|
Korunk katolikusai számára a legnagyobb és a legfontosabb próbatétel a következő kérdésnek helyes megválaszolása: Pápa lehet-e egy aposztata, sőt bálványimádó, aki nyilvánosan, tudatosan, következetesen eretnekségeket tanít, és ezzel tömegeket vezet a kárhozatba? Aki e valójában nagyon egyszerű kérdésre a katolikus tanítást követő egyetlen lehetséges választ adja, nevezetesen, hogy nem, nem lehet, arra egy, magát a katolikus Egyház papjának tartó személy követőinek ezt mondja: „Nem kell bántani, mert csak a lelkiismeretét követi. Vagyis az üdvösség vagy kárhozat kérdését ki-ki szubjektív lelkiismeretének döntésére bízza.
A Vatikán körülbelül két hónappal ezelőtt adta ki azt a dokumentumot, amelyben a keresztények egységéért munkálkodó dikasztérium munkatársai a pápaság új értelmezését, a "pápai hivatal" gyakorlásának az összes "egyház" számára elfogadható új módját dolgozták ki. Dr. theol. Marian Eleganti (aki 1955-ben született, és 1995-ben lett "pappá" "szentelve") volt az első [mint kiderült talán az egyetlen is], aki az interneten megjelent írásában keményen elítélte ezt a tervezetet. Néhány részlet állásfoglalásából:
»A kérdés természeténél fogva alapvető, a római-katolikus Egyház számára a lét vagy nem-lét kérdése: Jézus Krisztus egy, igaz és látható Egyháza a katolikus Egyház-e vagy sem? A Krisztus által alapított és eredetileg akart ősi formája a Péter-hivatalnak a pápaság-e vagy sem? … Nem lehet a Péter-hivatalt odáig lefokozni, amíg az a lehető legtöbb elszakadt keresztény felekezet számára elfogadhatóvá válik, de már nem az többé, aminek Krisztus akarta. A kritérium tehát az, hogy a pápaság Krisztus (azaz isteni jogú) alapítása-e vagy sem? Ha igen, akkor a pápai hivatal léte, gyakorlása nem képezheti tárgyalások témáját és eredményét. … Az az új állítás – nevezetesen, hogy a pápaság isteni ÉS emberi jogú alapítás, mely kiegészítés mindenekelőtt a pápa joghatóságát relativizálja – azt jelenti, hogy nem hisznek többé az Egyházban, mint isteni intézményben. A Hiszekegyben a pápaságban és a Szentlélekben való hit egy egységet képez: „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.” Ezt megkérdőjelezni, a római katolikus értelmezés szerint általánosságban Krisztus Egyházának és különösképpen a pápa tévedhetetlenségének a kétségbe vonása.«
M. Eleganti tehát egyfelől határozottan leszögezi, hogy az új vatikáni dokumentum olyan témát érint, ami „a római-katolikus Egyház számára a lét vagy nem-lét kérdése”. Másfelől azonban doktrinális állításait saját maga relativizálta azzal, hogy teológiai kijelentéseihez mindenhol hozzáfűzte, hogy „ez az ő véleménye”. Ezután nem csoda az sem, hogy „az Egyház létét vagy nem létét érintő” írását ezzel a mondattal zárta: „Ezt a kérdést mindenkinek saját lelkiismerete alapján kell eldöntenie.”
És ezt egy teológus doktor írta le, aki summa cum laude végezte teológiai tanulmányait, és magát az apostolok utódának tartja (merthogy a NOM-os szektában püspöknek számít)!
Marian Eleganti teológus doktor és "püspök", és a bekezdésben említett "klerikus", és a NOM-os szekta számos más tagja tehát egyetért abban, hogy üdvösségünk legfontosabb kérdésében minden ember nyugodtan ráhagyhatja magát saját lelkiismeretére.
1943-ban a laikus C. S. Lewis irodalomtörténész és író egyik könyvében ezt írta a modern világ erkölcsi állapotáról:
„Amióta a világ áll, minden kultúra alapját az a tanítás képezte, hogy létezik objektív igazság, hogy a dolgoknak megvan a maguk objektív értéke függetlenül az egyének szubjektív véleményétől. Aki valamiről véleményt mondott, az úgy gondolta, hogy ez a vélemény nem az ő egyedi szubjektív vélekedése, hanem olyan ítélet, melyet az illető dolog tulajdonságával valóságosan kiérdemelt. Ha ez az igény nincs, ha a dolog léte nem érdemel meg objektív értékítéletet, akkor nincs többé semmi, amit helyeselni vagy elutasítani lehet.”
