Amint megpróbálunk a napi sürgés-forgásból visszavonulni és belső világunkba menekülve Istenhez imádkozni, különböző nehézségekbe ütközünk, melyek között manapság kétségtelenül a folytonossá vált nyugtalanság a legnagyobb, ez a szakadatlan tevékenységre kényszerítő érzés, mely miatt már magát a csöndet is alig tudjuk elviselni. Ezt a kényszert és állandó tevékenységet nevezzük stressznek. Elsőnek tehát ezt kell legyőzni, ha komolyan lelkünkbe akarunk zárkózni. Ehhez elsőnek csöndre van szükség, és a rendszeresen és határozottan gyakorolt hallgatásra. Korunkban mindenütt állandóan zaj vesz körül minket, ami azt eredményezi, hogy az emberek többsége még azt sem veszi észre, hogy egyáltalán van lelke. A külső zaj okozta belső üresség ellenállhatatlanul vonzza a gonosz lelkeket. Urunk Jézus Krisztus figyelmeztetett: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres…” A belső üresség állandó meghívás a nyugtalanul bolyongó ördög számára, hogy oda befészkelje magát. Elsőnek meg kell tanulnunk lelkünket valóságnak érzékelni, legfontosabb belső "szervünkként" tudomásul venni. Ha testi szemeink nem tudják lelkünket meglátni, akkor lennie kell egy másik "szemnek", ami számunkra a láthatatlant láthatóvá teszi. Ez a szem a lélek szeme, amit hitünk világít meg. A lélek belső világába a megfontolt, figyelmes, vagyis szemlélődő ima nyitja meg az ajtót. Minden igazi ima elsősorban lelki visszavonultsággal kezdődik, Isten belső világának tudatosítása magunkban.      A keresztséggel Isten gyermekeivé válunk. A Szentírás teljesen világosan beszél Istennek a lélekbe való valóságos beköltözésének titkáról. Már az Ószövetség megjövendöli ezt a kegyet, amit az isteni Megváltó visszaszerez vissza számunkra: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek.” (Ez 36,26-27) És Jeremiásnál: „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” (Jer 31,33) Az Újszövetség természetesen még sokkal érthetőbben beszél isteni Megváltónk szeretetének munkájáról, melyet lelkünkben fejt ki, és arról a belső, kölcsönös kapcsolatról, mely ebből fejlődik ki: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (1 Kor 3,16), írja Szent Pál a korintusiaknak. A rómaiaknak pedig ezt: „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,5) – János Evangéliumában Jézus búcsúbeszédében ezt mondja: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23)      Bár minden katolikus tanulta és ismeri ezt az igazságot, de ebből még nem következik, hogy azzal is tisztában van, hogy ez az igazság konkrétan milyen hatást gyakorol mindennapjainkra? Milyen jelentősége van ennek az érzékeink számára rejtett ténynek a mi gondolkodásunkra, beszédünkre és tetteinkre?      Avilai Nagy Szent Teréz [akinek e napokban, október 15-én volt az ünnepe] leírta saját tapasztalatait ezzel kapcsolatban: „Eleinte bizonytalan voltam. Ugyanis nem tudtam, hogy Isten minden dologban benne van, és úgy véltem, hogy lehetetlen, hogy olyannyira bensőségesen jelen legyen bennem, mint ahogy én azt éreztem. … Tudatlan emberek ugyan azt mondták nekem, hogy Isten csupán a kegyelme által van bennünk, de ezt én nem tudtam elhinni, mert úgy éreztem, hogy Ő maga van bennem. Ez a bizonytalanság fájdalmas volt számomra. De akkor egy nagyon tudós ember (P. Barón OP) kisegített kétségeimből. Azt mondta nekem, hogy Isten valóban jelen van bennem.” Igencsak furcsa, ugyanakkor titokzatos is: Egyfelől a megszentelő kegyelem által a Legszentebb Szentháromság temploma vagyunk, másfelől valójában egyáltalán semmit nem érzünk ebből! Ezt a hihetetlen valóságot csak hitünk segítségével foghatjuk fel. Az Anyaszentegyház megpróbálja ezt a bűn rabszolgaságából az Isten gyermekségébe való átmenetet az istentisztelet, az ájtatossági gyakorlatok és az imákon keresztül felfoghatóvá és élhetővé tenni számunkra, de ez csakis buzgó együttműködésünkkel sikerülhet neki. A Biblia beszámol Jézusnak Jákob kútjánál egy szamariai asszonnyal való találkozásáról (Jn 4,6 ff). Ekkor hangzanak el Urunk e szavai: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13-14) – Vajon honnan ered az a titokzatos víz, ami forrásként fakad fel és örök életet ad?      