|
1. A „feddhetetlen” Pere Le Floch, a Római Francia Szeminárium főnöke, és Lefebvre érsek tanára, 1926-ban egy „eretnekségről” beszélt, ami „talán az összes eretnekség között a legveszélyesebb lesz: A pápával szembeni tisztelet eltúlzásából és a pápa tévedhetetlenségének a megengedhetetlen kiterjesztéséből fog állni”. Az atya e jóslatával nem bizonyult hiteles látnoknak, hiszen 90 évvel szavai után az általa leírt „eretnekségnek” még a nyoma sem fedezhető fel sehol.
2. Ha kérdezősködünk Lefebvre tanítványainál, hogy szerintük ma hol található „a pápával szembeni tisztelet eltúlzása” és „a pápa tévedhetetlenségének a megengedhetetlen kiterjesztése”, azt a választ kapjuk, hogy „két ellentétes irányzat létezik, nevezetesen a szedesvakantistáké és a konzervatív katolikuséké, mint például a Péter Közösségé”, akik „a pápai hivatalról és a pápa tévedhetetlenségéről vallott ezen téves felfogásban megegyeznek”. „Mialatt a szedesvakantisták e tévedésből kifolyólag arra következtetnek, hogy a zsinatutáni pápák nem lehetnek érvényes pápák, mivel olyan dolgokat tanítanak és követelnek meg, melyek ellene mondanak a hagyományos hitnek, addig a konzervatív katolikusok úgy vélik, hogy minden áron mindent el kell fogadni és védelmezni, ami a pápától jön.” Szerintünk azonban a jelenleg leginkább elterjedt és legveszélyesebb eretnekség kétségen kívül a modernizmus, ami ugyan nagyon sok bűnben vétkes, de „a pápával szembeni tisztelet eltúlzásában” és „a pápa tévedhetetlenségének a megengedhetetlen kiterjesztésében” egészen biztosan nem. Ezen kívül egy kevésbé elterjedt, de talán még veszélyesebb eretnekségnek tűnik számunkra maguknak a lefebvristáknak az eretneksége: a „recognize and resist”, azaz elismerni és ellenállni elméletükkel, és az ezzel együtt járó filter-elmélettel, amit a fentebb már meginterjúvolt lefebvrista a következőképpen ír le: „Követni kell a pápát, ha a kinyilatkoztatott hitet hirdeti – történjen ez a rendkívüli vagy a rendes módon –, és ha olyan parancsokat ad, melyek összhangban vannak ezzel a hittel. Ha azonban tévedéseket hirdet és olyan utasításokat ad, melyek károsak a hit számára, akkor nem kell neki engedelmeskedni”; és ezt a döntést minden hívő maga hozza meg, vagy kényelmesen hagyja, hogy a lefebvrista „teológusok” és „főnökök” írják azt számára elő. Itt egyébként egy érdekes megegyezés fedezhető fel a modernisták és a lefebvristák között. A modernisták egyáltalán nem tagadják teljesen a pápa tévedhetetlenségét. Ellenkezőleg, tévedhetetlenül prófétai módon inspirált a számukra, ha az „egyház” haladó „öntudatának” megfelelően új távlatokat nyit és új utakon jár, mint a megboldogult „szent” János az ő ablaknyitásával, vagy a „boldog” Pál az ő „új miserítusával”, vagy a szintén „szent” János Pál az ő „Assisijával”. Ezekben az esetekben feltétlenül követni kell a pápát, mondják ők, és másoktól is szigorú engedelmességet követelnek. Ha azonban egy Montini a mesterséges fogamzásgátlás ellen emel szót, vagy Wojtyla végérvényesen elveti a nők pappá-szentelését, akkor szerintük ezen intézkedéseknek legfeljebb hozzászólás értéke lehet egy napirenden levő vitában. – A lefebvristák pedig mindezt pont fordítva teszik. 3. A pápával szembeni túlzott tisztelet és a pápai tévedhetetlenség megengedhetetlen kiterjesztésének vádja nem új keletű. Csak valamikor az ilyen túlzásban vétkeseket nem szedesvakantistáknak, hanem ultramontánoknak, később túlzó katolikusoknak, ultrakatolikusoknak vagy egyszerűen ultráknak nevezték. IX. Pius idején nagyon befolyásosak voltak. Ultramontán püspökök voltak azok is, akik azt követelték, hogy az (első és egyetlen) Vatikáni Zsinaton a gallikanizmus és a febronianizmus tévedéseinek a visszautasítására definiálják a pápák tévedhetetlenségét. Ezért infallibilistáknak hívták őket. Velük szemben álltak az anti-infallibilisták, akik ezt elutasították. „Még a Szentszékhez olyan hű férfiak, mint Dupanloup, aki nem is egyszer tett hitet a pápa tévedhetetlensége mellett, aggódtak most ennek végleges rögzítésétől”, írja Jedin (modernista színezetű) egyháztörténelmében. „Ennek következményeként attól féltek, hogy megszilárdulnak a »Syllabus« vagy más olyan dokumentumok pozíciói, melyek a modern mentalitással összeegyeztethetetlen valláspolitikai nézeteket tartalmaztak. Ezért vezetett a nagy ultramontán győzelem Franciaországban egy új gallikán front kialakulásához.” – Láthatjuk, honnan fúj a szél.
