A tisztítótűz létezése és helye Tudjuk, mily nagy volt a középkorban a megholtak iránti kegyelet. A legtöbb városban, midőn az éj árnya gyászlepelként leereszkedett a városra, midőn mindenki álomra tért napi munkája után, az éjjeli őr hallatá szavát, a mély csendben többször ismételvén ezen intelmet: «Jó lelkek, kik ébren vagytok, imádkozzatok a megholtakért!» Századunk (19. század), mely annyi gonddal iparkodik eltávolítani maga elől a halál képét, elfeledé, hogy hasonló gyászos intő szót találjon ki. De ama múltbeli buzgó korszakban, az emberek kevésbé voltak oly érzékenykedők: a küzdő és szenvedő egyház mintegy egy családot képezett. A megholtakra való emlékezés senkit sem szomorított el, az érzékenység ürügye alatt nem iparkodtak az emberek kegyelet nélkül kiűzni emlékükből kedves megholtjaikat, kik őket szerették egykor. Naponként vagy vasárnaponként, vagy legalább midőn a templomba mentek, letérdeltek a cinteremben az ősök sírhalmára. Ez a megemlékezés üdvös volt mindnyájukra. Ez inté az élőket, hogy jól éljenek, hogy jól halhassanak is meg; a megholtaknak pedig sok imádságot szerzett. Míg azon korbeli ősatyáink csendesen szunnyadoztak szobáikban, jónak találták, hogy őket valaki figyelmeztesse szüleikre, barátaikra, kik azon órában a purgatórium lángjaiban szenvedtek: az éjjeli kiáltónak szavára sok buzgó ima szállt az ég felé, hogy enyhület és béke szálljon le ama lángok közé. A bűnös magába szállt, a halál szava emlékezteté a jövőbeli felelősségre. Ki eddig a bűn karjaiban volt, érzé, hogy szíve megrendül, s gyakran elszánta magát a megtérésre. Napjainkban mindez megváltozott. A megholtakra való emlékezés nekünk kényelmetlen, mi attól szabadulni akarunk az által, hogy elhárítjuk magunktól és feledünk. Elkezdettük azzal, hogy elűztük halottainkat magunktól messze, nagyon messze, városaink legszélső határára; de még itt is nagyon közel vannak hozzánk, elviszik tehát olyan messze, hogy valóságos utazás, ha az ember elindul őket meglátogatni.      De még ez sem elég, szeretnék őket megsemmisíteni, hogy velük együtt megszüntessék az alkalmatlan oktatásokat, melyek a sírokból jönnek. A keresztény szertartást, amellyel eltemettetnek a megszentelt földbe, a közös lakásba, hol apáink a kereszt árnyékában aludtak – helyettesíteni akarják a pogány szertartással: az elégetéssel [már 1879-ben!].      Midőn egy nép ennyire jutott, midőn elveszítette a halál iránti érzékét, el lehet mondani, hogy ennek a népnek vége van: ez maga nem egyéb többé, mint egy feloszló holttetem és sírásói már a kapuban vannak. Oh, Jézus Krisztusom! ily véget kell érnie az ősi francia [és t. k. a magyar] népnek!? A 15. században a Firenzei Zsinat (1439-1445) hosszasan foglalkozott a tisztítóhely kérdésével (DH 1300-1308). A görögök és latinok közt nem a tisztítóhely létezéséről folyt a tárgyalás, mert a keleti szertartáskönyvek tele vannak erre vonatkozó tanúbizonyságokkal, hanem a bűnhődés természete és tartama felett támadt volt vita, és mint különben látni fogjuk – nehogy a görög és latin egyház egyesülése elé akadály gördíttessék – a szent zsinat tartózkodott attól, hogy e tekintetben valami határozatot hozzon. A tizenötödik században azonban egy káromló szó hangzott fel, mely első volt, ami kárhoztatá a holtakért való imádkozást. Luther egy tollvonással szétszaggatta azon szent kötelékeket, melyek bennünket azokhoz fűztek, akik nincsenek többé. Elfojtá az imádságot az ajkakon és a reményt azok szívében, akik kedves rokonaikat siratták. Szerinte nincs többé tisztítóhely, nincs közép állapot a mennyei boldogság és a pokoli örök kétségbeesés közt! Ellene fordult azon benső sugallatoknak, amelyek legjobban megindítják az ember szívét. De szerencsés következetlenségükben nem egy protestáns ismét katolikusnak ismerte fel magát azoknak sírja mellett, akik neki kedvesek voltak, s álnokoskodásuk dacára, önkéntelenül imádság fakadt szívükből a feleségért, a szeretett gyermekekért, annak bizonyságára, hogy – mint Tertullián mondá – a lélek természeténél fogva katolikus. Ezek azonban csak kivételek; a protestantizmus, mint vallás, nem imádkozik a holtakért.      A protestantizmus alaptalan ellenmondásaival szemben, a katolikus egyház – a lelkeknek ez az igazi anyja – nagyszabású ellenmozgalmat indított. A Trienti Zsinaton, miután ünnepélyesen megállapították az ezen tételre vonatkozó ősi hitet, átok alá vetették azokat, akik a tisztítóhely létét vagy a megholtakért való imádkozás üdvös voltát tagadják.      Az Egyház azonkívül buzdít ájtatos társulatok alapítására, a megholtakért való imádkozás céljából. Így Rómában V. Pál pápa jóváhagyta azon szokást, hogy a hívek minden hónapban egy vasárnap a megholtak javára áldozzanak. Brüsszelben társulat alakult, melynek célja: imádkozni a purgatóriumi lelkek kiszabadulásáért, mert – úgy szólnak a társulat szabályai –, ha az Egyházban vannak szerzetesrendek alapítva a foglyok kiváltására, mennyivel több okunk van arra, hogy legyenek társulataink, testvéri szövetkezeteink, melyek nem azon fáradoznak, hogy a testről a vasbéklyókat oldják le, hanem hogy a lelkeket kiszabadítsák a tisztítóhelyről. Az ily jámbor társulatok elterjedtek Franciaországban, Spanyolországban, az egész keresztény világban, s mindenütt kiváltságokkal és sok búcsúkkal lettek gazdagítva a püspökök és pápák által. …. Az Istennek szentelt személyek tisztítóhelye (Azon vétkek, melyeket őbennük Isten különösen büntet: az Isten szolgálatában való langyosság; az engedelmesség és szegénység fogadalmának áthágásából való vétkek; a szeretet elleni vétségek; a felebarát elleni vétek; a túlságos szigorúság; a buzgóság hiánya…) Nem beszélek a szüzességi fogadalom megszegéséről, mert akik nem félnek szentségtörőleg beszennyezni lelkük fogadalmát, melyet önként tettek a lelkek isteni jegyesének, azoknak nem a tisztítóhelyen van a helyük, hanem máshol [a pokolban]. A papi zsolozsma (breviárium) mellett a papnak van még egy másik fenséges hivatala, melynek betöltése közben, mindenekfelett vigyáznia kell magára. Naponta az oltár elé lép ő, hogy felajánlja az angyalok kenyerét. Mily buzgósággal, mily szent félelemmel végzi a szent ténykedést első ízben! De hajh! assueta vilescunt? (Megvetik a megszokottat) Lassan-lassan, ha nem vigyáz, az áhítat fogy, a tiszteletlenség növekszik. Szerencsés az, ki papi életének folyama alatt meg tudja magát őrizni a szentségtörő misének bűntényétől! A pokol sem volna elegendő ezen bűn kiengesztelésére, ha az a halál előtt őszinte bánat által ki nem engeszteltetik. Mivel most a tisztítóhelyről szóló jelen tanulmányunkban csak a kevésbé súlyos vétkeket tárgyaljuk, ezért csak a szentmise szabályok megtartása közben elkövetett csekélyebb vétkekről akarok szólani (melyeknek büntetése a tisztítóhelyen, és nem a pokolban történik).      Pampelonai Franciska látott egykor a tisztítóhelyen egy sajnálatraméltó papot, kinek ujjait utálatos sebek borították. Azért bűnhődött így, mert életében a szent keresztvetést nagyon gyorsan és a kellő komolyság nélkül csinálta. Hiszen ez nagyon csekély hiba! – mondaná valaki. Az kétségtelenül igaz, de mégis hiba. Az egyház fáradtságot nem kímélve, a legkisebb részletekig előírta a szent szertartások módját, s azt akarja – s erre oka is van –, hogy semmi sem maradjon a pap önkényére vagy szeszélyére bízva, hanem mindenben a szent és fönséges egyöntetűség megtartassák. Ha ezen szabályszerű előírások mind betartatnának, a buzgó hívek nem szomorodnának el a méltóság nélkül végzett szentmisék, a légykergetéshez hasonló keresztvetések, a hátrarúgáshoz hasonlító térdhajtások láttára… Láttuk az előző fejezetekben, hogy Isten örök igazságosságában a szenvedéseket azon kegyelmek nagyságához arányítja, melyekkel az ember itt a földön visszaélt. Az Istennek szentelt személyeknek tehát az ő hivatásuk nagyságához mért szenvedéseket kell kiállaniuk haláluk után.      Római Szent Franciska szerint a tisztítóhely alsó részébe kell leszállanunk azon világi emberek tisztítóhelyére, kik nagy bűnöket követtek el. Itt találjuk fel azon egyházi személyeknek, szerzetesnek és szerzetesnőknek purgatóriumát, akik nem voltak áldozárrá szentelve. Hogy az áldozópapok tisztítóhelyét megtaláljuk, még mélyebbre kell alászállnunk, egész a mélység fenekére, a pokolnak szomszédságába. A papokkal és szerzetesekkel még nagyobb szigorúsággal bánik Isten, mint az egyszerű keresztényekkel, még ha kevesebb vétkekkel vádolhatók is, mint amazok, s ez azon okból történik, mert hivatalukat nem tarták tiszteletben az életben, s mert jobban ismerték kötelességeiket, mint a világiak. ….. A tisztítóhelybeli lelkek viszonya Istenhez Hogy a tisztítóhelyen megnyilatkozik Isten szentsége, ebben komolyan senki sem kételkedhetik. Ott szent lelkek vannak, olyanok, akik a megszentelő kegyelem állapotában hunytak el. Azon lelkek vannak tehát ott, akik a dicsőségre vannak kiválasztva: a mennynek jövendő lakosai ők.      Ezekre a Szentháromság előtt kedves lelkekre, kik sok küzdelem után elérkeztek végcéljukhoz, melyért Isten őket teremtette s a világra küldötte, midőn a Fiú reájuk tekint, őket szent vére által fényessé téve látja, mellyel megmosta őket a bűnbánat szentségében; a szent Lélek is örömmel szemléli e jegyeseit, akik az ő malasztját felhasználták egykor. Azonban mivel földi vándorlásuk napjaiban némely apróbb szennyfoltokkal be lettek szeplősítve, mivel lábaikhoz – míg az élet rögös ösvényeit járták – az út pora hozzátapadt, Isten messze elveti őket magától: Ezeket a szenteket, ezeket a kiválasztottakat ezeket a jézusi vérrel megváltottakat kimondhatatlan gyötrelmekre ítéli, hogy szenvedjenek mindaddig, míg méltók lesznek arra, hogy szeplőtlenül jelenhessenek meg szemei előtt. Talán nagy dolgokat műveltek egykor Isten dicsőségére; talán szent papok voltak, kik közreműködtek abban, hogy a világgal megismertessék s megszerettessék Istent; talán jó szerzetesek voltak, akik érette elhagyták mindenüket, érette életüket szenvedésben és önfeláldozásban töltötték. Talán apostolok voltak, kik az ő nevét elvitték a föld végső határaira – mindez mindegy; szennyfolt van rajtuk, talán csak egyetlenegy szennyfolt, s ennyi elég arra, hogy Isten egy pillanatra elfeledi minden cselekedeteiket, érette hozott minden áldozataikat. – Majd az örökkévalósággal meg fogja mindezekért jutalmazni őket, de előbb meg kell tisztulniok. Úgy látszik, hogy a tisztítóhelybeli lelkek és Isten közt, a kálváriai nagy jelenethez hasonló dolog történik. Jézus Krisztus, az Atyának szeretett fia, dicsőségének fényessége, örök szeretetének tárgya volt, de mihelyt magára vette a bűnnek látszatát, az Atya nem ismeri el többé őt, csak üti. Idézzétek vissza emlékezetetekbe szenvedéseinek gyalázatát, sóhajtozásait, megköpdöstetését, kigúnyoltatását; gondoljatok vissza Heródes fehér ruhájára, a helytartó bíbor köpenyére, az ostorokra, melyekkel megkorbácsoltatott, a töviskoronára – s végső szenvedésének eszközére: a keresztre. Nem volt irgalom ezen ember számára, aki váltságdíjul adta magát a világ bűneiért. A föld megrendül, a kősziklák megrepednek, a nap elsötétedik e kegyetlenség láttára, de Isten érzéketlen marad; örökkévalóságának csendjében számolja az ütéseket, a fájdalmakat, a gyalázatokat, míg semmi sem hiányzik, míg minden ki van fizetve. Semmi sem indítja meg, semmi sem érzékenyíti el, az áldozatnak még azon szívszaggató felkiáltása sem: Istenem! Istenem! miért hagytál el engemet!? Mindennek be kell teljesülnie, az igazságnak végre kell hajtatnia, csak akkor emlékezik meg arra, hogy: Ő atya. De most térjünk vissza a tisztítóhelybeli lelkekhez: Isten és közöttük ugyanez a helyzet. Ők is kedves fiai Istennek, de mivel rajtuk van a bűn bélyege, Isten nem ismeri el őket, legalább egy időre nem. A bosszuló tűz lángol számukra, büntető s kiengesztelő szenvedések lepik meg e lelkeket. De Isten, az ő kínjaik iránt látszólag érzéketlen, sőt mi több: örvend rajtuk, hogy általuk az igazságnak elég lesz téve. Hasztalan kiáltanak az égre, az ég be van zárva; Isten szentsége és igazsága egyaránt kívánják szenvedéseiket. Mindennek be kell teljesülnie, a bűnnek róluk le kell töröltetnie, Isten csak akkor emlékszik meg, hogy Ő atyjuk nekik. Halljuk Genovai Szent Katalin ide vonatkozó szép tanítását, mint beszél ő azon vértanúi kínokról, melyeket Isten szeretete elszenvedtet a tisztítóhelybeli lelkekkel:      «Minden szenvedés oka a bűn, és pedig vagy az eredeti, vagy a cselekedeti bűn, mert Isten a lelket egészen tisztának, ártatlannak, minden bűnszenny nélkül teremtette, s bizonyos vágyat adott bele, mely azt őhozzá vonzza, az ő boldogító végcéljához.»      «Az eredeti bűn beszennyezi a lelket, mihelyt az megteremtetett, s e boldog vágytól elvonja azt. A cselekedeti bűn, mely az eredetihez járul, attól még inkább elvonja a lelket; s mennél inkább nő e távolodás, a lélek annál rosszabb lesz, mert Isten szíve jobban-jobban visszavonul tőle.»      «Már most, minthogy a jóság minden foka, ami a teremtményekben feltalálható, az Istenből való részesülésből ered, aki önmagából – amint neki tetszik s az általa meghatározott rend szerint – ad részt a teremtményeinek, anélkül, hogy ezt tenni valaha megszűnnék: amiből az következik, hogy midőn a lélek visszatér oly tisztaságba és szeplőtlenségbe, minő teremtésekor volt, az a vágy, mely őt Istenhez – az ő boldogító végcéljához – vonzotta, benne azonnal felébred, minden pillanatban nő, igen nagy hévvel hat reá, s a lelket égető szeretet tüze oly ellenállhatatlan gerjedelmet ébreszt fel benne az ő végcélja iránt, hogy elviselhetetlen kínnak tekinti azon akadályt, melyet önmagában érez, s mely őt visszatartóztatja Istenhez való sietésében, s mennél tisztábban látja azt, annál nagyobb a szenvedése.»      «Mivel a purgatóriumi lelkekben nincs többé bűn, azért Istennel való egyesülésüknek nincs más akadálya, mint a bűnnek maradványai, melyektől meg kell tisztulniuk. Ezen magukban érzett akadály okozza azon gyötrelmeket, melyekről beszélek; az késlelteti azon pillanatot, melyben azon vágyuk, mely őket Istenhez, legfőbb boldogságukhoz vonzza, teljes kielégítését eléri. Ők tisztán látják, hogy Isten előtt az akadályt a bűnnek maradványai okozzák, s hogy ez késlelteti boldogító vágyuk teljes kielégítését.»      «Ennek látása gerjeszti fel bennük azt a kiváló hevességű tüzet, mely a pokoléhoz hasonló, azon különbséggel, hogy itt nem a bűnért van a tűz.» A tisztítóhely nem kevésbé csodálatos módon mutatja Istennek bölcsességét és jóságát. Ez az, amit a protestánsok nem akartak megérteni, s akik így fel nem ismerték a megváltás tervének e szépségét, s ezzel az isteni tökéletességek harmóniáját megzavarták.      Isten nem tűrhet semmi szennyet szemei előtt, mert ez feltétlenül ellenkezik az Ő szentségével. – Igen, de e szerencsétlen lelkek a kegyelem állapotában haltak meg, a szeretet és bűnbánatot gyakorolták, őket tehát nem lehet gyűlöletre s pokoli örök kétségbeesésre ítélni. Mivel így a dicsőség lakhelye s a mélység kapui egyaránt be vannak előttük zárva, mit tegyen velük Isten? Az ég és pokol közt teremtett egy középhelyet, mely az ideiglenes kiengesztelődésre van szánva, hol Isten szeretete működik, anélkül, hogy az igazság és szentség valamit veszítenének. A szeretet, a leggyöngédebb szeretet az, ami a tisztítóhelyet létrehozta.      Azt mondja Genovai Szent Katalin: «Hogy ezt jól megérthessük, tudni kell, hogy az, ami az emberek szemei előtt tökéletesség, Isten előtt vétek, mert minden, amit az ember tesz, s ami ő előtte tökéletesnek látszik, az mégis szennyfoltot ejt rajta, midőn be nem ismeri, hogy a tökéletesség abban, amit tesz, Istennek tisztán ajándéka.» Tehát – tekintve az emberi szívnek gonoszságát – a tisztítóhely az egyedüli eszköze Istennek arra, hogy üdvözítsen minket. Mert ugyan ki volna közülünk, ki biztosíthatná magát, hogy szennyfolt nélkül fog a legfőbb Bíró ítélőszéke elé járulni? Ha tisztítóhely nem léteznék, az isteni igazságnak vagy büntetlenül kellene hagynia a bűnt, ami ellenkeznék Isten lényegével, vagy majdnem az összes lelkek meg lennének örökre fosztva Isten látásától. De mert Isten jósága csodálatosan kitalálta a tisztítóhelyet, ezért a gyöngék, a bűnösök – mint én is, még remélhetjük Isten látásának örömeit. Faber atya szellemes megjegyzése szerint, ez a tűz mintegy a nyolcadik szentség, mely üdvözíti azon lelkeket, kiknek nem volt elég a küzdő egyház hét szentsége. Így az isteni tökéletességek közül egyik sincs megsértve; az igazság és irgalmasság összetalálkoznak itt a szenvedés helyén, az igazság és béke összeölelkeznek s kezet fognak; Minden rendben van; a bűn ki van engesztelve, a jó cselekedetek meg vannak jutalmazva s az ember üdvözül!      