Lelkünk élete Isten. Ő a forrás a szívünkben, mert És – amennyiben a megszentelő kegyelem állapotában vagyunk – lelkünknek élete a kegyelem által még fel is emeltetett, és részesévé tesz Isten legbensőbb titkainak.      Az élő víz folyamai a Legszentebb Szentháromság örök ősokából fakadnak. Aki ezen élő víz után szomjazik, annak Jézus Krisztushoz kell mennie, mert egyedül Ő a közvetítő Isten és ember között. Ő küldi Lelkét szívünkbe, így válik a Szentlélek a mi lelkünk lelkévé. Mit veszünk mi ebből a nagy titokból imáinkban észre? Sajnos, többnyire semmit, vagy legfeljebb homályos sejtéseket. Lelkünk minden imánkban két mélység között vívódik: Saját lelkünk és Isten borzongást keltő mélysége között.      Folignói Boldog Angéla (1248-1309) ezen igazságról szerzett saját tapasztalatait a következőképpen írta meg: „Az ima nem más, mint Isten és magunk megnyilatkozása, tehát a tökéletes és igazi megalázkodás. Mert a lélek, ha egyik oldalon Istent, a másik oldalon saját magát látja, csakis mélyen alázatos lehet, mely érzés egyúttal Isten kegyelmét is megnöveli és elmélyíti lelkében. … A folyamatosan jó ima által a lélekben növekszik az isteni világosság és kegyelem, és e kettő egyre mélyebben lehorgonyozza a lelket az igazi alázathoz.” De ugyan mikor sikerül nekünk tényleg áhítattal, összeszedetten, figyelmesen Isten jelenlétében tartózkodni? Minél komolyabban igyekszünk helyesen imádkozni, szívünket Isten felé fordítani, annál jobban szenvedünk attól, hogy erre képtelenek vagyunk. Szórakozottságunk gyötrelemmé válik számunkra, és hálátlannak, sőt tiszteletlennek tartjuk magunkat azért, hogy Istent oly kevéssé szeretjük, hogy még annyi figyelmet sem tudunk NEKI ajándékozni, mint amit normálisan minden minket meglátogató embernek megadunk.      Ki tud nekünk segíteni és vezetni, hogy lelkünk belsejébe a rejtett, titokzatos utat megtaláljuk? A fiatal Tóbiás éppen akkor, amikor messzi útjára elindult, talált egy olyan vezetőt, aki ismerte a helyes utat. Mekkora öröm volt számára, hogy már nem a bizonytalanságba kellett mennie. Mi tudjuk, de a fiatal Tóbiás akkor még nem tudta, hogy vezetője Rafael arkangyal volt. (Tób 5,5 ff)      Nekünk is útra kell kelnünk az örök haza felé, és minket is egy angyal, a menny egyik küldötte vezet ezen az úton. Amikor Tóbiás megkérdezte Rafael arkangyalt: „Tudod-e az utat Médiába?”, és ő így felelt: „De mennyire! Többször is voltam ott, emlékszem minden útjára”, akkor ezzel a válasszal egyúttal az Isten utjait mutató égi vezetőnek jelentette ki magát. Amikor tehát imádkozni megyünk, soha ne váljunk el égi vezetőnktől – és mindenekelőtt a Szentlélektől nem. Hallgassunk a Szentlélek halk rezgéseire lelkünkben, és ne felejtsük, hogy a Szentlélek a mi isteni fegyvertársunk, aki a biztos utat mutatja meg nekünk, amennyiben mindenben engedelmeskedünk Neki. Minden buzgó imádkozó egészen biztosan tapasztalta már: Amint áhítattal, összeszedetten, figyelmesen, vagyis helyesen igyekszik imádkozni, rögtön feltámad benne egy belső ellenállás: Olyan ez, mintha hirtelen egy rendbontó lépne mellé, aki az imádkozást nehézzé teszi, minden erővel el akarja venni a kedvét tőle, sőt még meg is akarja gyűlöltetni azt számára. Katolikusként tudjuk, hogy ez a zavartkeltő valaki az ördög, akinek józanul és állhatatosan ellent kell állni, miként erre Szent Péter figyelmeztet: „Atyámfiai, józanok legyetek és vigyázzatok. Mert a ti ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, kit elnyelhessen, kinek álljatok ellen tántoríthatatlan hittel.” (1 Pét 5,8-9)      Persze erre ez hozható fel kifogásul: Könnyebb ezt mondani, mint megtenni! De ebben is csak a rendszeres és állhatatos ima segíthet. Mert abban bizonyosak lehetünk, hogy amint elkezdünk helyesen imádkozni, az ördög biztosan megjelenik, hogy ebben megakadályozzon bennünket.      