[Megjegyzés: W. és Z. atyák írásaikat gyakran szakítják meg azzal a felszólítással, hogy bizonyos mondatokat – többnyire idézeteket – az olvasók többször olvassák át és nagyon alaposan gondolják végig. Ha valamikor érvényes volt ez a figyelmeztetés egy írásra, akkor az itt következő cikkre biztosan az. Aki figyelmesen elolvassa, egész világunkat megérti belőle. Egyúttal az is kitűnik belőle, hogy az egyházatyák, egyházdoktorok az emberiség összes problémáját jobban átlátták, értették és tökéletesebben elmagyarázták, mint bármely kor evilági „tudósai”.      Ezzel kapcsolatban egy személyes élmény: Chesterton írásai alapján készült Brown atya nyomázásai című tévésorozat mai adásában egy doktor bűntudatában – az ő hibájából halt meg a felesége és lett beteg a gyermeke – egész életét olyan szer kitalálásának szenteli, aminek segítségével az emberek mind saját rossz tetteiket, mind a rajtuk esett sérelmeket el tudják felejteni, illetve meg tudják bocsátani. Ezen igyekezete során sok kárt okoz: erről szólt a történet. Az orvos evilági elképzelései helyett Brown atya gyónni hívja az érintetteket. – Éppen e cikket fordítottam, amikor pihenésként megnéztem Brown atya esetét – ennél jobban aligha lehetett volna ábrázolni és megértetni a cikkben leírt igazságokat!      Ahogy a cikkben is áll: az emberiség történelmében aligha volt még egy olyan kor, melyben az emberek annyira beleszédültek volna saját nagyszerűségükbe, mint éppen most. A technika maradék józan eszüket is elvette, és soha eddig nem volt mértékben képzelik magukat – ráadásul teremtő – istennek. Azt hiszem, egy mai ember katolikussá válása csak akkor kezdődhet el, ha tökéletesen levetkőzi a modern ember „nagyképűségét”, önmagába és e világba vetett bizalmát.] Szabad akaratból kétféle módon lehet vétkezni, ahogy Aquinói Szent Tamás mondja: Egyfelől úgy, hogy az ember tudatlanságból vagy tévedésből valami helytelent, rosszat, gonoszat követ el. Másfelől úgy, hogy az ember valami jóra törekszik, de nem a helyes vagy nem az Isten által előírt módon. A gonosz angyalok ezen utóbbi módon vétkeztek. Saját javukat keresték nem törődve az Isten által előírt renddel. Ezért vétkük nem szenvedélyből fakadt – amire tisztán szellemi lényekként nem is voltak képesek –, hanem gőgből. A gőg bűne mellé egy másik bűn is társult, mégpedig az irigység bűne, ami egyfelől Isten, másfelől az emberek ellen irányul. A gőg és az irigység azok a bűnök, amik elkövetésére a tisztán szellemi lények képesek.      Lucifer és az őt követő, démonná vált angyalok gőgből elkövetett vétkét Izajás írja le: „Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. … Felszállok felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez!” (Iz 14,13-14) Az egyházatyák ezeket a szavakat mindig is Luciferre vonatkoztatták. Szent Ágoston például azt mondta, hogy az ördög felfuvalkodottságában „azt akarta, hogy Istennek nevezzék”. Az „olyannak akarni lenni, mint Isten” vágya megint csak kétféleképpen történhet: egyfelől azonosság, másfelől hasonlóság révén. Az ördög természetéből fakadó értelme révén tudta, hogy az első módon nem teljesedhet a vágya. Így csak a hasonlóság maradt lehetőségként a számára.      Egy teremtett lény kétféleképpen lehet hasonló Istenhez. Egyfelől úgy, hogy olyasmire törekszik, amiben természete alapján Istenhez akar hasonló lenni: az ember például úgy, hogy egyre erényesebbé válik, ahogy ezt a Megváltó követelte követőitől: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Ha a teremtmény ezt teszi, akkor nem vétkezik. Ellenben igenis bűnt követ el, ha saját és nem Isten erejéből akar valamiben, például igazságosságban, hasonlóvá válni Istenhez. – Másfelől úgy, ha olyan dolgokban akar Istenhez hasonló lenni, melyek nem felelnek meg természetének, vagyis például eget és földet akar teremteni, amit egyedül Isten tud. Az első emberek bűne „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcs 2-23-34)      A bukott angyalok drámája bizonyos módon megismétlődött a földön, miután Isten megteremtette az első embereket, akiket szemben az angyalokkal (akik értelmes és szabad akarattal rendelkező tisztán szellemi lények), szellemi és testi lényeknek alkotott meg. [lásd a KATEKIZMUST és A kereszténység című tanulmányból „A világ teremtése és működtetése” című fejezetet.]      