|
1. Miként ezt a Gondviselés akarta, pont a mostani „család-szinódus” alatt volt 50. évfordulója, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat bevezette a „püspöki szinódus” intézményét. Ebből az alkalomból Bergoglio október 17-én beszédet tartott, ami a zsinat által kezdeményezett forradalmi folyamatok alapos ismerőjeként és intim beavatottjaként leplezte le őt. Bergoglio beszédét a „Die Tagespost” jelentette meg németül október 20-án Claudia Reimüller fordításában. E cikk szerzője ebből a fordításból idéz [a magyarra fordító tehát e német fordítást használja].
2. „Miközben a Rendes Általános Gyűlés teljes erővel dolgozik, a püspök-szinódus létrehozásának 50. évfordulója minden okot megad számunkra az örömre, a dicsőítésre és az Úrnak való hálára. A II. Vatikáni Zsinattól a mostani szinódusig egyre intenzívebb módon tapasztaltuk meg »az együtt úton lenni« szükségszerűségét és szépségét.” – Ezzel a dicshimnusszal kezdi beszédét Bergoglio mester. „Szinódus” egyébként is köztudottan „közös utat” jelent, így máris teljes világossággal a témánál vagyunk. A modernista az Egyházat „Isten zarándokló népének” tartja, mindenki együtt van úton az egyre további fejlődés, a magasabb öntudat, a teljesebb közösség, a humánusabb és jobb világ felé. Feltéve: 2015. november 9. Bergoglio tovább: „Miután a II. Vatikáni Zsinat előbb megerősítette, hogy Isten népe az összes megkereszteltből áll, akik arra hivatottak, hogy »lelki házat, szent papságot« (vö. 1 Pét 2,5) képezzenek, ezt hirdette ki: »A hívek összessége, akik a kenetet a szentektől bírják« (vö. 1 Jn 2,20/27), nem tévedhet a hitben. És ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőig hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.« Ez a híres: »in credendo« tévedhetetlen.” – Az idézetek a Lumen gentium (LG), Dogmatikai konstitúció az Egyházról című dokumentumból valók (10. és 12. szakasz). Bergoglio szerint tehát a pápa és az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége a hívek összességére megy át.
[Érdekességképpen álljanak itt e hírhedt dogmatikus konstitúció említett két szakaszának főbb kijelentései: Bergoglio zavartalanul folytatja: „Az Evangelii gaudium apostoli iratomban kiemeltem: »Isten népe e kenetnek megfelelően szent, ami őt »in credendo« tévedhetetlenné teszi«, és hozzátettem: »Minden megkeresztelt, függetlenül az egyházban elfoglalt funkciójától és hitének képzettségi fokától aktív hordozója az evangelizációnak, és illetlenség lenne olyan evangelizációs tervre gondolni, melyet szakképzett munkatársak végeznek, miközben a hívő nép többi része csak fogadója ezek tevékenységének«. A sensus fidei [hitérzék] megtiltja az »Ecclesia docens« és az »Ecclesia discens« [tanító és tanuló] részekre való felosztást, mivel a nyájnak is megvan a saját »szimata«, hogy felismerje azon új utakat, amiket az úr az egyháznak kinyilatkoztatott.” – Ez valójában nem más, mint a tömény modernizmus képeskönyvbe illő megfogalmazása. Tehát nincs már többé „tanító Egyház”, ami az Istentől kapott, az utolsó apostollal lezárult Kinyilatkoztatást, mint hitletéteményt őrzi és a „hallgató Egyházzal” közli, hanem az úgynevezett egész „nyáj” „szimata” mindig felismeri az „új utakat”, amiket minden időben „az úr az egyháznak éppen kinyilatkoztat”.
