|
1. Mi lenne Anyaszentegyházunk, a katolikus Egyház Szent Domonkos rendje, a prédikáló barátok, azaz a domonkosok nélkül? Így aztán csak természetes, hogy „tradi-földön”, ahol évtizedek óta egyházat játszanak, szintén nem hiányozhat egy kolostor az ilyen barátokkal, ami persze e „tradi-mozgalom” jellegzetessége folytán nem Domonkos rendjének talajából, hanem az építőkocka-elv szerint építési utasítás alapján lett szabadon felépítve. E megalakulást követően a konventben élő „Úr kutyái” [a domonkos rend népies neve latin nevük és címerük alapján] úgy gondolják, hogy nevükhöz illően rendszeres időközökben tudományos értekezéseket kell kiadniuk, hogy a „tradi-mozgalomban” érvényes ideológiákat teológiailag alátámasszák. Például már sok évvel ezelőtt készségesen szállították a tradi-körökben tőlük elvárt bizonyítékot arra, hogy a zsinati egyház megújított szentelései alapján végzett püspök-szentelések kétséget kizáróan érvényesek. [Lásd a honlap következő tanulmányait erről a témáról: 1) Új püspökök, üres tabernákulumok; 2) DIE FRAGE NACH DER GÜLTIGKEIT DER PRIESTERUND BISCHOFSWEIHEN NACH DEM RITUS VON PAUL VI..] 2006-ban azt is sikerült szerencsésen „bebizonyítaniuk”, hogy a zsinati egyház és a katolikus Egyház ugyan két különböző egyház, de e két különböző egyháznak mégis ugyanaz a feje. [Weinzierl atya erről a Siamische Kirche című cikkében írt.] Mindezen igyekezetük ellenére az utóbbi időben szembekerültek a tradi-mainstream-mel, azaz Fellay püspök és csapatának az irányvonalával, és ezt követően inkább a tradi-föld azon sarkában foglaltak helyet, melyet „ellenállásnak” neveznek, hogy mostantól e csoportosulás ideológiáját szolgálják tudományukkal. [Aki eddig nem jött volna rá: E gunyoros hangú leírásban Weinzierl (vagy Zaby atya) az Avrille-i domonkosokról beszél, akiknél nyáron megalakult az FSSPX-ellenállás közössége, „Marcel Lefebvre Papi Egyesülés” címen – lásd a Szerkesztői üzenetek 2014. július 17-i bejegyzését.] 2. Ugyancsak ezek a tradi-domonkosok voltak azok, akik sajtókiadványuk, a „Sel de la terre” (A föld sója) 79. számában, 2011/12 telén kiadták a „Kis katekizmus a szedesvakantizmushoz” című művük második (az első a 36. számban jelent meg), javított kiadását. Bár a katekizmus kifejezés itt is nyilván csak úgy értendő, hogy az értekezés kérdés-felelet formában történik, mi mégis mindig kissé kellemetlenül érezzük magunkat, ha bármely témában a tradi-körökben egy „katekizmus” jelenik meg, hiszen egy katekizmusnak mindig kötelező tartozéka az imprimatúra, azaz az egyházi beleegyezés, hiszen a szó igazi értelmében egy katekizmus az Egyház hivatalos tanításának kifejtésére szolgál, nem pedig privát nézetek bemutatására és terjesztésére. A második kiadás, ahogy erről a domonkos urak biztosítanak bennünket, az elsőhöz képest jelentősen revideálva és javítva lett, mert szerzőik figyelembe vették azokat a vitákat és kifogásokat, melyeket éppen az első kiadás váltott ki. A bevezetésben, mely a „Scylla és Charybdis” címet viseli, utalva a Messinai tengerszorosban fekvő két veszélyes szirtre, ennek mintájára azt a két szellemi szirtet vizsgálják át, melyek között szintén nagyon ügyesen kell átnavigálni, ha valaki nem akar szellemi/lelki értelemben zátonyra futni. A mostani egyházi