„Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon” (Jn 12,48)
„Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri.” (Jn 14,15-16)
„Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.” (Jn 14,21) „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. … Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.” (Jn 14,23/24)
„Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” (Jn 14,27)
„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. … Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják.” (Jn 1518-20)
„A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik.” (Jn 17,8)
Egyház és üdvrend
Részlet
P. Albert Maria Weiß O. Pr. „Liberalizmus és kereszténység” című 1914-ben megjelent könyvének,
„A kereszténység mint a liberalizmus ellentéte” című fejezetéből
Ha mindazt összefoglaljuk, amit az előzőekben elmondtuk, akkor ez nagyon egyszerűen hangzik: A liberalizmus egész története megmutatja, hogy ez nem más, mint kísérlet a tekintélynek ugyan nem teljes egészében való tagadására, de a lehető legmesszebbmenő meggyengítésére, a tekintély minden területen és minden formájának, a hit, a dogma, a Szentírás, a tradíció, az Egyház, a teológia tekintélyének meggyengítésére. A tekintély viszont az Egyházban testesül meg, és az Egyházra támaszkodik: Az Egyház tekintélyének kiinduló- és csúcspontja pedig a primátusban van.
Ezáltal a liberalizmus és a szeretet, a pápával szembeni tisztelet és engedelmesség, mint két ellenpólus áll egymással szemben. E mondat igazságát a liberalizmus semmivel nem bizonyította jobban, mint annak a pápával szembeni mély ellenszenvével, aki elsőnek állt ellenük a pápaság teljes tekintélyével: IX. Pius pápára gondolok. Az a pápa pedig, akinek az Egyház Ura azt az életfeladatot adta, hogy a liberalizmust ennek legveszélyesebb kinövésében, a modernizmusban győzze le, X. Pius, olyan mértékben vívta ki a liberálisok gyűlöletét, hogy kimondható, hogy egyesek szemében IV. Pál óta ő a legnépszerűtlenebb egyházfő.
X. Pius és a liberalizmus közötti ezen ellentét ad különös fontosságot e pápa szavainak. Halljuk ezért őt magát, hogy mit mond erről a kérdésről:
1912. november 18-án X. Pius pápa a nemzetközi papi közösség, az Unio apostolica – melynek korábban ő maga is tagja, majd később protektora volt – tagjai közül mintegy 250 zarándokot fogadott. Egy petíció felolvasása után a Szentatya így válaszolt a jelenlevő papoknak:
„Nagyon jól mondtátok, hogy az Unio apostolica papja karakterisztikumának, hogy a ti jeligéteknek a pápa iránti szeretetnek kell lennie és az is, mert ez egy további eszköz, hogy magatokat szentté tegyétek. És ahhoz, hogy a pápát szeressétek, elegendő arról elgondolkodni, hogy ki is ő valójában.
A pápa a dogma és az erkölcs őre; rá vannak bízva azok az elvek, melyek a családi életet megfelelő tisztelettel alakítják, a nemzeteket naggyá és a lelkeket szentté teszik; ő a fejedelmek és a népek tanácsadója; ő a fő, aki alatt senki sem érzi magát elnyomva, mert magát Istent képviseli; ő a valóságos értelemben vett atya, aki önmagában mindazt egyesíti, ami számotokra szeretnivaló, megszentelt és isteni lehet.
Hihetetlennek tűnik és mégis fájdalmas, folytatta a Szentatya megemelt és megrendült hangon, hogy vannak papok, akiknek külön mondani kell, hogy szeressék a pápát.
És hogyan kell a pápát szeretni? Non verbo neque lingua, sed opere et veritate (nem szavakkal, se nem nyelvvel, hanem tettel és igazsággal). Ha szeretünk egy személyt, akkor megpróbáljuk annak minden gondolatát elfogadni, akaratát teljesíteni, kívánságait megérteni, és ez olyan mértékű lehet, hogy az Isten iránti szeretet megváltoztatja lényünket, olyannyira, hogy feloldódunk Benne. Aki szeret, az engedelmeskedik, „si quis diliget me, sermonem meum servabit”.