Isten végtelen szeretetében és bölcsességében mégis azt akarta, hogy az ember is részese legyen a tökéletes boldogságnak, azaz majdan Őt szemlélhesse és örökké Vele együtt élhessen. Ezért teremtette Ádámot és Évát a megszentelő kegyelem állapotában, amivel teremtésük pillanatától kezdve részt adott nekik a maga isteni életéből. Ezt a nagy, ingyen adományt kegyelmi életnek vagy megszentelő kegyelemnek nevezzük. Ősszüleink a kegyelmi élet által váltak Isten gyermekeivé és Istenhez különös módon hasonlókká.      Ahhoz azonban, hogy az első emberek az örök boldogságot kiérdemeljék, az angyalokhoz hasonlóan próbát kellett kiállniuk. Ezért Isten egy parancsot adott nekik. (Ha követik, megőrizhetik maguknak és ivadékaiknak a kegyelmi életet és a földi paradicsom többi adományát, ha ellene szegülnek, elveszítik a kegyelmet és az adományokat ők és ivadékaik is.) De szemben az angyalokkal, akik próbája egyetlen aktusból állt, amivel egyszer s mindenkorra kiérdemelték vagy örökre elvesztették a boldogságot, az emberek próbája természetüknek megfelelően folyton visszatérő aktusokból állt. Ezért állította Isten a paradicsomba a tudás fáját, majd megparancsolta az első embereknek, hogy erről a fáról ne egyenek. Ily módon kellett nekik Isten iránti engedelmességüket és szeretetüket bebizonyítani, és Isten színről-színre való látásából álló örök boldogságukat kiérdemelni.      A parancs nem volt nehéz, könnyen meg lehetett volna tartani, hiszen a paradicsomban elég fa állott, melyről szabadon vehettek és ehettek. Ráadásul Isten nemcsak halhatatlannak, hanem épséggel megáldottnak is, vagyis a rendetlen kívánságoktól mentesnek (integritas) teremtette őket, ami miatt az alacsonyrendű ösztönök és szenvedélyek nem uralkodtak rajtuk. Nem volt mértéktelen étvágyuk, se másmilyen rendetlen kívánságuk e fa gyümölcsei iránt. „A sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál.” Fentebb láttuk, hogy a gőg és az irigység olyan bűnök, melyeket az angyalok, mint tiszta szellemi lények, is képesek elkövetni. Miután a gonosz angyalok gőgjük miatt elbuktak, irigységük felébredt az emberek iránt, akik Isten kegyelmében éltek, és ezért az örök boldogság felé vezető úton voltak, ami számukra örökre elveszett. Ezért kísértette meg a sátán az első embereket, ezért vitte rá őket a bűnre, hogy rájuk is halált hozzon, hiszen „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23). És ezért mondta Isten Ádámnak és Évának, hogyha a tiltott gyümölcsből esznek, meg fognak halni. Miként tudjuk, ősszüleink inkább hittek a kísértőnek, mint Istennek, vétkeztek, és ezzel nem csak a halált, hanem megszámlálhatatlanul sok más bajt zúdítottak erre a világra. Bűnük olyan nagy volt, hogy Istennek magának kellett emberré lennie, hogy vére által elégtételt tudjon adni és meg tudjon váltani bennünket. Miből állt tehát az első emberek vétke? Szent Tamás megmondja, hogy ugyanaz, mint a gonosz angyaloké, vagyis a gőg bűne. De Ádámnak és Évának a belső erői az integritás, az épség természeten kívüli adománya révén tökéletesen rendezettek voltak, azaz ösztöneik nem tudtak értelmük felé kerekedni, és őket egy mulandó jó élvezetére elcsábítani. Ezért akaratukban csak úgy állhatott elő rendetlenség, hogy helytelen módon kívántak egy szellemi jót elérni. Ha ezt azon a módon akarták volna megtenni, ahogy Isten előre elrendelte és előírta, akkor nem keletkezett volna rendetlenség, következésképpen nem vétkeztek volna. Ezért csak az a lehetőség marad, hogy ősszüleink bűne abból állt, hogy egy szellemi jót nem a számukra Istentől előírt módon akartak elérni: ez a gőg bűne. A jó, amit Ádám és Éva rendetlen módon akart elérni, ugyanaz volt, mint a gonosz angyalok célja: Istenhez akartak hasonlók lenni. A kísértő ugyanis ezzel csábította