Ezért mondja Szent Péter: „Kinek álljatok ellen tántoríthatatlan hittel!” Ez teljesen világos utasítás, hiszen csak a hitünk segítségével tanuljuk meg az ördögöt „látni”, és alattomos mesterkedéseit felismerni. Szent hitünk ugyanis elegendő információt ad nekünk a bukott angyalok természetéről, hogy ily módon velünk, emberekkel szemben alkalmazott fondorlataikat is könnyen felismerhessük. Egy francia, a misztikus teológiával foglalkozó szakkönyv a kísértésekkel kapcsolatban ezt tanítja: „Ha a Gondviselés megengedi ezeket a támadásokat, akkor ez azon általános alaptörvény szerint történik, hogy Isten a lelkeket nem csak közvetlenül vezeti, hanem egy másodlagos ok közvetítése által is, vagyis azáltal, hogy teremtményeinek bizonyos cselekvési szabadságot ad. De eközben int bennünket, hogy óvatosak legyünk. Elküldi jó angyalát, különösen őrangyalunkat segítségünkre és védelmünkre, arról a segítségről már nem is beszélve, amit Ő maga vagy Fia nyújt nekünk. Ebből a segítségből húzunk mi hasznot, és győzzük le az ördögöt, erősödünk meg az erényben, és szerzünk érdemeket a menny számára. A Gondviselésnek ez a csodálatos működése nagyon világosan megmutatja nekünk, hogy milyen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk lelki üdvünknek és szentté válásunknak, hiszen a lelkünk üdvéért folytatott harcban a menny és a pokol is részt vesz. Örök életünkért heves harcok dúlnak kívül és némelykor lelkünkben is az égi és pokolbeli erők között.” (Ad. Tanquerey, Grundriss der aszetischen und mystischen Theologie, Desdlée & Co. Paris 1934, S. 169 f.)      De vajon mit érzékelünk mi a lelkünkben e két oldal között dúló heves harcokból? Ahhoz képest, hogy ezek a harcok mennyire fontosak üdvösségünk számára, ijesztően keveset. A kísértésekkel kapcsolatban valószínűleg ez a legfontosabb tanítás: Isten soha nem hagy bennünket erőnkön felül megkísérteni. Ehhez azonnal hozzá kell tennünk, hogy a mi érzésünk szerint ez gyakran másképp történik. De ez is az ördög becsapása – vagy saját túlérzékenységünké.      Aquinói Szent Tamás így tanít: „Nem szabad azt hinni, hogy minden kísértés, amit érzünk, az ördögtől ered.” Gyakran a korábbi szokásaink és jelenlegi vigyázatlanságunk által felizgatott érzékiségünk az egyedüli ok. „Senki se mondja, aki kísértést szenved: "Az Isten kísért", mert az Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít rosszra senkit. Minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik tőrbe. Aztán a kívánság, ha már megfogant, bűnt szül, a bűn meg, ha elkövetik, halált szül.” (Jak 1,13-16)      Tehát helytelen dolog saját vigyázatlanságunkat az ördögre áthárítani. Az ilyen cselekedet a gőgből ered, ami saját hibáját nem szeretné bevallani. Ugyanakkor vakmerőség lenne azt állítani, hogy az ördög semmilyen hatást nem gyakorol ránk. Ez ellentmondana a Szentírásnak és az egész hagyománynak. De hogyan tud bennünket az ördög megkísérteni? Van-e bukott angyalként egyáltalán lehetősége lelkünkre hatni? A válasz erre a kérdésre valóban életfontosságú a számunkra, hiszen ezt tudni és harcunkban felhasználni győzelmünknek az előfeltétele.      Elvileg ez érvényes: Az ördög nem tud magasabb képességeinkre, értelmünkre és akaratunkra közvetlenül hatni. Egyedül Istennek van közvetlen hozzáférése lelkünk szentélyéhez. Ebből ez következik: Egyedül Isten képes akaratunkat közvetlenül befolyásolni anélkül, hogy eközben erőszakot használna velünk szemben. Ő mozgatja akaratunkat a szabadságban.      