2024-ben Fekete Béla építész és szcenikus – tehát megint csak egy laikus – „A világ körülöttem” című könyvecskéjében ezt a megállapítást tette korunkról: „Sikerült az általánosan elfogadott moralitást úgy manipulálni, hogy nemzedékek nőttek fel egészséges erkölcsi érzék és jól működő lelkiismeret nélkül.” – Figyelem: Nemzedékek, nem egy nemzedék!!! –
„Messze kerültünk attól az állapottól, hogy az ember mindennapjait a lelkiismeret irányítsa. Megrontották, megrontottuk a lelkiismeretünket … Az embereknek korábban volt jól működő lelkiismeretük, ami jelezte, ha rosszat tettek. Akkor is tettek rosszat az emberek, de tudták, hogy az rossz, így volt reményük a bűnbánatra. A Gonosz kitalálta, hogy a mérleget teszi tönkre, a bűntudatot pusztította el az ész nevében.”
Turgonyi Zoltán filozófus – tehát szintén nem klerikus – A filozófia alapjai című – rendkívül fontos és nyomatékosan ajánlott – könyvének a lelkiismeretről szóló fejezetében ezeket írta:
»A természettörvény normáit szocializációnk során meg kell tanulnunk, magunkévá téve azt a tudásanyagot, amelyet a történelmi tapasztalatok alapján felhalmozódott erkölcsi ismeretek képeznek. Így alakul ki ún. erkölcsi tudatunk vagy erkölcsi tudásunk, amely ideális esetben a természettörvény normáit, az ezek helyességéről való „meggyőződést” tartalmazza. A köznyelv ezt a meggyőződést, a normák e „tárházát” nevezi lelkiismeretnek, ám az erkölcstanban a „lelkiismeret” szó nem egészen ezt jelenti, hanem egy következtetéssel nyert ítéletet. … A lelkiismeret … gyakorlati alkalmazása konkrét esetekre … éppen attól függ, hogy mi a tartalma „erkölcsi tudásomnak”, Ha a természettörvényt objektívnek, az emberi világ működését szabályozó, biztosító normarendszernek tekintjük, amely az emberi természetből következik, akkor nyilvánvalóan úgy funkcionál „rendeltetésszerűen”, ha szabályait minél több ember (ideális esetben mindenki) követi, amihez persze az kell, hogy az egyes lelkiismeretek „parancsai” megegyezzenek a természettörvény általános normáival. Ezért az embernek törekednie kell e normák megismerésére, azaz lelkiismeretének a természettörvényhez való „hozzáigazítására”.
Ám előfordulhat, hogy lelkiismerete önhibáján kívül téves, nem azt parancsolja neki, ami az adott helyzetben a természettörvénynek megfelelne. Ekkor sem tehet mást, mint hogy lelkiismerete szavát tekinti kötelezőnek. Itt nem is annyira előírásról, mint ténymegállapításról van szó. Nem azt mondjuk, hogy az embernek téves lelkiismeretét is kötelezőnek kell tartania, hanem hogy ezt fogja kötelezőnek tartani (s így, ha nem követi, bűntudatot fog érezni), hiszen NEM IS TUDJA, hogy kötelezhetné őt más, nem tudja, hogy téved. A „Tudom, hogy ebben és ebben a dologban tévedek” mondat értelmetlen, hiszen a tévedés éppen attól tévedés, hogy ezt nem tudom róla.