őket: „..amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” (Ter 3,5) Tehát saját természetük erejéből akarták felismerni, hogy mi a jó és mi a rossz, azaz nem bíztak meg Isten szavában. És abban is vétkeztek, hogy saját erejükből akarták a boldogságot elérni és Istenhez hasonlóvá válni. Szent Ágoston mondja, hogy Éva lelkében a kígyó kísértése folytán megszületett a „saját erő iránti szeretet”. Így ejtette foglyul Lucifert is a saját ereje és szépsége iránt érzett szeretete, amikor bűnét elkövette. Lucifer és az első emberek bűne tehát megegyezik abban, hogy mindketten, megvetve az Isten által felállított szabályokat és rendet, saját erejükre akartak támaszkodni. A paradicsomban elkövetett bűn miatt az első emberek megszűntek Isten gyermekei lenni: elvesztették a kegyelmi életet, de nem csak ezt, hanem a földi paradicsom rendkívüli adományait is. Értelmük elhomályosult, akaratuk meggyöngült és attól kezdve hajlamosak lettek a rosszra.      Az angyalok és az emberek ezen első bűnében bizonyos minta fedezhető fel. Mindkét esetben a gőg az ok, amiért Istenhez hasonlóvá akarnak lenni, és ezzel Isten ellen lázadnak. A teremtmény saját természetéből fakadó erejére hagyatkozik, és vagy a természetfeletti célt utasítja vissza, amit Isten rendelt a számára, vagy az ehhez szükséges természetfeletti segítségeket, melyekre szüksége lenne, és helyettük örök boldogságát saját természetes erőivel akarja elérni.      Ezt a jelenséget ma is ismerjük, és „naturalizmusnak” nevezzük. E naturalizmus sajátja, hogy hatalmat akar gyakorolni, hiszen az Istenhez való hasonlóság elérése a célja. Ennek következtében a teremtmény saját természetes erőire számíthat csak, holott már ezek sincsenek többé eredeti jó állapotukban, hiszen a bűn következtében megsérültek, meggyengültek, lecsökkentek. Albert Maria Weiß írja A természet és a természetfeletti kapcsolatáról című tanulmányában: „A természet ugyan nem lett se teljesen megromolva, se teljesen képtelen minden természetes feladatának elvégzésére, ahogy ezt a tévtanítók [a protestánsok] állítják. De akármennyire is kicsinyítik a bűn természetes következményeit, azt nem lehet tagadni, hogy nagy romlás tört be a természetbe. Ezt a Szentírás és az Egyház tanítása tanúsítja, a saját tapasztalatainkról nem is beszélve. [15. pont] … Bár az emberi természet még most is, a bűnbeesés állapotában is elegendő erővel rendelkezik az igaz felismeréséhez és a jó végrehajtásához, talán még többel is, mint amennyit nyápicságunk gyakran be akar ismerni. Ugyanakkor annyira meggyengült, hogy még az ember és az emberiség természetes feladatait sem tudja teljes egészében elvégezni, ha lemond a természetfeletti segítségről. Mert a természet az ősbűn következtében elbukott és meggyengült. Ha mi ma természetről beszélünk, akkor ez alatt soha nem a natura pura, azaz – a pusztán elviekben létező – tiszta természetet értjük, hanem a bukott természetet. … És ha a bűnbeesés, vagyis a természetfeletti cél, az ember egyetlen céljának tudatos és akart elutasítása, egyúttal a természet számára is romlást jelent, akkor ma annak kísérlete, hogy a tudományt, az erkölcsösséget, a kultúrát a természetfeletti célt félretolva kizárólag az emberiség természetes feladataira tekintettel műveljék, röviden: egy pusztán evilági tevékenység, mely figyelmen kívül hagyja az ember végső célját, nem csak fogyatékos, hanem perverz, bűnös, Istennek nem tetsző, és maga az evilági feladat számára is romlással végződik e perverzség miatt büntetésként.” [20. pont] – Nem mostani korunk tökéletes leírása ez? Nem a mi modern „civilizációnk” az, ami soha eddig nem ismert módon és soha eddig nem volt intenzitással olyan akar lenni, mint Isten, és ami miatt csakis katasztrófával végződhet? Isten gyermekei és a világ gyermekei A jobb megértés végett kövessük most végig a naturalizmus bűnének útját a történelemben. Ne feledjük, hogy most nem az áteredő bűnről beszélünk, mely az első emberek bűnének legsúlyosabb következménye, hanem annak a bűnnek az állandó megismétléséről, melyet