójának lényegén nem változtat, ezért meghagyom az eredeti szöveget.
[Korunkra a pápai szék tartós üressége (sedes vacant), közelebbről az a kérdés, hogy Bergoglio tényleg pápa-e, még azokat a katolikusokat is foglalkoztatja, akik eddig ezzel a problémával, az egyház válságával nem törődtek. Azokat is, akiket nem rengettek meg az ú. n. II. Vatikáni Zsinat eretnek tanításai, VI. Pál új miséje, új szentségei, II. János Pál Korán-csókja és hasonló elképesztő tettei és szavai, XVI. Benedek lemondása stb. stb. Ezekután nagyonis elképzelhető, hogy az Úristen pont azért engedte meg, hogy egyre szembetűnőbb borzalmak történjenek a zsinati egyházban, azért engedte meg, hogy végül odáig fajuljon a helyzet, hogy egy eretnek, sőt hitehagyott ember – „önként bohócruhát húzó, és a katolikus tanítást folyamatosan tagadó, gúnyoló és gyalázó Bergoglió” – bitorolhassa Szent Péter apostol trónját, hogy mindazok, akikben a katolikus lelkületnek, a katolikus vallás-ismeretnek csak egyetlen szikrája még megvan, végre felismerjék, hogy az az egyház, melynek ilyen feje van, nem lehet az az „egy, szent, katolikus és apostoli Egyház”, amelyben való hitét egy katolikus a Credoban megvallja. Mára már egyetlen magát katolikusnak valló ember nem mondhatja, hogy őt nem érdekli ez az egész kérdés, hiszen az e kérdésre adott válasza határozza meg lelke üdvét.
1979 őszén Lefebvre érsek kibocsátott egy nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy nem fogja eltűrni az FSSPX-ben azokat, akik nem veszik be a szentmise kánonjába II. János Pál nevét. Lefebvre érsek számos papot elbocsátott Európában, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni, azaz nem ismerték el a zsinat utáni „pápákat” igazi pápáknak. 1980 tavaszán azzal a céllal érkezett Amerikába, hogy ott is kirúgja azokat a papjait, akik nem mondják bele a kánonba II. János Pál nevét. (Az érsek – többek között – 1979-ben három francia, 1983-ban kilenc amerikai és 1986-ban hat olasz papját tette utcára ezen ok miatt.)
Egy vélemény nem más, mint egy elképzelés vagy tétel, amiről valaki azt gondolja, hogy az valószínűleg igaz. De ugyanakkor azt sem zárja ki, hogy az ellenkezője is igaz lehet. Ez az álláspont egy bizonyos nézet felé hajlik és elutasítja ennek a nézetnek az ellenkezőjét, azonban nem teljesen, hiszen nem fogadja el még a saját véleményét sem, mint biztosan helyeset, és nem veti el a vele ellenkezőt sem, mint biztosan hamisat. II. Mi egy teológiai „vélemény”?
A teológiai vélemény egy olyan tétel, amelyet valaki teológiai kérdésnek (vagyis teológiai problémának, ügynek) tart, fenntartva, hogy annak ellenkezője is igaz lehet. Ez nem olyan valami, amit az Egyház definiált, vagy amiről határozott tanítása van. Olyan dologra vonatkozik, amely „szabad vita és kutatás tárgyát” képezi, vagyis, amely esetében nincs az Egyháznak állásfoglalása azzal kapcsolatban, hogy az egyik vagy a másik álláspontot kell-e elhiggyük. A probléma onnan ered, hogy a latin „sententia” kifejezést gyakran „véleményként” fordítják. Holott a teológiai következtetések teljesen bizonyosak, és ugyan a latin nyelv „sententiának” hívja ezeket is, de ezek mégsem a mai nyelvhasználat értelmében vett puszta „vélemények”. Például az teológiailag biztos következtetés, hogy Isten minden embernek elegendő kegyelmet ad az üdvösséghez. Ez a tény nincs közvetlenül kinyilatkoztatva, sem pedig az Egyház által deklarálva, de az összes teológus teljesen biztosnak tartja. Ezért nem lehet „teológiai véleménynek” nevezni. [A minap a Schütz-féle dogmatika alapján feltett cikkben a Sanborn püspök által említett „teológiai következtetés”, amit ő latinul sententia theologica-nak mond, a „conclusiones theologicae” nevet viseli, ahol ez áll: „A logika törvényei szerint vezetett következtetések, melyeknek egyik előtétele kinyilatkoztatott, a másik ész-igazság. Mivel a teológiai következtetések egyik gyökerükkel a kinyilatkoztatás talajába nyúlnak, és a kinyilatkoztató Isten az ő kijelentéseinek következményeit is mind átlátja és vállalja, ezek gyökerükben, csirájukban (virtualiter) ki vannak nyilatkoztatva. Ez a hittudomány igazi területe: a kinyilatkoztatott igazságokból mint előtételekből következtetéseket vonni, melyek közül sokat aztán az Egyház hivés végett is előterjesztett; pl. Krisztus emberként is Istennek természet és nem fogadottság szerinti fia.”] Tehát téves következtetés azt állítani, hogy ha valamely tant az Egyház külön nem definiált vagy nem tanított, azért azt a „teológiai vélemény” kategóriába szabad helyezni.