3. Bergoglio számára mindezek után a nehézség abban áll, hogy ezt az olyan világos és egyszerű „koncepciót” a „gyakorlatban” is megvalósítsa. „Ez a meggyőződés volt az, ami engem vezetett, amikor azt a vágyamat fejeztem ki, hogy a családról tartott kétszeres szinódusi találkozó előkészítésénél Isten népét is megkérdezzék, miként ezt általában minden »Lineamenta«-nál megteszik és megtették. Persze egy ilyesfajta megkérdezés semmiképpen nem elegendő, hogy a sensus fidei hallhatóvá váljon. Mégis, hogyan beszélhetnénk a családról anélkül, hogy kikérjük a családok tanácsot, és örömeikről és reményeikről, szomorúságukról és félelmeikről halljunk? A kérdőívekre adott válaszok révén legalább lehetőséget kaptunk arra, hogy legalább néhányuk válaszát meghallhassuk azokra a kérdésekre, melyek közvetlenül őket érintik, és melyekhez nekik olyan sok hozzászólni valójuk van.” – A kérdőívakciónak tehát az volt a rendeltetése, hogy „Isten népének” a „szimatával” letapogassák, mely „új utakon” óhajtja az „úr” mostanában „egyházát” vándorolva látni. Ebből viszont kiderül, hogy mégiscsak létezik most is egy „hallgató” egyház, miközben az eddigi „tanító” rész válik hallgatóvá, akiknek most már a hívek „sensus fidei”-re „kell hallgatnia”. Mert: Bergoglio így folytatja: „A püspöki szinódus az odafigyelés ezen dinamikájának a konvergenciapontja az egyházi élet minden területén. A szinódus útja a nép meghallgatásával kezdődik, hiszen »Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik« (LG 12), azon elv szerint, mely az első évezred egyháza számára fontos volt: »Quod omnes tangit ab omnibus tractari debet« [ami mindenkit érint, azt mindenkivel együtt kell megtárgyalni]. A szinódus útja azáltal folytatódik, hogy a pásztorokat meghallgatják. A szinódusi atyákon keresztül a püspökök mint az egész egyház hitének valódi őrzői, interpretálói és tanúi tevékenykednek, amit a közvélemény gyakran változó áramlataitól meg kell tudniuk figyelmesen különböztetni.” – Ezért hagy tehát Bergoglio mindenkit – a szinóduson is – szabadon fecsegni, miközben ő csak figyel. Aztán szóra emelkedik, mint e beszéde során is, és ilyeneket mond: „Az elmúlt évi szinódus előestéjén ezt mondtam: »A Szentlélektől a szinódusi atyák számára mindenekelőtt az Istenre való hallgatás képességét kérjük, hogy vele együtt hallhassuk a nép kiáltását; a népre való odafigyelést, hogy érzékeljük azt az akaratot, melyhez Isten minket hív.” – Mi ez, ha nem mélységes demokratizmus!
Ezzel a „szinódusi út”, ami a „népnél” kezdődik, a „pásztorokon” keresztül eléri csúcspontját. Ezt Bergoglio így magyarázza meg nekünk: „A szinódusi út végül a Róma püspökére való hallgatásban csúcsosodik ki, aki arra van hivatva, hogy »minden hívő pásztoraként és tanítójaként« nyilatkozzon: nem személyes meggyőződéséből kiindulva, hanem mint a »fides totius ecclesiae« legfőbb tanúja, »az engedelmesség garantálója, Isten akaratával, Krisztus evangéliumával és az egyház tradíciójával összhangban. A tény, hogy a szinódus mindig »cum Petro et sub Petro« tevékenykedik – tehát nem csak »cum Petro«, hanem »sub Petro« is – nem korlátozása a szabadságnak, hanem az egység garanciája. Így válik a pápa az úr akarata szerint »a püspökök és hívek sokaságának az egysége számára az örök, látható elv és alap«.”
4. Persze a „hierarchiát” helyesen kell érteni, és erre szolgál a szinódus. Bergoglio: „A szinódusság mint az egyház szerves dimenziója nyújtja számunkra a legalkalmasabb keretet az interpretáláshoz, hogy ily módon megértsük a hierarchikus szolgáló hivatalt. Ha megértjük, ahogy Aranyszájú Szent János mondja, hogy az egyház és a szinódus szinonimák – mert az egyház nem más, mint Isten nyájának » együtt lenni az úton « a történelem útjain, hogy Krisztus, az úr felé haladjanak –, azt is megértjük, hogy benne senkit nem lehet a többiek fölé »emelni«. Ellenkezőleg, az egyházban szükséges, hogy valaki »lealacsonyítsa önmagát«, hogy az úton a testvérek szolgálatára állhasson.” Ezzel szemben Bergoglio ezt vallja: „Jézus tanítványai számára – tegnap, ma és örökké – az egyetlen auktoritás a szolgálat auktoritása, az egyetlen hatalom a kereszt hatalma”, miközben Mt 20,25-27 hivatkozik. [„Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” (Mt 20,27).] És megint nem veszi figyelembe, hogy az Üdvözítő ehelyütt éppen attól óvja az apostolokat, hogy hatalmukkal visszaéljenek, önhittekké váljanak és tekintélyüket, hatalmukat másra használják, mint a lelkek szolgálatára, amikor Ő nekik akarja adni a mennyország kulcsát, amikor a legnagyobb hatalmat akarja nekik adni, ami a földön elképzelhető, nevezetesen mind a mennyben, mind a földön a legnagyobbat, vagyis még az örök és természetfeletti dolgokban is, az oldás és kötés hatalmát. De hát a modernistákra és így Bergoglio-ra is jellemző, hogy nem tudnak különbséget tenni hivatal és személy között. A hivatal megkövetelte felségjelek alázatos viselése és e mögött a személy szerény elrejtése helyett, Bergoglio büszkén és hivalkodóan fitogtatja személyes, hamis „szerénységét”.