először az ördög, majd ősszüleink követtek el. Miután Ádámot és Évát Isten vétkük miatt kiűzte a paradicsomból, Éva gyermekeket szült, Káint és Ábelt. „Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földműves. Bizonyos idő elteltével történt, hogy Kain a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Káinra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Kain nagyon haragos lett és lehorgasztotta fejét.” (Ter 3,2-5) Ugyan Isten figyelmeztette Káint, ő mégis agyonütötte testvérét, amiért Isten megátkozta őt: „Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön.” (Ter 3,11-12) Feltéve: 2016. február 17. [Megjegyzés: A folytatás előtt egy megjegyzés a cikk első mondatához: „Szabad akaratból kétféle módon lehet vétkezni… Egyfelől úgy, hogy az ember tudatlanságból vagy tévedésből valami gonoszat követ el.” – Első hallásra ez a megfogalmazás: „az ember tudatlanságból vagy tévedésből valami gonoszat követ el”, meghökkentő, hiszen felületesen szemlélve úgy gondoljuk, hogy gonoszságot nem lehet tudatlanságból elkövetni, hiszen Isten minden ember lelkiismeretébe beoltotta a Tízparancsolatot.      De ha alaposan végiggondoljuk a mondatot, rájövünk, hogy az ember nem úgy követ el valami bűnt, hogy azt mondja: „amit én most csinálni fogok, az bűn”, hanem úgy, hogy előbb bebeszéli, bebizonyítja magának, hogy amit el fog követni, mégha első látásra nem is tűnik helyesnek, valójában jó dolog, vagy ha nem, neki mégis joga van hozzá. Hogy ez mennyire így van, azt saját magunkon nap mint nap megtapasztalhatjuk. Vagy vegyük például a világirodalom egyik leggonoszabb alakját. Jágó megformálója évtizedekkel később is azt állítja – és annak idején a darabot is ilyen értelemben játszották –, hogy Jágónak megvolt a maga igazsága, vagyis a joga, hogy gaztetteit elkövesse, „mert őt becsapták, a jóbarát, Othello Cassiot nevezte ki hadnagyának és nem őt.” És ahelyett, hogy belátná, hogy Cassio jobb katona volt, és Othello ezért választotta őt, állítólagos sértettként valóságos jogot formál a legdurvább gaztettekre. Amiből persze kiderül, hogy a nemtudás vagy tévedés az esetek többségében megint csak a gőg következménye: az ember sokszor ahelyett, hogy igyekezne tisztán látni saját magát, saját képességeit, inkább áldozatnak állítja be magát – ez manapság különösen elterjedt nálunk.      Csak mellékesen: az egész mai migráns-válságnak is ez az egyik alapja: ahelyett, hogy fiatal erős férfiak megvédenék otthonukat, hazájukat, jogot formálnak arra, hogy róluk mások gondoskodjanak. Ha az Európába özönlő emberek töredéke beállna katonának, hogy abban az országban, ahonnan jönnek, végre rend legyen, nem volna semmilyen válság. Persze egy mohamedánnak nincs hazája (a hazaszeretet szintén keresztény fogalom és a keresztény civilizáció „terméke”), egy muszlim vagy nomád, vagy hódító életmódot folytat.] Arndt-Allioli szentírás-magyarázata szerint, az ember természetéhez tartozik, hogy áldozatot mutasson be Istennek. „Hiszen a bűnbeesés után olyasvalamit kaptak, amit csak az Isteni Kinyilatkoztatás és elrendelés által ismerhettek, az igazi engesztelő áldozatra való utalást, ami a megsértett isteni felségnek tökéletes elégtételt tudott adni, és ami képes volt arra, hogy az emberek vétkét eltörölje, és nekik az elvesztett kegyelmet és a mennyhez való jogot visszaadja. Ezért nevezi Szent János a Megváltót Báránynak, aki a világ kezdetétől le lett ölve [»ott áll a Bárány, mintha leölték volna« (Jel 5,6)] az isteni elrendelés szerint és az Ószövetség áldozati előképeiben.”      