A teológia tudomány, és más tudományokhoz hasonlóan következtetéseit magasabb elvekből vonja le. A teológia a következtetéseit az Isten által kinyilatkozatott igazságokból vonja le, ahogy azok a Szentírásban és a szenthagyományban megtalálhatók, és ahogy azokat a katolikus Egyház a híveknek hinni előír. Vannak igazságok, melyeket ugyan Isten nem nyilatkoztatott ki egyértelműen, de amelyek biztosan és ésszerűen az Isten által kinyilatkoztatott igazságokból származnak. A probléma tehát onnan adódik, hogy sokan a zsinat utáni „pápák” valódiságának az eldöntését a „teológiai vélemény” kategóriájába sorolják. Azzal érvelnek, hogy „mivel az Egyház nem jelentette ki róluk, hogy ők »nem pápák«, jogos mindenkinek úgy vélekedni, ahogy neki tetszik: például az egyik hívő úgy véli, hogy Bergoglio pápa, a másik hívő meg úgy, hogy nem pápa, és e vélemények közül egyik sem ellenkezik a hittel.” Ez az állítás azonban téves. Az első tévedés az, hogy a római pontifex identitását, nevezetesen, hogy a zsinati pápák Krisztus helytartói-e vagy sem, a „teológiai vélemény” kategóriába sorolja. A második tévedés, hogy lefokozza a római pápa identitásának kérdését egy egyszerű teológiai véleménnyé, mintha ez a teológusok közötti sima vita tárgyát képezhetné, úgy, mint annak eldöntése, hogy hány angyal fér el egy gombostűfejen? A harmadik tévedés az, hogy összekeveri a „teológiai következtetést” a „teológiai véleménnyel”. A negyedik tévedés, hogy bárkinek szabadságában áll, hogy a zsinatutáni pápákat legitimeknek tartsa vagy sem azon egyetlen okból, hogy az Egyház még nem mondott erről semmit. Az ötödik tévedés az, hogy egyik álláspont sem ellenkezik a hittel. A továbbiakban részletesen megvizsgálom mind az öt tévedést:
1. tévedés: A „véleményizmus” a római pápák identitásának kérdését, nevezetesen, hogy a zsinatutáni pápák Krisztus helytartói-e vagy sem, a „teológiai vélemény” kategóriába sorolja.