Aki igazán szereti a pápát, az nem vitatkozik arról, amit ő elrendel vagy megkövetel, vagy arról, hogy milyen mértékben és mely kérdésekben kell neki engedelmeskedni. Aki szereti a pápát, az nem mondja, hogy nem beszélt elég világosan, mintha a pápának az lenne a kötelessége, hogy minden egyes ember fülének megismételje az akaratát; Utasításait nem kérdőjelezi meg, miközben az, aki nem akar engedelmeskedni, azt a kifogást hozza fel, hogy nem a pápa az, aki parancsol, hanem azok, akik a környezetében vannak; Nem korlátozza azt a területet, melyben a pápa tekintélyét gyakorolhatja és gyakorolnia kell, a pápa tekintélyét nem helyezi a pápával egyet nem értő, bármilyen tanult személyek tekintélye elé, akik még sem szentek, mert aki szent, az nem lehet a pápával ellenkező véleményen.
Ez az, folytatta a pápa egyre növekvő megrendültséggel és mélyebb keserűséggel a hangjában, ami bánattal tölti el a szívet, sok pap viselkedése miatt, akik a pápa akaratának kinyilvánításairól és szavairól vitázni és ítélkezni merészelnek.
Ti azonban, kedves fivéreim, fejezte be beszédét a pápa, ünnepélyesen elismeritek engedelmességeteket, szereteteteket és hűségeteket a pápa iránt. Isten segítsen benneteket e szent elhatározásotokban és erősítsen meg áldásával.”
Pápám lehet-e Bergoglio?
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2015. június 12.)
Részlet az „Egy pap elmagyarázza” című cikkből
Kérdés: Miből áll az „elismerni és ellenállni” elmélet híveinek – azaz az összes mai, álljon bármelyik táborban, ú. n. tradicionalista „katolikusnak” – a tévedése?
Válasz: Az első kérdés nem az, hogy Rómában az a férfi fehérben vajon pápa-e vagy sem, hanem az, hogy ez a férfi az „én” pápám-e vagy sem? Ez nagyon fontos, hiszen a pápa nem valami elvont fogalom, amiről tetszés szerint spekulálni lehet, hanem nagyon konkrét és egészen elemi jelentőséggel bíró realitás minden katolikus, de kiváltképp minden pap számára. A pápa ugyanis a katolikus hit szerint az én „Szentatyám”, akitől a hitet kapom, aki engem a hitben megőriz, táplál és megtart, legfőbb pásztorom, aki vezet és irányít, és akinek én ezért hálás vagyok, akit nagy hódolattal és alázattal szeretek és tisztelek. Egy pap számára ehhez még az is hozzájön, hogy mint Krisztus helytartója ő jelöli ki számára a helyet és a küldetést az Egyházban, és ő adományozza az ehhez szükséges teljhatalmat. A katolikus hit szerint ilyen ember tehát az „én” pápám.
És most mindenki vizsgálja meg magát becsületesen, vajon őszintén azt mondhatja-e, hogy akadt akár csak egy fehér reverendás férfi Rómában az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta, akiről elmondhatja, hogy az az „ő” pápája volt. Hány katolikus, aki hitét csak egy kicsit is komolyan veszi, mondhatja ma becsületes szívvel, hogy „Ferenc az én pápám?” Hallgatok arra, amit Bergoglio mond? Követem tanítását és utasításait, engedelmeskedem neki? Ha igen, akkor ő az „én” pápám, ha nem, akkor nem. Ha nem tudok neki engedelmeskedni, akkor ő nem az „én” pápám.