Ezt tudják jól a purgatóriumi lelkek, azért a düh és kétségbeesés kiáltásai helyett, melyek felhangzanak a pokoli mélységből – a szeretet dalai, a hálaadás himnuszai szállnak fel a tisztítóhelyről Isten trónjához. A szentek, kik ezekről égi fénytől felvilágosíttattak, fáradhatatlanok, midőn Istennek a tisztítóhelyen levő lelkek iránti irgalmasságát magasztalják. Genovai Szent Katalin is késznek nyilatkozott az idők végéig a tisztítóhelyen maradni, hogy Istent dicsőítse. Más szent is tett ily hősi fogadalmat, ami mind mutatja, hogy mily nagyra becsülték ők az isteni irgalomnak e találmányát, a tisztítóhelyet. De – mondhatná valaki – hogyan gyakorolhatja Isten az irgalmasságot a tisztítóhelyen, miután tudva van, hogy Istennek keze e szegény lelkek irányában mintegy meg van kötve, s itt egyedül az igazságnak van szabad folyása? Ez igaz; de az isteni tökéletességek egymással oly összhangban vannak, hogy egyik soha sem árt a másiknak; az igazságnak elég tétetik a tisztítóhelyen, de Isten talál módot arra is, hogy irgalmát is gyakorolja. Isten, ki a szeretet, e sötét börtönökbe beragyogni engedi végtelen szeretetéhek néhány sugarát is. Azt kérditek, hogyan történhetik ez a nélkül, hogy az igazság ezáltal sérelmet ne szenvedjen? Íme, vannak csatornák, melyeken átömlik folyton az irgalmasság a szegény lelkekre. Majdnem mindig Isten irgalmának és pedig különös irgalmának határozata szerint történik az, hogy a tisztítóhelyre küldetünk. Ki az közülünk, ki életében legalább egyszer meg ne érdemelte volna a poklot? Ha Isten azon és azon órában, melyben a poklot megérdemeltük, maga elé hívott volna bennünket, hol volnánk most? Nincsenek-e a pokolban, e jelen órában is, oly lelkek, kik nálunk kevésbé bűnösök voltak? Megengedem, hogy talán soha sem szennyeztétek be lelketeket halálos bűnnel, hogy megőriztétek keresztségi tisztaságtokat, de ki biztosít, hogy ezután is végig ily állhatatosak lesztek? Akik nálunk erősebbek és sokkal szentebbek voltak, nem estek-e el szánalomra méltóan életük végén? Ha tehát a végig-kitartás rendkívüli kegyelménél fogva egy napon majd a tisztítóhelyre fogunk jutni, nem Isten irgalmának ajándéka lesz ez? De az, hogy ártatlanságunkat megőrizzük, csak ábránd. A lelkek legnagyobb része többé-kevésbé gyakran halálos bűnbe esik, s így méltóvá lesz a pokolra.      Vagy egy langyosságban, hanyagul eltöltött élet után, sok bűnbeesés- és sok bűnbe-visszaesés után, egy jól végzett végső gyónás által mindez mégis eltöröltetik, mindentől megtisztíttatik a lélek s üdvözül; bár még megmarad számára a tisztítóhelybeli hosszas és rettenetes bűnhődés, de őszintén szólva, van-e neki e felett panaszkodni oka, hogy ide jutott, mikor százszor megérdemelte nem csak ezt, hanem a poklot?      Hát még azokról mit mondjunk, kik a legvégső pillanatban üdvözültek a tökéletes bánat felindítása által? Ezen lelkek egész életükben önámításban éltek, felhalmozták az érvénytelen gyónásokat, a szentségtörő áldozásokat; utolsó gyónásuk sem volt jobb; már-már elvesztek; az ördög már reszketett örömében és közeledett, hogy megragadja áldozatát; s ekkor hirtelen egy egészen különös és valóban meg nem érdemelt kegyelemnél fogva, a lélek belsejében világosság támad; az örökkévalóság küszöbén állva, a haldoklás félelmei közben a lélek belátja lelki állapotát, a végső megbánást kiáltja ajka, tökéletes bánat indulata száll fel szívéből az égbe és – a bűnös bocsánatot nyert; számára, ki a pokolra lett volna érdemes, csak a tisztítóhelybeli ideiglenes szenvedés maradt hátra. Óh! – ki mondhatná el a halál titkát és azt, ami ez órában történt Isten és a lélek között?! Ravignan atya azon véleményben van, hogy a mi zavaros napjainkban, midőn annyi lélek – többnyire legyőzhetetlen előítéletek folytán – távol tartja magát a vallás gyakorlatától, mégis sok lélek üdvözül az által, hogy közvetlenül segélyére jön az isteni irgalom, s a végső pillanatban hat a lélekre. Ezek után igaz, hogy kemény purgatóriumot kell kiállaniuk, de mit törődnek azok azzal? Hisz az után örökkévalóság vár reájuk! [Több pap, aki sokszor állt halálos beteg ágyánál, mondja, hogy ezek az utolsó pillanatban való megtérések rendkívül ritkák – a katolikus tanítás, mely szerint az emberek nagy valószínűséggel úgy halnak meg, ahogyan éltek, itt is érvényesül.]      Ha meghosszabbodnak is szenvedéseik akár az idők végeztéig, azt hiszitek, fognak panaszkodni? Ah! a hálának mily himnuszait hallom szünet nélkül az égbe felhangzani a mélységes örvényből, a megmentetteknek énekét! Gondoljátok el a halálraítéltnek örömét, kinek a vérpadon hozzák hírül, hogy halálbüntetése néhány évi fogságra lett átváltoztatva. Ez a képe, de homályos képe ama vétkes lelkek örömének, kik, midőn isten ítélőszéke előtt megjelennek, azt hallják, hogy csupán a tisztítóhelybeli kiengesztelődésre lettek elítélve. Másodszor: Isten irgalmassága nyilvánul meg a tisztítóhelyen a büntetések kiszabása által. Tényleg bármily rettenetesek is a tisztítóhelybeli szenvedések, mégis be kell ismernünk, hogy azok sokkal enyhébbek, mint aminőket megérdemelt a bűn. Minden Istennel szemben elkövetet sérelem – bármily csekélynek látszódjék is – mivel a végtelen Felség ellen irányul, végtelen kiengesztelést kíván.      Ha ezen szempontból tekintjük a bűnt, be kell vallanunk Genovai Szent Katalinnal, hogy az irgalmasság még a pokolban is működik: «Az ember, ki halálos bűnben halt meg – mondja ő – végtelen büntetést érdemel, nem csak időtartamára, de hatáságára is végtelent; de Istennek kegyes jósága, annak csak időtartamát tette végtelenné, hatásának határt szabott. Ha Isten egyedül csak az ő igazságára hallgatna, az elkárhozottakat sokkal nagyobb kínokkal sújtotta volna, mint aminőket szenvednek.»      «Ugyanez történik, sokkal nyomósabb okból, a tisztítóhelybeli lelkekkel is, akik halálos órájukon vétkeiket igazi megbánás által eltörölték úgy, hogy nincs bennük többé vétek, s a másvilágra nem visznek magukkal mást, mint büntetéseiket; de Isten ezen büntetést időtartamára nézve megrövidítette, hatásában enyhítette, úgy hogy a tisztítóhelybeli lelkek kevesebbet szenvednek annál, amit valóban megérdemeltek volna.» Feltéve: 2023. március 29. A győzedelmes anyaszentegyház viszonya a szenvedő anyaszentegyházhoz Gyönyörű látvány a szentek egyessége! Ezen áldott hitigazság folytán a katolikus egyház határszélei a végtelenségbe nyúlnak. Az egyház határa nem végződik a föld határán; a földkerekségen elterjedt kétszáz millió katolikus hívén kívül, hozzá kell számítani a milliárdnyi lelket, kik hozzá tartoznak: mindazokat, akik a világ első napjától kezdve éltek, s az egyház közösségében és a szeretet gyakorlásában haltak meg: ők mind polgárai ennek a határtalan nagy városnak. Az ég hasonlíthatatlanul népesebb, mint a föld, mert magában foglalja az Ó- és Újszövetség szentjeit.      Valószínűleg a tisztítóhely sem kevésbé népes, ha számításba vesszük azon igaz lelkeket, kik hosszabb-rövidebb időre ott tartózkodnak. Így a föld az ember fiainak három nagy országa közül a legkisebb.      Ezen milliónyi lélek, melyek az égnek, a tisztítóhelynek s a földnek majdnem végtelen térségein el vannak oszolva, mindnyájan együtt egy családot képeznek, melyben testvérileg el van osztva minden: az öröm és fájdalom, a szentek diadalai s a szenvedő lelkek kínjai, s az élők megpróbáltatásai. Szomorúságainkban örvendünk a szentek dicsősége felett, s ugyanekkor együtt szenvedünk a tisztítóhelyen levő lelkekkel.      A szentek, kik minket a dicsőségben megelőztek, részvétet éreznek irántunk, midőn látják a minket környező veszélyeket, s ha az égből a tisztítóhely elhagyatott vidékeire esik tekintetük, ott is testvéreiket látják, kiknek üdvösségük biztos, de akik még nem szabadultak ki kínjaikból.      A tisztítóhelybeli lelkek sincsenek kizárva a testvéri közösség örömeiből: ők át vannak hatva a legnagyobb hálaérzettől földi jótevőik iránt, s midőn lángjaik közül felemelik szemeiket azon trón felé, mely reájuk vár, midőn látják, hogy a többi helyeket már elfoglalták azok, kik már elérkeztek az örök boldogság helyére – ennek látása feléleszti bennük a reményt, mert tudják, hogy azok ott Istennél az ő szószólóik és barátaik. Ezen édes, ezen belső viszonyban áll a szentek egyessége, a tisztítóhelybeli lelkek, az ég s a föld lakói közt. Ezt kell még tanulmányoznunk. Kezdjük az angyalokon, kik bár nincsenek olyegyességben a tisztítóhelybeli lelkekkel, mint a többi szentek, mindazonáltal igen sűrű érintkezésben állnak ezekkel. «Tényleg –- mondja Faber atya – a tisztítóhelybeli lelkek arra vannak hivatva, hogy betöltsék azt a borzasztó űrt, melyet az angyalok körében Lucifer és vele az égi sereg egy harmadának bukása okozott. Mi több, az angyalok jó részének személyes érdekei vannak a tisztítóhelyen, mert milliárdnyian – nem elég csak milliókat mondani – azon lelkek közül egykor az ő őrizetükre volt bízva; az angyalok tehát itt az ő védenceiket látják, kik őket [remélhetőleg] különösen tisztelték, amíg éltek.      Az Anyaszentegyház liturgiájában látjuk, hogy Szent Mihály arkangyal Istentől megbízatást nyert, hogy e lelkeket, midőn az életből kiköltöznek, fogadja, s az égbe vezesse. Archangele Michael, constitui te principem super omnes animas suscipiendas. … Cui tradidit Deus animas sanctorum, ut perducat eas in paradisum exultationis.      Szent Mihály tehát mintegy fejedelme a fájdalom e nagy országának, s mi nem kételkedhetünk afelől, hogy nagy részvéttel van ezen lelkek iránt, kik reá vannak bízva. Az egyház is azt énekli az ő ünnepén, hogy az ő imája megnyitja e lelkeknek az eget: cujus oratio perducit ad regna caelorum. Nagyszámú kinyilatkoztatás is megerősíti azt a címet, amelyet az egyház ad neki, tudniillik, hogy ő a lelkek hírnöke s paradicsom fejedelme: Dei nuntius pro anibus justis, praepositus paradisi. Ami az őrangyalokat illeti, az ő munkájuk sincs befejezve mindaddig, amíg a lelkeket az égbe be nem vezetik; tehát hihető, hogy ők is közbenjárnak, legbuzgóbban esedeznek pártfogoltjaikért.      Római Szent Franciska, a szent őrangyalokra vonatkozólag nagyjelentőségű felvilágosításokat nyert, hogy azokat az egész keresztény világgal közölje. «Mikor az ember meghal, őrangyala az ő érdemei szerint elvezeti a tisztítóhely alsó vidékére s ott jobbjára áll, a sátán pedig baloldalt, de mindketten a tisztítóhelyen kívül. Az őrangyal Isten elé terjeszti azon imákat, melyeket a lélekért felajánlottak szülei, barátai vagy más keresztények, s kéri az isteni jóságot, hogy rövidítse meg szenvedését, s adjon könnyebbülést a léleknek.» – «Az ördög, mely különösen kísérté e lelket életében, balján marad a tisztítóhelyen kívül, hova neki nem lehet belépnie, s Lucifer parancsa folytán ez a gonosz lélek ott különös módon gyötörtetik annak büntetéséül, amiért e lelket nem tudta pokolra juttatni. – A szegény léleknek itt legnagyobb gyötrelmeinek egyike az, hogy szemei előtt van az ő rossz szellemének irtózatos alakja, és hogy hallja annak gúnyolódásait, hogy azért szenved most, mert reá hallgatott az életben és az ő sugallatait követte. Íme – mondja neki az ördög – te most e nagy kínokat azokért a bántalmakért szenveded, melyekkel illetted Istent, aki téged teremtett, megváltott, aki gondodat viselte életedben. A helyett, hogy az ő parancsainak engedelmeskedtél volna, inkább az én sugallataimat követted; balgán félre hagytad magadat vezettetni az én ámításaim által; ez az oka, hogy te itt vagy. … Midőn a kiengesztelődés a tisztítóhely alsó részében véget ért, a lélek a középső részbe megy; az ördög visszatér övéihez, ahol ő kap szemrehányást a többi gonoszlélektől, hogy hanyagsága és restsége által elszabadulni engedte a lelket kezeik közül. Ezután már nem bíz reá több lelket Lucifer, nehogy azokat is elveszítse, s ő bolyong szerteszét mindenfelé, keresve valami rosszat, amit elkövessen.» A tisztítóhelybeli lelkek felsegélése, mint szigorú kötelesség Szigorú kötelességünk imádkozni lelki atyáinkért, kik lelkünket gondozták, s kik felelősök érettünk Isten előtt. A papok családját lelki gyermekeik képezik, de ezek többnyire feledékenyek és hálátlanok. Mivel a lelkek élete fontosabb, mint a testé, azért kötelesek vagyunk, lelki atyáinkért imádkozni, még pedig jobban, mint test szerinti szüleinkért.      Beszéltem már másutt Istennek a papokkal szemben tanúsított szigorú büntető igazságosságáról; a szentek kinyilatkoztatásaira támaszkodva, és bizonyítottam, hogy hosszabb szenvedést kell kiállaniok, mint az egyszerű híveknek. De eltekintve attól, hogy ennek oka az ő nagy méltóságukból, s a reájuk rótt számos és súlyos kötelességből ered – nem mondhatjuk-e azt, hogy az, hogy a papok oly hosszú ideig maradnak a tisztítóhelyen, azon okból is történik, hogy senki sem gondol arra, hogy érettük imádkozzék? Ajánlom a híveknek, hogy e megjegyzés felett elmélkedjenek, talán megtanulják abból, hogy papjaikért többet imádkozzanak. Végre az igazságosság szigorú kötelességünkké teszi, hogy imádkozzunk mindazokért, akik miattunk jutottak a tisztítóhelyre! Ezt nagyon meg kell gondolnunk! Ah! mily ritkaság az, hogy egy bűn magában maradjon, s hogy – mivel a rossz példa ragadós – sok más ember vétkét ne vonná maga után. Egy vétek hatást gyakorol mindazokra, kik annak tanúi, vagy sokszor részesei voltak; van oly cselekedet, melynek hatása érezhető éveken, néha századokon keresztül. A botrány! mily kimondhatatlan felelősséget támaszt e szó a keresztény szívekben! Nincs senki, aki ezt egész élete folyamában teljesen elkerülje; az ítélet napján majd borzalommal fogjuk látni, hogy mily kevesen voltak az oly kiválasztottak, kik egyetlen egy lelket sem juttattak a tisztítóhelyre!      Ki az közülünk, aki azt állíthatná magáról, hogy ő sohasem tett valami olyasmit, nem szólt oly szót, nem mulasztott el valami kötelességet, nem adott oly példát, aminek látása alkalmul ne szolgált volna valamelyik embertársának a bukásra? Pedig ezt a vétket, melynek ő volt az oka, ki kell engesztelni – vagy bűnbánat által e világon, vagy a másvilágon a tűz által.      Tehát majdnem bizonyos, hogy abban az órában, melyben mi egész nyugodtak vagyunk, midőn szobáinkban élvezzük az életnek minden kényelmét, odalenn vannak oly lelkek, kik miattunk sírnak és szenvednek. És azokat mi elfelednők?! mily iszonyú igazságtalanság volna ez! De – mondják egyesek – nem ismerjük azokat, akiket megbotránkoztattunk! Mit határoz ez? Ismeri őket Isten, s ez elég! Emlékezzünk meg tehát naponta azon szegény lelkekről, különösen azokról, akik nekünk tulajdonítják szerencsétlenségüket – a legszigorúbb igazságosság, a jó érzés és tisztesség teszi ezt kötelességünkké! Azon elvnél fogva, hogy senkinek sem kell magát bőkezűnek mutatni, míg saját adósságától előbb meg nem szabadult: legelőször is azokért kell imádkoznunk, kik iránt erre különös jog szerint kötelezve vagyunk. Így: a papok azok iránt, kiktől misestipendiumokat kaptak; az örökösök azok iránt, kik kegyes hagyományokat hagytak reájuk, hogy azokat érettük teljesítsék.      Ezen első kötelesség teljesítése után imádkozni kell a lelkipásztorokért, a pápákért, kik az egyház terhét viselik. .. Közvetlen lelkipásztorainkért, kiknek közvetlen lelki hatalma van lelkünk felett; azért, aki megkeresztelt, s aki első áldozásra vezetett minket; aki kieszközölte megtérésünket; gyóntatónkért, ki talán hosszú évek óta bírja lelkünk titkait, ki nekünk Isten nevében oly sokszor megbocsátott, ki bennünket a jó úton vezetett.      Harmadsorban imádkozni kell szüleinkért, atyánkért, anyánkért, testvérünkért, a férjért és jó hitvesért, a szeretett gyermekekért, s ezt a sorrendet megtartva, többi más rokonainkért.      Negyedik helyen az igazság követeli, hogy megemlékezzünk jótevőinkről, barátainkról s mindazokról, kik valami címen jót tettek velünk.      