Mivel Isten Ábel áldozatát elfogadta, Káinét viszont nem, a Szentírás e szavaiból arra következtethetünk, hogy Ábel áldozatát az isteni utasítása szerint mutatta be, Káin pedig nem. Káin személyében megint egy olyan teremtményt látunk magunk előtt, aki olyan akar lenni, mint Isten, amikor az isteni utasítást semmibe veszi és inkább saját erejére hagyatkozik. Káin ezzel valójában a Megváltóban való hitet utasítja vissza, és azt az önmegváltásban való hittel váltja fel. Ezzel egyidőben az irigység bűne is megmozdul benne, és elköveti az emberiség történelmének első gyilkosságát, ami ráadásul testvérgyilkosság. A következmények drámaiak. A földet újabb átok sújtja, ami még azon is túlmutat, mint amit Ádám bűne okozott. Káint Isten állandó menekülésben folyó nyugtalan életre ítélte. (lásd: Ter 4,9-12) Káin tehát bujdosóként kezdte további életét, és utódai által olyan dinasztiát alapított, ami az ő naturalista nyomait követte, azaz a „menekülés világát”, ahogy ezt Max Picard nevezi. Ettől az időtől kezdve az egész emberi nem két osztályra oszlik, »Isten gyermekeire«, akik Istent követik, Hozzá tartoznak és ragaszkodnak, és az »emberek gyermekeire«, akik lázadnak Isten ellen”, írja Arndt-Allioli. [Innen is látszik, mekkora hazugság, amikor Bergoglio minden embert állandóan „Isten gyermekének” nevez: lásd például januári videó-üzenetét.]      Fia születése után Káin „várost épített és azt fiáról Hénochnak nevezte.” (Ter 4,17) „Nyilván az a vágy hajtotta, hogy száműzetése átkát hatástalanítsa, és nemzetségének saját lakóhelyet teremtsen az Istennel való elvesztett közösség helyére.” Káin ily módon saját természetes erejének segítségével akart megmenekülni Isten átkától.      A kainiták hatodik nemzedékében találkozunk Lámech-kel, aki már „két feleséget vett” (Ter 4,19), és nyilván erőszakos ember volt. „Lámech két feleséget vett, amivel kezdetét vette a többnejűség, amivel az Isten-rendelte házasság erkölcsi oldala érzékiségbe és gyönyörhajhászásba torzult. Az egyik asszonytól született fiai Jabel és Jubal volt, Jabel „ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak nyájaikkal” (Ter 4,20), vagyis a nomádok, Jubal „ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak” (Ter 4,21), tehát a komédiásoknak. A másik asszonytól született fia Tubalkain volt, aki „őse a bronz- és vaskovácsoknak. Tubalkain húga Naama volt.” (Ter 4,22) Arndt-Allioli e szentírási szöveghez a következő kommentárt fűzte: „A fontos kézműipari mesterségeket és művészeteket a kainiták találták fel, és istentelen módon űzték. De ezek feltálalásának oka semmiképpen nem abban az átokban volt, ami Káin nemzetségét sújtotta, hanem sokkal inkább az emberi nem veleszületett szellemi erőiben, melyekkel a természetet uralni és szolgálatába állítani akarta.” A kainiták tehát megpróbálják, hogy természetes erőikkel ne csak Isten átkát tegyék hatástalanná, de földi boldogságukat is elérjék. „Lámech Tubalkain kezéből egy kardot kapott, így erősebbnek érezte magát összes ellenfelénél, és így kiáltott: »Leütöttem egy embert sebemért, egy ifjút sebhelyemért. Ha Káint hétszer bosszulják meg, Lámechet hetvenhétszer.« Abban, hogy Lámech saját magát sikeresebben akarja megvédeni, mint Isten Káint, istenkáromlás rejlik. Ezzel le is zárul a kainiták története. Az apa fivérgyilkos, utódai az erőszak férfiai. Lámech azzal, hogy Káinnal hasonlítja össze magát, valószínűleg gyilkosságot (kettős gyilkosságot) követett el.”      Lámech történetében világosan láthatjuk, hova vezet a naturalizmus bűne: érzékiségbe, istengyalázásba és erőszakba. Ádámnak és Évának agyonütött fiúk, Ábel helyett Isten más utódot adott, akit Szetnek neveztek (lásd: Ter 4,25). Ő lett „Isten gyermekeinek” ősatyja, akikkel a kainiták „az emberek gyermekeiként” állnak szemben. Szet fiáról a Biblia azt írja, hogy „ő (Enos a neve) volt az első, aki Isten nevét segítségül hívta”. (Ter 4,26) – Isten tisztelői Isten segítségül hívását egymáshoz tartozásuk jelének kezdték tekinteni, és közösen gyakorolták ezt. Amíg a kainiták törzse a városalapítással és világi mesterségek és művészetek kitalálásával és fejlesztésével a világhatalom alapjait rakták meg, addig a szetiták törzse az Istenhez való közös fohászkodással a kegyelem Istenének birodalmát kezdték el építeni”, írja Arndt-Allioli.      