Az ördög viszont közvetlenül tud hatni a testünkre, vagyis külső és belső érzékeinkre. Amire különösen figyelnünk kell: Az ördög képes közvetlenül hatást gyakorolni képzelőerőnkre és emlékezetünkre. Szenvedélyeinket is képes érzéki fogékonyságunkon keresztül befolyásolni. Így tud például (érzéki) örömet vagy félelmet kelteni bennünk, amivel közvetve akaratunkra tud hatni, ami fogékonyságunk különböző rezdülései által ily módon kényszerítve lesz beleegyezését adni olyasmire, amit egyébként meggátolna. Mindazonáltal az akarat eközben is mindig szabad marad, ahogy ezt Szent Tamás külön hangsúlyozza: „Az akarat mindig szabad marad ahhoz, hogy a szenvedélyekbe beleegyezzen vagy ellenálljon.” Más szóval: Az ördög soha nem képes minket bűnre kényszeríteni! Ez egyébként ellent is mondana a bűn fogalmának, mely szerint a bűn az ember tudatos és szándékos tette, vagyis megfelelő belátással és szabad akarattal elkövetett cselekedete.      A lelkünk állapotáról szóló eme alapvető tant rendkívül értékes napi imádságainkra alkalmazni. Mert így közvetlenül konfrontálódunk lelki gyengeségeinkkel – és az ördög tényleges kísértéseivel. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire képtelenek vagyunk imádkozás közben gondolatainkon uralkodni, mennyire nyomasztó számunkra, hogy tehetetlenül engedjük őket ide-oda vándorolni. Ez a szétszórtság olyan méretű lehet, hogy az ember abban is kételkedni kezd, hogy egyáltalán ő-e az úr saját lelkében? Ha ez ellen nem teszünk semmit, akkor hangulataink, gondjaink, napi bosszúságaink úgy fognak minket ide-oda hajtani, mint Péter hajócskáját a vihar szelei a Galileai-tóban, olyannyira, hogy mint az apostol, mi is félelemtől reszketve így kiáltunk: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,25) Az imádkozással kapcsolatban fontos tudnunk, hogy mi csak korlátozottan vagyunk képesek képzelőerőnket, azaz fantáziánkat uralni. A gondolatok eme tumultusa ellenére azonban értelmünkkel képesek vagyunk Isten jelenlétéhez ragaszkodni, ami sokszor szintén nem kevés erőfeszítésünkbe kerülhet. Sokan vannak, akik már itt feladják a harcot, és megelégednek a többé vagy kevésbé áhítatos napi imagyakorlatokkal.      Az természetes, hogy az ördög minden tőle telhetőt el fog követni, hogy visszatartson bennünket a helyes imádkozástól. Avilai Nagy Szent Teréz életrajzában így írt saját tapasztalatairól: „Több éven keresztül nagyon gyakran csak arra ügyeltem, hogy milyen hamar fog az imádkozási idő, melyre kötelezve voltam, véget érni, és többet foglalkoztam az óra ketyegésével, mint más jó gondolatokkal. És nagyon gyakran eszembe jutott, hogy inkább egy komoly vezeklést kellett volna magamra vállalni, mint összeszedni magam és imádkozni….” – Szent Teréznek, ennek a nagy imádkozónak e szavai szolgáljanak vigaszul számunkra, kis imádkozók számára! Feltéve: 2022. október 17. Bátorságunk először is a mindennapi imádkozásban mutatkozzon meg, amit semmiképpen nem szabad a véletlenre bíznunk. Aki csak akkor imádkozik, ha kedve van hozzá, az máris vesztett. Az a feladatunk, hogy olyan imarendet állítsunk fel magunknak, mely lehetővé teszi, hogy Istenből és az Ő kegyelméből éljünk, vagyis napi kötelességeinket, feladatainkat, tevékenységünket, élményeinket Isten akaratának kifejeződéseként fogjuk fel. Ezzel a lelki és szellemi szükséges összeszedettsége teremtődik meg, mely a jó imádkozás elengedhetetlen feltétele.      