Végre általánosságban azokért, kik miattunk vannak a tisztítóhelyen; s itt ismétlem: ezt nem csak önkéntes ájtatosságnak kell tekinteni, hanem ez szigorú jog szerinti kötelesség. Így cselekedvén, megadtuk kinek-kinek, amivel tartozánk, de ezzel csak egyszerűen az igazság követelményeinek tettünk eleget – de a mai feledékeny és hálátlan világban ez sem csekély dolog! Így cselekedvén bizalommal s félelem nélkül várhatjuk Isten ítéletét, melyet egykor ki fog felettünk mondani, mert írva vagyon: amily mértékkel mi mértünk másoknak, ugyanolyannal fog nekünk is visszaméretni. A tisztítóhelybeli lelkek felsegélése, mint a szeretet műve Eddig e szoros kötelesség szempontjából beszéltem, de köztünk s a tisztítóhelybeli lelkek közt ennél több is van; t. i. a szeretet köteléke, melynél fogva e szent lelkek közül egy sem idegen nekünk, s irántuk nem lehetünk közömbösek. A szentek egyességénél fogva, ők is Krisztus nagy családjához tartoznak; az ő érdekük a mi érdekünk; az ő szenvedéseik és megpróbáltatásaik a mieink is. Egy családban szenvedhet-e az egyik tag anélkül, hogy a többiek vele ne szenvednének? Testvéreink iránt részvéttel legyünk, fájdalmaikban osztozzunk – ez az evangéliumi szabály. Most azon főbb indító okokat akarom összegezni, melyeknek e szegény lelkek iránti szeretetet kell bennünk felébreszteniük. Ilyen indító ok először is: az ő szenvedéseiknek nagysága és tartóssága. Tudjuk, hogy mennél nagyobb a szükség, annál szorosabban kötelez a szeretet, hogy testvéreinknek segítségére siessünk. De itt a lehető legnagyobb szükségről van szó, melyet nem lehet hasonlítani azon szenvedésekhez, melyek a világon előfordulnak: e bajukban kell rajtuk segítenünk. – Ha egy koldus haldoklik a kapunk előtt az éhségtől, s ha segíthetnénk rajta, de szívünk keménysége s önzésünk folytán vonakodunk ezt tenni – akkor gyilkosaivá leszünk, mondják a szentatyák.      Azonban itt nem testi, hanem természetfeletti éhségről van szó. E lelkek éhezik s szomjazzák Istent – ki festhetné le szavakkal e gyötrelmet! Egy kis imával segíthetünk rajtuk, talán ki is szabadíthatnánk őket, s mi ettől vonakodunk! Mily kegyetlenség!      A földön a legsajgóbb fájdalom is csak rövid ideig tart; mennél élesebbek e szenvedések, annál rövidebb tartamúak: a test hamar összeroskad a fájdalom súlya alatt. A vértanú lelke a halál által megszabadul kínzó zsarnokának kegyetlenségétől, de a tisztítóhelyen a szenvedések éveken, sokszor évszázadokon át is tarthatnak!      Ne feledjük: E lelkek már kiválasztott lelkek, az embereknek színe-java, a mennyország jövendőbeli lakói. De a tisztítótűzben már semmit nem tehetnek magukért, egyedül csak mi, e földön élők segíthetünk rajtuk, mégpedig hathatósan. És ez nekünk könnyű: nem kell halálos veszélynek kitenni magunkat, vagy megélhetésünket veszélyeztetni miattuk. Egy csekélynek látszó ima, egy, a kegyelem állapotában végzett jó cselekedet, egy miseintenció, egy buzgó szentáldozás, egy megnyert teljes búcsú, melyet e lelkekért felajánlunk – íme, néha nem kell ennél több ahhoz, hogy egy lélek számára az eget megnyissuk, hogy végre Isten birtoklásába juthasson.      Amikor itt a földön segítünk meg valakit, nem lehetünk bizonyosak afelől, hogy védencünk nem fog-e ugyanazon állapotba visszaesni: de ott a tisztítótűzben szenvedő lelkeknél az eredmény csalhatatlanul megvan, imánk Isten előtt soha sem lesz eredménytelen. Mégha nem is szabadítjuk ki a lelket, de legalább enyhítjük szenvedését! Tekintsük e dolgot Isten oldaláról. A tisztítóhelybeli lelkek neki kedves gyermekei; Az igazság ugyan megköti kezét velük szemben, de irgalmassága egyúttal kéri, hogy mi segítsünk rajtuk. Ha siettetjük az ő mennybemenetelük idejét, azt a napot siettetjük eljönni, melyen ők ott Istent dicsőíteni fogják. Gondoltunk-e erre valaha? Mi, Istennek teremtményei, kik mindenünket neki köszönhetjük, ily módon hathatósan előmozdíthatjuk az Ő dicsőségét! Megnyitjuk a purgatóriumi lelkeknek az ég kapuját; ezzel növeltük Istennek külső dicsőségét. «Valahányszor megszabadítasz egy lelket a tisztítóhelyről – mondá a mi Urunk Szent Gertrúdnak – Isten előtt oly kedves dolgot cselekszel, mintha Őt magát szabadítanád ki fogságából.» A szentjeivel való bizalmas beszélgetéseiben az Üdvözítő Jézus, gyakran keservesen panaszkodott a mi közönyösségünkről. Íme, Cortonai Szent Margitnak ezt mondá egykor: «Menj el szerzeteseimhez s az én nevemben ajánld nekik, hogy gyakrabban emlékezzenek meg a tisztítóhelybeli lelkekről, kik e percben kimondhatatlan nagy számban vannak ott, mert senki sem könyörög érettük.» A szentek megértették ezen intelmeket, melyek az Üdvözítő Jézusnak szeretettől lángoló szívéből jöttek.      Ezzel szemben mi, szegény bűnösök, nem tudjuk felfogni az örökkévalóság titkait; mindaz, ami nem esik érzékeink alá, az minket hidegen hagy, mert az imában nem elmélkedünk a láthatatlan valóságokról. Életünket vétkes gondok közt tékozoljuk el, s a Szentírás határozott szavai szerint: a bolondságok által elbűvöltetve, elhomályosult bennünk az értelem. Ebből látható, hogy mily érdeme van Isten előtt a megholtakért való imának. E tárgyban érdekes vita támadt a hittudósok közt, hogy melyik szolgál Istennek nagyobb dicsőségére; az-e, ha a bűnösök megtéréséért imádkozunk, vagy az-e, ha a tisztítóhelybeli lelkek kiszabadulásáért esedezünk. Úgy az egyik, mint a másik vélemény ékes szavú védőkre talált, de a győzelem a megholtak védőié lett.      Halljuk e tekintetben Aquinói Szent Tamás véleményét: «A megholtakért való imák sokkal kedvesebbek Isten előtt, mint azok, melyek az élőkért mondatnak, mert előbbiek sokkal nagyobb szükségben vannak, s ők önmagukon nem segíthetnek.» Mint rendesen máskor is, úgy most is Szent Tamás véleményéhez csatlakozott a hittudósok legnagyobb része. Lássunk e vélemény támogatására egy példát. A prédikátorok [domonkosok] rendjének évkönyvei beszélik, hogy egykor e felett heves vita támadt két domonkos, névleg Benedek és Bertók testvérek között. Bertók a szegény bűnösök védője volt, gyakran ajánlotta fel a szentmisét érettük, megtérésükért sokat imádkozott, s e szándékból keményen sanyargatta magát. A bűnösök – mondá ő – ki vannak téve annak, hogy a pokolba jutnak; ők a kárhozat útján haladnak, s mindennap közelednek a szörnyű kínokhoz, melyeknek nem lesz végük soha. Az Üdvözítő nem a tisztítóhelybeli lelkekért lett emberré; azért jött e világra, azért szenvedett halálig, hogy a bűnösöket üdvözítse, tehát nincs kedvesebb cselekedet Isten előtt, mint a bűnösök megtéréséért való ima, ami a legjobban hasonlít az Ő megváltási művéhez. Szent Dénes is bizonyítja, hogy az isteni cselekedetek közt ez a legistenibb: közreműködni Krisztussal a megváltás művében. Egy bűnös lelket elveszni hagyni, annyi volna, mint elveszni hagyni az Üdvözítő vérét. A tisztítóhelybeli lelkek nincsenek az elveszés veszélyének kitéve, ők biztosak jövendő üdvözülésükről. Igaz, hogy szenvednek, igaz, hogy a legkegyetlenebb gyötrelmekbe vannak elmerülve, de nekik utóvégre mégsem kell félniük a pokoltól. Adósságaikat, melyeket csináltak, naponta törlesztik s nem sokára élvezni fogják Isten gyermekeinek szabadságát, míg ellenben a bűnösök az ördög szolgái, ez pedig a legnagyobb szerencsétlenség, mi egy emberi teremtményt érhet.      Benedek testvér a megholtak ügyét védte: Ha a bűnösök a sátán szolgái – mondá – ez azért van, mert ők maguk akarják így; az ő láncaikat ők önként vették magukra; hogy ezeket széttépjék, csak tőlük függ. De a szegény tisztítóhelybeli lelkek nem tehetnek egyebet, mint hogy sóhajtoznak, s az élők segítségét kérik, nekik nem áll tehetségükben, hogy szétszaggassák a láncokat, melyek őket az emésztő tűzben lekötve tartják.      Két koldust vegyünk például; az egyik erős, munkabíró, képes megszerezni, amik létfenntartásához szükségesek; a másik gyenge, beteges, képtelen beszerezni szükségleteit – melyik iránt volnál részvéttel? Bizonyára az iránt, amelyik nem használhatván tagjait, magán nem tud segíteni.      És ez áll a mi tételünkre is. E lelkek kimondhatatlan gyötrelmeket szenvednek; képtelenek valamit tenni kiszabadulásukra. Igaz, hogy tulajdon hibáikért szenvednek, de e vétkeket megsiratták, kárhoztatták, ismét visszatértek Isten kegyelmébe, ismét barátai lettek. A bűnösök viszont lázadók Isten ellen, és Isten ellenségei. Isten azt akarja tehát, hogy inkább azok felsegélésére siessünk, akiket ő szeret, mint azok segítségére, akik Ő ellene fordultak.      Ez érveket hozták fel mindkét részről, s mint rendesen történni szokott az ily vitatkozásoknál, a vitatkozók közül egyik sem lett meggyőzve ellenfelének érvei által, s a kérdés függőben maradt. Később egy csodás látomás döntötte el a vitás kérdést. A következő éjjel, midőn Bertók testvér a reggeli zsolozsmára a karba ment, egy tisztítóhelybeli lelket látott maga felé közeledni, mely úgy látszék, mintha súlyos teher alatt roskadozott volna. A jelenés sóhajtva közeledett feléje s félelmes terhét az ő vállaira tette. Ekkor saját tapasztalásából megtudta, hogy mily rettenetes dolog: a tisztítóhely kínjait viselni, s a nélkül, hogy felhagyott volna a bűnösök megtéréséért való imádkozással, elhatározta, hogy a tisztítóhelybeli lelkekért is fog valamit tenni, s a következő reggeltől kezdve azokért, az ő kiszabadulásukért ajánlotta fel a szentmisét. Nem arról van szó tehát, hogy ne imádkozzunk a bűnösökért, hanem, hogy Isten ítélete szerint – ki e dologban a legfőbb Bíró – az irgalmasság összes testi és lelki cselekedetei között a halottak iránti szeretet művei a legfontosabbak. Nem csodálkozhatunk tehát, ha Istennek igazsága igen szigorúan megbünteti azoknak keményszívűségét, kik nem imádkoznak a megholtakért. Ugyanazon mértéket használják veletek szemben, amellyel ti mértek. Ez az evangéliumi szabály, mely irányt jelöl. Úgy fog történni velünk, amint mi tettünk másokkal. Ah! mily nagy szükségünk van halálunk után mások imáira! Akarjuk-e magunknak biztosítani mások buzgó fohászait? Akkor imádkozzunk mi is sokat a tisztítóhelybeli lelkekért, akkor nem fogja Isten engedni, hogy minket elfelejtsenek. Az előbbi fejezet végén beszéltem azon sorrendről, melyet a jog követel, hogy megtartsunk a tisztítóhelybeli lelkekre vonatkozólag, midőn érettük imádkozunk. Itt nem jöhet elő hasonló kérdés, mert itt egyszerűen szeretetbeli kötelességről van szó, mely arra kötelez, hogy egyaránt minden szegény lélekért imádkozzunk. Ki-ki tehát szabad folyást engedhet ájtatosságának. Elég lesz megjelölnöm néhány jó szándékot, melyet ki-ki maga elé tűzhet, szabadságában állván kinek-kinek azt választani, amely neki legjobban tetszik.      Nagyon sok szentnek szokása volt: a legelhagyatottabb lelkekért imádkozni, kikért senki sem imádkozik; ez volt a kedves foglalkozása Páli Szent Vincének, az elhagyatottak e nagy jótevőjének. Fönséges gondolat s üdvös ájtatosság ez, főképpen korunkban. A szegény megholtak közül hányan és hányan vallástalan, hitközönyös vagy hitetlen családokhoz tartoznak; mihelyt a temetési szertartás véget ért, a legteljesebb feledés borul sírjukra, és többé se egy ima, se egy jó cselekedet nem hoz nekik enyhületet szenvedéseikben. Egy másik, nem kevésbé megindító gondolat volt némely híveknél az, hogy: azokért imádkozzanak, kik tisztítóhelybeli szenvedéseiknek már végéhez érkeztek, s kiknek csak egy-egy ima hiányzott még ahhoz, hogy az örök dicsőség birtoklásába bocsáttassanak.      Az bizonyos, hogy ez által sok pártfogót szerez magának az ember az égben, és nagy fáradtság nélkül sok lelket kiszabadíthat.      Másoknak ismét az a szent szokásuk volt, hogy az embereknek egy-egy osztálya iránt érdeklődtek különösen, s ezek javára buzgólkodtak. Így némelyek az olyan szegényekért, kik családjuknak szegénysége folytán haláluk után meg vannak fosztva a szentmisétől, mint életükben meg voltak fosztva a kenyértől. Mások a gazdagokért és a földi hatalmasokért imádkoztak, tekintettel levén az ő kimondhatatlan nagy lelki adóságaikra, melyeknek felhalmozására oly sok alkalmuk volt az életben. Megint mások arra éreztek hivatást, hogy a papokért, szerzetesekért és szerzetesnőkért imádkozzanak. Mások imádkoztak azokért, kik az övékhez hasonló életkörülmények közt éltek.      Voltak mások, kik imáikat azon tisztítóhelybeli lelkekért ajánlották fel, kik egykor ugyanazon különös ájtatosságokat végezték, melyeket ők szoktak végezni. Pazzi Szent Magdolna különösen azokért imádkozott, kik az Oltáriszentségnek voltak buzgó tisztelői. Boldog Margit-Mária a Legszentebb Szív tisztelőiért. A szentek közül nagyon sokan főleg a Boldogságos Szűz Mária tisztelői iránt éreztek vonzalmat; ez által is tanúsítani akarák a maguk buzgó tiszteletét a legszentebb Szűz iránt. Mások arra érezték magukat indíttatva, hogy főképpen Szent József barátain segítsenek; vagy azokon, kik velük egy nevet viseltek; vagy akik különös tisztelői voltak életükben az őrangyaloknak.      Végül egy szent élettörténetében feljegyezve találtam egy másféle ájtatossági gyakorlatot, mely nagyon célszerűnek látszik előttem a mi megjavulásunkra: imádkozni különösen azon tisztítóhelybeli lelkekért, kik olyan vétkekért bűnhődnek ott, amelyeket mi is el szoktunk követni. Ki-ki megvizsgálhatja a saját főhibáját, a kevélységét, a jóravaló restséget, a haragot – s imádkozzék főképpen azon lelkek szabadulásáért, kik ugyanazon hibákért büntettetnek. Azt gondolom, hogy mi sem rettenthet jobban vissza s bírhat reá a javulásra, mint ez. Ezen ájtatossági gyakorlatok mind jók, ki-ki választhatja közülük azt, amelyik az ő tetszésének legjobban megfelel. A lényeges csak az, hogy valamit mégis tenni kell, s ki-ki ne keménykedjék meg az ő langyosságában és hanyagságában, s gondolja meg, hogyha az igazságosság szigorú törvényül szabja elénk, hogy érdeklődjünk némely lelkekért – a testvéri szeretet s a szentek egyességének köteléke, mely mindnyájunkat egy családdá fűz össze, szintén nem kevésből komoly kötelességünkké teszi, hogy ezen lelkek közül egynek se legyünk szenvedései iránt közönyösek. Bár a gyakorlatban soha se felednők el ezt! Azon cselekmények, melyeket a tisztítóhelybeli lelkek felsegélésére végezhetünk – A jócselekedetek felajánlása általában Lássuk már most, mit tehetünk mi a megholtak enyhülésére. De mielőtt e cselekmények részletes tárgyalásába bocsátkoznánk, amelyeket reájuk lehet alkalmazni, célszerű lesz a jócselekedetek felajánlásáról általánosságban értekeznünk. Lássuk tehát, a hittudomány szerint, mely a szentek példáira támaszkodik, mily határok közt, s mily feltételek mellett ajándékozhatjuk oda a megholtaknak jócselekedeteink által szerzett érdemeinket. A hittudósok tanítják, hogy három tulajdonsága van minden jó cselekedetünknek:      – 1. Ezen cselekedet érdemszerző, azaz jogot ad az égben a dicsőség magasabb fokához;      – 2. Kieszközlő; azaz indítja Istent, hogy valami különös kegyelmet megadjon vagy nekünk, vagy másoknak;      – 3. Elégtételadó, azaz elengedtetik általa kisebb-nagyobb része azon szenvedésnek, melyet ki kellett volna állanunk elkövetett vétkeinkért vagy ezen, vagy a másvilágon.      Hogy ezt jobban megérthessük, vegyünk fel egy példát. Böjtölök vagy alamizsnát adok, hogy sikerüljön valami ügyem, ami szívemen fekszik. Ezen jó cselekedet által kiérdemlem: 1. az égben reám váró dicsőség növekedését; 2. megnyerem azon kegyelmet, melyet kértem, ha az Isten akaratával megegyezik, és 3. hibáim egy részéért eleget teszek általa. Hogy minden jó cselekedet, mely a megkívánt feltételek mellett történt, kiérdemli az eget, ez hitelv, melyet a Tridenti Zsinat kimondott a protestánsokkal szemben, kik az érdemet egyedül a hitbe helyezik, tekintet nélkül a jócselekedetekre. Mi is felajánlhatunk a megholtak javára mindenféle jócselekedetet, csak legyenek azok természetfelettiek és a megszentelő kegyelem állapotában végrehajtva. Ezen engesztelési művek: az alamizsna, az önmegtagadás, az ima, a szentmise és a búcsúk felajánlása.      Minden jó cselekedet, bármily csekély is az, örök jutalmat érdemel. Jócselekedeteink, mint imáink is – ha akarjuk – kieszközölnek valamit, megindítják Istent, a mi jó Urunkat, hogy velünk irgalmasságot gyakoroljon.      