A kainiták világbirodalma a bukott, az Istennel dacoló természet, és a természetes és világi erők birodalma, szemben velük áll a szetiták Istent tisztelő, a kegyelem és a természetfeletti birodalma, az Egyház előképe. „A Bibliában a szetiták nemzetsége az özönvízig 10 nemzedéket számlál, a kainitáké csak hetet. Ettől kezdve a szetiták valószínűleg a kainiták szép lányai közül választottak feleséget. Noema szépet jelent, és bizonyára egyike az emberek Ter 6,2-ben említett lányainak, az első, aki egy szetitához ment nőül. [„Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön és leányaik születtek, az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik.” (Ter 6,1-2)]      A szetitáknak a Káin-lányokkal való keveredése az Isten iránti tisztelet általános gyengüléséhez, és olyan szörnyű erkölcsi romláshoz vezetett, hogy Isten elhatározta, hogy az özönvízzel az egész emberiséget eltörli a föld színéről. Egyedül „Noé talált kegyelmet az Úr szemében” (Ter 6,8), és feleségével és három fiával és ezek feleségeivel megmenekült a bárkában. Az özönvíz előtti állapotoknak a maiakéhoz való hasonlatossága szembeszökő. Ugyanazok az okok mindig ugyanazokhoz a következményekhez vezetnek. Feltételezhető, hogy a szetitáknak nem csak Káin lányai tetszettek, hanem a kainitáknak a művészetekben, a technikában, a kézműiparban, a városépítésben elért eredményeit, a természeti dolgokban való jártasságát is megcsodálták, és ezért alsóbbrendűnek érezték magukat. Ez valószínűleg egy újabb okot jelentett a kainitákkal való keveredésükben, aminek természetszerűleg az Istentől való elszakadáshoz kellett vezetnie.      Nem pontosan így történik ez modern világunkban, amikor az Egyház fiai egyre inkább megcsodálják a világnak a művészetekben, a tudományokban, a technikában, a felfedezésekben stb. elért [látszólagos] eredményeit, és ezekkel szemben egyre inkább a háttérbe szorítva érzik magukat? Ez is a világgal való keveredéshez vezetett, a modernizmushoz, a „világ felé való nyitáshoz”, és ezzel az Istentől való elszakadáshoz. [Ma már odáig jutottunk, hogy Róma vezetői évtizedek óta nem csak loholnak a világ után, de újabb és újabb szentségtörő döntéseikkel maguk állnak az Isten-tagadók élére.] A test útjai és a bölcsesség útjai Miként fentebb már láttuk, a naturalizmus jellegzetessége, hogy az ember gőgjében szembeszegül Istennel, aminek következtében eljátssza a maga számára az „Isten-gyermekséget”. A gőg bűnével egybe van kötve a hatalom és uralkodás utáni vágy, valamint az irigység bűne, ami elsősorban azokkal szemben lép fel, akik Istenhez hűek maradtak. E bűnök következménye és egyúttal büntetése nem csak a puszta természet szintjére való visszavettetés, hanem e természet jelentős meggyengülése. – A valóságos értelemben vett naturalizmus jellemzője az e bűnökben való megkeményedés, és az igazságos és üdvös büntetés elfogadásának konok visszautasítása. Ehelyett a naturalizmus folyton azon igyekszik, hogy természetes erőinek egyre nagyobb bevetésével győzze le és fedje el bűnének negatív következményeit, ami ugyan felületesen szemlélve mindennemű javításhoz és „előmenetelhez” vezet, valójában azonban csak még jobban gyengíti a természetet. Napjaink történései – mind a kicsik, mind a nagyok – a napnál világosabban tanúsítják ezen igazságot, és így az élet minden területén e modern, természetes „civilizáció” negatív következményeitől szenvedünk. De térjünk vissza a történelemhez. Az özönvíz után Noé fiai között megint van egy, Kám nevezetű, aki Arndt-Allioli szerint a „féktelen érzékiségnek” adja tanújelét, és a kánaániták ősatyja lesz, akik a kainiták naturalizmusát viszik tovább. Ezek idővel Noé két másik fiának utódait is megfertőzik, csakúgy, mint Szet utódait Káin utódai. Ez az erkölcsi romlás odáig vezet, hogy az emberek megint fellázadnak, és megint olyanok akarnak lenni, mint Isten. „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak és ne szóródjunk szét a földön.” (Ter 11,4)      Arndt-Allioli szentírás-magyarázata szerint három céljuk volt a toronyépítéssel: „Ahelyett, hogy az emberi nem belső egységét az igazi középponthoz, azaz az Istenhez való önkéntes csatlakozással keresték volna, egy saját vallási és politikai központot akartak alapítani.” Isten emiatt hiúsítja meg