Előbb már beszéltünk a csöndről, mint az összeszedettség külső feltételéről. A mai stressztől szenvedő ember számára rendkívül nehéz az imára való koncentrálás. Hiszen aligha sikerülhet neki rengeteg gondolatát, benyomását, indulatát egyik pillanatról a másikra elhallgattatni, hogy Istennel szabadon tudjon társalogni. Ilyesmit a mai embertől elvárni, egyszerűen képtelenség. Ezért korunk embere, ha egyáltalán, akkor is csak szétszórtan tud imádkozni – kivéve, ha Isten rendkívüli kegyelmekben részesíti, melyek bátorítást nyújtanak számára, hogy életét úgy tudja berendezni, hogy többet és jobban imádkozhasson. Minden lelkipásztor ismeri a modern ember eme nehézségét. P. Daniel Considine S. J., egy rendkívül tehetséges lelkigyakorlat-prédikátor, 60 évvel ezelőtt így vigasztalta hallgatóit: „Teljesen nyilvánvaló, hogy a világ zaját nem tudjuk tetszésünk szerint elhallgattatni. Ha az utca zajából egy templom csendjébe belépünk, gondolatainkat nem tudjuk egyszerűen az ajtónál elhagyni. Ostobaság lenne ilyesmit elvárni tőlünk. Ugyanakkor hozzá kell szoktatnunk magunkat, hogy szétszórtságunkat türelmesen viseljük el, ha már nem adatott meg számunkra, hogy gondolatainkat ki tudjuk kapcsolni.      Valójában a szívünkkel imádkozunk, és még akkor is, ha száguldó gondolataink rendetlenséget okoznak szellemünkben, oda – vagyis szívünkbe – nem tudnak eljutni, ahol Isten lakik és kimondatlan kívánságainkat hallgatja. Akinek a szíve rendben és Istennel jó kapcsolatban van, annak nem kell sokáig gondolatai ellen küzdenie. Ameddig az imádkozásra való szándékunk megvan, addig valóban Istenhez imádkozunk, egyszerűen azáltal, hogy jelenlétében maradunk, akkor is, ha fantáziánk, melyeknek nem tudunk parancsolni, ezer kilométerrel messzebb kavarognak. Isten, aki lelkünket, szellemünket teremtette, adta meg neki törvényszerűségét is. Gondolatainkat nem tudjuk előre vagy hátra állítani, mint az óramutatókat. Ezek minden ingerre reagálnak, gyakran tudatunk vagy parancsunk ellenére. Ezeket kényszeríteni akarni hiábavaló fáradság, sőt gyakran még veszélyes is.”      „Urunk a Hegyi beszédben azt ajánlja, hogy amikor imádkozunk, menjünk be kamránkba, tegyük be az ajtót, s imádkozzunk a rejtekben mennyei Atyánkhoz, s mennyei Atyánk, aki a rejtekben is lát, válaszol nekünk (lásd Mt 6,6 ff) – Szívünk az a kamrácska, ahol Isten meghallgatja imáinkat; ráadásul Ő már azelőtt ismeri kívánságainkat, mielőtt mi azokat kimondtuk volna. Milyen keveset tudunk mi abból, ami ebben a kamrácskában történik! Még akkor is, ha fejünk tele van oda nem való gondolatokkal – Isten megtisztítja és átalakítja őket. Láthatatlan manna táplál ott bennünket, mialatt lelkünk, szellemünk megújul Isten jelenléte által.      Véleményem szerint lelki életünkben sok hibát követünk el, de talán egyik sem annyira kártékony, mint az, amikor azt hisszük, hogy Isten nem veszi észre, nem veszi figyelembe erőfeszítéseinket. A valóság az, hogy a legnagyobb tetszéssel szemléli őket.” Vagyis a legfontosabb, hogy imádkozásunk alatt ne feledkezzünk el Istenről. Imádkozni annyit jelent, mint saját lelkünk kamrájába vonulni vissza, melynek közepén a palotájában a Király vár ránk. P. Daniel Considine erre emlékeztet bennünket:      „Az érzékeknek, a képzelőerőnek, az érzéseknek Rá kell koncentrálnia, Hozzá kell felemelkednie. A liturgia imáit általában Isten egyik attribútumjához való fohászkodással kezdi: 'Mindenható, örök Isten…', azaz azzal, mely Isten méltóságát dicsőíti. Ez mutatja, hogy az első képzet, mely az istenfogalommal összekapcsolódik, a mindenhatóság, az a hatalom, mely a világon mindent kormányoz. Igen, Isten a Mindenható, a Mindent-látó és az egész világ Bírája. A keresztények életében az érzelemhiány és az aggodalmaskodás nem helyénvaló; ezek helyét a szív melegségének és a bizalomnak kellene átvennie. Úgy ahogy ezt a szentek csinálták, akik megtették a tőlük telhető legjobbat és legtöbbet, és a többit rábízták Istenre.      