válságban két tévtant kell kikerülni – vonják le a következtetést: „A modernizmust (ami által lassan elvesztjük a hitünket) és a szedesvakantizmust (mely szakadásba vezet).” Hogy valaki katolikus maradhasson, annak e kettő között középen kell maradnia. [Ezzel valójában csak hűen megismétlik szent bálványuk, Lefebvre érsek elképzelését, amit például az amerikai papjainak kirúgása után a megmaradt szeminaristáinak tartott előadásában magyarázott el 1983. május 20-án: Ennek az előadásnak szövege német nyelven itt olvasható: a http://poschenker.wordpress.com/ honlapon 2014. április 19-én megjelent „Erzbischof Marcel Lefebvre und die sedisvakantistische Krise von 1983” című cikkben.] Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Már korábbi írásunkban (Monster Church) megállapítottuk, milyen furcsa az az elképzelés, mely a modernizmust és a szedesvakantizmust, két egyformán kerülendő szélsőségként fogja fel. Hiszen a modernizmus „köztudottan egy, az Egyház által elítélt tévtan (Szent X. Pius szavai szerint: „minden eretnekség gyűjtőmedencéje”), míg az ú. n. szedesvakantizmus (tehát az az idő, amelyben Péter széke nincs elfoglalva) egyfelől egy egészen egyszerű tényt ír le, másfelől az Egyház által biztos tanként kihirdetett tanítása, mely bizonyos esetekre vonatkozik”. „A szedesvakantizmus 1) egy állapot, mely akkor következik be, ha egy pápa meghal, és 2) egy egészen biztos, évszázadokon keresztül még az egyházjogba is felvett tanítás, amit Bellarmin Szent Róbert következőképpen foglalt össze tömören: »Egy notórius eretnek pápa automatikusan megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, ugyanúgy, ahogy automatikusan megszűnik keresztény és az Egyház Testének tagja lenni. Ezen okokból az Egyház elítélheti és megbüntetheti őt. Tegyük hozzá, hogy az Egyház helyzete nagyon szerencsétlen lenne, ha arra kényszerülne, hogy egy farkast ismerjen el pásztoraként, aki nyíltan ellene fordul.«” Akkor is, ha a tradi-földről származó Úr kutyái úgy vélik, hogy – Szent Róberttel és szinte minden más komoly teológussal szemben – meg tudják mutatni (lásd lejjebb), hogy a teológusok általánosabb véleménye mégis inkább az, hogy egy eretnek pápa sem veszti el a hivatalát, legalább emberileg kellene annyira tisztességesnek lenniük, hogy belássák, hogy a teológusok sokasága – köztük nem kisebb egyháztanító, mint a most idézett Bellarmin Szent Róbert – által biztosnak kijelentett tanítás nem lehet veszélyes „tévtan”, ráadásul nem állítható ugyanarra a síkra, mint amelyen az egész hitet gyökerében elpusztító modernizmus áll. Egész tanulmányuk nem hoz egyetlen egy utalást vagy támpontot sem arra, hogy a szedesvakantizmus csak egy, az övékétől eltérő, de megengedett vélemény, hanem már „katekizmusuk” legelején egyszerűen súlyos tévtannak nevezik. Egy ilyen, tökéletesen megokolatlan előítélet és elítélés mindenesetre tudományosan több mint kérdéses – hogy csak a legenyhébb kifejezést használjuk –, és jellemző fényt vet a tradi-körök szokásos eljárására [amit Lefebvre érsektől tanultak és vettek át]. Teológiai érvek helyett közhelyekkel operálnak, melyeket eleve pozitív vagy negatív ízzel töltenek meg. Most a szedesvakantizmus a szólamuk, amit azonnal szakadársággal és tévtannal tesznek egyenlővé.
