|
A liturgikus év tetőpontjához, a Nagyhét három szent napjához, a TRIDUUM SACRUM-hoz közeledik [illetve mával meg is érkezett]. Milyen nagy gazdagságot fednek fel e napok szertartásai, a bűnről, a szenvedésről, a vezeklésről, a megváltásról és ezekkel mindig összefüggésben, a kegyelemről való elmélkedések mily nagy gazdagságát. De hogy a kegyelem eme gazdagsága magával tudja ragadni a lelket, ahhoz a léleknek fel kell készülnie. Meg kell értenünk a liturgiát ahhoz, hogy helyes módon ünnepelhessük és a kegyelmek gyümölcsözőkké válhassanak bennünk. Ehhez elsősorban annak alapvető belátása szükségeltetik, hogy a liturgikus ünneplés valami egészen más, mint az egykori történésekre való emlékező színjáték, mint ahogy ez például a passiójátékokban történik. Jézus szenvedéseinek a megelevenítése ezekben annyira megható lehet, hogy sok néző könnyekre fakad. E megemlékezéseknél azonban a szenvedő Emberfiával csak képekben találkozunk, míg a liturgiában valóságosan és ténylegesen. A szent liturgiában, melynek lényegi magja a szentmiseáldozat, a megváltás eseményei annyira megjelenítődnek, hogy valósággá válnak. A keresztáldozatot a szentmisében nem eljátsszák, hanem szentségi módon megújítják. Az oltáron az örök Főpap valóságosan és ténylegesen feláldozza magát a mennyei Atyának – az áldozatot bemutató pap, az áldozati ajándék és az áldozat bemutatása azonos, csak a bemutatás módja más. A kereszten Jézus Krisztus vérontással áldozta fel magát, a szentmiseáldozatban vérontás nélkül – vagy ahogy a Trienti Zsinat mondja (DS 1743): Egy és ugyanaz az áldozat tárgya, ugyanaz az is, aki a pap keze által az áldozatot bemutatja, aki annakidején magát a kereszten feláldozta, miközben csak az áldozatbemutatás módja különbözik. E véres áldozat legbőségesebb gyümölcsei áradnak reánk e vérontás nélküli áldozat által. … Ezért nem csak a bűnök, a büntetések, a vezeklések és az élő hívek más kötelezettségeiért lesznek bemutatva, hanem az apostoli hagyomány szerint a Krisztusban megholt hívekért is, akik még nincsenek teljesen megtisztulva [azaz, akik a tisztítótűzben szenvednek még]. A Nagyhét a megváltás egész komolyságával szembesít bennünket, és e konfrontáció módja teljesen rendkívüli. A szent liturgián való részvétel nem érzelmi, mint egy színjátéknál, hanem szellemi és kegyelmi. A liturgia felismerésünket és akaratunkat célozza meg. A liturgia biztonságos úton vezet bennünket, hogy biztosan találkozhassunk azzal a titokkal, ami a hit titka. Egy hitetlen, ha a nagyhét liturgiáin részt vesz, örömét lelheti talán a muzsikában, a rítusok csodálatos szépségében, a pompás öltözetekben, de a tulajdonképpeniben, a kegyelemben nem vehetne részt, abból nem részesülne, a titok rejtve maradna előtte. Az első századokban ezért kiküldték volna a prédikáció után a templomból. Hit nélkül nem lehet megérteni a liturgiát és a keresztség szentségének vétele nélkül nem szabad rajta részt venni. Készüljünk fel ezért megfelelően a szent hétre. Igyekezzünk egy kicsit, hogy a titkokat jobban megértsük, hogy méltóbban ünnepelhessük, és a kegyelem istenajándékozta gyümölcseit megkaphassuk és magunkban hatni engedjük. Engesztelő áldozat a bűneinkért E napok titkának kulcsa az istenemberi Főpap vezeklő szenvedése a mi bűneinkért. A Trienti Zsinat kijelenti (DS 1743): És mivel ez isteni áldozatban, amit a szentmisében bemutatnak, ugyanaz a Krisztus van jelen és lesz vérontás nélkül feláldozva, aki magát egyszer a kereszt oltárán feláldozta (Zsid 9,27), a szent szinódus tanítja, hogy ez az áldozat valóságos engesztelő áldozat. Nos, ha a bűn komolyságát felfogjuk, akkor azt is meg tudjuk érteni, mit is ünneplünk valójában a Nagyhét e három szent napján. A modern ember azért nem érti meg Krisztus engesztelő szenvedését, mert „a bűnt, mint a vizet issza” (Jób 15,16). A modern szabadságőrület a szíveket időközben már annyira félrevezette, hogy már úgy gondolják, hogy még joguk is van bűnt elkövetni. A természetes, istenadta rend ismerete és Istennek ebből következő parancsai nem csak elvesztek számukra, hanem még ki is gúnyolják azokat, akik arra merészkednek, hogy viselkedésünk isteni normáira figyelmeztessenek. Ennek az a következménye, hogy az ember teljesen hozzászokott a bűnhöz, elvesztette ítélőképességét, mert lelkiismerete eltompult. Jeremiás prófétánál ezt olvassuk: „Megváltoztathatja-e a bőrét a szerecsen, vagy a párduc a tarka szőrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni, amikor már úgy hozzászoktatok a rosszhoz?” (Jer 13,23) Ha nem létezik már bűn, akkor persze engesztelni sincs már miért. Urunk Jézus Krisztus engesztelő szenvedése ezért lett mára a legtöbb ember számára tökéletesen érthetetlen; politikai tragédiává, tragikus félreértéssé vagy bírói tévedéssé változtatják át. Bűn és büntetés Mint tudjuk, a bűn nem csak tény, hanem emberi világunk tulajdonképpeni baja. Igyekezzünk ezt a tudást elmélyíteni, hogy azt, amit bűnnek nevezünk, még jobban megérthessük. Ehhez vegyük igénybe Aquinói Szent Tamás segítségét, mert az ő józan és világos magyarázatai a leginkább alkalmasak erre.