Pont ez az utolsó megjegyzés – megtették a tőlük telhető legjobbat, és a többit rábízták Istenre – a kitartó imádság gyümölcse. Mert általában mi csak addig bízunk Istenben, amíg minden a kívánságunk szerint történik. De amint valami balul üt ki, bizalmunk megcsökken, és bizalmatlanságunk növekedni kezd, és jön a szemrehányás: 'Miként engedhette ezt meg Isten?' Ebből nyomban meglátszik, hogy az igazi imádság mindig egy kaland, hiszen Isten mindig több, mint a mi Róla alkotott képünk. P. Considine így figyelmeztet erre minket:      „Imádkozni, Istennel élő kapcsolatba kerülni, annyit tesz, mint egy másik világba belépni. Az imádkozás a lélek földjére, a végtelenség földjére való kirándulás. Nem könnyű vállalkozás ebbe a magasságba felemelkedni. Szokásos gondolkozásmódunkkal és érzésünkkel ez nehezen sikerül, mert ezek erőtlenné és bizonytalanná teszik Istenhez való kapcsolatunkat. Még ha sikerülne is azokat az akadályokat, melyek a félelemből és a lelkiismeret-furdalásokból erednek, kikapcsolni, egy ennyire szokatlan környezetben akkor is megmaradna bennünk az idegenség érzete. Tudjuk, hogy hogyan viselkedjünk egy másik emberrel szemben, de vajon hogyan kell Teremtőm színe előtt viselkednem?”      Az imádkozónak tulajdonképpen állandóan fel kellene tennie ezt a kérdést, és a feleletet is meg kellene próbálnia megtalálni rá. Nem, Isten előtt nem csak viselkednünk, vagyis egy fáradságosan begyakorolt szerepet eljátszanunk kell, hanem az Ő gyermekeivé kell válnunk! Olyan gyermekké, aki tökéletesen megbízik az édesatyjában, olyan gyermekké, aki mindent az apjától vár, mert tudja, hogy az apja szereti őt, és ezért ő is mindenek felett és előtt apját szereti. Ezért követeli isteni Tanítómesterünk: „Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok, és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába!” (Mt 18,3)      Ez az a tökéletes bizalom, mely elengedhetetlen azok számára, akik Istennek akarnak szolgálni. Csak ha feltétel nélkül Rá hagyatkozunk, miként egy kisgyermek az apjára, akkor mehetünk be a mennyek országba. [Ugyanakkor az Isten iránti feltétel nélküli bizalom természetfölötti adományát, amire ma soha eddig nem volt mértékben van egy katolikusnak szüksége, csak közvetlen isteni segítséggel, mégpedig ha egyetlen mód van erre, akkor a szentáldozásban nyert természetfeletti kegyelmi segítséggel szerezhetjük meg: Ezért van ma jobban, mint bármikor eddig (mert a veszély minden eddigi voltnál nagyobb), szükség az érvényes pap által érvényes szentségben való részesülésnek, amit – úgy tűnik – a katolikusoknak elenyésző töredéke vesz tudomásul, és még ennél is kisebb része igyekszik megkapni.] P. Considine így magyaráz tovább:      „Isten mindenható, de alkalmazkodik a mi gyengeségünkhöz. Nem fogja akaratunkat kényszeríteni, megelégszik azzal, hogy magához vonzza őt. Ha akarjuk, egyetlen pillanat alatt megnövelhetjük vagy lecsökkenthetjük segítségének áradását, és az utóbbi esetén olyan neveletlen gyerekként viselkedhetünk, aki szeszélyeivel gondot okoz az apjának.”      Ezért ilyenkor magunkba kell szállnunk, hogy megint olyanok legyünk, mint a jólnevelt gyermekek, akik boldogan rendelik magukat alá apjuk akaratának, mert feltétlenül bíznak az ő jóságában. Csak e bizalomban tud az isteni kegyelem szükséges segítsége bennünk hatékonnyá válni. P. Considine így bíztat erre bennünket:      „Az az egyszerű tudat, hogy sorsom a saját kezemben van, ébren tartja és megnyugtatja lelkemet. Ha meg vagyok győződve róla, hogy nagyfokú szellemi szétszórtságom valójában nem szakít el Istentől, megszűnnek a félelmeim, s nem szenvedek tőlük: Akkor ura leszek magamnak, és tudom, hogy szívem szorosan Istenben van, és hogy Isten mindenekelőtt ezt kívánja tőlem. És akkor szellemem is szép fokozatosan a szívem vezetését fogja majd követni, és akkor azt a felfedezést teszem, hogy az igazi ima, a mennyei Atyámmal folytatott üdvös és erősítő párbeszéd mindig és mindenütt lehetséges.” A Rózsafüzér imádkozása Hogy az eddig elmondottak ne csak elvi megfontolások maradjanak, hanem valódi ima-segítségekké váljanak, próbáljuk meg őket a Rózsafüzér imádkozására is alkalmazni. Tudnunk kell, hogyha lelkünk eltávolodik isteni Mesterünktől, akkor Rózsafüzér imádkozásunk üres gyakorlattá válik. Ennek veszélyét Folignói Boldog Angéla, kinek gondolatait fent már idéztük,, a következőképpen írta le: „Amikor a Rózsafüzért imádkozzuk, szüntelenül az Istenember, Jézus Krisztus életét kell szemünk elé tárni, vagyis egészen Benne kell elmerülnünk.”      