tervüket azzal, hogy az addig egységes nyelvüket összezavarja, és szétszórja őket a földön. (Ter 11,1-9)      Úgy tűnik, hogy a „globalizmus” mai világa Isten eme rendelését akarja érvényteleníteni, és az Istenhez, mint a világ középpontjához való csatlakozás helyett a világ összes emberét egy láncrendszerrel akarja körülzárni. Ebből is látszik, hogy a naturalista „új világrend” nem is annyira modern, valójában a bábeli torony felépítési kísérletének a megismétlődése. Nem véletlen, hogy az új világrend szimbóluma New York a maga felhőkarcolóival, melyeknek „teteje az égig ér”, és melyeket világszerte mindenütt másolnak. Isten azonban megígérte, hogy nem hagyja az emberiséget elpusztulni, hanem küld egy Megváltót, aki megmenti őket. Noé másik fia, Szem viszi tovább ezen ígéret vonalát, és így tőle származik a tizedik generációban Ábrahám, akit Isten kiválaszt, hogy belőle alkossa meg népét. Ábrahám elhívása, megbízatása minden részletében ellenkezik a naturalizmussal. Isten kivezeti őt a pogány „civilizációból”. Megmutatja neki a földet, amit neki és utódainak ad, de még nem azonnal. Előbb Ábrahámot is próbára teszi: Ábrahámnak előbb be kell bizonyítania, hogy hisz Neki. Isten fiút ígér neki, akit Sára természetes meddősége ellenére idős korában szül majd neki. Sára nem hisz ebben és csak gúnyosan nevet, Ábrahám azonban hisz Isten szavának. Miután a várva várt fiú megszületik, Isten a legkeményebb próba elé állítja Ábrahám hitét: azt követeli Ábrahámtól, hogy az ígéret fiát, Izsákot áldozza fel Neki. Pusztán természetesen szemlélve, ez a parancs tiszta őrület volt. Ábrahám azonban természetfelettien gondolkodik, hisz és engedelmeskedik.      Ábrahám fényesen kiállja a próbát, minden kísértésnek ellenáll, és minden szempontból a naturalizmus szokásai, elvei ellenére és az Isten és a Megváltó iránti természetfeletti hite szerint cselekszik. Isten nem engedi, hogy feláldozza Izsákot, visszaadja neki fiát; akin keresztül Ábrahám a Messiás ősatyjává és minden hívő atyjává válik. Izsáknak két fia volt, s bár ikrek, teljesen különbözőek. Az elsőnek világrajött fiút Ézsaunak, a másodikat Jákobnak hívták. „Ézsau bátor vadász lett, a puszta embere, Jákob pedig egyszerű ember, aki sátránál maradt” (Ter 25,27), mert nyilván pásztor volt, véli Arndt-Allioli. E helyzet nyomban eszünkbe juttatja Káin és Ábel történetét, és valóban, a hasonlóságok szembeötlők. Ézsau az ügyes világi ember, aki természetes erőire épít, és Jákob, a visszahúzódó, az „egyszerű ember”, aki Isten ígéretében hisz.      Ez a következő esetből is világosan kiderül: Jákob egy nap éppen lencsét főz magának, amikor Ézsau fáradtan és éhesen visszatér a mezőről. Mohón követeli öccsétől, hogy adjon neki ételéből. Jákob kihasználja az alkalmat, és cserébe az elsőszülöttség jogát kéri, mert tudja, hogy ez Isten áldásával és az Ábrahámnak tett ígéretével van összekötve. „Hogy ez a jog mit jelent, azt Jákob elődei (Szem, Ábrahám), de leginkább apja, Izsák történetéből tudta, aki ugyan Ábrahám elsőszülöttje, de nem az első fia volt. Ezen kívül anyja elmesélte neki a szülése előtt kapott ígéretet, mely szerint »az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak« (Ter 25,23), és ennek a jövendölésnek az értelmét, és ezért akarja előjogát formálisan is biztosítani”, írja a Biblia-magyarázó.      Ézsau láthatóan nem sokat adott se elsőszülöttségére, se Isten áldására és ígéretére, mert ezt felelte: „Na, úgyis meghalok, mit használ nekem az elsőszülöttségi jog?” (Ter 25,32) Gyomra tehát fontosabb volt neki, és ezért eladta elsőszülöttségi jogát. „Jákob pedig adott neki kenyeret és lencsefőzeléket. Evett és ivott, felállt és kiment. Ilyen kevésre becsülte Ézsau az elsőszülöttség jogát.” (Ter 25,34) – Ennél világosabban aligha tudott volna naturalista gondolkodásmódja, szellemisége, lelkülete megnyilvánulni.      