Az antimodernist.org weboldalon nemrég jelent meg egy cikk, mely a kölni domradio-ban Dr. Thomas Schmidinger író, politológus és antropológussal elhangzott interjúra reagálva e költői kérdésre: »Visszaszerzik a „tradicionalisták” az „egyházat”?« igyekezett megkeresni a választ. Dr. Schmidinger, aki publikációinak köszönhetően az ú. n. katolikus tradicionalizmus szakértőjének számít, így foglalta össze Lefebvre követőinek ideológiáját:      „Stratégiailag az a céljuk, hogy a meglevő katolikus egyházat belülről változtassák meg a maguk elképzelései szerint… bizonyos értelemben be akarnak oda épülni, hogy aztán visszatereljék azt a helyes vágányra.” – A „Recognize and Resist”, „elismerni és ellenállni” pregnáns elnevezés tökéletesen foglalja össze nem csak a lefebvristák, hanem a mai „tradicionalisták viselkedését” is, ami így foglalható össze: A pápát elvileg pápának és a zsinati szektát elvileg a katolikus Egyháznak elismerni, a gyakorlatban azonban ezek utasításait figyelmen kívül hagyni.      Dr. Schmidinger így fogalmaz: „A Pius Közösség a saját útját járja, ez az ő alapállásuk. Minden eszközzel megpróbálnak a katolikus egyházon belül maradni, miközben ignorálják azon intézkedéseket, melyek korlátoznák cselekvési szabadságukat. ... "Maradunk, amilyenek vagyunk", ők így nevezik viselkedésüket.” Schmidinger utalt arra is, hogy »a Pius Közösség hosszútávú stratégiában bízik: Mialatt a liberális és progresszista egyház egyre jobban zsugorodik, addig a tradicionalista csoportok és tagok száma folyamatosan növekedni fog: Ez pontosan az az elképzelés, amiben Lefebvre is bízott, és amit célul tűzött ki közössége számára, amikor arra kérte Rómát, hogy engedjék meg neki, hogy lefolytathassa a „tradíció kísérletét”: Ez volt Lefebvre álma, amit 1988-ban a „Dakar-i álom” második részében F. Paul Robinsonnak is felvázolt.«      Álmának e második részében a Pius Közösség megalapítója, azt mesélte el, hogy hogyan fog közössége abba a helyzetbe kerülni, ahonnan a tradíció visszaállítását végrehajthatja. Első lépésként el kell érni, hogy Róma elismerje őket, aminek következtében megvethetik a lábukat Rómában, ahol megkaphatnak egy használaton kívüli templomot. Ezt követi egy szeminárium, ami a világ minden részéről számos hivatást vonz majd magához. És mivel a püspököket többnyire a római szemináriumokból választják, a Pius szemináriumban végzett papokból is számos püspök kerül ki. E Piuszos papoknak és püspököknek köszönhetően a tradíció egyre nagyobb befolyásra tesz szert, mely oda vezet, hogy Róma valamikor visszatér saját hagyományához – magyarázta Lefebvre. „Ez egy szép álom… De ki tudja”, tette hozzá azért búcsúzóul "az érsek".      [szerk. megj.: 1996 őszén Franz Schmidberger az FSSPX osztrák disztriktjének új főnöke ennek az irracionális álomnak Magyarországra vonatkozó részleteiről szóló előadással kezdte el magyarországi működését. Az egyik hívő közbevetésére, miszerint egy ilyen terv Magyarországon nem valósítható meg, nagyon durván csak annyit reagált, hogy „ezt mindenütt így csinálja az FSSPX, ezért így lesz ez Magyarországon is”.] A valóság az, hogy a mai „tradicionalisták” valójában szakadárok, mégpedig minden vonatkozásban. Szakadásban vannak Krisztus igaz Egyházától, mert a hamis zsinati szektához rendelik magukat, de ezzel is szakadásban állnak, mert nem követik a zsinati szekta autoritásait; se a szekta pápáinak nem vetik alá magukat, se e szekta tagjaival nem akarnak közösségben lenni. Visszaút vagy „tökéletes illúzió”? Ehelyütt fel kell tennünk egy buta kérdést: Tényleg nem lehet az a megoldás, amit Lefebvre felvázolt? Hogy a liberálisok és progresszisták kihalnak, és a következő generációk újra tradicionálisak és katolikusok lesznek, és így az egész „zsinati egyház” lassankint megint katolikussá válik? Ez revans is lehetne a 19. század liberálisai és szabadkőművesei számára, akiknek taktikája az Egyházba való beszivárgásból, majd ott az „intézményeken keresztüli meneteléssel” az Egyház átalakításából állt. – Mert most a lefebvristák, és a többi mai tradicionalista csinálja ugyanezt, és úgy tűnik, nem is teljesen eredménytelenül. Mi van ezen kivetnivaló? Nem ez vezethetné be Mária Szeplőtelen Szívének győzelmét?      