Már maga a „vélemény” kifejezés arra utal, hogy nem biztos, hogy Bergoglio pápa vagy sem. Lehetetlen azonban úgy vélekedni, hogy egy katolikus számára a bizonyosság ebben a kérdésben hiányozhat. [Pontosan ez a legmegdöbbentőbb a volt FSSPX-es papok tanácsaiban: Az ú. n. FSSPX-ellenálláshoz tartozó papok azt tanácsolják a híveknek, hogy ne foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, amikor valójában ezen áll vagy bukik az üdvösségük!] Tehát, ha valakinek az a véleménye, hogy Bergoglio az először felhozott okok miatt pápa, akkor hogyan állíthatja egyúttal azt is, hogy az is legitim vélemény, amelyik azt mondja, hogy ő nem pápa? Ha valaki a másodikként felsorolt indokok alapján úgy vélekedik, hogy Bergoglio nem pápa, hogyan mondhatja egyúttal, hogy az is legitim vélemény, amelyik azt mondja, hogy pápa? Hol van ezekben az érvekben az attól való félelem, hogy a másik oldal álláspontja is igaz lehet? A tradicionalista mozgalom egyedüli teológiai támasztéka és erkölcsi igazolása az, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és annak reformjai tévesek és rosszak, sőt a katolicizmus lényeges eltorzulásai. Miért alapítunk apostolátust a zsinati „pápák” és a helyi NOM-s püspökök ellenében, ha nem azért, mert az ú. n. II. Vatikáni Zsinat tanai, rítusai és fegyelmi előírásai ellentétben állnak a hittel és az erkölccsel? Ha nem állnak ellentétben a hittel és az erkölccsel, akkor minek a tradicionalista mozgalom? Akkor miért csináljuk ezt? Milyen mentségünk lenne erre különben Isten előtt? Ha azonban bizonyos, hogy a zsinat határozatai és reformjai ellentétesek a hittel és az erkölccsel, akkor az is bizonyos, hogy azokat nem az Egyház hirdette ki. Ha viszont bizonyos, hogy nem az Egyház hirdette ki őket, akkor az is bizonyos, hogy akik kihirdették, azok nem Krisztus Egyházát, az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat képviselik. És akkor az is biztos, hogy a zsinati pápák nem pápák. Az a következtetés, hogy a zsinati „pápák” valóban pápák, szükségszerűen ezeket a következményeket vonja maga után: A tanok, a fegyelem és a rítusok, amelyeket ők egyetemesen előírtak, valóban katolikusok és nem bűnösek. Ha Bergoglio tényleg pápa, akkor – az Egyház tévedhetetlensége és romolhatatlansága miatt – a vallás, amit ő képvisel és terjeszt, maga a katolikus vallás. Ezért a katolikus hívő teljesen jó lelkiismerettel gyakorolhatja ezt, sőt ezt kell tennie.
Másrészről azonban az a következtetés, hogy az ú. n. II. Vatikáni Egyház tanai, fegyelmi előírásai és rítusai tévesek és rosszak, és ellentétesek a hittel, a vallással és a jó erkölcsökkel, ezeket a szükségszerű következményeket vonja maga után: Az a személy vagy azok a személyek, akik ezeket előírták, nem rendelkeznek Krisztus felhatalmazásával. Az Egyház tévedhetetlensége és sérthetetlensége, amely Krisztus segítségének ünnepélyes ígéretéből származik, nem engedheti meg, hogy ilyen dolog megtörténjen. Így azoknak, akik ezeket a következtetéseket vonják le az ú. n. II. Vatikáni Zsinatról, arra is következtetniük kell, hogy a zsinati „pápák” nem igazi pápák.
Az FSSPX vétkes az első következtetésben, vagyis abban, hogy legitimnek fogadja el a zsinati pápákat, miközben elutasítja ezek vallását, rendelkezéseit. Az általuk legitimnek mondott pápák ellenében világméretű párhuzamos egyházi szervezetet hoztak létre, amelybe megpróbálják e pápák és az ő hierarchiájuktól a lelkeket átcsábítani. Aki úgy döntött, hogy ellenáll az ú. n. II. Vatikáni Zsinatnak és reformjainak, az egyúttal nem mondhatja azt, hogy legitim vélemény a zsinati „pápákat” pápáknak tartani. Ezt mondani ugyanis értelemszerűen annak beismerése, hogy nem biztos benne, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és annak reformjai valóban ellentétesek a hittel és az erkölccsel. A „véleményizmus” követőjének lenni a zsinati „pápákat” illetően pedig azt jelenti, hogy az illető bizonytalan az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal való ellenállás alapvető okaiban. Ugyanis, ha az lehetséges, hogy Bergoglio pápa, akkor az is lehetséges, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat, az új mise, az új szentségek, az új kánonjog és az ökumenizmus is katolikusak. Ha lehetséges, hogy Bergoglio pápa, akkor az is lehetséges, hogy egyáltalán nincs igazunk abban, amit az ú. n. II. Vatikáni Zsinatról tartunk [ami egy katolikus számára elképzelhetetlen feltételezés]. 2. tévedés: A „véleményizmus” egyszerű teológiai véleménnyé fokozza le a római pápa identitásának kérdését, mintha ez egy teológusok közötti sima vita tárgyát képezhetné, úgy, mint annak eldöntése, hogy hány angyal fér el egy gombostűfejen?