4. Miután ily módon rögtön az elején világosan megmutatták, hogy állítólagos tanulmányuknak mi a célja, nevezetesen, hogy egy polemikus közhelyet áltudományosan megokoljanak, a tekintélyi érve – miként is lehetne másképp –, Marcel Lefebvre érsek érvére hivatkoznak. Az ő pozíciója az övéké is, mondják a domonkos urak, majd röviden összefoglalják ezt oly módon, hogy néhány kijelentést idéznek, melyet Lefebvre érsek a szedesvakantizmussal kapcsolatban tett:
Bár Lefebvre érsek a szedesvakantista-tézist alapvetően megengedettnek, és bizonyos értelemben valószínűnek jelentette ki, mégis ezzel határozottan ellenkező pozíciót vett fel: „De nem gondolom, hogy ez az a megoldás, amit nekünk felvennünk és követnünk kell. Ebben a pillanatban én személy szerint azt gondolom, hogy hiba lenne ezt a tézist követni.” (1977. március 18.) Eddig mi nem tudtuk, hogy a bölcsesség és az okosság arra szolgálnak, hogy a teológiai elvekkel szemben cselekedjen valaki. Sokkal inkább azt gondoltuk, hogy ezek azért vannak, hogy ezeket az elveket mélyebben megértsük és jobban alkalmazhassuk. De most meg kell alaposan vizsgálnunk, mit is mond itt pontosan Lefebvre érsek. Ha őexcellenciáját helyesen értjük, akkor ő ugyan beismeri, hogy pozíciója teológiailag nem tartható, de más, nem-teológiai, sőt a teológiai elvekkel egyenesen ellentmondó „praktikus” okokból azonban mégis úgy véli, hogy ezt kell elfoglalnia és fenntartania. Az ő okai tehát általa bevallottan nem a teológia, nem a hit okai! Hogy akkor milyen okok, arról csak spekulálhatunk. De mivel ő mondja, hogy ezek a „praktikusságból” származnak és nem a „teóriából”, okai csakis a politika és a diplomácia területéről jöhetnek. Lefebvre érsek szavait értelmezve, tehát meglehet, hogy „az okosság” és a „bölcsesség” olykor azt követeli tőlünk, hogy politikai-taktikai vagy diplomáciai okokból ne csupán a saját jobb belátásunk ellenére, de még a teológiai elvek, vagyis a hit ellenére is cselekedjünk? Vagyis lehetséges, hogy a gyakorlat előbbre való, mint a teológia, a gyakorlatias cselekvés előbbre való, mint a hit? Ezek igencsak meglepő nézetek egy hithű katolikus püspöktől! Nem kevésbé tartjuk azt sem meglepőnek, hogy Lefebvre érsek a maga által bevallott saját kételyei és bizonytalansága ellenére ezt a „praktikus” pozíciót a Pius Közösség számára dogmává emelte, és minden egyes tagját ennek elfogadására kötelezte a közösségből való kizárás büntetésével való fenyegetés mellett. Valóban, szemrebbenés nélkül tett az utcára egy fillér nélkül egyik napról a másikra még harcostársait és érdemes papokat is, akiket ettől kezdve nem szűnt meg mint „szedesvakantistákat” rossz hírbe hozni, pusztán azért, mert azok nem osztották az ő véleményét egy olyan kérdésben, amiről ő maga vallotta be, hogy nem biztos, hogy neki van igaza, vagyis, hogy nem biztos benne, hogy helyes-e az, amit ő tesz. Hogy egy ilyen viselkedés erkölcsileg elfogadható-e, vagy pláne összeegyeztetető-e egy nagy rendalapító és egyházmegújító szentségével, inkább ne firtassuk. Mindenesetre az érseknek ez a döntése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a „szedesvakantistáknak” (legalábbis a föld ezen térfelén) mindmáig messzemenően figyelemre nem méltatott, ha nem egyenesen megvetett, sarokba szorított lét jut osztályrészül.
Az Úr kutyái tovább idézik az érseket: „Ameddig nincs meg a bizonyítékom arra, hogy a pápa nem pápa, nos, addig abból indulok ki, hogy ő az, hogy ő a pápa. Nem mondom azt, hogy nem lehetnek olyan érvek, amik egyesekben bizonyos esetekben kételyeket ébreszthetnek. De be kell bizonyítani, hogy ezek nem csak kételyek, hogy érvényes kételyek. Ha az érv kétes értékű, nekünk nincs jogunk belőle messzemenő konzekvenciákat levonni.” (1979. január 16.)
„A Papi Közösség nem fogadja el ezt a megoldást, hanem úgy gondolja, az egyháztörténelemre és a teológusok tanítására alapozva, hogy a pápa az egyház romlását elősegítheti azáltal, hogy rossz munkatársakat választ, és hagyja, hogy ezek működjenek, olyan dekrétumokat ír alá, melyek nem tévedhetetlenek, olykor a saját beleegyezésével is, amik az egyházban jelentős károkat okoznak. Nincs semmi veszélyesebb az egyház számára, mint a liberális pápák, akik állandó ellentmondásban élnek.” (1982. szeptember 13.)