A bűn fogalma előfeltételezi a rend fogalmát, ez pedig a teremtés fogalmát. Ha Isten teremti a világot, akkor Ő szükségszerűen rendként teremti, mert ez lényének és egyúttal mindent átlátó bölcsességének kifejeződése. Ezért mondja Szent Tamás: „A mindenség tagjainak egymáshoz való rendje az egész mindenség rendje révén Istenre támaszkodva áll fenn.” Isten tartja össze az egész világot. Ő a világmindenség rendező ereje, mivel nem csak megteremtette a világot, hanem pillanatról pillanatra Ő is tartja fenn. Más szóval: A Teremtő nélkül minden káoszban süllyedne el, de a Teremtő nélkül a világmindenség is káosznak látszik, hiszen a világban rejlő rend csak Isten felől érthető meg.
Hogyan látja azonban Isten az ilyen tévútra vezetett cselekedetet? „Isten tökéletes jóságához tartozik, hogy a dolgokban semmi rendezetlent nem hagy; így látjuk ezt már a természet dolgainál is, hogy minden baj valamilyen jó alá van rendelve. … De mivel az emberi tettek csakúgy, mint a természetes dolgok, szintén az isteni előrelátás tárgyai, a gonosznak is, ami az emberi cselekedeteknél előfordul, valamilyen jónak kell alárendelve lennie. Ez pedig a bűnök megbüntetése által történhet a legmegfelelőbben. A büntetés által lesz ugyanis minden, ami a helyes mértéket átlépi, az igazságosság rendje alá vetve, ami megint visszavezet a kiegyenlítéshez. Az ember ugyanis áthágja az őt megillető mértéket, ha az isteni akarat elé helyezi saját akaratát, és ennek Isten utasítása ellenére szabad folyást enged. Az így létrejött kiegyenlítetlenség lesz eltörölve, ha az ember kényszerítve lesz, akarata ellenére, de Isten utasításának megfelelően, valamit szenvedni. Tehát az emberi bűnöket Isten előtt meg kell büntetni és ugyanígy a jó cselekedeteket meg kell jutalmazni.” (ScG III, 140,5)
Lássuk ezt a tényállást még részletesebben: „De mivel csak valami jó lehet az akarat tárgya, a gonosz, mint a jótól való megfosztottság, az értelmes és szabad akarattal rendelkező teremtményben csak speciális értelemben létezik. A rossz [hiány], ami egy dolog formájának vagy teljességének elvonása által jön létre, a büntetés karakterével bír, és ez különösen azáltal van így, hogy minden az isteni gondviselésnek és igazságosságnak van alávetve; ugyanis a büntetés természetéhez hozzátartozik, hogy ellene van az ember akaratának. De a rossznak, ami a szabad akarattal megáldott teremtményben a köteles cselekvés megtagadásából áll, vétek karaktere van; mert az elkövetőjének éppen az lesz felróva, hogy egy cselekedet tökéletessége ellen vétett, melynek akarata szerint ő az ura. Ily módon minden rossz azokban a teremtményekben, akik szabad akarattal rendelkeznek, vagy büntetés vagy vétek.” (STH I q 48 a 5) [Ez utóbbi szakaszhoz kaptam a következő segítő magyarázatot: Az ember – ha módjában áll – azért bünteti meg az ellene vétőt, mert egyfelől haragszik rá, másfelől meg akarja bosszulni – mégha nem is ezt a szót használja – az őt ért sérelmet. „Most legyen neki is rossz” – ez az érzés mérsékli a saját veszteségét, a saját haragját. (Gondolom, ezért ítélnek meg embereknek nem anyagi jellegű kártérítést például akkor, ha olyasmit veszít el valaki más hibájából, amit nem lehet visszacsinálni, például meghal egy rokona. Az a tény, hogy az elkövetőnek rossz az, hogy fizetnie kell, enyhíti benne a saját fájdalmát.) Isten azonban nem így bánik az emberrel, hiszen, a teremtmény bűne nem sérti az Ő személyét, Isten nem táplál haragot az elkövetővel szemben. A bűn nem Isten személyét sérti, hanem az embernek Istennel való viszonyát. Ezért Isten büntetése nem bosszúból, nem haragból, nem elégtételből történik, hanem az elkövetővel szembeni jóságból és az igazságosság helyre állítása céljából. Vagyis az isteni büntetés gyógyító jellegű: 1) arra készteti az elkövetőt, hogy javuljon meg, elgondolkodjon a történteken és saját teremtmény létén; 2) a jókat neveli, vezeti ezáltal, az ő igazságérzetüket segíti.] Feltéve: 2015. április 2. A bűn lényege