Hiába lehet valaki szubjektíve a legőszintébb hívő, a legjobb szándékú keresztény, ha ezzel nem jár együtt olyan áttekintőképesség s a puszta jóindulaton túl megfelelően kiművelt értelem, amely arányban áll megnövekedett felelősségével. A köztudatban uralkodó szkepszis vulgarizált formája így szól: „Semmi se biztos, azért mindenki gondolja a világról azt, ami neki tetszik.” …
Az egyén felértékelése, az erkölcsi „autonómia” deklarálása, a társadalmi együttélés szabályozásának az egykori erkölcs szintjéről az írott jogéra való leszállítása fontos következményekkel jár. Azzal, hogy korunk hirdeti a köznapi értelemben vett, bizonyos normák helyességéről való merőben szubjektív „meggyőződésnek” tekintett „lelkiismeret” szabadságát, hangoztatva, hogy kinek-kinek magának kell kialakítani erkölcsi elveit, megfordul a társadalom működése.«
2018. februárjában került fel a honlapra egy cikk, mely egy amerikai laikus „Az erkölcsi eltévelyedések eme korában tisztában kell lennünk a »lelkiismeret« valódi jelentésével” címmel megjelent írásából készült, amelyet a szerző Aquinói Szent Tamás tanítására támaszkodva állított össze. Ebben olvashatók a következő tételek:
Manapság a legtöbb ember a lelkiismeretben nem lát többet, mint puszta megérzést a jó vagy hamis iránt. … Ily módon jelenti ki például valaki: „Lelkiismeretem megmondja nekem, hogy az, amit az Egyház egy bizonyos témában tanít, téves vagy elavult…” Aki ilyet mond, az úgy viselkedik, mintha a lelkiismerete olyan tekintéllyel bírna, ami az isteni törvény felett áll. … Ezen vélekedésnek abszolút semmi köze a lelkiismeret valódi keresztény és katolikus értelmezéséhez. …. Igaz, hogy az embernek követnie kell lelkiismerete ítéletét, azonban a lelkiismeret tekintélye nem korlátlan. Nem a lelkiismeret az utolsó és változhatatlan tekintély. Minden ember kötelezve van arra, hogy lelkiismeretét tanulás és a tapasztalatai feldolgozása által formálja és tökéletesítse.«
Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy vajon miként süllyedt a NOM-os szekta tagjainak és az ú. n. konzervatívok gondolkodása arra a szintre, mely például Eleganti teológus írásait és a cikk elején említett "megmondó" klerikus médiasztár nyilatkozatait is jellemzi, és aminek legfőbb ismérve, hogy még hitünk legfőbb kérdéseiben is előnybe helyezi a szubjektív véleményt az objektív igazsággal szemben?
Azt tudni kell, hogy az a vélemény, mely szerint vallási dolgokban a szubjektív lelkiismeret a végső döntőbíró, Luthertől származik. Az egész protestantizmus e tézisre épül fel. És ezt az elméletet mostanra nem csak a NOM-os szekta, de az ú. n. konzervatívok is feltétel nélkül a magukévá tették. A lefebvre-i „elfogadni és ellenállni” ideológiát követő "klerikusok" és követőik nem csak a pápa személyét illetően nincsenek tisztában a katolikus tanítással, hanem a „lelkiismeret valódi keresztény és katolikus értelmezését sem ismerik”. Magyarul: fogalmuk sincs a katolikus tanításról, és mint ilyenek, Bergoglio csapatának és a NOM-os szektának igen hasznos tagjai.
(Nagyon valószínű, hogy e megértőnek tűnő vélekedésükkel valójában magukat védik, hiszen lelkük mélyén érzik, hogy az ő válaszuk – „Bergoglio pápa” – egyáltalán nem katolikus.)
Nem, egy ilyen sorsdöntő, az ember lelki üdvét érintő – kárhozat vagy üdvösség – kérdést nem a lelkiismeretnek kell eldöntenie, hanem a katolikus tanításnak. Óriási ostobaság e témában arra hivatkozni, hogy volt idő, amikor két szent véleménye sem egyezett ebben a kérdésben, hiszen az egyházszakadás korában egy szent az egyik "pápát", egy másik szent pedig a másik "pápát" ismerte el az igazinak. Aki ilyet mond, csak azt felejti el ehhez hozzátenni, hogy abban az időben se az egyik, se a másik "pápa" nem hirdetett eretnekséget, nem tért el az ortodox katolikus tanítástól. Az akkori probléma más, a tant nem érintő okok miatt lépett fel. És ez döntő különbség a helyzet megítélésében!