A domonkosok tovább idézik Lefebvre érseket: „A gyakorlatban ennek nincs befolyása praktikus viselkedésünkre, mert mi szilárdan és bátran mindent visszautasítunk, ami a hit ellen van, anélkül, hogy tudnánk, honnan jön, anélkül, hogy tudnánk, ki a hibás ebben.” (1978. október 5.) – Eggyel többször tehát megtudjuk, hogy a praxis előrébbvaló, mint a teológia, és ezért megokolja a pusztán „praktikus” megoldást, ami az FSSPX ideológiája lett: „Recognize and Resist – ismerd el és állj neki ellen”. Vagyis elvileg elismerjük a pápát, de a gyakorlatban nem törődünk vele, és végülis a praxis a fontosabb. Ezt „gyakorlati szedesvakantizmusnak” is nevezhetnénk, ahogy praktikus ateizmust is ismerünk. Ezzel lett a Pius Közösségben [a hivatalosban is, meg az „ellenállóban” is] az egészen máig gyakorolt, tökéletesen teológiamentes és ezzel jogilag is teljesen szabad viselkedésmód megalapozva. „Nézze, mi azt teszünk, amit akarunk, és ez így jó”, ahogy ezt egyik jogtudósuk, talán freudi elszólásban, kifejezte. 5. A „tekintélyelvű érv” után következik a kidolgozás, a tulajdonképpeni „katekizmus” a maga „kérdéseivel és válaszaival”. Először azt állapítják meg a szerzők, hogy mi is valójában a „szedesvakantizmus”, nevezetesen „azok véleménye, akik úgy gondolják, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni pápák nem valódi pápák”, amiből az következik, hogy „Péter széke nincs betöltve”. Ezt a véleményt az a „súlyos válság okozta, amit az egyház az utolsó zsinat óta átél”, és ennek fő oka a római pápák romlásában keresendő, akik „nagyon súlyos tévtanokat”, mint az ökumenizmus, a vallásszabadság, a kollegialitás stb. tanítottak, vagy terjeszteni megengedtek. A „szedesvakantisták” úgy vélik, hogy igazi pápák nem lehetnek felelősek ilyen válságért, és ezért ezek nem „igazi pápák”.
Annak bemutatására, hogy ez a válság miből áll, a domonkos urak Abbé Gleize, Pius-teológus véleményét hívják segítségül, aki már többször feltűnt figyelemreméltó nézeteivel. Az abbé 2008-ban a „Vu de Haut”-ban a válságot abban állapítja meg, hogy olyan sajtóorgánumokban, mint például az Osservatore Romano, folyton a vallásszabadság, az állami szekularizmus és az ökumenizmus elveit ismétlik, melyek „a II. Vatikáni Zsinat előtti pápai Tanítóhivatal szakadatlan és egybehangzó tanításával formális ellentétben” állnak. Bár a korábbi időkben is akadtak olyan pápák, aki tulajdonképpeni feladatukhoz rosszul álltak hozzá, sőt olykor még az Egyház egységét és hitét is veszélyeztették, de ennek mindig erkölcsi okai voltak, írja az abbé.
Bravó, Abbé Gleize! Csak kívánni lehet, hogy ez a felismerés lassan az FSSPX-en belül és kívül levő paptársai köreiben is elterjed végre, hogy ne kelljen újra és újra mindig ugyanazt a régi, ostoba és még az Egyház ellenségeitől is régesrég feladott, végtelenül unalmas dőreségekkel találkozni, melyeket folyton újra felmelegítenek, és melyek a szegény, oly csúnyán megviselt és befeketített pápákat sírjaikban nem hagyják nyugodni, mert folyton forogniuk kell, mint egy fiatal kakasnak a nyárson. Feltéve: 2014. augusztus 30.