Az embernek igen nehezére esik, hogy a bűn lényegét felfogja. Szent Tamás a bűnt egy helyen a látható tárgyakon fellépő szennyfoltokkal hasonlította össze: „Valóságos értelemben testi dolgokkal kapcsolatosan beszélünk foltról, vagyis akkor, ha egy tárgy egy másik tárggyal való érintkezés révén elveszti eredeti ragyogását. Szellemi területen is ugyanilyen módon kell a foltról beszélni. Az ember lelkének ugyanis kettős ragyogása van: Egyfelől a természetes értelem fényének visszaverődésétől, melyek tevékenységét irányítják, másfelől az isteni fény, vagyis a bölcsesség és kegyelem visszaverődésétől, ami az embert képessé teszi, hogy jól és helyesen cselekedjen. Ha a lélek valamilyen dologhoz szeretettel ragaszkodik, az bizonyos értelemben egy érintésnek felel meg. Ha vétkezik, akkor az annyit jelent, hogy valamilyen dologhoz az értelem és az isteni parancs fénye ellenére ragaszkodik. … Ezért az ilyen érintkezés hatására elvesztett ragyogását, képszerűen a lélek megszeplősítésének nevezzük.” (Sth I/II q 86 a 1) A lélek ragyogásának elvesztéseként a bűn valami tisztán negatív dolog, „vagyis az isteni fénnyel való kapcsolat megfosztása” (Sth I/II q 86 a 2 ad 1). De ez minden? Nincsenek a bűnnek további következményei is? Szent Tamás így magyaráz: „A lélek szépsége az Istennel való hasonlatosságából áll, Aki felé a Tőle kapott kegyelem szentsége által a léleknek formálódnia kell. Ahogy a nap fényének észlelését a nap elé került valamely test lehetetlenné teszi a számunkra, úgy zárja el egy elkövetett bűn a lélektől a kegyelem fényét, mert a bűn elszakít Istentől, ahogy Iz 5,9 mondja. … Ezért nevezik a foltot sötétségnek.” A folt lényegét tekintve a kegyelemtől való megfosztás, és egyben akadály a kegyelem újabb felvételére. Bűn és örökkévalóság
Egy bűn (itt a súlyos bűnről van szó) a lélekben áthidalhatatlan akadályt teremt a kegyelem számára. A lélek nem képes a kegyelmet fogadni, ráadásul saját magától nem képes többé ebből a helyzetből kiszabadulni. Ezért beszélünk arról, hogy a lélek sötétségben van, hiszen az isteni fénytől tökéletesen meg van fosztva. Az ezen bűnnek megfelelő büntetés az elkárhozás. Ez Isten boldog színe látásától való örökre szóló megfosztás. Ehhez jön még az érzékek büntetése, az időbeli büntetések, melyek a földi élet testi és lelki szenvedéseiből állnak.
Az örök büntetés tényét ma a legtöbb ember képtelen felfogni és elfogadni. Ennek oka egyfelől a tökéletesen hamis elképzelés Istenről. A szeretet hamis fogalmából és Isten jóságából kiindulva, úgy gondolják, hogy egy ilyen Isten soha nem lehet annyira kegyetlen, hogy teremtményeit bűneik miatt örökre meg akarná büntetni. Azon kívül miért lenne az jó Istennek, ha teremtményeinek nagy része a pokolban örökre átkozná Őt? Vezeklés és elégtétel
Hogy a bűn milyen komoly dolog, az arról ismerhető fel, hogy milyen elégtételre volt szükség, hogy Isten megbocsáthassa az embereknek bűneiket. Szent Tamás hangsúlyozza: „De hogy az elégtétel azonos értékű legyen, végtelen erejűnek kellett lennie, mert a bűn, melyért elégtételt adott, három okból rendelkezett bizonyos végtelenséggel: először az isteni felség végtelensége miatt, amennyiben Őt az engedetlenségben mutatkozó megvetés által sérelem érte, ugyanis a vétek annál súlyosabb, minél hatalmasabb az, aki ellen elkövették. Másodszor amiatt a jó miatt, ami a bűn által elveszett. Harmadszor maga a természet miatt, ami megromlott, mert ez bizonyos végtelenséggel bír a tekintetben, hogy hordozóit vég nélkül meg lehet sokasítani. Egy tisztán teremtmény tettének azonban nem lehet végtelen hatása, és ezért nem képes elégséges elégtételt adni.”