Azt mondottam, hogy ha mi magunk is akarjuk – mert jócselekedeteink nem múlhatatlanul eszközölnek ki valamit. Hogy kieszközöljenek valamit, az attól is függ, hogy akarjuk-e azt mi magunk is. Végre jócselekedeteink elégtétel-szerzők, általuk eleget teszünk. Ez is hitigazság, ami a Szentírásban leli támpontját, hol az mondatik, hogy az alamizsna elfedi a bűnöket, s nem engedi, hogy a lélek a sötét mélységbe zuhanjon alá. Az ájtatosság legjelesebb cselekedetei, mint az ima, a szentáldozás, elégtételi jelleggel bírnak, mert emberi természetünk romlottságánál fogva minden, még a legkönnyebb jócselekedet is sokszor nagyon nehezünkre esik; úgy hogy azok közül egy sincs, melynek ne volna bűnbánati s engesztelő ereje. S ha a szeretet heve meg is változtatja cselekedeteinknek ezen bűnbánati jellegét, s azokat könnyűvé teszi, ezek mégis elégtétel-szerzők, mondja Szent Tamás; s nem hogy csökkenne, de nő elégtételi erejük azon szeretet által, mellyel ezek végrehajtatnak. Ezek után az a kérdés, hogy jócselekedeteinkben melyik rész az, a melyet a tisztítóhelybeli lelkekre alkalmazhatunk?      – 1. Nem mondhatunk le érdemünkről, mert ez elidegeníthetetlen dolog, mely senkié másé, egyedül a miénk, s mit egyedül a bűn veszíttet el velünk.      – 2. Ami azoknak kieszközlő részét illeti, erre nézve a hittudósok véleményei eloszlók; némelyek azon véleményen vannak, hogy ezt nem lehet a megholtakra alkalmazni; mások nem látnak ebben semmi nehézséget. Én is az utóbbi véleményben vagyok. Miután mi jócselekedeteink által élő testvéreink számára is kinyerhetünk, kieszközölhetünk kegyelmeket, miért tennének e tekintetben kivételt a megholtak? – Én például böjtölhetek, hogy egy beteg részére gyógyulást eszközöljek ki; miért ne böjtölhetnék akkor egy tisztítótűzben levő lélek enyhülésére és kiszabadulására, aki kedves én előttem? Mivel azonban ez a dolog vitás, sokkal okosabb, ha jócselekedeteink kieszközlő erejét arra fordítjuk, hogy Istentől megnyerjünk a magunk számára sok oly kegyelmet, melyekre naponta nekünk magunknak szükségünk van.      – 3. Általában mindnyájan megegyeznek abban, hogy a tisztítóhelybeli lelkek javára átengedhetjük jócselekedeteink elégtételi részét, és tulajdonképpen ebből áll a kérdéses felajánlás. Ez a legtisztább szeretet műve, mert ez által az ember megfosztja önmagát az elégtételtől, mivel – beláthatjuk –, egyszerre egy összeggel két adósságot le nem fizethetünk, nem tehetünk eleget egyszerre önmagunkért is és őérettük is.      Mindazonáltal be fogom bizonyítani, hogy ez által mi mégsem vesztünk semmit sem, mert:      – a) Ez a tiszta, önzetlen szeretet jelentékenyen növeli jócselekedeteink érdemét, következésképpen a jutalmat is. Már pedig a dicsőségnek az égben a legkisebb foka is, mivel örökké tart, nincs arányban a tisztítóhelybeli szenvedésekkel, bármily hosszúak és nagyok legyenek is azok.      – b) Számunkra az egyházban megmaradnak a búcsúk, melyek által lefizethetjük saját adósságainkat.      – c) E lelkek, kiket így mi mintegy önköltségünkön segítettünk, pártfogásunkra készen állanak életünkben s halálunkban; és talán éppen azon kiváló kegyelmeknél fogva, melyeket ők eszközölnek ki számunkra imáik által, kerülhetjük majd ki mi a poklot.      – d) A megholtak iránti szeretetünk által kiérdemeljük, hogy halálunk után mi érettünk is sokan fognak imádkozni, s velünk jót fognak tenni – s mindez bőven kárpótol bennünket azért, hogy ama bizonyos elégtételeinket nem tartottuk meg a magunk számára, hanem a szegény lelkeknek átengedtük.      – e) Isten nem engedi, hogy nagylelkűségben felülmúljuk őt; ő megjutalmazza nagylelkűségünket, érette sok oly kegyelmet ad, melyeknek segélyével sok bűnt elkerülünk, s így rövidebb lesz a tisztítóhelybeli tartózkodásunk is. Szóljunk most néhány szót azon kellékekről, melyek megkívántatnak ahhoz, hogy a jócselekedetek a tisztítóhelybeli lelkekre alkalmazhatók legyenek.      – 1. Megkívántatik, hogy azon cselekedet természetfeletti módon legyen végbevíve, mert Isten csak az ily cselekedeteket jutalmazza.      – 2. A kegyelem állapotában hajtassák végre, mert a halálos bűn állapotában senki sem tehet eleget sem önmagáért, sem másokért.      – 3. Szükséges, hogy meg legyen azon szándékunk, hogy ezen cselekedetünket a tisztítóhelybeli lelkekre akarjuk alkalmazni, legyen az akár egy bizonyos meghatározott lélek, vagy a lelkeknek egyik vagy másik csoportja, melyről az előbbi fejezet végén tettem említést. De abban sem vagyunk gátolva, hogy ezen elégtételi műveket a mi Urunknak vagy a legszentebb Szűznek kezeibe tegyük, hogy ők részeltessék azokban a lelkeket tetszésük szerint. Az önmegtagadás A megholtak lelkeinek felsegélésére a második eszköz: a böjt, s ezen általános elnevezés alatt értetnek a belső és külső önmegtagadás összes cselekedetei; mindaz, ami a természeti kívánság ellenére van, s ami szenvedést okoz. Nem szükséges nagyon bizonyítgatni, hogy az önmegtagadás műve mily hathatósan mozdítja elő a lelkek enyhülését. Egyéb cselekményeknek, mint az imáknak és alamizsnának, csak esetlegesen van bűnbánati és elégtételi jellegük, míg az önmegtagadás lényegileg önmagában véve is elégtételi mű. Az elkövetett bűnöknek váltságdíja ez.      Az önmegtagadás művének annyival inkább kell szívünkön feküdnie, mivel ez bizonyos mérvben elengedhetetlen az üdvösségre. Ezt az örök Bölcsesség jelenti ki, ki azt mondá: ha bűnbánatot nem tartunk, mindnyájan elveszünk. Nisi poenitentiam egeritis, omnes similiter peribitis (Lk 13,3: „De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind.”)      Ha tehát az önmegtagadást a tisztítóhelybeli lelkekre való szándékkal gyakoroljuk, ez által előmozdítjuk egyrészt saját megszentelődésünket, másrészt hathatósan előmozdítjuk a megholtak kínjainak enyhülését.      Különben az önmegtagadásnak a megholtak javára való gyakorlása nem a mai korban lett szokássá. Már a Királyok első könyvében olvassuk, hogy Jábes lakói (Gálaádban) meghallván Saulnak s három fiának halálát, azonnal felkeltek s mentek egész éjjel, míg odaérkeztek, elhozták a holttesteket s eltemették (elégették) azokat és hét napig böjtöltek (lásd 1 Kir 31,13). Tudom, hogy főképpen az önmegtagadás jelszava ellenkezik századunk élvezetvágyával. A mai kor előtt úgy tűnik ez fel, mint a középkor egyik maradványa, melyre az a sors vár, hogy más ócskaságokkal együtt megszűnjék. A szőrköntös, az önostorozás, a szőringek, mind nem találhatók a mai keresztényeknél, mint apáink régi fegyverei és puskái nem találhatók a mai katonaságnál. A böjt s az önmegtagadás kimentek a divatból. Az egyház mindent megtett, amit tehetett, hogy enyhítse a régi szigort. Az egyháznak, ennek a mindig engedékeny jó anyának, gyermekei vonakodása miatt, egyre jobban meg kell tágítani a fegyelem kötelékeit, s egyik felmentvényt a másik után kell adnia. [?!]      A nagyböjt ma már csak üres szó; a szombati önmegtartóztatás kiment a divatból az összes egyházmegyékben, s ami csekély böjti kötelesség még megmaradt, még azt is megveti a keresztények legnagyobb része. Ez többé nem szokás – azt mondják.      Nagyon sajnálom, hogy nem szokás, de az Evangélium nem változik a mi szeszélyeink szerint. Mindaddig, amíg bűnösök lesznek a világon, számunkra is mindig fenn fog állani a kötelesség, hogy eleget tegyünk a bűnökért, vagy ezen, vagy a másvilágon. Meg van engedve mindenkinek, hogy igénybe vegye a felmentvényeket, melyeket az egyház kénytelen engedni a mi lankadtságunknak, de – az elégtételi törvény nem változott meg, és ha tovább vétkezvén, nem gondolunk arra, hogy bűnadósságainkat lefizessük itt e földön, rettentő összeget kell majd lefizetnünk a túlvilágon [ha szerencsénk van, akkor nem a pokolban, hanem "csak" a tisztítóhelyen]. Majd nyerünk búcsút – ezt mondjátok. Jól van! de ne feledjétek, hogy az egyház a búcsút csak az igazi bűnbánatot tartóknak engedélyezi. A búcsú által az egyház nem a langyosságra akar ösztönözni, hanem csak azoknak akar segélyére jönni, kik már minden tőlük telhetőt megtettek. Tehát vissza kell térnünk az önmegtagadás gyakorlásához, ha nem akarjuk adósságunkat kimondhatatlan nagyra felgyűlni hagyni, s nem akarunk rettentő helyet készíteni magunknak a tisztítóhelyen.      Ezek után úgy tűnhet fel, hogy – ha már önmagunkért annyit kell fizetnünk – balgatagság arra buzdítani bennünket, hogy másokért fizessünk. Azonban nem úgy áll a dolog, amint látszik. Ha bennünk meg van a szeretet, hogy szeretetből lefizessük testvéreink tartozásait, remélhetjük, hogy ez által megindítjuk Istent, a mi nagy hitelezőnket, hogy Ő is irgalommal legyen irántunk; De különben is miénk marad mindig jó cselekedeteink érdeme, ami elidegeníthetetlen, ez pedig jóval fontosabb, mint amaz.      Ez nagyon kemény bánásmód magunk iránt – mondja valaki: durus est hic sermo! (Jn 6,60: „Kemény beszéd. Ki hallgatja!”) Megvallom, hogy mindez nagyon rendkívülinek látszhatik a mi langyosságunk előtt; de mit akartok? Én, hogy tetszésetekre legyek, nem változtathatom meg az evangéliumot s a szentek életét!      Különben a hitben gyengék és a kislelkűek megnyugtatására mondom: Isten nem annyira magát a cselekedetet, mint inkább a szív tiszta szándékát tekinti; ha nem tudtok böjtölni, szőrövet hordani, ha nem tudtok magatok ellen önfenyítéket alkalmazni; ha nem tudjátok a szentek hősi példáit utánozni, legyetek nyugodtak: van még elég mód, melyen az önmegtagadást gyakorolni lehet megerőltetés s az egészség lerontása nélkül. Például Isten iránti szeretetből s a bűnbánat szellemében megtartóztatni magatokat némely megengedett szórakozástól, evés közben olyasvalamit elvonni magatoktól, ami ínyetekre volna, de ami az egészség fenntartására nem okvetlenül szükséges, egy kissé kevesebb szabadságot engedni a szemeknek, nyelvnek és füleknek. Nem kutatni mindent kíváncsian; nem akarni tudni-látni minden hiábavalóságot, ami a világon történik naponta. Íme, mindez bizonyos önmegtagadás, melyek nem ijesztők s nem is hősiesek bár, de amelyeket Istenünk nagy jósága elfogad a mi vétkeink kiengesztelésére s a megholtak vétek-adósságainak lefizetésére. Ki oly renyhe, hogy még e könnyű áldozatoktól is vonakodik, melyeknek gyakorlására mindennap, úgy szólván minden órában kínálkozik alkalom? A világban élő keresztényeknek arra, hogy eleget tegyenek, hogy önmagukat a tisztítóhelytől megmentsék, s az ott fogva levőket kiszabadítsák, a legjobb mód, ha megnyugvással és zúgolódás nélkül fogadják a mindennapi szenvedéseket, melyeket a mi mennyei Atyánk küld reánk azon szándékkal, hogy ez által lefizessük lelki adósságainkat. Erősen hiszem, hogy aki híven, készséggel fogadja el a földi megpróbáltatásokat, az megtalálja jutalmát a halál után, s azok által más elégtétel gyakorlása nélkül is tökéletesen eleget tesz az isteni igazságnak: Mert Isten, ki mindent igazságos mértékkel mér ki, a földi kiengesztelődés mérvét az elkövetett vétkek nagyságához arányosan szabja ki. És ha vannak mégis olyanok, akikre Isten ennél nagyobb megpróbáltatásokat bocsát, akkor ez a kereszt kiváltságoltjainak csak érdemeik növelésére, s arra szolgál, hogy a világnak példa adassék, hogy mint diadalmaskodik az igaz lélek az engedelmesség és önmegadás által! De hiszem, hogy általánosságban a megpróbáltatás mindig arányban áll a vétkekkel, melyeket ki kell engesztelni. Ha tehát az emberek gondolnának arra, hogy ezen becses szenvedések érdeméből semmi el ne vesszen, ezek által tisztáznák Isten iránti adósságaikat, s nem volna többé szükség a tisztítóhelyre.      Erre tanít annak a jó szerzetesnek a története, kiről Rodriguez beszél. Életében semmi különöset sem tett, nem gyakorolt semmilyen hősi erényt, de mindenkor különös megnyugvással fogadta azon szenvedéseket, melyeket Isten reá küldött. Az apát legnagyobb csodálkozására isteni kinyilatkoztatásból arról értesült, hogy ez a szerzetes halála után egyenesen az égbe ment, anélkül, hogy a tisztítóhelyen tartózkodott volna. Az Isten akaratán való teljes megnyugvásának jutalma volt ez! De, ah! mily ritkák azok, kik hasznukra tudják fordítani a szenvedést; mi sem nagyobb ritkaság, mint oly embert találni, ki türelmes a szenvedésben. Ezért ezen irgalmas szenvedéseknek, melyeket Isten azért bocsát reánk, hogy lerójuk iránta lelki tartozásainkat, többnyire nincs más eredménye, mint hogy adósságunk számát növelik. Korunkban már alig lehet találni olyan keresztényeket, akik megértik az isteni irgalom titkait, melyeket Isten a megpróbáltatásokban elrejtett. «Mit vétettem én Isten ellen, hogy így sújt engem?» Ah! szegény lesújtott lélek, mit vétettél Isten ellen!? Mit? Számítsd csak össze életednek számtalan vétkét, még kiengeszteletlenül lévő vétkeidet, s adj hálát Istennek jóságáért, ki azért sújt most, hogy ne kelljen később büntetnie!      Ha komolyan azt hiszitek, hogy a megpróbáltatás, melynek Isten titeket alá vet, nagyobb, mint hibáitok mértéke, akkor azt mondom: Keresztény lélek! Te kiváltságolt lélek! Nézd lenn a tisztítóhely mélységeiben barátaidat, rokonaidat, kik hozzád esedeznek. Beteg vagy; szenvedés emészti testi erődet; vagyonodban, becsületedben, jó hírnevedben szenvedtél, gyaláznak, rágalmaznak, barátaid elhagynak; érzed egész keserűségükben az alantas lelkek irigységéből származó méltánytalanságot, szegény szíved majd meghasad s a Getsemáne-i ige száll el ajkaidról: «Szomorú az én lelkem mindhalálig»; Oh, te szerencsés kiváltságolt lélek! Ajánld fel mindezeket azon lelkek enyhülésére, kik kedvesek előtted; szenvedj rokonaidért, barátaidért, sőt ellenségeidért, kik a lángok közt pártfogásodba ajánlják magukat!      Ezt cselekedvén, a megváltó Jézust utánozzátok, ki szintén azzal váltotta meg a világot, hogy érette szenvedett a kereszten. Saját kis kálváriátok hegyein ti is lehettek megváltók, ha szenvedéseiteket felajánljátok a szenvedőkért, és kiszabadítjátok a tisztítóhelyen levő lelkeket, s fogságuk sötétségéből besegítitek őket a mennyei dicsőség tündöklő fényességébe. Az ima A harmadik eszköz, mellyel a tisztítóhelybeli lelkeken segíthetünk, az ima. Ez a mű a legkönnyebb, s leginkább tehetségében áll mindenkinek. Az imában való állhatatossághoz a buzgóságnak is hozzá kell járulnia. Tudjuk, hogy az imában való langyosság és hanyagság nem eszközölhet ki oly nagy eredményt – azaz a legnagyobb kegyelmet, melyet Isten emberi teremtménynek adhat – tudniillik az Ő színről-színre való látását. A buzgó, állhatatos és eleven imákat Isten azonban nem utasítja vissza – erre számos szent példája a bizonyíték.      Igaz, hogy az imáknál nem úgy áll a dolog, mint a szentségeknél, melyek ex opere operato működnek, és teljesen függetlenül a kiszolgáltató lelki állapotától. Az ima esetében viszont az ima csak annyit ér, amennyit az imádkozó ér Isten előtt: ezért nyerünk Istentől mi, szegény bűnösök oly keveset. Hogy a megholtakért Istenhez intézett imáink meghallgattassanak, a harmadik elengedhetetlen feltétel az, hogy a kegyelem állapotában legyünk, midőn azokat végezzük. Ez magától értetődik, mert az, ki halálos bűne miatt Istennek ellensége, hogyan lehetne kedves közbenjáró az isteni igazságnál a tisztítóhelybeli lelkekért? Scimus quia peccatores, Deus non audic; tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket. Ez az örök Bölcsesség mondása, és ezt igazolja a józan ész is. Nagy haszonnal lehet imádkozni a rózsafüzért a megholtak szenvedéseinek enyhítésére. A tisztítóhelybeli lelkek jól ismerik ennek hathatósságát. Több szerzetesrendben szokásban van a szent olvasó napi imádkozását egy hatodik tizeddel megtoldani. Ezen hatodik tizedet a megholtakért imádkozzák, s a végén a «De profundis»-szal fejezik be, hogy annak haszna a megholtakra alkalmaztassék. Bár Istennek örökkévalóságában minden nap egyforma, mindazonáltal bizonyos titkos okoknál fogva, melyek az emberi ész előtt rejtve vannak, az egyház, mint Isten akaratának megbízott tolmácsolója, némely napokat különösen fenntartott, hogy különösen azokon végeztessenek a megholtakért való imádságok: ily napok a halál utáni harmadik, hetedik, harmincadik s az évfordulati nap. Ezen napokon a liturgia különös imádságokat ír elő, s nagyobb szabadságot enged a gyászmisék végzésére. Ez által felszólít bennünket is, hogy e napokon különösen imádkozzunk halottainkért.      