Ez azt jelentené, mintha nem lenne dogmatikus vagy morális kihatása annak, hogy a római pápa legitim pápa-e vagy sem.
A „véleményizmus” hívei nagyszerűen értenek hozzá, hogy azzal érveljenek, hogy a zsinati pápák legitimitásának kérdése nem kellene megosztania az ú. n. tradicionalisták sorait [minden volt, ú. n. „ellenálló” FSSPX-es pap így érvel]. Ezek úgy gondolják, hogy minden tradicionalistának ki kéne jönnie egymással, mindegy, hogy mit gondolnak a kérdésről. 3. tévedés: A „véleményizmus” összekeveri a „teológiai következtetést” a „teológiai véleménnyel”.
Még egyszer: a teológiai „következtetés” teljesen bizonyos, és olykor egészen hozzákapcsolódik a hitigazságokhoz, olyannyira, hogy aki tagadja őket, az magát a hitet is tagadja. A teológiai „vélemény” azonban egy nézet csupán, amelynek hibái és elégtelen bizonyítékai vannak, így a véleményalkotó nem lenne meglepve, ha rájönne, hogy véleményének az ellenkezője az igaz. 4. tévedés: Bárkinek szabadságában áll, hogy a zsinatutáni pápákat legitimeknek tartsa vagy sem azon egyetlen okból, hogy az Egyház nem mondott erről semmit.
A zsinati „pápák” pápáságának vagy nem-pápaságának okai elsődlegesen teológiaiak, és nem pusztán jogi jellegűek. Más szavakkal élve, ha a zsinati „pápák” nem pápák, akkor ez nem azért van így, mert az Egyház kinyilvánította róluk, hogy nem pápák. Inkább az ellenkezője igaz: az Egyház azért nyilvánítaná ki, hogy ők nem pápák, mert igazán és valóban nem pápák. Az Egyház nyilatkozata ebben az ügyben csupán megadná egy már létező ténynek a jogi bizonyosságát. De az Egyház sosem nyilváníthatna ki semmit jogilag biztosnak, hacsak akkor nem, ha az valóban és igazán biztos. 5. tévedés: Egyik álláspont sem ellenkezik a hittel.
Ez nem igaz. Sérti a hitet azt állítani, hogy valaki pápa, Krisztus földi Helytartója, és ugyanakkor ellenszegülve neki egy világméretű apostolátust vezetni [ezt teszik az elismerni és ellenállni elv képviselői, elsősorban Lefebvre érsek és követői]. Ellenkezik a hittel azt állítani, hogy a tan, a fegyelem, és a liturgikus rítusok, amelyeket egy legitim római pápa hirdetett ki, tévesek, eretnekek, hamisak, rosszak és/vagy bűnösek. Sérti a hitet, ha az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előírásaival, annak reformjaival és az egész világon elterjedt hitével azonosítjuk a római katolikus Egyházat, illetve a katolikus vallást.
Ellenvetés: Mi van, ha valaki bizonytalan Bergoglio pápa-létével kapcsolatban? Először is, tudni kell, hogy ez a kétség csak a fejünkben létezhet, a valós világban nem. A valóságban Bergoglio vagy tényleg pápa, vagy tényleg nem az [olyan nincs, hogy talán pápa]. Ezek után az a kérdés, hogy erkölcsileg megengedhető-e ebben a kérdésben bizonytalannak maradnunk?
Nem. Ahogy már fönt elmagyaráztam, a római pápa identitása alapvetően a római katolikus Egyház identitását képezi, ez egységének az alapja. Mivel kötelesek vagyunk az igaz hitet gyakorolni és az igaz Egyházhoz tartozni, és nem maradhatunk közömbösek ebben a kérdésben, ezért kötelesek vagyunk feloldani kétségeinket a római pápa identitása felől. Kétségben maradni ezt illetően nem más, mint kétségben maradni az Egyház identitása felől. Továbbá kötelesek vagyunk bűn terhe mellett engedelmeskedni a legitim pápának. Ennek következtében nem lehetünk kétségben egy pápa legitimitását illetően.
Megítélésem szerint a „véleményizmus” a római pápa [és ezzel együtt az üdvösségünk] iránt való közömbösségen [és a katolikus vallás nem-ismeretén] alapul. Feltéve: 2014. augusztus 11.
|
vissza