Hagyjuk erre a kérdésre először a lefebvristák vitathatatlanul legnagyobb tekintélyét, magát Lefebvre-t válaszolni. 1989. június 30-án, a legendás püspök-szentelések után egy évvel André Cagnon egy vele folytatott interjúban tette fel neki ezt a kérdést: »Nem lett volna-e jobb kiegyezni Rómával, és akkor az FSSPX-t érintő büntető eljárások mind megszűntek volna, és így az egyházon belülről sokkal eredményesebben működhettek volna; míg most a püspök-szentelések miatt az egyházon kívülre kerültek?« – Lefebvre e kérdésre ezt válaszolta:      „Ezek olyan dolgok, melyeket könnyű mondani: Az egyház belsejében lenni – mit akar ez jelenteni? De mindenekelőtt: Melyik egyházról beszélnek? Ha a zsinati egyházról, akkor nekünk, akik húsz éven keresztül küzdöttünk ellene, mert mi katolikus Egyházat akarunk, most ebbe a zsinati egyházba kellene belépnünk, hogy, úgymond, újra katolikussá tegyük? Ez teljes illúzió! Nem az alárendeltek formálják a vezetőket, hanem a vezetők az alárendelteket.” (forrás: Damit die Kirche fortbestehe, Stuttgart 1992. 795. oldal) Csupán taktika kérdése Nem nehéz felfedezni azt a tökéletes ellentmondást, ami Lefebvre 1988-as álma és az egy évvel későbbi kijelentése között fennáll. 1988-ban még ő álmodozott arról, hogy megvetik a lábukat Rómában, hogy onnan „térítsék” vissza a zsinati egyházat a katolicizmushoz. – Ehhez tudni kell, hogy Lefebvre kijelentései mindig az éppen aktuális helyzethez igazodtak: 1988. húsvétján tárgyalásban állt Rómával, meg is egyezett Ratzingerrel, de amikor gyanút fogott, hogy kicsúszik keze közül a műve, ha Rómától neki nem tetsző püspököket kap, felrúgta a már aláírt egyezményt, és pápai engedély nélkül maga szentelt püspököket közössége számára.      Lefebvre mindig taktikázott, és mindig csak a saját közösségének sorsa érdekelte. Ezért nevezte saját álmát egy évvel később teljes illúziónak, ami persze nem akadályozta volna meg őt abban, hogy ha a körülmények változnak, ő maga is megint mást mondjon…. És hogy a viszonyok változni fognak, azzal élete végéig egészen biztosan számolt…. A kérdést, hogy vajon az „egyház” meggyógyítására miért pont egy egyházszakadásra van szükség, se Lefebvre, se mai örökösei és utódai, a „tradicionalisták”, köztük mindenek előtt a neo-tradik nem tették és teszik fel. Pedig éppen ez a döntő kérdés, ebben rejlik a valódi illúzió: Azt hinni, hogy ez az „egyház” – ami, miként ezt Lefebvre utolsó, 1990. december 9-i interjújában is megerősített, „teljes egészében szabadkőműves koncepciókon” alapszik és a „hit elpusztításán” dolgozik (forrás: Damit die Kirche fortbestehe, Stuttgart 1992. 922. oldal) – valóban a katolikus Egyház.      Ez a hamis „egyház” soha nem lesz katolikus akármilyen sok „tradicionalista” elemet olvaszt is magába, mert ez az „egyház” egy „visszájára fordított egyház” (A. K. Emmerich). Ezért tud ez az „egyház” változni is. Lehet egyszer progresszív, máskor meg tradicionális. Több szárnya is lehet, egy konzervatívabb és egy progresszívebb. De katolikus soha nem lesz, és nem tud az lenni, mert az a belső lényegét zúzná szét. … Pillantás a jövőbe Az eddigi történések alapján feltehetjük a kérdést: Hogyan képzelhető el a zsinati egyház jövője? Lehetséges, hogy a „konzervatív” vagy „tradicionális” oldal a közeljövőben meg fog erősödni, egy második „Ferenc” olyan gyorsan nem következhet. Idővel a két „szárny” egyre erősebben elválik egymástól, és ily módon – anglikán mintára – Rómában is kialakul egy „High Church” és egy „Low Church”. A episzkopális alkotmány lehetővé fogja tenni, ugyanannak az „egyháznak” különböző irányzatai egymás mellett létezzenek és működjenek, a mindenkori megyéspüspök kedve szerint. A „római rítus két formája” valószínűleg „békés együttélésben” tovább fog élni, ahogy ezt Lefebvre egykor kívánta. Mindezen formátumok azonban még mindig ugyanannak a „zsinati egyháznak” a keretéhez fognak tartozni – ami annyit jelent, hogy ez az „egyház” biztosan nem lesz katolikus. Továbbra is a „II. Vatikáni Zsinat” talaján marad, hiszen, ha nem ezt tenné, megszűnne létezni. Talán rendeznek egy „III. Vatikáni Zsinatot”, amelyen ezt vagy azt korrigálják, anélkül, hogy az alapokon változtatnának. De ami a legfontosabb, továbbra is csak ál-pápái lesznek, hiszen ebből az „egyházból” soha nem kerülhet ki igazi pápa. Ez metafizikailag lehetetlen. Legyenek ezek még oly „konzervatívok” vagy „tradicionalisták” – nem pápák, és nem is lesznek pápák. És ha nem igazi pápák, akkor egyházuk sem lehet Krisztus igaz Egyháza. A „tradicionalisták” ezt sajnos nem képesek felismerni. Ellenkezőleg. Ők már annyira megszokták, hogy „ellenállnak a pápának”, hogy egy igazi pápa csak zavarná őket. Ők már régen elfelejtették, hogy mit jelent katolikusnak lenni. Hangadóik és vezéreik tökéletesen elrontották, félrevezették és elvakították őket. Louie Verrecchio katolikus blogger írja: „Tény, hogy ezek a vezetők az embereknek azon csoportjait, akik őszintén katolikusok akarnak lenni, arra nevelik, hogy azt higgyék, hogy autentikus katolikus viselkedésmód a pápa tanítóhivatalát az ő saját, hitről alkotott elképzelésükhöz igazítani, és utána azt elfogadni, ami számukra észszerű, és azt visszautasítani, ami nem az. Ezek a hangadók ezeket a szegény, naiv embereket arra tanítják, hogy az Egyházzal szemben bizalmatlannak lenni katolikus viselkedés!” A helyes út „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4) – írta egykor Szent Pál. Ez ma kiváltképpen a „tradicionalistákra” vonatkozik, akik tanítót tanítóra szereznek maguknak, mert nem bírják elviselni az igaz tanítást, nevezetesen azt, hogy egy katolikus hívő az Egyháznak, név szerint a pápának [ha az valóban pápa, és az Egyház, ami élén áll, valóban Krisztus Egyháza] ugyanúgy feltétlen engedelmességgel és alávetettséggel tartozik, mint Istennek. Csak egyetlen út van, ami igazi gyógyuláshoz és helyreállításhoz vezethet, és ez annak belátása, hogy a zsinati egyház nem Krisztus Egyháza, és hogy a zsinati „pápák” nem Krisztus földi helytartói. És ezért csak a zsinati egyházon kívül, tőle széles, nagy árokkal elválasztva lehet az Egyházat nagyszerűségében és teljes dicsőségében újra felépíteni. Az Egyház természetfeletti létező. Emberi eszközökkel ugyan lehet neki ártani és szenvedést okozni, ahogy ez az egész történelem folyamán újra és újra megtörtént. De természetes emberi eszközökkel nem lehet megmenteni és nem lehet újra felépíteni. (Ugyanúgy, ahogy az ember a lelkének saját magától és emberi eszközökkel súlyos bűn által nagy károkat tud okozni, ami elrabolja tőle a természetfeletti életet, amit egyedül csak Isten tud neki visszaszerezni.)      Ezért tudták a szabadkőművesek a maguk romboló és felforgató taktikájukkal az Egyházat aláásni, és hierarchiáját elrabolni, hogy a helyén saját zsinati egyházukat építsék fel – persze nem a katolikusok hanyagsága és bűnössége nélkül, akik ezt hagyták –, de ezt a stratégiát úgymond visszájára fordítani, és a zsinati egyházat aláásni, és ily módon katolikussá tenni – ez semmiképpen nem sikerülhet. Mert egyedül Isten képes Egyházát helyreállítani, de nem a zsinati egyház alapjain – ami hasonlóan az Apokalipszis nagy Babilonjához, tökéletesen el fog tűnni a föld színéről („tűz fogja elhamvasztani” (Jel 18,8)) –, hanem azáltal, hogy irgalmában a „szétszóratásban levő Egyháza” fölé hajlik. De ezt csak akkor fogja megtenni, ha mi méltónak bizonyulunk erre, esengő imádság, valamint buzgó bűnbánat és vezeklés által. Feltéve: 2024. október 6.