6. De nem, ezután a „katekizmusban” az következik, hogy [ezek a csúnya] szedesvakantisták legalább hat különböző ágra oszlanak összesen mintegy 600 választási lehetőséggel. Egyedül abban egységesek, hogy „nem imádkoznak nyilvánosan a pápáért” – ez a szentmise kánonjában a mindenkori pápa megemlítésének pius-közösségi „rejtjeles kifejezése”. [Ahogy ezt F. atya is nevezte. Szinte hihetetlen és számomra a legmegdöbbentőbb, hogy az általam ismert – elég sok – Piuszos-pap, akik egyébként teljesen különböző egyéniségek, különböző képességűek, ebben a üdvüket meghatározó súlyos kérdésben szóról szóra ugyanazt mondják, mintha a legsötétebb sztálini időkben verték volna beléjük a kötelező szólamokat.] Az első teológiai érvre, miszerint egy eretnek nem lehet pápa, a mi írástudóink azt válaszolják, hogy nem olyan egyszerű bebizonyítani, hogy a VI. Pál óta uralkodó pápák – és különösen II. János Pál – azon számtalan eretnekségnél, melyeket elkövettek, tudatában voltak-e annak, hogy ezekkel az Egyház dogmáit utasítják vissza. Amíg ez nincs biztosan bebizonyítva, okosabb az ítélettel várni. „Ez volt Lefebvre érsek irányvonala is”, vélik ők, ami – ahogy fentebb láttunk – nem egészen igaz, hiszen az érsek meghozta ítéletét, csak ezt az ítéletet alapos kételyei ellenére hozta meg. És ez a „jobb belátása és alapos kételyei” ellenére meghozott ítélet úgy hangzott, hogy ezeket a férfiakat a katolikus Egyház pápáinak kell tekinteni, és ezt az összes szeminaristájával aláíratta, különben nem szentelte őket pappá.
Hogy nekünk miért kell a folytonosan elismételt „súlyos tévedéseknél”, melyek „a II. Vatikáni Zsinat előtti pápai Tanítóhivatal szakadatlan és egybehangzó tanításával formális ellentétben” állnak, abban visszatartani magunkat, hogy ezek nyilvános terjesztőit, akik „értelmük fundamentális sajátjaként” és „informált meggyőződésük beleegyezésével” állnak ezekhez a tévedésekhez, eretnekeknek nevezzük, nem igazán tudjuk felfogni. Hiszen hivatalos ítéletet vétkükről vagy a megérdemelt büntetésükről nem kell hoznunk, ami miatt az sem tartozik ránk, hogy vajon önhibájukon kívül tévednek-e, vagy szegények egyáltalán nem tudják, hogy megnyilatkozásaikkal „az Egyház dogmáit utasítják vissza” (ami persze ilyen magasan dekorált egyházi férfiaknál, és a teológia tanult doktorainál és professzorainál, amik ezek a pápák általában, igencsak furcsa lenne).
Ezek után „mi szükségünk van még tanúkra?” (Mt 26,65) Vagy talán ezek az elismert és részben szent katolikus teológusok a szörnyen veszélyes „tévedésnek”, a szedesvakantizmusnak a követői voltak? E logika szerint nehéz belátni, hogy például miért ne lehetne egy protestánst, egy mohamedánt vagy egy pogányt pápává választani, ha a személyes hit nem játszik szerepet a megválasztásban, a pápa-létben? Az ilyen elképzelések abszurditása kézenfekvő. Hogyan lehetne valaki, akinek magának nincs hite, pont a hit legfőbb tanítója? Hogyan lehetne valaki az Egyház feje, aki egyáltalán nem is tagja az Egyháznak? Ez ugyan jól illik domonkos írástudóink fentebb már említett téziséhez, miszerint ugyan igaz, hogy két egyház van a zsinat óta, de e kettőnek egy feje van, azaz ugyanaz a férfi egyszerre az Egyház és az anti-egyház feje [lásd Weinzierl atya cikkét: Siamische Kirche], de nem illik az Egyház tanításához és gyakorlatához, mely szerint a jurisdictio mindig a hitet szolgálja és a hitet követi. Adott esetben az Egyház pótolja egy eretnek hiányzó jurisdictioját a lelkek üdve érdekében (= kiegészítő jurisdictio). Így tud például egy eretnek vagy akár egy kiközösített pap is szükséghelyzetben egy haldoklónak érvényesen és megengedetten feloldozást adni. De az Egyház ilyenkor sem az eretneknek adja meg a korábban elvesztett jurisdictiot, ami lehetetlen, még átmenetileg is, hanem az aktushoz bizonyos értelemben hozzáteszi a hiányzó jurusdictiot, hogy ezáltal érvényessé tegye a szentséget [azaz nem az elkövetőnek adja vissza a jogát, hanem a fogadónak adja meg a szentség érvényességét].