Csak ezek a felismerések teszik lehetővé számunkra, hogy a Nagyhét történéseit valóban megértsük. A bűn miatt elvesztett igazságosság visszanyerése csak egy ennek megfelelő végtelen engesztelői művel lehetséges, ami a végtelen vétket kiegyenlíti. Isten igazságossága előtt a bűnös ember mindaddig menthetetlenül elveszett volt, amíg valaki helyettesként nem vette magára a szükséges engesztelést, amivel a vétek törölve lesz. Az embernek szüksége volt egy közvetítőre és közbenjáróra Isten előtt, hogy újra megszerezhesse Isten barátságát. Ennek a közvetítőnek és közbenjárónak mindkét oldalt át kellett hidalnia. Egyfelől az emberből kellett jönnie, hogy az ember helyetteseként léphessen fel és elégtételt adhasson, másfelől Istennek kellett lennie, hogy tetteinek végtelen értéke legyen.
Summája egy másik helyén Szent Tamás ezt írja: „Krisztus szenvedése által nem csak az egész emberi természet közös bűnének vétkétől és büntetésétől szabadultunk meg, azáltal, hogy a váltságdíjat értünk megfizette, hanem minden egyes ember, aki Krisztus szenvedéseiben a hit, a szeretet és a szentségek által részesedik, minden személyes bűnétől is. És ezért nyílik meg számunkra Krisztus szenvedése által a mennyország kapuja.” (Sth III q 49 a 5)
Egy másik helyen Szent Tamás különbséget tesz a szenvedés különböző aspektusai között, amivel ezen aktusok messzemenő hatásai világossá válnak számunkra: „Krisztus szenvedése Krisztus lelkének akaratát tekintve az érdem módján hat; Krisztus testét tekintve vezeklésként hat, amennyiben megszabadít bennünket a büntetéstől, kiváltásként, amennyiben a bűn szolgaságából szabadít ki, áldozatként, amennyiben Istennel kiengesztel.” (Sth III q 48 a 6 ad 3). A lelkek kiváltása Jézus Krisztus által
Kétségen felül áll, hogy Krisztus szenvedése az isteni megváltói szeretet titka. Nagy a veszély, hogy e titok felett felületesen átsiklunk és azt képzeljük be magunknak, hogy Jézus keresztáldozatát meg tudjuk érteni. Különösen egy gondolat segíthet nekünk, hogy a megváltás isteni mértéken felüliségét és benne Megváltónk irántunk érzett mértéken felüli szeretetét megsejtsük. A katekizmusból minden katolikus tudja, hogy magában tekintve Krisztus még oly kicsiny szenvedésének is végtelen értéke van. Krisztus vérének egyetlen cseppje is elegendő lett volna arra, hogy az egész világot megváltsa. Miért nem elégedett meg ennyivel az isteni Megváltó? Miért nem fejezte be legkésőbb megostorozása után szenvedését? A válasz e kérdésre az elrejtett isteni végzések homályába vezet bennünket.
MI tehát csak azt a tényt állapíthatjuk meg, hogy Isten sokkal magasabb árat állapított meg, mint amennyi szükséges volt. Istennek e szabad elhatározására azonban Tamás csak ilyen okokat tudott felhozni, mint például, „hogy Krisztus az emberi nemet nem csak hatalma, hanem igazságossága által is meg akarta szabadítani a bűnöktől. És ezért nem csak azt vette figyelembe, hogy az istenségével való egyesülése okán fájdalmának milyen nagy az ereje, hanem azt is, hogy milyen nagynak kellene a fájdalomnak lennie, hogy az emberi természet szerint egy ilyen elégtételre elég legyen.” (Sth III q 46 a 6 ad 6)
Aquinói Szent Tamás fontos tanáccsal szolgál számunkra, ami a szent liturgia titkát felfedheti előttünk, és ami bizonyára segítségünkre lehet, hogy áhítatosabban, összeszedettebben, érdeklődőbben, figyelmesebben és mindenekelőtt szeretőbben vegyünk részt a szent liturgiában: „A keresztény vallás egész rítusa Krisztus papságából vezetődik le.” (Sth III 63,3) Vége Feltéve: 2015. április 3. |
vissza