A tisztítóhelybeli lelkek javára szintén kiváló s az egyház által helybenhagyott ájtatosság még a szent kilenced végzése. Kétségkívül minden nap jó az imádkozásra; és igaz, hogy óvni kell magunkat a babonától – de még nagyobb gonddal kell arra vigyáznunk, hogy azt, amit az egyház helyesel, ne kárhoztassuk azon ürügy alatt, hogy annak okait eszünkkel be nem látjuk. Ne legyünk okosabbak, mint a mi anyánk, az Egyház! Feltéve: 2023. április 19. „Fogadjátok megadással a napi szenvedéseket” A szentmise A legjelesebb műhöz: a szentmise-áldozat felajánlásához érkeztünk. Ez is ima és pedig a legszentebb ima, mert ez Krisztus imája; s egyszersmind a leghathatósabb ima, mert az Üdvözítő azt tanította róla az evangéliumban, hogy ezt mindig meghallgatja Atyja.      De ez mégis több mint ima, ez áldozat, azaz ajándék, melyet szegénységünk nyújt Istennek. És minő ajándék! Ah! nem mint Makkabeusi Júdás-idejében, midőn néhány tulok áldoztatott fel a templomban, a csatában elesettek vétkeinek kiengesztelésére; ez Krisztus vére. A Kálvárián kiontott vére folyik az oltáron. Ez nem emlék, ez valóság, bár nem véres, de mégis egészen eleven valóság.      Nem egy magánember az, mégha szent lenne is, hanem az egyház az, amely rettenetes valóságban felajánlja Istennek a Kálvárián kiontott vért; mert ez van az oltár kelyhében. Egyetlen egy misének is végtelen nagy az értéke, de tévedés volna ebből azt következtetni, hogy ily végtelen nagy annak a hatása is, mert a hatása Isten tetszésétől függ. Ha hatása is végtelen nagy volna, akkor egyetlen egy szentmise is elegendő volna arra, hogy a tisztítóhelyet egészen megnyissuk, s kiürítsük annak börtöneit – ez pedig egyaránt ellenkezik a józan ésszel s az egyház gyakorlatával.      A hittudósok három részre osztják a szentmise-áldozat gyümölcseit; az egyik rész az egyház kincstára javára esik, s a szentek egyességénél fogva az egyház minden tagja részesül annak hasznában; a második: a papé, ez az ő öröksége, az ő átruházhatatlan elsőszülöttségi joga. Bár némely szerencsétlenek gyászos kapzsiság által ösztönöztetve azon véleményben voltak, hogy ezen haszonról lemondhatnak egy második tiszteletdíjért, de az egyház ezen szokást, mint rút szentségárulási bűnt (simonia) kárhoztatta.      Végre a harmadik rész annak van hasznára, akiért a szentmise felajánltatik. Egyedül ez a rész az, melyet a megholtakra lehet alkalmazni; de hogy mily nagy ennek a haszna az illetőkre, az Isten titka. Ez az oka annak, hogy nem kell megelégedni azzal, hogy egy megholtért csak egy mise mondassék, hanem ahányszor csak lehet, ismételni kell a szentmise felajánlását, mert az bizonyos, hogy minden egyes szentmise hoz valami enyhülést azon léleknek, akiért ez végeztetik. De azt nem lehet tudni, hogy mily mértékben. Tudjuk, hogy Szent Ágoston még húsz év múlva is megemlékezett anyjáról, Mónikáról az oltárnál. Ez a példa tartson vissza, nehogy könnyedén megnyugtassuk magunkat azok sorsa felől, akiket siratunk.      Ez az oka, hogy a hitbuzgóbb századokban a családok az ő kedves megholtjaik szenvedéséinek enyhítésére miért voltak oly bőkezűek abban, hogy érettük sokszor felajánlják a szent áldozatot. Ausztriai Margitnak, III. Fülöp nejének élettörténetében olvassuk, hogy csak temetése napján ezerszáz misét végeztek Madridban lelke nyugalmáért. A hercegnő ezer misét kért végrendeletében, de a király még hozzátett húszezret. Midőn Albert főherceg meghalt, özvegye Izabella hercegnő negyvenezer misét végeztetett érette s egy teljes hónapon keresztül minden nap tíz misén ő maga is a legnagyobb ájtatossággal jelen volt. Íme, ez igazi fejedelmi bőkezűség. Ezek többet használtak a megholtaknak, mint a fényes síremlékek, s azon túlságos költségek, melyekbe azok felállítása kerül. A megholtakért végzett szentmisének hatásos voltát különösen bizonyítja az, hogy ennek hatása nem függ az azt felajánlónak lelki állapotától. Tekintsünk egy szerencsétlent, ki a halálos bűn állapotában van. Ő nem tehet semmit önmagáért, nem tehet semmit azok enyhülésére, kiket elveszített; imái értéktelenek, jó cselekedetei terméketlenek, mert nem érdemelhetik ki s nem eszközölhetik ki azoknak szabadulását, de e szerencsétlen számára még megmarad Jézus Krisztusnak vére, Isten vére, mely az oltárra folyván, az égbe kiált, mint Ábel vére, de nem bosszúért, hanem bocsánatért.      Sőt mi több: e szent áldozat hatása nem függ a pap lelki állapotától sem, mert itt a pap személye eltűnik, ő csak megszemélyesítője a legfőbb papnak. «Ez az én testem» – «ez az én vérem». Itt nincs más pap, mint az Üdvözítő Jézus, kinek kezében a pap csak eszköz! Péter áldoz – Jézus az, aki áldoz; a pap itt semmi, Jézus csinál mindent, s ez magyarázza meg nekünk azt a hihetetlen csodát, hogy egy ember, egy pap, ki a bűnnek szolgája, ki maga is szerencsétlen, mégis bírja a mélység kulcsait, hogy azzal megnyissa a szenvedő lelkeknek az égi haza kapuit.      De ne túlozzunk. Ha az áldozat haszna lényegileg ugyanaz marad is, bármily méltatlan is a miséző lelki állapota; mindamellett bizonyos az, hogy annak van esetleges gyümölcse is, mely többé-kevésbé a misézőnek buzgóságától függ. Ebből magyarázható meg, hogy a szentek, midőn az oltárhoz járultak, miért nyertek meg Istentől oly kiváló kegyelmeket, melyeket Istennek igazsága a mi langyosságunk miatt mitőlünk megtagad. Az egyház liturgiájába iktatta s helyeselte azon szokást, hogy a szentmise a megholtak enyhülésére felajánltassék, s fogadalmi miséket állapított meg, melyek ezen szándékra végezhetők. A hittudósok közt vita tárgyát képezi, hogy vajon ezen miséknek van-e valami különös sajátlagos hatásuk.      Az bizonyos, hogy a szent áldozatnak lényeges gyümölcse mindig ugyanaz marad, bármilyen mise végeztessék is; de általában megengedik, hogy a gyászmiséknek van sajátságos hatásuk is, midőn az egyházi szabályok azok végzését megengedik, azaz midőn azok végzését nem gátolja valamely magasabb rangú (duplex) ünnep, vagy valamely kiváltságolt nap. Más napokon, amelyeken a szabályok azt meg nem engedik, gyászmisét végezni vétek volna. Az igaz, hogy a szentek különös kinyilatkoztatások által felvilágosítva, néha átlépték a liturgia ide vonatkozó szabályait, de ezen példák nem arra valók, hogy mi is kövessük azokat, mert mi nem menthetjük magunkat felülről jött felmentvénnyel, hogy ennek alapján áthágjuk az egyház törvényeit. Szólnom kell még a kiváltságolt oltárokról. Ez egy különös kedvezmény, melyet a pápa valamely oltárhoz csatol, melynél fogva mindazon misék, melyek azon oltáron végeztetnek, teljes búcsút nyernek, mely azon megholtra is alkalmazható, akiért a mise mondatik.      Máskor a kiváltság személyi, azaz egy pap személyéhez van kötve, ki ezt magával viszi oda, ahol misézik. Ez a kiváltság magával hozza azon lélek kiszabadulását, akiért a misét tartják.      Mindazonáltal, mivel az egyháznak nincs joghatósága a tisztítóhelybeli lelkekre, nem alkalmazhatja reájuk e búcsúkat úgy, mint az élőkre, azaz feloldozásképpen, hanem csak alázatos esedezésképpen; s így nem lehetünk soha sem bizonyosak a felől, vajon Isten elfogadja-e ezen búcsút teljes egészében. Ezért erre nem támaszkodhatunk, s nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak egy misét mondassunk a megholtért, mert ez által szomorú csalódásnak tennők ki azt a szegény lelket. A búcsúk A második mód, melyen a Megváltó vérét a szenvedő lelkekre alkalmazhatjuk, az, ha az ő számukra a szentegyház búcsúit igyekszünk megnyerni.      A búcsú: azon ideiglenes büntetéseknek az elengedése, melyeket a bűnösnek még el kell szenvednie, miután már bűnei a feloldozás által meg vannak bocsátva; így magában a búcsúban nem bocsáttatik meg semmi bűn, csak az ideig való büntetés engedtetik el, melyet Isten minden egyes bűnre kiszabhat, melyet szükségképpen vagy ezen, vagy a másvilágon kell elszenvedni. Az egyháznak van-e hatalma arra, hogy így elengedje a bűn után járó büntetést? Nincs, ezt mondják a protestánsok; Van, feleli a katolikus egyház a szent hagyományok alapján. Krisztus az én vőlegényem – mondja az egyház – a megkötésre és feloldozásra nekem adott minden hatalmat, reám bízta a mennyország kulcsait, következésképpen hatalmat adott arra is, hogy elhárítsam az akadályokat, melyek visszatartják a lelkeket attól, hogy a mennyország kapuján beléphessenek. Különben mikor én búcsút engedélyezek, Istennek felajánlok valamit, ami többet ér, mint az ideig való büntetés, melyet a bűnösnek el kellene szenvednie. Kezeimben vannak Jézus Krisztusnak, a szent Szűznek és a többi szenteknek túláradó elégtételei, s ezek az elégtételeknek oly kincstárát alkotják, melyet az egész világ bűnei sem volnának képesek kimeríteni. Mit tehetnék jobbat e kincsekkel, mint hogy azokból részt adok a jóakaratú lelkeknek, kik mindent megtesznek, amit tehetnek a maguk megmentésére, de akik mégis roskadoznak felhalmozott adósságaik súlya alatt.      A szentegyház ezen szavai ellen nincs mit ellenvetni. Mindenki egyetért velünk abban, hogy a mi édes Üdvözítőnk sokkal nagyobb elégtételt nyújtott Istennek, mint amennyit Isten igazsága megkívánt. Miért maradnának e túláradó elégtételek által szerzett kincsek gyümölcsöztetés nélkül? De ki rendelkezhetnék azokkal, ha nem az egyház? Kit összes érdemeinek letéteményesévé tett. Másrészt az egyház is, melynél az örök élet igéi vannak, bizonyítja nekünk, hogy ez így van. Hogyan vonakodhatnánk tehát hitelt adni az ő csalhatatlan tanításának, miután az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus Krisztus megígérte, hogy vele lesz a századok végeztéig? A búcsúk ellen a legtöbb ellenvetés abból származik, hogy nagyon nagy fontosságot tulajdonítanak az egyes visszaéléseknek, melyek azonban nem szolgáltatnak bizonyságot ezen alapelv igazsága ellen. Az bizonyos, hogy az egyház főpásztorai nem osztogathatják Krisztus érdemeit szeszélyük szerint, józan ítélet nélkül; Ha mégis ezt teszik, akkor súlyosan vétkeznek, s a búcsúk, melyeket így hirdetnek, nem nyernek jóváhagyást az égben. – De mi papok és hívek ne nyugtalankodjunk emiatt, ez a pápák dolga. Ami minket illet; ha követjük az egyház utasításait, biztosak lehetünk, hogy az által nem cselekszünk olyat, ami Isten akaratával ellenkeznék és ez elég.      Luther, aki a búcsúk ellen támadt, egyúttal a tisztítóhelyet, a misét, a szent hagyományt, mindazt, amit másfélezer évig a keresztények hittek, mindazt, amit szerettek, tagadta meg. De mit törődött ezzel ő? Mások azt mondják, hogy a búcsúk lerontják a bűnbánat szentségét, ha elég egy kis alamizsna, vagy egy kis jó cselekedet a bűnök bocsánatának megnyerésére. Mások árjegyzékeket készítettek, hogy a római egyházban azok szerint bocsáttatnak meg a bűnök: ennyi és ennyi fizetendő a házasságtörésért, ennyi a lopásért, ennyi a gyilkosságért, stb. Ezek nagyon nagy tévedések, vagy nagy rágalmak! A búcsú által nem bocsáttatik meg semmi bűn, a legkisebb sem, egyedül és csupán csak a bűn büntetése engedtetik el, az is csak az igaz bűnbánóknak. Vere poenitentibus, azaz azoknak, kik már mindent megtettek, amit tehettek arra, hogy magukért eleget tegyenek. Ez csak segítség, mely a mi gyengeségünk miatt adatik nekünk, nem pedig könnyelműségre való bátorítás! Térjünk át már most a búcsúkra, tekintsük azoknak a megholtakra való alkalmazását.      Hitigazság, az, hogy az egyház hatalommal bír arra, hogy a búcsúkat a megholtakra alkalmazhassa; de ezt nem oly módon teszi, mint az élőkkel szemben. Íme ennek a magyarázata: Midőn az egyház búcsúkat engedélyez azon gyermekeinek, kik a földön élnek, akkor bírói hatalmát gyakorolja, feloldozásképpen alkalmazza reájuk a búcsút. Ugyanakkor ő már sem meg nem köthet, sem fel nem oldozhat senkit azok közül, akik a tisztítóhelyen vannak, ezekre tehát a búcsút csak könyörgésképpen alkalmazhatja, azaz esedezik Isten előtt, hogy a megholtakra ruházza át azt a búcsút, melyet egyik még a földön élő gyermeke nyert meg. Isten elfogadja-e mindig és egészen ezt a felajánlott segélyt? Némely hittudósok állítják, mások tagadják. Ez tulajdonképpen ismét az a kérdés, amit már máshol tárgyaltam, midőn a megholtakért végzett imák s egyéb jó cselekedetek elfogadásáról szólottam.      Én szívesen elhiszem, hogy Isten e tekintetben szabad elhatározást tartott fenn magának. Számos kinyilatkoztatás bizonyítja, hogy Isten néha egészen elfogadja azt, amit neki egy megholtért felajánlunk, máskor csak részben fogadja el, és ismét máskor igazságos okokból egészen elveti, vagy egy más megholtra ruházza át azon imákat, melyek neki fel lettek ajánlva.      A végeredmény az, hogy: soha sem szabad megnyugodnunk, azt mondván: teljes búcsút nyertem, átruháztam azt ezen vagy azon megholtra, így ő már túl van a szenvedéseken. Tudjuk, hogy a búcsúk felosztatnak: teljes búcsúra, melyben elengedtetik az egész büntetés, és a nem teljes, vagyis részleges búcsúra, melyben a büntetésnek csak egy része engedtetik el. Ami az utóbbi búcsút illeti, óvakodnunk kell nagy tévedéstől, ami abban állana, ha azt hinnők, hogy például egy háromévi búcsú azt jelenti, hogy a tisztítóhelybeli szenvedés három évvel megrövidül. Nem ismerjük a földi időnek az örökkévalósághoz való viszonyát, hogy ily számítást tehessünk. Az egyház felfogása szerint egy háromévi búcsú megfelel annyi szenvedésnek, amennyit az első hitbuzgó századokban a töredelmes bűnbánók három év alatt elszenvedtek; egy hétévi és hétszer negyvennapi búcsú megfelel a szabályszerű vezeklésben eltöltött régi hét év és hétszer negyven napnak s így tovább. Lássuk mármost a búcsúk értékét és hatását. Értékük végtelenül nagy, mert a búcsú tulajdonképpen a mi Urunk Jézus Krisztus érdemeinek másra átruházása; ez az oka, hogy a szentek miért vetélkedtek oly nagyon abban, hogy maguk, vagy a megholtak javára búcsút nyerjenek. Ami a búcsúk értékének, mint elégtételi műnek hatását illeti, ez függ a felajánló lelki állapotától, s annak a megholtnak a lelki állapotától, akire azok átruháztatnak. Lássuk mármost azon feltételeket, melyek mellett búcsúkat nyerhetünk kedves megholtjaink számára:      – 1. Teljesíteni kell mindazt, amit elrendel a búcsút engedélyező pápai levél. Ha tehát megtörténik, hogy valaki elmulaszt valami jelentékeny részt, ami elő van írva, akkor nem nyerheti meg a búcsút. Mert az a jogi elv, hogy a búcsú azon cselekményekből ered, melyek elő vannak írva, s nem máshonnan. Nem lehet tehát valamely cselekményt vagy imát másra átváltoztatni, mással felcserélni, még akkor sem, ha az a más még nagyobb értékű volna is. – De itt néhány észrevételt kell tennem.      Hogy teljes búcsút nyerhessünk, ehhez rendszerint megkívántatik a gyónás és áldozás; de azok, akik minden héten szoktak gyónni, ezen egy gyónással megnyerhetik az azon hétre eső összes búcsúkat. Kivétel csak a jubileumi búcsúnál van, melyhez külön gyónás is kívántatik.      Ugyanígy lehet egyetlen gyónással megnyerni egy napon több teljes búcsút, melyek különböző célból vannak engedélyezve, csak az illető végezze el az előirt cselekményeket mind.      A teljes búcsú elnyeréséhez rendszerint megkívántatik, hogy a pápa szándékára némely imák elvégeztessenek, ezen imák a hívek választására vannak bízva; öt Miatyánk és öt Üdvözlégy; az olvasó egy tizede vagy más ezekkel egyenértékű imák, melyeket a hittudósok elegendőknek tartanak e célra. Megjegyzem, hogy ennek a kötelezettségnek nem lenne elég téve az által, ha a más okból kötelességünké tett imákat, például a gyónás után a gyóntató által elégtételül feladott imákat ajánlanók fel a búcsú nyerésére.      – 2. A kegyelem állapotában kell lennünk legalább abban a pillanatban, mikor az előírt cselekedetet végezzük, s igaz akaratunknak kell lenni, hogy eleget tegyünk magunkért amennyire csak lehetséges. Ez azon okból kívántatik meg, mert ahhoz, hogy a búcsút másra átruházhassuk, szükséges, hogy azt előbb megnyerjük mi magunk, már pedig a halálos bűn állapotában nem lehet megnyerni a legkisebb búcsút sem.      Szükséges, hogy a bűn meg legyen bocsátva a feloldozás által, mert a mi jó anyánk, az egyház, csak akkor jön a búcsúval segítségünkre, s csak akkor engedi el büntetésünknek egy részét, ha igaz bűnbánók vagyunk, s ha el vagyunk határozva mindent megtenni bűnadósságaink tisztázására. A bocsánatos bűn nem gátol a búcsú elnyerésében, csak a teljes búcsú megnyerését akadályozza, miután – e vétek még nem lévén megbocsátva – lehetetlen megnyerni a hozzácsatolt büntetésnek elengedését.      – 3. Megkívántatik, hogy a pápa által ki legyen jelentve, hogy az a búcsú a megholtakra is alkalmazható lesz, és az illetőnek legyen szándéka ezen búcsút a megholtakra átruházni. Mert nem minden búcsú alkalmazható a megholtakra; azoknál a búcsúknál pedig, melyek reájuk alkalmazhatók, meg kell lenni azon szándékunknak, hogy azoknak hasznáról lemondunk az ő javukra, különben Isten azt a mi javunkra tartaná fenn. Ezekből látható, hogy nem kell nagyon könnyedén elhitetni magunkkal, hogy a teljes búcsút egészen megnyertük, mert ehhez minden, még a legcsekélyebb bocsánatos bűntől is menteknek kell lennünk, de nem csak ettől, hanem a bocsánatos bűnre való hajlandóságtól is; és megkívántatik a lángoló szeretet, az egyetemes bánat és az igazi bűnbánat szelleme.      Ezért lehetséges, hogy mi sohasem vagyunk oly eléggé tökéletes lelki állapotban, hogy egész életünkben csak egyetlen egy teljes búcsút is egészen megnyerhessünk, de megnyerhetjük mindig legalább egy részét annak, ami szívbeli tisztaságunk és buzgóságunk mérvéhez képest megnyerhető; s több ilyen részben megnyert búcsúk végeredményükben együttesen mégis felérhetnek egy teljes búcsúval, oly nagyra nőhetnek, hogy képesek összes adósságainkat kifizetni. Azon lelkekre, kikre a búcsú átruháztatik, megkívántatik:      – 1. Hogy tényleg a tisztítóhelyen legyenek. Római Szent Franciska azt mondta kinyilatkoztatásaiban, hogy azon búcsúk, melyeket valaki oly megholtra alkalmaz, aki szerencsétlenségére a pokolban van, visszaszállanak arra, ki azokat átruházni akarta, s annak a bizonyos megholtnak mit sem használnak. Ha pedig a megholt a mennyben van, akkor az a búcsú, a szentek egyességénél fogva, a tisztítóhelybeli többi lelkek javára válik.      – 2. Szükséges, hogy Isten elfogadja azt a búcsút, mert mint fentebb említettem, nagyon valószínű, hogy Isten e tekintetben fenntartotta magának a szabad elhatározást. Aquinói Szent Tamás is azt tanítja, hogy az isteni igazság a megholtra a halála pillanatában tanúsított buzgóságának mérve szerint alkalmazza a búcsúkat, s egyéb segélyeket, melyeket az emberek érette felajánlanak. Ezen vélemény teljesen egybehangzó több más kinyilatkoztatással, s melyekből láttuk, hogy azon lelkek, melyek életükben langyosak és hanyagabbak voltak, kevésbé hathatósan segíttetnek, főképp ha életükben nagyon önzők voltak, s elhanyagolták a megholtakért való imádkozást. Szóljunk most azon nevezetesebb búcsúkról, melyeket a megholtak javára nyerhetünk. Azt akarom jelezni a jó szándékú lelkeknek, hogy napi rendes imáik közt, melyek vannak búcsú-kiváltsággal ellátva.      – 1. Az olvasó. Minden jó keresztény elvégzi naponta az ő olvasóját. Sok teljes és részleges búcsú van az olvasó elmondásához kötve, ha az oly pap által van megáldva, ki erre felhatalmazással bír. Megjegyzem, hogy az ily búcsúkkal ellátott olvasó másnak sem át nem engedhető, sem nem kölcsönözhető azon szándékkal, hogy magának búcsút nyerjen általa.      – 2. A keresztúti ájtatosság. Nagyon sok teljes és számos nem teljes búcsú van azok számára engedélyezve, kik ájtatosan végzik a keresztút tizennégy állomását. Ezen búcsúkhoz nem kívántatik gyónás és áldozás, csak egyfolytában el kell végezni a tizennégy állomást egyikről a másikra menve, ha valaki magánosan végzi. Ha pedig többen közösen végzik, elég minden állomásnál felállani. Semmi különös ima sincs előírva, a lényeges csak az, hogy az ember minden állomásnál elmélkedjék néhány pillanatig azon titokról, mit az eléje állít.      – 3. A hit, remény és szeretet indulata, azaz felkeltése ima által, melynek minden elmondásához hét évi és hétszer negyven napi búcsú van engedélyezve; havonta pedig egy teljes búcsú, ha mindennap el lett mondva, de ez utóbbihoz megkívántatik, hogy az illető gyónjék s áldozzák, s a pápa szándékára imádkozzék. Különös imaforma nincs előírva, elég, ha e három erény alapeszméje abban kifejezésre jut. Ne feledjük, hogy szoros kötelességünk, legalább néha felébreszteni magunkban a hit, remény és szeretet indulatát.      – 4. Jézus szent nevéről szóló litánia, melynek minden elmondásához háromszáz napi búcsú van kötve.      – 5. A szent Szűzről szóló litánia mindannyiszor háromszáz napi búcsút szerez, ezenkívül egy-egy teljes búcsút a következő alkalmakkor: Mária szeplőtlen fogantatása ünnepén, Kisasszonynapkor, Gyertyaszentelő-, Gyümölcsoltó- és Nagy-Boldogasszony ünnepén, ha egész éven át végeztetik az.      – 6. Az Úrangyala, ha a harangozáskor végeztetik, mindannyiszor száznapi búcsút, s ha egész hónapon át naponta legalább egyszer el lett végezve, havonta egy teljes búcsút nyer.      – 7. A szent áldozás az «Oh bone et dulcissime Iesu» (óh! jóságos és legédesebb Jézus) kezdetű ima hozzácsatolásával, ha oly szándékkal végeztetik, amire a búcsú engedélyezve van, mindannyiszor egy teljes búcsút nyer.      – 8. Mária hónapjának megtartásához naponta háromszáz napi búcsú, s a hónap végén egy teljes búcsú a rendes feltételek mellett. Ugyanez áll a szent Szív hónapjára is. Elősorolhatnék még sok más búcsút, melyek az egyes imák, társulatok stb. számára vannak engedélyezve, de ez kitűzött célomon kívül esik. Ezeket azért említettem fel, mert ezen búcsúk oly jó cselekedetekhez vannak kötve, amelyeket minden kereszténynek gyakorolnia kell. Ebből láthatjuk, hogy mily könnyen gazdagokká tehetjük magunkat, s mily könnyen segíthetünk a tisztítóhelybeli lelkeken, ha részvétlenségünkben el nem tékozoljuk oly szerencsétlenül e kincseket. Kivételt teszek a skapuláréval, mely sokkal jobban összefügg tárgyammal, semhogy azt hallgatással mellőzhetném. Tudjuk, hogy a szent Szűz ajándékozta Stock Szent Simonnak (1185-1265) a skapulárét (1251. július 16-án), hogy ezen jelről felismerhetők legyenek az ő őszinte tisztelői. De azt nagyon kevesen tudják, hogy mily becses kiváltságok vannak ehhez kötve. Itt azon különös két kiváltságról akarok szólani, melyek a skapulárét viselő híveknek vannak engedélyezve.      Az első kiváltság: a pokoltól való megmenekülés mindazok számára, kik haláluk pillanatáig buzgó lélekkel viselték e szent ruhadarabot. – Első tekintetre nagyon rendkívüli dolognak tűnhetik fel ez, de ha gondolkozunk felette, könnyen beláthatjuk, hogy ezen kiváltság legkevésbé sem összeférhetetlen a szent hittudomány tanításaival. Az bizonyos, hogy a legszentebb Szűz senkinek sem ígérheti meg azok közül, kik a halálos bűn állapotában halnak meg, ha viselték is a skapulárét, hogy mentve lesznek a pokoli szenvedésektől; De mi sem gátol abban, hogy azt ne hihetnők el, hogy az ő irgalmas gyöngédsége úgy intézi a dolgokat, hogy mindazok, kik a skapuláréba be voltak öltöztetve, hathatós kegyelmet nyerjenek, hogy haláluk előtt méltóképpen meggyónhassák vétkeiket, vagy ha hirtelen halál lepi meg őket, arra mégis legyen idejük, hogy töredelmes bűnbánatot tarthassanak. Ez semmi esetre sem múlja felül a mi jó anyánknak tehetségét és hatalmát, s azért ünnepélyesen megígérte boldog Simonnak, hogy ez így lesz; in hoc moriens, aeternum non patietur incendium, aki ebben hal meg, nem fogja az örök tüzet szenvedni; Ezt szóról-szóra el kell hinni.      Másrészt egész kötetet lehetne írni azon csodákról, melyek ezen ígéretek teljesülését bizonyítják. Csak egyet említek, mely nagyon alkalmas arra, hogy a megrögzött bűnösöket gondolkozóba ejtse, kik vissza akarnának élni Máriának ezen irgalmas ígéretével. – Egy szentéletű írónál olvastam, hogy egy ember, ki halálos bűnben élt, felvette a szent skapulárét s folyton viselte azt. Azoknak, kik őt megtérésre intették, nevetve felelé, hogy neki nem kell aggódnia, mert ő bizonyosan tudja, hogy skapuláréjával biztosan el fogja kerülni az örök tüzet. Halálos ágyán lévén, a lelkész minden erejét megfeszítette, hogy a szerencsétlent őszinte megtérésre indítsa, de fáradtsága kárba veszett. «Minek gyónjam én? – mondá – nekem útlevelem van az égbe, mely többet ér a papi feloldozásnál.» Szülei, barátai, kik a haldokló ágya körül gyülekeztek, megrettentek gonoszsága felett. Midőn a halál pillanata közeledett, a haldokló hirtelen félig felemelkedett párnájáról, szemei zavartan tekintettek körül, tagjai görcsösen rángatóztak. «Az ördög! az ördög! nem látjátok az ördögöt, jön, hogy megfogjon engem!» Ekkor megragadta a skapulárét, melyet magán viselt, dühösen eldobta magáról, s gyászos hahotával holtan hanyatlott vissza ágyára. Rettentő példa azoknak, kik a kegyelemmel visszaélni merészelnek. Hogy e nagy kiváltságot megnyerjük, elég ha a skapulárét oly pap kezéből vesszük, kinek a beöltöztetésre szükséges hatalma megvan, s folytonosan, halálunk pillanatáig viseljük azt. A második kiváltság még figyelemreméltóbb. A szent Szűz megígérte XXII. János pápának (1316-1334), hogy akik az itt előadandó feltételeket megtartják, haláluk után mindjárt az első szombaton kiszabadulnak a tisztítóhelyről. Hogy ezen kegyelmet megnyerjük:      – 1. Meg kell óvni tisztaságunkat (castitas), azaz minden testi bűntől tartózkodni a hajadon, a házas s az özvegyi állapotban.      – 2. El kell imádkozni a szent Szűz kis zsolozsmáját (officium parvum); azok azonban, kik a nagy officium végzésére vannak kötelezve, ez által is eleget tesznek.      – 3. Azok, kik nem tudnak olvasni, e zsolozsma helyett ne mulasszanak el egyet sem az egyház által előirt böjtök közül, s böjtöljenek minden szerdán, pénteken és szombaton, kivéve karácsony napját, ha e három nap valamelyikére esik.      – 4. Szükség esetén a zsolozsma és böjt átváltoztathatók más jámbor cselekedetekre, de ehhez különös felhatalmazás szükséges, aminővel rendszerint el vannak látva azon papok, kik jogosítva vannak e szent ruha feladására.      Ezek azon feltételek, melyeket könnyen megtarthat az, aki ki akar menekülni a tisztítóhelyről mindjárt a halála utáni első szombaton. Ha visszagondolunk azokra, amiket a tisztítóhely kínjairól elmondottam, azokhoz képest ezen feltételeket nagyon enyhéknek fogjuk találni. Mindezekről biztosítanak bennünket a legszentebb Szűz szavai és igen sok jelenés. Ezek a szent skapuláré kiváltságai, melyek oly nagyoknak tűntek fel XXII. János pápa előtt, hogy eleinte vonakodott helyben hagyni azokat; de a következő éjjel (1322-ben) a legszentebb Szűz neki megjelenvén, neki is megújítá azon ígéreteket, melyeket boldog Stock Simonnak tett, ezért a pápa megerősítette s helyben hagyta azokat az úgynevezett «Bulla Sabbatina»-ban, mely a szombat-napi ezen kiváltságtól nyerte elnevezését, melyről abban szó van. Tudom, hogy ez a bulla az idők folyamában elveszett, s a bullatárban sem található fel, de a megszakítatlan hagyomány bizonyítja az abban foglaltaknak hitelességét. Mivel sok kétely merült fel az iránt, vajon létezett-e ez a bulla, a nagy pápa, XIV. Benedek (1740-1758), kinek kiváló tudományossága s a hittani vélemények körül való óvatossága ismeretes, a bulla egykori létezése mellett nyilatkozott. Különben e kiváltságokról az egyház szintén tesz említést a papi zsolozsmában (a breviáriumban július 16-án), tehát legalább is vakmerőség volna azokat kétségbe vonni.      Ne akarjunk nehezebben fogadni el valamit, mint az egyház. Ha jó dolog minden lelket megpróbálni, s nem bízni mindjárt az első – állítólagos – kinyilatkoztatásban és jelenésben; akkor még inkább kell kerülni a szőrszálhasogatás szellemét, mely megbotránkozik mindenen, és mindenütt nehézségeket talál. Ez a szellem a janzenista, a protestáns szellem; ez a szakadárság és eretnekség szelleme – s még egy, úgy nevezik, hogy a gőgnek lelke. A katolikus lélek egészen más: midőn ez látja az üdvözítő Jézusnak övéi irányában tanúsított irgalmas gyöngédségét, e felett nem feltétlenül csodálkozik, mert tudja, hogy az ember sohasem hatolhat Üdvözítőnk szeretete csodás találmányainak mélyére. Ezért a skapuláré kiváltságai is természeteseknek tűnnek fel előtte; csakúgy, mint az olvasó, a búcsúk, melyek mind úgy tűnnek fel előtte, mint az üdvösség eszközei, melyeket ő, vagy a maga, vagy a mások javára felhasználhat. Oh! Isten! add meg ez órában mindnyájunknak azon gyermekek egyszerűségét, kiknek egykor megígérted a mennyek országát, mikor azt mondottad: „Ha csak olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába! Nisi conversi fueritis et efiiciamini sicut parvuli, non intrabitis in regnum caelorum!” (Mt 18,3) A hősi fogadalom Láttuk eddig azon műveket, melyeket a megholtak felsegélésére felajánlhatunk, minők: az alamizsna, önmegtagadás, az ima, a szentmise, az áldozás és a búcsúk; de van még valami, ami kiválóbb, mint magában véve bármelyik ezek közül – s ez az, hogy mindezeket együttesen ajánljuk fel a tisztítóhelybeli lelkek javára; azaz nekik ajánljuk összes elégtételi cselekedeteinket, magunknak semmit sem tartva meg, vagyis ez által a szenvedő lelkek javára magunkat mintegy hősileg feláldozzuk.      Valóban hősi tett: odaajándékozni összes elégtételi érdemeinket; ez a legtökéletesebb cselekedet, melyet egy emberi teremtmény végbe vihet, hogy magának mit sem tartva meg, önmagát teljesen megfosztja mindazon lelki kincsektől, melyekkel saját adósságait kifizethetné. Hogy a lelkeknek ezt az általános nagy ajándékot megadhassuk, nem feltétlenül szükséges, hogy a szentségben hősi fokon álljunk; elég, ha jól felfogjuk az ő igazi érdekeiket. De kezdjük azzal, hogy értsük meg jól e cselekedet természetét. Ez egy teljesen önkéntes adomány, mely azon célból történik, hogy a tisztítóhelybeli lelkekre átruháztassanak a mi elégtételeink. Az ember ezen elégtételeket rendszerint a legszentebb Szűznek kezeibe teszi le, hogy ő tetszése szerint ossza ki azokat a szenvedő lelkek közt.      Azokból, amiket elmondottam, láthatjuk, hogy itt nem arról van szó, hogy jó cselekedeteinknek tulajdonképpeni érdemeiről mondjunk le, azaz nem azon jogunkról, melyet cselekedeteink adnak nekünk arra, hogy egykor a menyei dicsőség magasabb fokára léphessünk. Se nem arról, hogy azoknak kikönyörgő (impetratorius) részéről mondjunk le. Ezen nagy önfeláldozó ajándékunk nem gátol abban sem, hogy jó cselekedeteinket fel ne ajánlhatnók Istennek oly célból, hogy általuk magunk vagy mások javára valami kegyelmet kieszközöljünk. Hanem csak arról van szó, hogy jó cselekedeteinknek összes elégtételi részéről mondunk le úgy, hogy ha ezen egyetemleges ajándékozás megtörtént, megfosztjuk magunkat annak lehetőségétől, hogy valami elégtételt megtartsunk saját vétkeink számára. Ebben áll ezen cselekedet hősiessége. [A jó cselekedetek három, azaz érdemszerző, kieszközlő és elégtételadó tulajdonságáról lásd a fenti magyarázatot.. (Elégtételadó annyit jelent, hogy elengedtetik általa kisebb-nagyobb része azon szenvedésnek, melyet ki kellett volna állanunk elkövetett vétkeinkért vagy ezen, vagy a másvilágon.)] Bár közönségesen fogadalom nevet adnak ennek, mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez mindig visszavonható, és senkit sem kötelez bűn terhe alatt. A mi elégtételeink a mieink, mi azokról le is mondhatunk, azokat meg is tarthatjuk tetszésünk szerint; és e fogadalomhoz nem is szükséges semmi alakszerűség, csak komoly akaratbeli elhatározás – ez elég. Beláthatjuk, mily nagy értéke van egy ily hősi cselekedetnek: Minden elégtétel, minden alamizsna, minden böjt, mindazon búcsúk, melyeket az ember nyerhet, e fogadalom által az egyház közös kincstárába folyik, hogy szétosztassék legszerencsétlenebb gyermekei között.      Ezen ájtatosság nem is annyira új keletű, mint némelyek gondolnák; a mi korunknál régibb időbe nyúlik vissza; bár be kell vallanunk, hogy korunkban terjedt el jobban; mintha az irgalmas isteni gondviselés ezt a lelki segítséget a mi napjainkra tartotta volna fenn, hogy ez által pótolja azon rossz keresztények lanyhaságát, akik elfeledkeznek a szegény megholtakról. S azért is, hogy így előkészítse e lelkeket azon nagy napra, melyen minden elégtétel-szerzés véget fog érni, melyen a tisztítóhely bezárul, s amelyen túl a lelkek számára az örökkévalóságban már csak két hely lesz: a mennyország és a pokol. Olinden Jézus-társasági atyának lehet tulajdonítani ezen ájtatosság elterjedését; ő teljes életében ennek meggyőződött védelmezője volt, és XIII. Benedek pápától 1724-1730, ki a szentség hírében halt meg, számos búcsút és becses kiváltságot eszközölt ki azok számára, kik ezt gyakorolták. Szavai által maga a pápa is annyira meg volt hatva, hogy egy napon, midőn Rómában erről prédikált, már azon a ponton volt, hogy ő maga is a szószéken nyilvánosan oda ajándékozza összes érdemeit, de alázatossága nem engedte, hogy így felfedezze szép lelkének titkait. De hihető, hogy ő legkevésbé sem tartotta meg magának azokat, hanem ő is ajándékul adta összes érdemeit (csak ezt nem jelentette be a nyilvánosságnak).      