7. A domonkos urak megjegyzései a második, a „kánoni” érvhez nem hoznak semmi jelentősen újat. Maguk a szedesvakantisták is beismerik már, írják, hogy IV. Pál „Cum ex Apostolatus” bullája elvesztette hatályát, és nem alkalmas a sedes vacans tézisének az alátámasztására – és ezt azzal a fontos „bizonyítékkal” merik kimondani, hogy egy szedesvakantista azt mondta egyszer, hogy a nevezett bullával csak a sedes vacans lehetőségét, de nem a tényét lehet bebizonyítani! – Nos, azt az óvodások is tudják, hogy egy faktumot nem közvetlenül a jogtételből lehet levezetni, hanem előbb be kell bizonyítani. Ha valahol a megengedett legnagyobb sebesség 50 km/h, akkor abból semmilyen módon nem következik, hogy egy autóvezető átlépte. Ezt csak egy radarméréssel lehet bebizonyítani! A domonkos írástudóink által felhozott érv, miszerint a szedesvakantisták számára a hiányzó, illetve érvénytelen püspökszentelés önmagában megalapozza a sedes vacans meglétét, elég ritkán felhozott mellékérv. A domonkos urak számára mégis arra szolgál, hogy megint egyszer lándzsát törjenek az új szentelések érvényessége mellett. Erről már részletesen beszéltünk korábban, úgy hogy most csak annyit fűzünk ehhez, hogy köztudott, hogy egy katolikus laikust – de nem eretneket! – is érvényesen pápává lehet választani, aki megválasztása után azonnal a legmagasabb joghatóságot birtokolja az Egyházban. Mindazonáltal kötelezve van arra, hogy a lehető leghamarabb püspökké szenteltesse magát, hiszen egy pápa nem csak a legfőbb tanítója és bírája, hanem a legfőbb papja is az Egyháznak és egyúttal Róma püspöke. II. Istvánt, aki 752-ben mindössze 4 napig volt pápa, és hirtelen jött halála miatt nem lehetett püspökké szentelni, a mai napig sokan nem tekintik pápának [amit onnan lehet észrevenni, hogy az utána István nevet viselő pápák „sorszámánál” egy sima és egy zárójeles szám áll].
8. Ezzel eljutottunk az „a posteriori” megokoláshoz. A „szedesvakantisták”, mondják szaktudósaink, abból a tényből, hogy a zsinat, aminek valójában tévedhetetlennek kellene lennie, tévtanokat hirdetett, mint például a vallásszabadság, magával hozza, hogy ettől a pillanattól kezdve VI. Pál megszűnt pápa lenni. Ha ez tényleg így lenne, teszik hozzá a domonkos urak, azt is ki kellene jelenteni, hogy ebben a pillanatban a katolikus Egyház megszűnt létezni, és ezáltal „a pokol kapui” mégis erőt vettek rajta. Ezért – vonják le a következtetést – egyszerűbb azt feltételezni, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem tartozik a tévedhetetlen tanítóhivatalhoz. Ezt egyébként tudós domonkosaink már kötelességtudóan „bebizonyították” egy korábbi tanulmányukban.
Ehhez a témához természetesen sokat kellene mondani, mint ahogy már a múltban is sokat mondtunk és még a jövőben is sokat fogunk mondani. Ezért elég szerencsétlen egy ilyen fontos dolgot egy „katekizmusban” néhány mondattal elintézni. Számunkra sem marad itt most más hátra, mint röviden válaszolni, ezért csupán egyetlen mondattal reagálunk: „Egy tekintély, aki tévtant tanít, tegye ezt jó vagy rossz szándékkal, egyáltalán nem tekintély többé.” (Dom Guéranger) Amikor az Istenember kereszthalála után a sírban feküdt, sokan azt gondolták, barátok és ellenségek, hogy vége van. De a harmadik napon feltámadt sírjából, és ez volt az Ő tökéletes győzelme a Sátán, a bűn és a halál fölött. Az Egyház is diadalmasan fel fog támadni Isten erejéből ezen legmélyebb megaláztatásából, és a pokol kapui nem fognak erőt venni rajta. Az Üdvözítő egyszer azt mondta Emmerich Boldog Katalinnak, hogy Ő az Egyházat még akkor is fényesen fel fogja tudni állítani, amikor már csak egyetlen egy katolikus maradt meg. Ameddig tehát az Egyház bármilyen csekély maradékból a benne levő isteni erő által ismét feltámasztható, addig az Egyház nem szűnt meg létezni, és a pokol kapui nem győzték le.