A Rózsafüzér, az „Istenanya teológiája” és nem Istenről szóló tudományos értekezés. Bár Istenről van benne szó, de nem tárgyalás, hanem imádság formájában. Inkább szívünket, mint értelmünket célozza meg. Nem tudást, hanem az Isten iránti szeretetet akarja bennünk felébreszteni és ébren tartani. Ily módon a Rózsafüzér az Istenanya „praktikus teológiája”, úgy is mondhatjuk menyasszonyi csokra, amit felénk dobott el. Egy jezsuita atya, Gallus Tibor (Budapest, 1906 - NSZK, 1982, autóbalesetben hunyt el – 1969-től Kostenz (Alsó-Bajorország) internátusába, az irgalmasokhoz ment házi lelkésznek) kis könyvet írt (1978-ban jelent meg), melynek ezt a címet adta: „A Rózsafüzér – az Istenanya teológiája”. Ebben arra emlékezteti olvasóit, hogy hit, vagyis katolikus hit nélkül nem lehet imádkozni, hiszen a helyes imádkozás előfeltételezi az igaz hitet. P. Gallus ezt írja:      „A kiválasztott nép Isten-tapasztalata alapvetően változtatta meg vallásos életét. Az Új Szövetség Isten-tapasztalata a megtestesülés által jóval felülmúlja a kiválasztott nép tapasztalatait. Jézus tanítása és csodái által nem csak azt bizonyította be megcáfolhatatlanul, hogy Őt az Atya küldte, hanem azt is, hogy Benne maga Isten van jelen. ‘Fülöp – mondta tanítványának –, aki engem látott, látta az Atyát is… Nem hiszed, hogy én az Atyában, és az Atya énbennem vagyon?’ (Jn 14,9-10)      A mai ember vágyakozik az Isten-tapasztalat után [erre nem csak a mai, hanem minden kor embere vágyakozott: lásd a Pünkösd utáni 20. vasárnap evangéliumából Urunk eme szavait: ‘Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. ’ (Jn 4,48)], melyhez a modern Biblia-magyarázatok és teológia által azonban nem juthat el. Ugyanakkor a Rózsafüzér helyes imádkozása teljesíti e kívánságát, hiszen a Rózsafüzér imádkozása közben az imádkozó magát Istent tapasztalhatja meg. A titkok által ő is megéli, amit Isten Jézus által és Jézusban őérette tett, és még most is tesz.”      Imádkozni egyet jelent Isten megtapasztalásával, hiszen Isten élő Isten, ráadásul Fiának megtestesülésében ki is nyilatkoztatta magát nekünk. Soha ne feledjük Urunk Fülöpnek mondott szavait: Aki engem látott, látta az Atyát is, de egyben burkoltan feddő kérdését sem: Nem hiszed, hogy én az Atyában, és az Atya énbennem vagyon? De, Uram, hisszük, csak rendkívül nehezünkre esik a Te szent emberségeden keresztül az Atyára nézni. De pont ezt kapjuk meg a Rózsafüzér titkainak átelmélkedése által: Jézusban és Jézussal és Jézus révén Istent tapasztalhatjuk meg, és az Atyának a Fiúval a Szentlélekben kijáró tiszteletet adhatjuk meg. Gallus Tibor írja ezzel kapcsolatosan:      „A Rózsafüzér titkai a Jézus életéből vett események rövid összefoglalói egy csomó olyan részlettel, melyek ezek mögött rejtőznek. Ezeket a gazdag részleteket ki kell hámoznunk és fel kell használnunk. Ez úgy történik, hogy az imádkozó a titkokat történéseiben, összefüggéseiben, hatásában és jelentőségében a saját személyére vonatkozóan szemléli. Persze, ez sem megy könnyen, de már az is nagy eredmény, ha a lélek a szemlélendő titok egy szempontján képes volt alaposan eltöprengeni. Legközelebb tovább léphet, és még mélyebben behatolhat a titokba. Az imádkozó boldog lehet, ha Isten Anyja vezeti imája alatt, és segít neki isteni Fia életének titkaiba bepillantani.” Már volt róla szó, hogy minden Rózsafüzér-ima egy kaland, ami csodálatos, de veszélyes is lehet. Veszélyes akkor lesz, ha az imádság alatt gondolataink egészen máshol járnak. A komoly imádkozó ismeri ezt a veszélyt, mégsem hátrál meg, és minden nap újra megpróbálkozik azzal, hogy imájával megrohamozza a mennyet. De mire kell eközben a legjobban ügyelnie, mit nem szabad szeme elől tévesztenie?      