XIII. Benedek, VI. Pius és IX. Pius pápák által engedélyezett búcsúk eléggé bizonyítják, hogy ez az ajándékozás törvényszerű. Mindazonáltal, mivel a hittudósok közül némelyek megtámadták ezt – és pedig elég hevesen – most az általuk felhozott ellenvetésekre kell felelnem, melyek három pontban foglalhatók össze:      – 1. Ez ellenkezik az önmagunk iránti szeretettel.      – 2. Ez ellenkezik a rokonaink s barátaink iránt tartozó szeretettel.      – 3. Ez ellenkezik jog szerinti kötelességeinkkel, melyekkel bizonyos lelkek iránt tartozunk. Vizsgáljuk meg részletesen ezen ellenvetések mindenikét. Tehát először is azt vitatják, hogy összes érdemeinknek a tisztítóhelybeli lelkek javára való ezen általános odaajándékozása ellenkezik a magunk iránt tartozó köteles szeretettel. Hitelv és a józan ész elve, hogy a helyes szeretet magunkon kezdődik! De itt a fogadalom által a szeretet sorrendje teljesen felforgattatik; itt az ember teljesen elfeledve önérdekét, csak a megholtak érdekeinek előmozdítására gondol; és ha néha szabad így tenni a földi javakkal, abból még nem lehet azt következtetni, hogy a lelki javakkal is szabad ezt tenni. Általában mindenki egyetért abban, hogy nem kell másnak üdvösségét a magunké elé helyezni; igaz ugyan, hogy itt nem az üdvösségről van szó, hanem az Isten látásától többé-kevésbé hosszú ideig való visszatartóztatásról, de ez oly nagyon is figyelmet érdemlő javunk, hogy ezt nem lehet szeretetből áldozatul hozni mások kedvéért. Ha némely szentek mégis ezt tették, ők ezt különös sugallat folytán tették. Ezen cselekedetre is azt mondhatjuk, amit sok másra, amiket a szentek életében olvasunk, hogy ez is inkább csodálatra ragadó, mintsem utánozható; ebben követni akarni az ő nyomdokaikat, anélkül, hogy erre Istennek különös kegyelme által segíttetnénk, mint ők – akkor ez nagy önhittség és kevélység volna.      Íme, így hangzik a legfőbb ellenvetés, egész érvelésével. Nem lesz nehéz erre válaszolnom. Az által, hogy valaki a tisztítóhelybeli léleknek odaajándékozza összes elégtételeit, nemcsak el nem feledkezik az önmaga iránt tartozó szeretetről, de sőt semmit sem tehetne mást, ami önmagának nagyobb hasznára volna, mint ez. Mert milyen kárnak teszi ki magát ez által az illető? Egyedül annak, hogy néhány évvel hosszabb lesz tisztítóhelybeli tartózkodása; de gondoljátok meg, mily roppant nagy mértékben nő az örök dicsősége az így szerzett érdemek viszonzásául! Már pedig a dicsőségnek legkisebb foka is többet ér, és pedig aránytalanul többet ér – úgy hogy érette érdemes szenvedni a tisztítóhelyen, s a szentek véleménye szerint azt a dicsőséget még akkor sem drágán vásárolnók meg, ha azt a világ végeztéig meghosszabbított purgatóriumi szenvedéssel vásárolnók meg. Tehát ez csak csere, melynek haszna reánk megbecsülhetetlenül nagy. Hogyan lehetne ezek után azt mondani, hogy a fogadalom által valaki vétkezik az önmaga iránt tartozó szeretet ellen? Sőt mi több: Munford atyával meg vagyok győződve, hogy az ítélet napján lesznek lelkek, kik éppen ezen nemes cselekedetük árán kerülik ki a poklot. Valóban, lehet-e abban kételkedni, hogy Isten, ki mindig oly nagylelkű azok iránt, kik nagylelkűek voltak Ő iránta, ne adna nekünk számos kegyelmet ezen hősi cselekményünk jutalmául? Talán éppen ezen kegyelmek lesznek azok, amik legyőzetik velünk siralmas langyosságunkat, mely ha benne megmaradnánk, halálos bűnre s végső penitentiátlanságra [feloldozás nélküliség] vinne, ami, hejh! sokakkal megtörtént. Így a pokol egy többé-kevésbé meghosszabbított purgatóriumi tartózkodássá változik át! Mondja még valaki ezek után, hogy ha ezt teszitek, vétkeztek az önmagatok iránti szeretet ellen!?      Ezen kívül számításba kell vennünk azt is, hogy ez által mennyi égi pártfogót szerzünk magunknak! Gondolhatja-e valaki, hogy ők elfelejthetik azt, aki előbb elfeledé önmagát érettük? Midőn nekik adjuk minden érdemeinket, magunknak mit sem tartván meg, lehetetlen, hogy életünk folyamán ez által sok lelket ki ne szabadítanánk, s azt a sok lelket így pártfogóinkká, barátainkká tettük az égben, kik az isteni Mester ígérete szerint be fognak majd fogadni minket az örök hajlékokba, mikor nekünk is ütni fog a számadás rettenetes órája.      Azon ellenvetésre, mely önhittséget és kevélységet lát e hősi cselekedetben, egy szóval azt felelem, hogy a kevélységnek és önhittségnek nem szokása ilyeneket cselekedni. Ez a két bűn már természeténél fogva önző jellegű, s nem gondol az ilyen arra, hogy önmagáról megfeledkezzék mások javára. Ha pedig valaki elég boldogtalan volna, hogy ily magasztos tettet önző rossz szándékból végezzen, ez baj volna neki, de ez semmit sem bizonyítana e cselekedet jósága és magasztossága ellen. Másodszor azt vetik ellen, hogy ezen cselekmény ellenkezik azon szeretettel, mely arra kötelez, hogy imádkozzunk bizonyos lelkekért: nevezetesen szüleink-, rokonaink-, barátaink- és jótevőinkért. Való igaz, hogy e lelkek iránt ily kötelességünk fennáll – és hogyan róhatjuk le ezen kötelességünket, ha minden érdemeinket közkincsekké tesszük? De ha különös kötelességünk imádkozni bizonyos lelkekért, amit mindenki elismer, akkor itt nem az történik-e meg, hogy a lényeges dolgot a lényegtelenért, a szoros kötelességet egy rosszul értett ájtatosságért feláldozzuk? És pedig úgy, hogy nem marad módunkban, hogy azokon segíthessünk?      Erre az ellenvetésre azt felelem először is, hogy midőn minden elégtételünket a tisztítóhelybeli lelkeknek odaajándékozzuk, nem fosztjuk meg magunkat jó cselekedeteinknek kieszközlő részétől, tehát mi sem akadályoz abban, hogy ne imádkozzunk azon lelkekért, kik előttünk bármi címen kedvesek; ezen imáink megtartják teljes értéküket és hatályukat. S mondathatunk érettük szentmisét is, tehát nem vagyunk megfosztva az eszközöktől, melyek által segíthetünk e kedves lelkeken.      Azonban erre azt mondják: Legyen! megmaradt számotokra az ima, de egyéb sem maradt meg, csupán csak ez; így előre meg vagytok fosztva elégtételeiteknek összes hasznától, következésképpen: nem ajánlhatjátok fel többé haszonnal ezen lelkekért sem alamizsnáitokat, sem önmegtagadásaitokat, s ami még ezeknél fontosabb, nem ruházhatjátok át többé megnyert búcsúitokat sem. Ez igaz, de midőn letesszük összes elégtételeinket a mi Urunknak vagy a szent Szűznek kezeibe, mi akadályoz bennünket akkor, hogy nekik kegyelmükbe ne ajánlhassunk azon lelkeket, kik előttünk kedvesek? A mi Urunk vagy az ő szent Anyja nem tudják-e jól, hogy nekünk szeretet-parancsolta kötelességeink vannak ezen vagy azon személy iránt? Fel lehet-e tételezni, hogy az Üdvözítő Jézus, ki maga rótta reánk e kötelességet, ne venné-e számításba azt, mikor szétosztja érdemeinket a lelkek közt? S az édes Szűz Mária maga részéről akarhat-e mást, mint amit az ő isteni Fia akar?      De tegyük fel, hogy igazságának egyedül Ő előtte ismeretes okaiból a mi Urunk nem akar segíteni ezen lelken esdő könyörgéseinknek reá alkalmazása által; van-e jogunk akkor követelni, hogy segítsen rajta, ha Ő nem akarja? Legyünk nyugodtak, ez az egyetemleges odaajándékozás nem csak nem ellenkezik a szeretettel, melyet bizonyos lelkek iránt gyakorolni szoros kötelességünk, hanem még sokkal hathatósabban segíthetjük őket, mert a tisztítóhelybeli lelkekért – az által, hogy nekik felajánljuk elégtételeinket – sokkal többet teszünk, mint ha véletlenül némely imákat és cselekedeteket felajánlunk. Végre és ez a legsúlyosabb ellenvetés, azt vitatják, hogy ezen cselekményünk ellenkezik a joggal. Az bizonyos, hogy szigorú jogszabta kötelességünk imádkozni bizonyos lelkekért, és pedig vagy azért, mert alapítványokat tettek, vagy mert misedíjakat kaptunk tőlük, vagy más okból, melyeket már előadtam. S azt mondják: Hogyan tehetünk eleget ezen törvényszerű kötelességünknek, ha mindenünktől megfosztottuk magunkat?      Az ellenvetés valóban nagyon komoly volna, ha alapos volna. De a pápák soha sem hagytak helyben, sem a szentek nem gyakoroltak olyasvalamit, ami ellenkezik az igazsággal és joggal; tehát ebből már előre is következtethetjük, hogy a hősi fogadalom elleni ezen ellenvetés nem bír szilárd alappal; s tényleg hamis feltevésen alapul. Az által, hogy a pápák helyben hagyták ezen buzgósági cselekményt, teljesen ki van zárva az, hogy ez által mások iránti jogos kötelességeink megsértethetnének. XIII. Benedek pápa 1728. augusztus 23-án kelt brévéjében határozottan kijelenti, hogy ezen ajándékozás nem gátolja a papot abban, hogy misedíjakat fogadjon el, s a misét fel ne ajánlhassa azon szándékra, melyre azt kérik. Ebből lehet következtetni a misealapítványokra, melyek azon kötelezettséggel tétetnek, hogy imádkozzunk, vagy imádságokat végeztessünk valamely megholtért. Semmi akadály sincs, hogy ily alapítványok el ne fogadtassanak, s megmarad a szigorú kötelesség, hogy azok híven teljesíttessenek. De vannak még más jogos kötelességeink, melyek kevésbé szigorúak, például: azon kötelesség, hogy imádkozzunk azokért, akik miattunk vannak a tisztítóhelyen. Ezen kötelmekre vonatkozólag úgy vélekedem, hogy a mi Urunk, ki ismeri ezen lelkek iránti kötelességeinket, nem fogja elmulasztani, hogy elsősorban ne ő rajtuk segítsen, úgy, hogy sokkal jobban hasznukra vagyunk azoknak, érdemeinknek ezen egyetemleges felajánlása által, mint ha reájuk ruházzuk némely imáinkat vagy némely búcsúinkat.      Különben mi sem akadályoz abban, hogy lelkiismeretünk megnyugtatása végett ezen ajándékozási művünket ilyen megszorító záradékkal lássuk el: «Odaajándékozom a tisztítóhelybeli lelkek javára összes elégtételi érdemeimet, amennyit oda ajándékozni jogomban áll, s amennyi a mi Urunk előtt tetsző lesz.» Ezen kívül Munford atyának még az a tanácsa, hogy tartsuk meg magunk részére a gyónás szentségében vétkeinkért reánk rótt elégtételi cselekedeteink érdemét, mert az egyháznak világosan kifejezett szándéka az, hogy a poenitentiát a magunk, s nem a megholtak javára használjuk fel. Így nincs semmi nyugtalanságra ok, ha úgy hajtjuk végre összes érdemeinknek ezen általános odaajándékozását, hogy abból fogadjon el annyit a mi isteni Üdvözítőnk, amennyi előtte kedves lesz. Ez által nem sértetik meg sem az igazság, sem a szeretet, s ezzel egyszerre útját vágjuk minden ellenvetésnek. Eddig bebizonyítottam, hogy jó cselekedeteinknek ezen felajánlásából nincs kárunk sem nekünk magunknak, sem másoknak; de ez nem elég, hanem most azt akarom bebizonyítani, hogy mi ez által még nagyon sokat nyerünk. Ennek bebizonyítására elég lesz, ha röviden összefoglalom, amit Munford atya erre vonatkozólag elmond.      Mindenekelőtt emlékezzünk vissza arra, ami fentebb el lett mondva, hogy t. i. minden jó cselekedetnél három dolog veendő figyelembe; nevezetesen, hogy a jó cselekedet kiérdemel, kieszközöl s eleget tesz. Munford atya azt igyekszik bizonyítani, hogy összes elégtételeinknek a megholtak javára odaajándékozása által jó cselekedeteink e három részének értéke jelentékenyen növekedik. Lássuk az ő okoskodását.      Hogy az érdem növekedik, azt könnyű bebizonyítani. A hittudósok tanítása szerint valamely cselekedet érdeme annál nagyobb, mennél önzetlenebb szeretetből történt az. Márpedig midőn összes elégtételeinket a megholtak javára felajánljuk, teljes lehetetlenség azt másként, mint önzetlenül tenni, mert ezen cselekedeteink semmiképpen sem szolgálnak a mi saját lelki adósságaink törlesztésére; tehát e felajánlási művünk ily körülmények közt csak a legtisztább szeretetből eredhet: az Isten dicsőségének előmozdítása iránti vágyunkból, a mi Urunk Jézus Krisztus iránti szeretetünkből, s abból, hogy minden cselekedetünkben előtte kedvesek akarunk lenni.      Sőt mi több: már maga azon cselekedetünk, hogy összes elégtételeinkről általában lemondunk, rendkívüli érdemű, és minthogy ezen ajándékozás visszavonható, azért ahányszor ellentmondunk azon gondolatnak, mely a visszavonásra serkent, ahányszor így megmaradunk nemes felajánlásunkban, ez által mindannyiszor mennyei dicsőségünk jelentékeny növekedését érdemeljük ki. Ebből látható, hogy valójában mi nyerünk, és pedig sokat, midőn jó cselekedeteink gyümölcseit átengedjük a megholtaknak. Ugyanez áll imáinknak megnyerő, kieszközlő részéről is. Mondottam már, hogy mint az ima által, úgy bármely jó cselekedetünk által, ha azt meghatározott célra ajánljuk fel Istennek, tőle megnyerhetjük ezt vagy azt a kegyelmet magunk vagy mások számára. Jó cselekedeteinknek ez a megnyerő ereje csökken-e az által, hogy minden elégtételeinket a megholtak javára átengedjük? Semmi esetre sem. Itt egészen más dologról van szó. Én böjtölhetek például azon szándékkal, hogy Istentől kegyelmet nyerjek egy bűnösnek a megtérésére; ez esetben így oszlik meg ezen jó cselekedetem érdeme: a tulajdonképpen vett érdem az enyém, azaz ez által jogot szereztem a mennyei dicsőség magasabb fokára; a megnyerő rész a felebarátomé, azaz, ha a kérelem tárgya Isten akaratával megegyező, ő megadja azt, tehát ez esetben megnyertem számára a megtérést. A harmadik, vagyis az elégtétel az enyém marad, azaz megnyerem általa az én saját lelkiadósságom egy részének elengedését, s ha már odaajándékoztam összes elégtételeimet a tisztítóhelybeli lelkeknek, akkor az elégtételi rész teljes egészében az övék lesz; de a jó cselekedetnek megnyerő ereje egyik esetben sem csökken.      De még ez sem elég; Az utóbbi esetben a megnyerő erő nem csak nem csökken, hanem sokkal hathatósabb lesz arra, hogy Isten szívét megindítsa. Ennek oka a következő: Az bizonyos, hogy mennél tökéletesebb valamely cselekedet, annál jobban nő annak megnyerő ereje, azért van, hogy a szentek böjtjeik, önsanyargatásaik, áldozásaik által annyi és oly nagy kegyelmeket megnyertek, melyeket Isten méltán megtagad a mi cselekedeteinktől, melyek kevésbé tökéletesek. Azonban ez a mű, melyet akkor viszek végbe, midőn elégtételeimről a tisztítóhelybeli lelkek javára lemondok, sokkal tökéletesebb cselekedet, mint ha azokat a magam részére megtartanám, mert az a legönzőtlenebb szeretetből ered; következőleg sokkal hathatósabban indítja Istent arra, hogy megadja nekem azt a kegyelmet, melyet tőle kérek.      Tegyük még hozzá, hogy nem csak megnyerő ereje növekedik, nem csak ez lesz hatásosabb, hanem hozzá csatlakoznak még azon lelkek imái is, akiket kiszabadítottunk, vagy legalább kínjaikon enyhítettünk. Nem megvetendő az ő bőséges esdeklésük sem, mely a mieinknek segélyére jön.      «Tehát – e szavakkal fejezi be Munford atya fejtegetéseit – nagy tévedés volna azt gondolni, hogy: mivel az ember minden javát átengedi a megholtak felsegélésére, ne ajánlhatná fel többé Istennek böjtjeit, alamizsnáit, imáit barátaiért … Csak annyi kívántatik meg, hogy a jó cselekedeteknek a tisztítóhelybeli lelkek javára történő átruházása, ne legyen összeegyeztethetetlen más szándékkal.» A jó cselekedetek tulajdonságainak harmadik részéhez érkeztem, s ez az elégtétel. Megvallom, nehezen lehet bebizonyítani, hogy valamit meg lehet nyerni egy oly dolog által, melyet teljesen átengedtem másnak, mert például, ha pénzemmel kifizetem szomszédom adósságát, világos, hogy nekem nem marad, amivel kifizessem saját adósságaimat!      De lássuk mégis, talán ez esetben is bebizonyosodik a Példabeszédek könyvének szavaiban foglalt igazság: «Némelyek tulajdonukat osztogatják el és gazdagabbakká lesznek.» (Péld 11,24: „Van, aki bőven ad, mégis gazdagabb lesz, a másik meg kapzsi, mégis szegényedik.”)      