5. „Egy szinódusi egyházban a püspökszinódus csak a közösség dinamikájának világos kifejeződése, mely minden egyházi döntést irányít”, okít tovább bennünket a mi jezsuitánk. Bergoglio szerint tehát az „egyházi döntéseket” nem a változatlan isteni törvény, hanem a „közösség dinamikája” irányítja. – Erre nagyon oda kell figyelni! – „Az első szint, melyen a szinódusság a gyakorlatban megnyilvánul, a részegyházakban valósul meg. Ide tartoznak a papi tanács, a tanácsadó kollégium, a kanonoki káptalan és az egyházközösségi tanács. Csak olyan mértékben, melyben ezek a szervezetek a »talajjal« egységben maradnak és az emberekből, a napi problémákból indulnak ki, kezdhet el alakot ölteni a szinódusi egyház: Ezeket a segédeszközöket, amik olykor csak nehézkesen alakulnak ki, fel kell értékelni, mint az odafigyelés és a közlés lehetőségeit.” – Jó néhány plébános, akinek a lázongó egyházközségi testületekkel kell folyton vesződnie, nyilván megkülönböztetett figyelemmel hallgatja e szavakat. 6. Ezzel el is jutottunk az ökumenikus aspektushoz, ami természetszerűleg nem hiányozhat. „A szinódusi egyház felállításának feladata – olyan feladat, melyre mindannyian meg vagyunk híva, mindenki abban a szerepben, melyet az úr bízott rá – tele van implikációkkal az ökumenizmus felé. Ezért erősítettem meg nemrégen a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka delegációja előtt mondott beszédemben azon meggyőződésemet, miszerint »annak gondos felülvizsgálata, hogy az egyházban a szinódusság elve és az elnökséget birtoklónak a szolgálata hogyan jut kifejezésre, fontos adalékot jelent az egyházaink közötti kapcsolatok fejlődésében«.” – Való igaz, a római Anyaszentegyháztól elszakadt eretnek és szakadér közösségeknek – ókatolikusoknak, minden protestáns felekezetnek, az ortodox egyházaknak – mind szinódusi felépítése van. Ebben az értelemben mutat rá Bergoglio, „hogy szükséges és sürgős feladat a pápaság újjászervezésére gondolni”, miként ezt már az Evangelii gaudium levelében megfogalmazta, miközben szent elődjére, „II. János Pálra” szavaira hivatkozott, aki ilyeneket költött: „Róma püspökeként nagyon jól tudom, hogy Krisztus forró vágya az volt, hogy minden közösség, melyben Isten hűsége révén Isten lelke lakozik, teljes és látható közössége megvalósuljon. Meg vagyok győződve, hogy e téren különös felelősségem van, különösen, ha a legtöbb keresztény közösség ökumenikus vágyát látom és a hozzám intézett kéréseket hallom, hogy megtaláljam a primátus gyakorlásának azon formáját, ami bár semmiképpen nem mond le küldetésének lényegéről, de megnyílik az új helyzet számára.” – Nyilvánvaló, hogy egy új egyházhoz új „pápaság” is tartozik. [És Bergoglio láthatóan ennek mielőbbi, legalább 2017-ig történő megvalósulásán fáradozik.] De a „szinódusi út” még az ökumenizmusnál sem áll meg, hanem még ennél is tovább megy, amikor „az emberiségre is” kitekint. Mert Bergoglio szerint: „Egy szinódusi egyház olyan, mint egy, a népek számára felállított jel (vö. Iz 11,12) a világban, ami – mégha a közügyek intézésében részvételre, szolidaritásra és átláthatóságra is hivatkozik – egész népességek sorsát gyakran kis hatalmi csoportok kapzsi kezeibe helyezi. Mint az emberekkel »együtt úton levő« egyház, ami részt vállal a történelem fájdalmaiban, azon vágyunkat ápoljuk, hogy a népek sérthetetlen méltóságának és az auktoritás szolgáló funkciójának újrafelfedezése a civil társadalmaknak is segíteni tud, hogy magukat igazságosságban és a testvériségben építsék fel és az utánunk jövő generációknak szebb és emberhez méltóbb világot teremtsenek.” – A Bergoglio és tsa. cég tehát töretlenül azon dolgozik, hogy szektájuk a lehető legtökéletesebben szolgálja a szabadkőműves-antikeresztény „új világrendet”.
7. „Róma püspöke” az egész prédikációt egy egyszerű „köszönet”-tel zárja. Mi, a magunk részéről is megköszönjük Bergoglio úrnak a modernista gondolkodás ezen mintapéldáját, világos és félreérthetetlen szavait, melyekkel a „zsinati egyház” útját és célját felvázolta, és azt, hogy a „család-szinódus” ebben milyen szerepet játszik. A „zsinati egyház” mint „szinódusi egyház” egy még mélyebb és érthetőbb értelmet kap: nem csak a zsinatra megy vissza, hanem teljesen „szinódusi”, ami mind a felépítésében, mint az ökumenikus beállítottságában jobban jellemzi, mint a „zsinati” fogalom, ami még mindig túlságosan katolikusan cseng és a régi nagy dogmatikus zsinatokra emlékeztet. Vége
|
vissza