Ezt követően a domonkos urak az ú. n. „Cassiciacum tézis” bemutatására térnek rá, és mi csak csodálkozunk, hogy mi mindent pakoltak bele „kis katekizmusukba”, és hogy nem riadnak vissza attól, hogy a legbonyolultabb témákat néhány szimpla mondattal elintézzék. Mi a magunk részéről inkább nem bonyolódunk bele ebbe a problémakörbe, hanem inkább mindjárt a „katekizmus” következő pontjára, az „una cum” kérdésre térünk át. 9. A szedesvakantisták, tanítják a domonkosaink, vonakodnak a szentmise kánonjában a pápa nevét megemlíteni, tehát vonakodnak a szentmisét egy eretnekkel való közösségben („una cum”) bemutatni. Holott, így tudják és hirdetik a mi tudósaink, az „una cum” kifejezés a szentmisében egyáltalán nem azt jelenti, hogy a celebráló pap a pápa személyével és az ő téves ideáival van „közösségben”, hanem azt, hogy a pap az Egyházért „és érte”, azaz a pápáért akar imádkozni. Ezt egyfelől a misszálé rubrikáival támasztják alá, ami előírja, hogy egy megyéspüspök köteles saját magát megnevezni a kánonban, ami nem jelentheti azt, hogy magát mint saját magával közösségben levőt nevezi meg, és másfelől – egészen domonkos-szokás szerint – Aquinói Szent Tamással. Ő ugyanis Summájában (III q. 83 a. 4), ahol a szentmise imáit tárgyalja, az „una cum” kifejezést az „et pro” – és érte – kifejezéssel azonosítja. És Szent Tamás sem tiltaná meg, hogy a mise kánonjában egy eretnekért imádkozzanak, bár ennek nem lenne hatása, mondják a domonkosok.
Az „una cum”-ról is nagyon sok szó elhangzott már [lásd a honlapon: Az „una cum tuo Papa nostro” kérdése című cikket]. Ezért most csak annyit szögezünk le, hogy a szentmise kánonjában a vonatkozó helyen
A kánon ezt követő imájában, az „élőkről való megemlékezésben”
A domonkos urak által „bizonyítékként” előrángatott második részben Szent Tamás Summájából (III q. 79 a.7) egyáltalában nem arról van szó, hogy a kánonban lehet-e egy eretnekért imádkozni, hanem az Oltáriszentség hatásairól, és speciálisan arról a kérdésről, hogy a szentség azoknál is hat-e, akik nem járulnak szentáldozáshoz. A második ellenvetés, amit itt az Angyali Doktor felhoz, úgy szól, hogy nem lenne igazságos, ha olyasvalaki is részesülne az oltár szentségének a hatásából, aki nem tesz ezért semmit, még áldozáshoz sem járul. Tamás saját kérdésére adott válasza – és ez az, amire a mi domonkosaink hivatkoznak – így hangzik: „Ahogy Krisztus szenvedése ugyan mindenki számára a bűnök megbocsátására, és a kegyelem és a dicsőség elnyerésére szolgál, de csak azoknál hat, akik hit és szeretet által Krisztus szenvedésével össze vannak kötve, úgy ez az áldozat (az oltár áldozata), mely Urunk szenvedésének az emlékezete, csak azoknál fejt ki hatást, akik ezzel a szentséggel hit és szeretet által össze vannak kötve. Ahogy Szent Ágoston mondja: Ki áldozza Krisztus testét másokért, mint azokért, akik Krisztus tagjai? Ezért nem imádkoznak a szentmise kánonjában azokért, akik az Egyházon kívül vannak. Azoknak azonban [vagyis Krisztus tagjainak] nagyobb vagy kisebb mértékben használ, jámborságuk mértéke szerint.”
Már régóta tudtuk, hogy a Pius Közösség nagyszerű teológusai milyen nehezen boldogulnak Szent Tamással, és hogy szinte mindig félreértik, illetve visszaélnek vele, hogy saját céljaikra kihasználhassák, és azt olvashassanak bele, amire nekik éppen szükségük van. De hogy a nagytudású domonkosok sem teszik ezt másképp, azt eddig nem tudtuk. Mindenesetre esetünkben Szent Tamást úgy interpretálják, hogy a legrosszabb, ami történhet, ha „una cum” egy eretnekkel imádkozik valaki – ami szerintük megengedett – csak annyi, hogy az ima hatástalan marad (az eretnek) számára.