D. Sanborn A pápa legitimitásának kérdése: „Csak egy vélemény?” – Véleményizmus [azaz a saját lelkiismeret tekintélyként való elismerése] címmel megjelent írásában a zsinati "pápákkal" kapcsolatban világosan kifejtette a katolikus tanítás lényegét:
»Sokan összekeverik a teológiai „véleményt” a teológiai „következtetéssel”. Egy teológiai „következtetés” egy határozott és biztos teológiai tétel, amely a kinyilatkoztatáson és az értelmen alapszik. … Téves következtetés azt állítani, hogy ha valamely tant az Egyház külön nem definiált vagy nem tanított, azért azt a „teológiai vélemény” kategóriába szabad helyezni. A teológia tudomány, és következtetéseit az Isten által kinyilatkozatott igazságokból vonja le, ahogy azok a Szentírásban és a szenthagyományban megtalálhatók, és ahogy azokat a katolikus Egyház a híveknek hinni előír. A probléma tehát onnan adódik, hogy sokan a zsinat utáni „pápák” valódiságának az eldöntését a „teológiai vélemény” kategóriájába sorolják. …
Ellenvetés: Mi van, ha valaki bizonytalan Bergoglio pápa-létével kapcsolatban? Először is, tudni kell, hogy ez a kétség csak a fejünkben létezhet, a valós világban nem. A valóságban Bergoglio vagy tényleg pápa, vagy tényleg nem az. Ezek után az a kérdés, hogy erkölcsileg megengedhető-e ebben a kérdésben bizonytalannak maradnunk? A válasz: Nem.
A római pápa identitása alapvetően a római katolikus Egyház identitását képezi, ez egységének az alapja. Mivel kötelesek vagyunk az igaz hitet gyakorolni és az igaz Egyházhoz tartozni, és nem maradhatunk közömbösek ebben a kérdésben, ezért kötelesek vagyunk feloldani kétségeinket a római pápa identitása felől. Kétségben maradni ezt illetően nem más, mint kétségben maradni az Egyház identitása felől. Továbbá kötelesek vagyunk bűn terhe mellett engedelmeskedni a legitim pápának. Ennek következtében nem lehetünk kétségben egy pápa legitimitását illetően.
Ezért a morálteológia azt követeli tőlünk, hogy gondos nyomozással oldjuk fel a kételyeinket. … A „véleményizmus” követői a hagyományos mise és szentségek világában akarnak élni a római pápával való kapcsolat nélkül. Nekik gyakorlatilag nem számít, hogy a zsinati „pápák” valóban pápák-e vagy sem. Részt vesznek bármilyen pap miséjén, feltéve, hogy a hagyományos misét mondja, nem törődve azzal, hogy a celebráló papnak mi a véleménye a római pápáról.
Az ilyen magatartás rendkívül veszélyes. Eltünteti a pápaságot a katolicizmusból és csökkenti a katolikus hithez való hűséget, így aki így tesz és gondolkodik, lassan, de biztosan megszűnik katolikus lenni, és a protestáns „válogatás és választás” elv követőjévé válik.«
Az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozása a lelkiismeretről így szól:
DH 4316:„A lelkiismeretben fedezi fel az ember azt a törvényt, ami az Isten és a felebarát iránti szeretetben teljesedik be, nem önmagának szabja ezt a törvényt, hanem engedelmeskednie kell neki; felszólítja őt, hogy a jót tegye és a rosszat kerülje. Az ismerethiány miatt tévedő lelkiismeret nem veszíti el méltóságát. Ez nem érvényes a bűnhöz hozzászokott lelkiismeretre, valamint a jelentéktelen erőfeszítésre az igazság és a jó keresésében.
Arra a fentebb feltett kérdésre, hogy a klérus miként távolodott el ilyen messzire az igaz katolikus tanítástól, tavaly egy hosszú cikkben oly módon kerestem a választ, hogy a 20. század első felében publikáló katolikus írók könyveiből idéztem. „Az évtizedekkel, tehát jóval az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt írt, kiadott könyvek lehetővé teszik, hogy az alsópapság és az egyházi írók működését is megismerhessük, és ezzel a „miért vált újpogánnyá a világ” kérdésre választ is találjunk” – így fogalmaztam meg írásom célját. Kutakodásaim eredményét pedig így összegeztem: »Minél nagyobb lett a veszély, a pásztoroknak annál inkább kellett volna ragaszkodniuk a csorbítatlan Jézusi tanításhoz, ehelyett futottak ők is az árral – hogy megalkuvásból vagy meggyőződésből, vagy már hitük gyengeségéből – nos, ez a súlyos következményeket tekintve, nem játszik szerepet. Az eredmény így is, úgy is ugyanaz: szavaik elvesztették hitelüket, mert már „nem hittek feltétel nélkül azokban a természetfeletti igazságokban, melyeket Jézus tanított apostolainak”.«
A legelképesztőbb ezekben a mintegy 100 évvel ezelőtt íródott könyvekben az a bűnös naivitás volt, ami az összes klerikus szerzőt jellemezte: Bár észrevették az Egyházat, az emberek hitét, erkölcsét fenyegető veszélyt, teljesen alaptalan optimizmussal mégis hittek egy katolikus megújulásban. Ráadásul ezt a megújulást legtöbbjük hitbeli és egyéb engedményekkel igyekezett megindítani és fenntartani.