Azon alapelvből induljunk ki, hogy Isten végtelenül bőkezű, s a nagylelkűségben nem hagyja magát teremtményei által felülmulatni. Megígérte nekünk az evangéliumban, hogy velünk szemben ugyanoly mértéket fog használni, aminőt mi használtunk mások irányában. Kijelenté Szent Gertrúdnak, hogy amit a tisztítóhelybeli lelkek javára teszünk, azt úgy tekinti, mintha neki tettük volna. Ezek után elbizakodás nélkül lehet remélni, hogy haláluk óráján Istentől irgalmat nyernek azok, kik Őiránta való szeretetből, s a szenvedő lelkek iránti gyöngédségből minden elégtételeiktől megfosztották magukat.      Írva van, hogy a szeretet eltakarja a bűnöket; hogy az alamizsna megszabadít a haláltól; már pedig van-e szebb alamizsna, mint a lelki alamizsna, melyben valaki nem csak fölöslegét adja oda, hanem összes elégtételeit, melyekkel bír?      Valaki talán ellenvethetné, hogy Isten nem gyakorolhat még sem irgalmasságot az ilyennel, mert midőn elégtételről van szó, akkor a mi Urunk kénytelen elhallgattatni irgalmassága szavát, s szabad folyást kell engednie igazságának. De hát nincs-e elég módja Istennek arra, hogy rajtunk segítsen, hogy kikerültesse velünk a tisztítóhelyet az Ő igazsága elévülhetetlen jogainak sérelme nélkül is? Íme három mód erre, mi első pillanatra eszembe jön:      – 1. Szeretetünk jutalmául adhat nekünk sok oly kiváló kegyelmet, melyekkel kikerülhetünk oly vétkeket, miket a nélkül elkövettünk volna; már pedig ezen vétkekért bűnhődnünk kellett volna, vagy ezen, vagy a más világon, tehát így megszabadít jövendőbeli bűnhődésünktől.      – 2. Adhat szívünkbe halálunk óráján oly tökéletes szeretetet, oly élénk bánatot, mely elegendő arra, hogy általa megnyerjük összes adósságaink teljes elengedését. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, hogy ez történt sok bűnbánó szenttel. Az evangéliumban ott van a megtérő lator példája, ki oly bűnös élet után, még aznap bement a választottak békességébe: Hodie mecum eris in paradiso” (Lk 23,43: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”).      – 3. Sugalmazhatja az általunk kimentett tisztítóhelybeli lelkeknek, hogy hathatósan jöjjenek segítségünkre imáik által, még halálunk után is. Ugyanezen gondolatot ébresztheti fel barátainkban, kiket a földön hátrahagytunk. Lehet, hogy néhány óra alatt ezek többet tehetnek érettünk, mint amennyit mi tehettünk volna magunkért teljes életünkben. Tehát nem vakmerő bizodalom az, ha azt reméljük, hogy így lesz; Sok kinyilatkoztatásból láttuk, hogy Isten meg szokta büntetni azokat, kik önzésből elfeledkeznek ezen lelkek segéléséről, de mivel irgalmassága nagyobb, mint igazsága, azért nem kételkedhetünk abban sem, hogy annak buzgóságát – ki mindenét oda ajándékozta – meg fogja jutalmazni, halála után sok imát és segélyt fog rá alkalmazni. Ezen és más okokból Munford atya azt következteti, hogy azoknak, kik egyenes és tiszta szándékkal viszik végbe összes elégtételeiknek a tisztítóhelybeli lelkek javára való egyetemleges odaajándékozását, remélniük lehet, hogy teljesen mentve lesznek a tisztítóhelytől, vagy legalábbis nagyon rövid ideig fognak ott tartózkodni, sokkal rövidebb ideig, mint ha ezen elégtételeiket megtartották volna a maguk részére. Sőt mi több, életük folyamán sokkal könnyebben megnyerhetik Istentől azon kegyelmeket, melyeket tőle a maguk vagy mások részére kérnek; a mennyben pedig ezen ajándékuk által a dicsőségnek magasabb fokára fognak emeltetni, mint aminőre e nélkül joguk lett volna.      Ez elegendő arra, hogy ily hősi fogadalomra elhatározzák magukat azok is, kik nagyon aggódnak saját érdekeikért. Mindazonáltal, megvallom, nincs ínyemre az ilyen indító ok az ilyen teljesen önzetlen cselekménynél, mint aminő ez is. Kitűzött célom volt, megfelelni a hittudósok ellenvetéseire, de legfőbb célom mégis az, hogy minden számításon felülemelkedve előmozdítsam a legnagyobb érdeket, melynek minden cselekedeteink felett uralkodnia kell, s ami nem más, mint Isten dicsősége, ami e szegény lelkek kiszabadítása által előmozdíttatik. Ha hosszabb vagy rövidebb ideig a tisztítóhelyen vagyok, ez az én ügyem – de, hogy Isten dicsőségének előmozdítását szolgáljam az által, hogy e szegény lelkeket az ő dicsőségének birtokába juttassam: ez a legfőbb érdek. Különben pedig odairányozom tekintetemet az én Mesteremnek irgalmasságára és igazságára; és még bosszuló pallosának reám sújtó csapása alatt is áldom őt: Etiam si occiderit me, benedicam illi! Befejezésül megemlítem még azon kiváltságokat, melyeket a pápák azoknak engedélyeztek, kik ily hősi fogadalmat tettek:      – 1. Mindazon búcsúk, melyeket az ily fogadalmat tevők megnyerni iparkodnak, tényleg alkalmazhatók lesznek a megholtakra, még ha ellenkezőleg nyilatkoznék is a búcsút engedélyező pápai bulla.      – 2. Minden hétfőn áldozás nélkül is teljes búcsút nyerhetnek, ha a szentmisén ájtatosan jelen lévén, ott a megholtakért imádkoznak. Azok, kik elfoglaltatásuk miatt akadályozva lévén, a hétfői misén meg nem jelenhetnek, ugyanezen búcsút megnyerhetik a vasárnapi misén való megjelenésük által.      – 3. Valahányszor áldoznak, teljes búcsút nyerhetnek a rendes feltételek mellett, ha t. i. egy templomot meglátogatnak, s ott a pápa szándékára imádkoznak.      – 4. Ha papok, akkor minden napra oltárkiváltságot élveznek; ez személyi kiváltsága a papnak, melyet magával visz bármely oltárhoz, amelynél misézik.      – 5. A gyermekek, kik még nem végezték első áldozásukat, a betegek, az aggastyánok, s akik a templomtól távol vidéken laknak, szintén megnyerhetik ezen búcsúkat áldozás nélkül is, ha meggyónnak, s a pápa szándékára imádkoznak, s az áldozást pótolják valamely más ájtatossági cselekedettel.      [szerk. megj.: ezen utolsó pont különös fontosságot nyer a mai hívek számára, hiszen útmutatásul szolgálhat arra, hogy mostani elkeserítő helyzetünkben (elsősorban pápanélküliségünk miatt), mivel helyettesíthetjük e feltételeket: a lehető legtöbb jócselekedettel, jószándékkal, imával stb..] A tisztítóhelytől önmagunk megmentésére szolgáló eszközök Vonjuk le most a gyakorlati tanulságot abból, amit eddig elmondottunk. A halottakra vonatkozó tanulság mindenki előtt világos és könnyen belátható: imádkozni kell érettük, imádkozni többet, mint amennyit mai napig imádkoztunk. De minket illetőleg, a saját szempontunkból mit kell tennünk, hogy mi magunk kikerüljük a tisztítóhelyet? Mivel nem gondolom, hogy oly szentek volnánk, hogy Genovai Szent Katalinnal vagy Sziénai Szent Katalinnal azt óhajtanánk, hogy ott legyünk az idők végéig oly szándékkal, hogy Isten igazságát ott dicsőítsük – ezek oly érzelmek s oly vágyak, melyeknek hősiessége felülmúlja az általunk bírt közönséges kegyelmeket –, azért a legokosabb mi ránk nézve, ha alázatosan kikerülni óhajtjuk a tisztítóhelyet, s gondosan kutatjuk azon eszközöket, melyeknek segélyével jövendő bűnhődésünk tartamát megrövidíthetjük. Az eszközök kétfélék; vannak általános és vannak különös segédeszközök. Az általános eszközök mind egyben összefoglalhatók: Komolyan ki akarjátok-e kerülni a tisztítóhelyet? Kerüljétek az egyedüli dolgot, mely oda vezet: a bűnt. Kerüljétek a bűnnek minden faját, de azonkívül minden bocsánatos bűnt, sok szegény léleknek e végzetes szirtjét, melyen oly sokan hajótörést szenvedtek. Ne vessétek meg a legcsekélyebb dolgokat sem, a naponként elkövetett kis adósságokat, melyek nőnek anélkül, hogy miattuk nyugtalankodnánk; Ezek bár kicsinyek, de életünk végére oly nagy összeget tesznek ki, hogy annak még elgondolása is ijesztő. Ne feledjétek, hogy egykor számadásra fogtok vonatni, még egy hiába kiejtett szóért is! De omni verbo otioso reddent rationem!      Komolyan akarjátok-e felépíteni természetfeletti életetek épületét? Ne használjatok e célra mást, mint a valódi erény márványköveit; vessétek el mindazt, ami csak az emberek szeme előtt akar ragyogni. Az ilyen selejtes erény, az ilyen épületfa csak szalma, mely az apostol tanúsága szerint csak arra való, hogy a tűz által megemésztessék. Azonkívül ébrek legyetek, mert az ellenség közelről támad, s imádkozzatok, mert gyengék vagytok vele szemben.      De minthogy iparkodástok dacára sok vétket követtek el, s minthogy ezen vétkeiteket szükségképpen ki kell engesztelnetek, vagy ezen vagy a másvilágon, azért ha a másvilágon ki akarjátok kerülni a tisztítóhely kiengesztelő lángjait, tartsatok bűnbánatot, és még ezen a világon tegyetek eleget bűneitekért, mulasztásaitokért.      Ez könnyű: nem kell egyéb hozzá, csak annyi, hogy a bűnbánat szentségében kirótt elégtételhez csatoljátok hozzá azt, hogy a napi szenvedéseket megadással fogadjátok. Ezzel s azon búcsúkkal, melyeket a szentegyház, ez a jó anya, nektek engedélyez, biztosak lehettek, hogy a purgatóriumot előre kiállottátok, úgy hogyha mégis le kellene egykor szállanotok ezen sötét börtönbe, ez csak azért történnék meg, mert ezt ti magatok akartátok. Ily nemes tanácsokat adnak nekünk a szent könyvek. Most azon különös eszközökkel foglalkozom, melyekkel magunk irányában megindíthatjuk Isten igazságát s megrövidíthetjük purgatóriumunkat.      Bár az összes keresztény erények – magukban véve – kiváló jelességűek, mégis vannak köztük olyanok, melyek iránt Isten szíve különös vonzalmat érez, s melyek Őt arra indítják, hogy irgalmát éreztesse azokkal, kik ezen erényeket gyakorolják. Melyek ezen kiváltságos erények, melyeknek gyakorlása megszerzi nekünk a mi Bíránk kegyét s enyhítik purgatóriumunkat?      Ezek közt első helyre mindenki mindenkor a szent Szűz iránti tiszteletet tette. Tapasztalati tény, amit sok esettel lehet támogatni, hogy Isten anyja, kinek tetszett a «tisztítóhely királynéja» címet felvenni, a leghatalmasabb közbenjáró arra, hogy kiszabadítsa buzgó szolgáit a kiengesztelő lángok közül, s megrövidítse száműzetésük idejét.      Hogyan lehetséges ez? – kérdezhetné valaki, hiszen maga az Üdvözítő sem változtathat semmit az Ő igazságának végzésein! Netán a szent Szűz hatalmasabb lett, mint az ő isteni Fia? Éppen nem. De hát micsoda eszközei vannak Szűz Máriának arra, hogy minket megmentsen anélkül, hogy eközben az isteni igazság elévülhetetlen jogait valamiben meg ne sértse?      Senki sem tagadhatja azt, hogy ő kieszközölheti nekünk a jó halál kegyelmét, s így egészen különös módon segélyünkre jöhet végső óránkban. Ennek bizonyítékául megható példákat tudnék felhozni. «Te engem gyakran kértél, hogy jöjjek hozzád utolsó órádban – mondá egykor egyik hű szolgájának, kinek haldoklása órájában megjelent – valahányszor az Úrangyalát imádkoztad, kértél, hogy pártfogód legyek halálod óráján; ezernyi ezerszer kértél buzgón életed folyamán; óh fiam! ne félj semmitől!»      Ha haldokló gyermekei a halálos bűn állapotában vannak, s már nem képesek meggyónni, megnyeri számukra a tökéletes bánat kegyelmét. Elmélkedjünk a szentek példái felett, fordítsuk hasznunkra azokat. Mindezek könnyű erénygyakorlatok, nincs bennük semmi, ami hősi erőmegfeszítést kívánna. Kerüljük a bűnnek minden nemét, de azonfelül a bocsánatos bűnt is. Imádkozzunk, hogy megnyerjük Isten segítségét, mert anélkül semmit sem tehetünk. Az imához kapcsoljuk az éberséget, az éberséget minden pillanatban; egyszóval teljesítsük legjobb tehetségünk szerint a keresztény élet általános kötelességeit, és saját életkörülményeink követelte egyéni kötelmeinket. Csatoljuk mindezekhez a legszentebb Szűz iránti tiszteletet: Valahányszor az Üdvözlégyet imádkozzuk. gondoljunk különösen ezen kérésre: «Asszonyunk Szűz Mária, imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján.»      Szeressük a Legszentebb Oltáriszentséget! Hívek! áldozzatok gyakran és buzgón. Papok és hívek! mindnyájan szeressük meglátogatni a tabernaculum magányában azt, aki egy napon bíránk lesz.      Embertársainkkal való érintkezéseinkben legyünk jók, szeretetteljesek, okosak; szeressük a szegényeket, kiket különösen szeret a mi Urunk. Imádkozzunk sokat a szenvedő lelkekért. Ájtatosságainkban, imáinkban ne legyünk önzők és szívtelenek; gondoljunk életünkben mi is másokra, ha azt akarjuk, hogy ránk is gondoljanak mások halálunk után. Ne végezzük hanyagul Isten dolgát, s így mikor egykor végső óránk eljövend, bizalommal és szeretettel fogunk elaludni Jézus és Mária karjai között. Ha így élünk és így halunk meg, ez által a legjobb eszközt választottuk arra, hogy megóvjuk magunkat a hosszan tartó tisztítótűztől, s mihamarabb bemenjünk az égbe, hogy ott élvezzük a szentek boldogságát. A lelkek kimenetele a tisztítóhelyről Ki tudná szavakkal elmondani annak a dicsőségnek a ragyogását, mely a megdicsőült lelkeket körülveszi. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (lásd: Iz 64,3; 1 Kor 2,9)      Midőn a szentek le akarják írni a megdicsőült lélek csodás átalakulását, hiába iparkodnak ehhez hasonlatot kölcsönözni – érzik, hogy nem találhatnak arra kifejezést, mert a mennyország felülmúl minden szépséget, amit csak ember ki tud gondolni. Ez érthető dolog, mert olyasmiről, olyan látvány leírásáról van szó, amit ember nem látott, oly mennyei zenét kell visszhangozniuk, mit füleik nem hallottak, oly szépséget kellene másokkal éreztetniük, amit az ő szívük sem érzett soha.      Reméljük, hogy egykor majd mi is meglátjuk e dolgokat ott az örökkévalóság világosságában; de addig csak dadogni lehet róla – hagyjuk meg az égnek az ő titkait, hagyjuk a jövőre annak kinyilatkoztatásait! A mennyországba való bevonulás után ki-ki megkapja a méltóság azon fokát, mely érdemeinek nagyságához és természetéhez mérten jelöltetik ki számára. A hittudósok általánosan azt tanítják, hogy az emberi teremtmények, kik így a dicsőségbe behívattak, az angyalok karai közt foglalnak helyet, hogy ott kipótolják az űrt, mely a lázadó angyalok kiűzetése után támadt közöttük.      Mindemellett az is bizonyos, hogy több csoport is van ott: például az apostolok kara, a hittudósok és szüzek kara, a vértanúk kara…      Vértanúi dicskorona! ki tudja? rossz napok járnak; alig néhány éve főpapok és papok vére folyt Babilon utcáin [1848; 1870]! Ki tudja, mit hoz a jövő? Nem lehetetlent mondok, midőn azt mondom, hogy nemsokára arra lesztek hívatva, hogy az Üdvözítő Jézusnak szeretetetekről a legnagyobb bizonyságot adjátok: a vértanúságot. E célból nem szükséges Kínába menni, azokat, akik Európában maradtak, sokkal komolyabb veszély fenyegeti, mint minket, akik a legtávolabbi Kelet pogány népei közt élünk. Az élet a földön oly szomorú. De bátorság! a fájdalmak elmúlnak, az igazak megpróbáltatásai véget érnek, de véget érnek a gonoszok diadalai is.      Kétségtelen dolog, hogy Isten szolgálatában való langyosságunk és lankadtságunk nem engedi azt remélnünk, hogy a halállal minden szenvedés véget ér – valószínűleg más szenvedések és bűnhődések várnak reánk a tisztítóhelyen. De bármily rettenetes szenvedéseket hozzanak reánk vétkeink, azoknak is végük lesz egy napon, s a végtelen idő egy órájában, melyet egyedül Isten ismer, egy mennyei hang minket is hívni fog, hogy foglaljunk helyet a boldogok között. Részlet a szerző, M. Louvet missziós atyának könyve megjelenéséhez, 1879 augusztusában írt előszavából: A katolikus egyház, midőn előbb a Firenzei (1439-1445), később a Trienti Zsinaton (1545-1563) megállapítá a tisztítóhelyről szóló hitágazat igazságát, szándékosan titokzatos homályban hagyott sok oly kérdést, melyek a kiengesztelődés helyére vonatkoznak, melyen a választottak majdnem mindnyájan átmennek haláluk után. Így az egyes részletek megvitatására igen tág terük nyílik az egyháztanítóknak és a hittudósoknak. De az iskolabölcselők tanítása mellett Isten szentegyházában van egy gazdag bánya, melyből e kérdésekre vonatkozólag sok anyagot kiaknázhatunk. Ez a forrás a szentek kinyilatkoztatásai és a tisztítóhelybeli lelkekkel való természetfeletti beszélgetéseik: ezen kincset akartam kibányászni.      Hosszas betegségem által – mely halálosnak látszott – visszatartatván rendes teendőim végzésétől, gondolataim természetesen e sötét partok felé fordultak – azt gondolván, hogy nemsokára én is kikötök ott: Önmagam okulására majdnem mindent elolvastam, amit [az egyház és] a szentek tanítanak a tisztítóhelyről. E munka javamra szolgált; [elöljáróim] azt mondták, hogy javukra lesz másoknak is. Miután Isten jósága meggyógyított, hogy néhány napig még szolgáljak neki e földön, Ő iránta való hálám adóját akartam leróni ezen jegyzeteim nyilvánosságra bocsátása által. Vége Feltéve: 2023. április 25.