Ezek alapján úgy látszik, mégsem annyira jelentéktelen a kánonban az említett hely, mert ettől függ, hogy a mise nem csak érvényesen, de hatásosan is van-e bemutatva vagy sem. Nem csak „a pápáért mondott ima” hatása kérdéses, hangsúlyozzuk újra, hanem az egész szentmiséé! Aki a szentmisét „una cum” – vagy „et pro”, ez ugyanaz – „Papa nostro Francisco” celebrálja, az Bergoglioval és az ő zsinati egyházával helyezi magát közösségbe. Ha abból indulunk ki, hogy a zsinati egyház nem Krisztus igazi Egyháza, nem a katolikus Egyház, hanem egy szakadár, egy eretnek „egyház”, akkor itt nagy problémába ütközünk. Akkor azok a misék, melyekben „a mi pápánk, Ferencért imádkoznak”, egyáltalán nem hatásos misék, egyáltalán nem katolikus misék, tehát nem igazi áldozatok! Ez nem csekélység! Nem-katolikus misén nekünk, katolikusoknak nem szabad részt vennünk, ha nem akarunk súlyos bűnt és a megbotránkoztatás vétségét elkövetni. A domonkos urak véleménye ilyen szemszögből nézve, enyhén szólva, legalábbis a tényállás súlyos elbagatellizálása.
10. Egy „lezáró elmélkedésben” az Úr kutyái ilyeténképpen vélik az egész vitát összefoglalni tudni: „Nem ildomos egy teológiai vélemény nevében kijelenteni, hogy a pápa nem pápa (hogy materiell vagy formell).” Ez már sokkal bátortalanabbul hangzik, mint a kezdeti nagyhangú vélemények arról a borzasztó tévedésről, melytől ugyanúgy menekülni kell, mint a modernizmustól. A szerzők ezután úgy vélik, hogy ezzel kapcsolatban még egy érdekes párhuzamot is levonhatnak. Egy bizonyos P. Hurtaud-nak a „Revue Thomiste” újságban megjelent cikke szerint Savanarola meg volt róla győződve, hogy VI. Sándor simóniával került a pápai trónra, és ezért nem is volt pápa. De mivel egy simóniás választás érvénytelensége „csak egy teológiai vélemény” volt, Savanarola egy zsinat összehívását követelte, ahol bebizonyította, hogy VI. Sándor nem volt többé katolikus hitű, „és ily módon, hogy meg lett állapítva, hogy VI. Sándor elvesztette legfőbb joghatóságát”.
11. Szerzőink végkövetkeztetésüket:, mit kell hát a szedesvakantizmusról tartani, így foglalják össze: „Ez egy pozíció, mely teoretikusan nincs bebizonyítva, és nem okos a gyakorlatban átvenni (oktalanság, melynek nagyon komoly következményei lehetnek – gondoljunk mindenek előtt azokra, akik megrabolják maguktól a szentségeket azzal a kifogással, hogy nem találnak olyan papot, akinek ugyanaz a véleménye, mint nekik). Ez az az ok, amiért Lefebvre érsek soha nem lépett erre az ösvényre, sőt közössége papjainak is megtiltotta, hogy a szedesvakantizmust vallják. Nekünk bíznunk kell az ő okosságában és teológiai érzékében.” 12. Mi a saját végkövetkeztetésünkben megállapítjuk, hogy a prédikáló barátok által eredetileg nagyra posztulált, a modernizmushoz hasonlóan a szedesvakantizmus elkerülendő és szakadásba vezető tévtana végül egyedül azzá az „oktalansággá” zsugorodott össze, miszerint a szedesvakantisták nem akarják a szentségeket az Egyházon kívül (Krisztus igaz Egyházán kívül) elfogadni. O, boldog oktalanság! O, boldog tévedés! Mert szerencsére a Jóisten nem „tradi-földi” domonkos, nem tradi-földi ellenálló, és ezért a dolgokat úgy látja, ahogy azok a valóságban léteznek, és nem egy ideológia által homályos szemüvegen keresztül. „Jól van, te hűséges, derék szolga. Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád. Menj be urad örömébe!” (Mt 25,21.23)
|
vissza