Nem akartak tudomást venni a világ helyzetéről, a Gonosz működéséről, Krisztus Urunk figyelmeztetéséről – „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (Lk 18,8) – és Szent Pál intelmeiről – „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4). Holott a Gonosz évszázadok óta már teljesen nyíltan tevékenykedik: zülleszt, rombol, írt ki minden igazat, jót és szépet a világból. Teszi mindezt olyan szisztematikusan és minden ellenállás nélkül, hogy már több „nemzedék nőtt fel egészséges erkölcsi érzék és jól működő lelkiismeret nélkül”.
Vigano atya 2022. december 31-én közzétett cikkében – „In te Domine speravi – Uram, tebenned remélek, ne hagyd, hogy megszégyenüljek” – saját és klerikus elődeinek hibáit felismerve ezt írta: „Amit ma megélünk, az nem más, mint azon sok kis lépés kikerülhetetlen eredménye, melyek közül mindegyik megakadályozható lett volna, ha kritikai ítélőképességünknek legalább a minimumát megőriztük volna.”
Szent Pál Titusznak írt levelében így figyelmeztetett: „A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük. (Tit 1,15)
Az 1932-es Katolikus Lexikonban Bilkei Ferenc esperes ezt írja a lelkiismeretről és a lelkiismereti szabadságról: „A lelkiismeret uralma akaratunk és életünk felett, minden külső, illetéktelen kényszertől mentesen. …Senkit sem szabad olyasmire kényszeríteni, ami az ő lelkiismeretébe ütközik. Fel szabad azonban s fel is kell világosítani, ha téves lelkiismerettel a jót rossznak, a rosszat jónak ítéli, sőt útját is kell állni, ha téves lelkiismeretének káros követeléseivel másokat is megtéveszteni igyekszik. … A lelkiismeret liberális és racionalista értelmezése … szabadosságra s erkölcsi anarchiára vezet. Krisztus szerint nem a szabadság vezet igazságra, hanem az igazság a szabadságra.«
Végkövetkeztetés: A mai klerikusoktól számtalanszor hangoztatott vélemény, miszerint „a lelkiismeretet mindig követni kell, akkor is, ha hibánkon kívül hamis volna”, csak akkor érvényes, ha valaki önhibáján kívül nem ismeri az igazságot, és azt szintén önhibáján kívül nem is tudja megismerni. Ilyen lehet egy Szabolcs-Szatmár megye egyik kis eldugott falujában élő idős asszony esete, akinek senkije nincs, aki felvilágosíthatná, és egyedül már nem képes tájékozódni. Egy ilyen asszony nem követ el bűnt, ha megtéveszti a lelkiismerete, de hogyan tévedhetnek tanult klerikusok, akikre emberek sokasága van bízva? Különösen ma, amikor egy katolikusnak nem csak kötelessége, de lehetősége is van a tájékozódásra.
Akik nem ismerik el pápának Bergogliot, azokat e véleményükben NEM a lelkiismeretük vezeti, hanem a tények, és a tanulással szerzett ismeretanyaguk. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az saját magát áltatja, és a benne bízókat vezeti félre. Mert a mai súlyos helyzetben arról beszélni, hogy mindenkinek saját lelkiismerete szerint kell cselekednie, ráadásul olyan kérdésekben, melyekről a katolikus Egyház már évszázadokkal ezelőtt ítéletet hozott: … nos, nem tudni, hogy ez tömény ostobaság, gonoszság e, vagy a világnak megfelelni akarás kényszere. Én Szent Pál szavai alapján ez utóbbira tippelek: „Aki Istenért harcol, nem bocsátkozik világi dolgokba, hogy annak tessék, akihez szegődött” (2 Tim 2,4), vagyis az, aki a világhoz szegődött, mindent úgy tesz, hogy a világnak tessék.
Feltéve: 2024. augusztus 30.
|