Bár még szükség volt egy „szent cselre”, amit Jákob Rebeka tanácsára vetett be, hogy az idős és vak Izsákot becsapja, és valóban megkapja tőle az elsőszülöttnek járó áldást, de ily módon Isten akarata szerint ő lett a messiási ígéret [protoevangélium] hordozója, és Isten népének ősatyja. Nem csoda, ha Ézsau, amikor meghallotta, mi történt, nagyon dühös lett öccsére – egyébként igazságtalanul, hiszen korábban önként eladta neki elsőszülöttségi jogát –, és meg akarta ölni, mint annak idején Káin Ábelt. Ezért Jákobnak menekülnie kellett, de Isten és az Ő áldása vele maradt. A Bölcsesség könyve így ír Jákobról: „Vezette az igazat egyenes utakon, amikor bátyja haragja elől menekült; megmutatta neki Isten országát és szent dolgokkal ismertette meg, nehéz munkájában jóléthez segítette, és fáradozásait bőséggel jutalmazta. Segítségére volt zsarnokai kapzsiságával szemben, és gazdaggá tette. Ellenségeivel szemben védelmezte, üldözőitől oltalmazta, és nehéz küzdelemben győzelemre segítette, hogy belássa: a bölcsesség [a görög szerint jámborság] hatalmasabb mindennél.” (Bölcs 10,10-12)      Maga az isteni bölcsesség vezette tehát Jákobot, ami minden tekintetben pontosan az ellentéte a testi okosságnak és ezáltal a naturalizmusnak. A nem teremtett bölcsesség pedig maga Isten Fia, aki emberré lett. Az Ő legszentebb édesanyja, aki Őt szülte, a legbensőségesebben részesedik Belőle, és így az Egyház őt is a bölcsesség tulajdonságaival és ismertetőjeleivel ékesíti fel. És a Boldogságos Szűz Máriától származnak azok a szavak, melyek ezt a bölcsességet a legszebben fejezik ki, és amit egyenesen anti-naturalista programként foghatunk fel, és amiben Mária újfent a kígyó eltiprójaként jelenik meg, aki az ördög és minden követőjének bűnét eltörli. „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára. Lám, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas és szent az ő neve.” (Lk 1,46-49) – Mária megszámlálhatatlan és mindeneket felülmúló érdemei ellenére, melyek magasan a Luciferé felett állnak, semmit sem tulajdonít önmagának, hanem mindent csakis Istennek és az Ő kegyelmének.      „Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívükben gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket jóllakatta, de a gazdagokat üres kézzel küldte el.” (Lk 1,50-53)      Nem ez történt a lázadó angyalok mennyből való kiűzésénél, és azóta folyton újra és újra? Isten bölcsessége az, ami csak azoknak nyílik meg és azok felé fordul, akik Benne hisznek és Őt félik, és ezeket felemeli, míg azokat, akik magukat emelik fel és saját erőikben bíznak, megalázza és letaszítja. „Gondjába vette gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyánknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.” (Lk 1,54-55) Isten teljesíti ígéretét, amit Ábrahámnak és utódainak tett: a Messiás eljött, hogy ebben a naturalizmusba süllyedt világban kegyelme és természetfeletti birodalmát felállítsa. Az I. rész vége Függelék: Allioli József Ferenc, német szentírásfordító s magyarázó. 1793-1873 és 1821-1835 között a szentírástudományok tanára a landshuti (1826-tól müncheni) egyetemen, utóbb augsburgi nagyprépost. Biblia-fordítását először 1830-35. adta ki 6 kötetben. Ennek 10. kiadását Arndt rendezte sajtó alá 1899-1901. Arndt Ágoston S. J. (1851-1925), volt lutheránus lelkész, majd konvertita és a Jézustársaság tagja, német szentíráskutató és író. Stolz Albán térítette meg azzal, hogy Luther Asztali beszédei-re figyelmeztette. Részt vett a magyar bazilita-rend belső reformjának munkájában. Kiadta átnézve Allioli német szentírás-fordítását. Stolz Albán, német népies író (1808-1883). Teológiai tanár volt Freiburgban. A népléleknek tökéletes ismerője, a népies stílus mestere. A vallási élet összes mozzanatait mesteri módon tudta összefűzni a nép életével. Könyvei rendkívül elterjedtek. Több műve magyarul is megjelent. A Káldi-féle Biblia-fordítás 1930-ban a Szent István Társulatnál megjelent kiadásában nagyrészt megtalálhatók azok a szentírás-magyarázatok, melyeket a fenti tanulmány szerzője az Arndt-Allioli műből idéz. A tanulmány II. része az Antimodernist újság következő számában jelenik majd meg. Feltéve: 2016. február 21., Nagyböjt második vasárnapján