Mgr. Félix Dupanloup (1802-1878), Orléans püspöke, a Vatikáni Zsinaton, mint az anti-infallibilisták vezére szerepelt. Ezek azt állították, hogy nem utasítják vissza a pápai tévedhetetlenséget (ami miatt végülis alávetették magukat a dogmának), hanem definíciójának alkalomszerűségét vonják csak kétségbe. Dupanloup 1869-ben egyházmegyéje papságának írt levelében fenntartásait így fogalmazta meg: „A pápa tehát most tévedhetetlennek lesz kimondva, habár mint író, mint privát tanító eretnek könyvet írhat, eretnekségében megmakacsolhatja magát. Ez az általános vélemény. Még ennél is több, a pápa, még mint pápa is, ha nem ex cathedra szól, .. az általános vélemény szerint tévedhet és tévedést taníthat, következésképpen bíróság elé állítható, elítélhető és leváltható.” – Ez a vélemény tényleg nagyon hasonlít a tévedhetetlenség azon elképzeléséhez, amit a lefebvristáknál találunk, azon kívül, hogy ők még azzal sem értenek egyet, hogy egy ilyen eretnek pápa „bíróság elé állítható, elítélhető és leváltható” lehet. Számukra az ilyen eretnek pápa is „Szentatya” marad. Feltéve: 2015. október 21.
Dupanloup tovább: „Ha a jövőben egy új Honorius lép fel, aki talán nem definiál eretnekséget, de a nagy egyházakhoz intézett tanítói levelein keresztül elősegít ilyet – a tévedhetetlenség kinyilvánítása ebben nem akadályozná meg –, milyen nagy lenne, képzeljük csak el, egy ilyen esetben a kavarodás az egyházakban és a lelkekben. Kétségtelen, hogy a teológusok megpróbálnak majd nüánszokat és finomításokat megkülönböztetni, meg fogják mutatni, hogy tulajdonképpen nem definícióról van szó. De a hívek többsége, akik nem teológusok, hogyan fogják megkülönböztetni, hogy az ebben vagy abban tévedhetetlen pápa, ebben vagy abban az aktusában mégsem tévedhetetlen? Hogy fogják megérteni, hogy egyszerre tévedhetetlen, de fontos pápai aktusokkal mégis eretnekségeket segíthet elő?” – (Nem ismerős ez az érvelés? Nem mutatja be ez a szöveg kiváló módon a lefebvrista – és más „konzervatív” – ideológiák megoldhatatlan ellentmondását, mely ezen ideológiák, magatartásformák követőinek a lelkiismeretét terheli?) 4. A domonkos Albert Maria Weiß (1844-1925), akit túlzás nélkül említhetünk olyan nagy antimodernistákkal együtt, mint Pie bíboros vagy X. Pius pápa, az 1914-ben megjelent „Liberalismus und Christenthum = Liberalizmus és kereszténység” című könyvében, világos, bár talán meglepő jellemzését adja a liberalizmusnak: „A liberalizmus anti-ultramontanizmus. Ez a liberalizmus lényegének a legrövidebb, tökéletes leírása. Nem »szintén« anti-ultramontán más jellegzetességei mellett, hanem minden más jellegzetessége ebből ered és ebben foglaltatik benne. Ez a lényegi tulajdonsága, a lénye, ha egyetlen szóval akarjuk kifejezni.” (Der Liberalismus als Entultramontanisierung)
Hogyan kell ezt érteni? A domonkos megmagyarázza nekünk:
Albert Maria Weiß így folytatja: „Ennek oka a kereszténység természetében rejlik. Amennyiben a kereszténység csak egy világnézet vagy egy ideológia lenne, vagy az Egyház a kereszténységnek csupán egy toldaléka vagy lényének egy kiszélesítése lenne, akkor az Egyházat meg lehetne különböztetni a kereszténységtől, miként a kincsesházat a benne elrejtett kincsektől, és akkor a liberalizmus és az Egyház közötti ellentét sem lenne elkerülhetetlen. Csakhogy Krisztus a természetfelettit és a természetfelettinek a természethez való kapcsolatát csak a kereszténységben, és a kereszténységet csak az Egyház formájában adta meg. Aki tehát valahogyan valamely pontban a természetfeletti renddel kerül összetűzésbe, vagy aki valahogyan a természetes rendet, akár egészében, akár csak részleteiben, a természetfeletti renddel való összeköttetésétől el akarja szakítani, az kikerülhetetlenül mindig az Egyházzal ütközik össze.”
5. Weiß tovább: „Ráadásul az Úr a természetfeletti megtestesítését az Egyházban oly módon hajtotta végre, hogy az Egyházat egy látható emberi személyre, Péterre alapozta. Őt tette meg az alapkőnek. Rá épültek az apostolok, és ezekre az Egyház. Minden alulról lett felépítve, az alapokból kinőve, mint egy egységes, élő, oszthatatlan egész. Az Egyház nem puszta kigondolás, nem egy logikus vagy mennyiségi összefoglalása sok privát személynek, nem egy önkényes emberi műalkotás, nem egy történelmi eredmény, hanem magától Krisztustól felállított épület, melynek oszlopai az apostolok, alapja pedig Péter. Ezen felül az Úr Péternek adta – és nem az apostoloknak – a mennyország kulcsait, vagyis mindazon természetfeletti javak kezelését, amik az Egyházban vannak lefektetve.” – Vagyis a pápa minden más, csak nem egy nélkülözhető toldalék, „a hó a csúcson” vagy a „hab a tortán”, ahogy ezt egyesek az ú. n. „tradicionalisták” és „konzervatívok” között gondolják. 6. Ezzel ijesztően világossá válik, hogy milyen talajon állnak ma az ú. n. „tradicionalisták” és „konzervatívok”: nevezetesen már nem az Egyház, már nem a természetfölötti talaján. Ugyanúgy, mint a modernisták, idegen területen építettek fel maguknak egy saját „egyházat”, ami persze másképp néz ki, mint a modernistáké és – külsőségeiben – jobban hasonlít az igaz Egyházhoz. Ebből magyarázható minden látható különbség ellenére az előbbieknek mélyen a belsőben meglévő összetartozása a modernista zsinati egyházzal.
|
vissza