Persze, ez eddig még csak egy megállapítás. Megállapítom, hogy ezt az embert nem tudom követni, hogy ő nem az „én” pápám. Mindazonáltal természetesen ez egy súlyos megállapítás, mert ha ő mégis a katolikus Egyház pápája, akivel szemben én engedetlen vagyok, akkor legalábbis a súlyos bűn állapotában, ha nem egyenesen szkizmában vagyok. Hiszen a katolikus pápának egyúttal az „én” pápámnak is kell lennie, különben nem vagyok katolikus. Ezért kell a következő kérdést feltennem:
Ez a férfi vajon a „mi” pápánk, ő a katolikusok, a mi „Szentatyánk”? Lehetséges, hogy egy férfi, aki szünet nélkül tévedéseket hirdet, és ezt igenis „tanítóhivatali” minőségben teszi, aki egy hamis misét és meghamisított szentségeket ír elő, az Egyház hitét, fegyelmét és erkölcsét folyamatosan meg akarja változtatni –, hogy ez a férfi valóban az Anyaszentegyház pápája lehet? Erre ezt kell válaszolnunk: Ez lehetetlen. Ez egyszerűen összeegyeztethetetlen az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban való hitünkkel.
De még ezzel is csak a tények egyszerű leszögezésénél tartunk. Az első az volt, hogy ez a férfi ott, Rómában nem az „én” pápám, nem lehet az „én” pápám, mert modernista. A második az, hogy egy modernista pápa összeegyeztethetetlen a szent Egyházban való hitünkkel, tehát ő egyáltalán nem lehet a „mi” pápánk, a katolikus Anyaszentegyház pápája. És csak ekkor, a harmadik lépésben keresem a magyarázatot arra, hogy ez hogyan lehetséges. Hogyan történhetett, hogy Rómában egy fehér reverendás férfi ül, akit az egész világ a katolikus Egyház pápájának tekint, aki azonban nyilvánvalóan nem az és nem lehet az, mert nekünk tévedéseket tanít.
A magyarázathoz szükség van egy kis teológiai tudásra, de még inkább a józan paraszti észre. A teológiai magyarázatot többek között Bellarmin Szent Róbertnél találjuk meg, és ez abszolút világos és egyértelmű. Egy eretnek nem lehet pápa. Az eretneksége ipso facto, önmagától, automatikusan kizárja az Egyházból. Aki azonban nem tagja az Egyháznak, az nem lehet annak feje sem. Ha tehát egy eretneket választanak meg pápának, akkor ez a választás érvénytelen. Ha egy érvényesen megválasztott pápa csak később válik eretnekké – természetesen ez csak, mint privát személlyel történhet meg, mint pápa nem eshet eretnekségbe – akkor automatikusan elveszti a hivatalát.
A megoldás tehát úgy szól, hogy a „zsinati pápák” eretnekek voltak és most is azok, és ezért nem valódi pápák. De ki lehet ezt ilyen egyszerűen jelenteni?
Erre ez a válasz: Az eretnekség (és ez nem a súlyos bűn kategória) egy hitigazság tudatos és makacs tagadása. Ha ez nyilvánosan történik, akkor mindenki számára érzékelhető és megállapítható. A „zsinati pápák” valamennyien és külön-külön is az ú. n. II. Vatikáni Zsinatnak legalább egy, a hamis liberális „vallásszabadságot” hirdető tételét képviselték és tanították, mégpedig tudatosan és makacsul. Ez a „vallásszabadság” azonban hitünk két abszolút alapvető dogmáját tagadja: Jézus Krisztus Isten és ezáltal Teremtőnk, és Ő mindannyiunk Megváltója. E kettős okból abszolút igénye van a kivétel nélkül minden teremtmény feletti királyi uralomra.
„Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett”, áll János-prológusában. Szent Péter pedig ezt írja: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.” (1 Pét 1,18-19). És Szent Pál arról biztosít bennünket, hogy nincs más név, amiben megváltást vagy menekülést találnánk, egyedül csak Őbenne.
Nem létezhet tehát a legkisebb szabad tér sem, ahol nem Őt illeti meg az uralkodás, se a privát, se a szociális vagy a politikai területen, se a művészetben, se a tudományban, vagy bárhol másutt. A liberális „vallásszabadság” tana ennek pont ellent mond, és ezért tagadja Krisztus királyságát és ezzel Istenségét és Messiási mivoltát.
(A második képen Bergoglio a valdens eretnekek torinói főtemplomában 2015. június 22-én tett látogatásán megcsókolja – hű utódaként Wojtylának – a valdensek „bibliáját”)
Feltéve: 2015. július 2.