Nagy Szent Gertrúd (1256-1302) bencés nővér egy Virágvasárnap azt kívánta, hogy hadd fogassa vendégül ő is úgy az Üdvözítőt, ahogy ezen a napon Lázár, Mária és Márta fogadta. Rögvest hallotta az isteni Vendéget szívében imigyen szólani: „Itt vagyok. Mit akarsz elém rakni?” „Óh, egyetlen üdvösségem, válaszolta Gertrúd, bár egész valómban nincs semmi, ami megfelelne a Te nagyságodnak, de mindent, ami vagyok, Neked adom. Tálald fel Te magad belőlem azt, ami Neked tetszik.” Mire lelke isteni Vendége így válaszolt: „Akkor szívednek kulcsát kell átadnod nekem.” Gertrúd nem értette világosan: „De milyen kulcs ez?” Az Úr erre megmagyarázta neki: „Az akaratodé.”      Akaratunk a kulcs szívünkhöz, mert az az Isten iránti szeretet kulcsa. Hiszen Istent teljes szívünkből szeretni nem jelent mást, mint mindazt akarni és csak azt akarni, amit Ő akar. A flamand misztikus és teológus, Jan Ruysbroeck (1294-1381) Ágoston-rendi kanonok ezt így fejezte ki: „Mindegy milyen rangúak vagyunk, milyen ruhát viselünk, mindegyikünknek Isten szentélyévé kell válnia. Ameddig magunkat akarjuk bebiztosítani, ameddig akaratunk hangulatainkat követi, ahelyett, hogy Isten akaratához csatlakozna, ameddig az Igen és a Nem között döntetlenül ide-oda ingadozunk, addig egy gyerek állapotában vagyunk, addig a szeretet útján csak tipegő gyermeklépésekkel haladunk előre. Még mindig saját magunkat keressük, és Istennel szembeni ellenségeskedésünk sincs még teljesen kiégetve belőlünk.”      Vigyázat! Itt a gyermek állapota alatt más értendő, mint amiről korábban szó volt! Itt a felnőttek gyermeki állapota gyermekes viselkedést jelent, azt, amikor valaki tipegő, bizonytalan léptekkel járja Isten szeretetének útját, ahol pedig nagy örömmel és óriási léptekkel kellene előre sietni. Amikor a Rózsafüzért imádkozzuk, tekintetünket Jézusra kell irányítanunk, mert csak Vele egyesülve lehet a vallást igazán gyakorolni, hiszen egyedül Ő az út, az igazság és az élet. Ő egyedül.      Isten igazi tiszteletét két mondattal ki lehet fejezni: Ez az igaz tisztelet egyfelől egyfolytában Jézus Krisztust ajánlja fel az Atyának, másfelől Jézus Krisztusban minket ajánl fel az Atyának a Jézus alá való maradéktalan alávetettségünkben, úgy hogy ezáltal mi egészen Benne vagyunk, és Ő mibennünk. Nem segít más, mint újra és újra visszatérni és Isten Anyját arra kérni, hogy velünk imádkozzon és segítsen, hogy szívünkkel Jézusnál maradjunk. P. Gallus ismeri ezt a szükséget:      „A Rózsafüzér imádkozásánál az a fő dolog, hogy a titkokra úgy tekintsünk, mintha magunk is ott lennénk. … Nem kell rögtön feladni, ha ez elsőre nem sikerül. Ebben is sok türelemre és gyakorlatra van szükség. És tudomásul kell vennünk, hogy emberi fogyatékosságainkat, gyengeségünket, szétszórtságunkat az imádkozásnál soha nem fogjuk tudni teljesen legyűrni. Ez egyszer jobban, másszor kevésbé fog jól sikerülni. Mégis, ha az egyszer választott úton szilárdan kitartunk, már sokat elértünk.” Kövessük tehát hűségesen Urunkat. Helyezzük az Ő kezébe a szívünket megnyitó kulcsot, és akkor Ő lelkünkből isteni megváltó szeretetének csodaművét fogja kifaragni. És ne feledjük azt, amit Avilai Nagy Szent Teréz több ízben megtapasztalt: „Egészen biztos, hogy az Isten iránti szeretet se nem könnyekből, se nem elragadtatásokból vagy a vonzalom gyengéd érzelmeiből áll – mégha mi pont ezeket szeretnénk a legjobban kívánni, és ezekkel szeretnénk magunkat vigasztalni – hanem abból, hogy igazságosságban, lelkierőben és alázatban szolgálunk neki.” Erősen remélhetjük, hogy kezünkben a Rózsafüzérrel sokkal jobban sikerül így szolgálnunk, ahogy erről P. Gallus biztosít bennünket: „A Rózsafüzér imádkozás a lélek csodálatos megerősödését és örömét hozza meg.” Feltéve: 2022. október 27.