A csoda az a fénysugár, amellyel Isten megnyilatkozik

A csoda célja, hogy Isten valamit kinyilvánítson nekünk

A csoda az a fénysugár, amellyel Isten az Ő felsőbb világából megnyilatkozik, s küldötteit a természetfölöttiség ragyogásával kétségtelenül és meggyőzően igazolja.

Isten az ember teremtésétől kezdve igazi csodák sorát művelte.


Bevezetés:
Louis de Wohl 1956-ban „The Last Crusader” (= Az utolsó keresztes vitéz) címmel jelentette meg angol nyelven Don Juan d' Austria, a Lepantoi győztesről szóló könyvét. Még ugyanebben az évben megjelent a mű német nyelvű fordítása „Der Sieger von Lepanto” címmel. A fordító és az utószó írója Eduard Thorsch (1895-1977), memoáríró és fordító volt.
     De Wohl a keresztesek felkiáltását vette könyvének mottójául: Deus lo vult! – Isten akarja!. És valóban, a könyv mondanivalója, tartalma e mottó: „Isten akarja!”, vagy „Isten így akarja” köré épült fel; a szerzőnek egyértelműen azt a szándékát tükrözte, amit – az eredeti kiadás végén – ő így fogalmazott meg:
     »Az egész tegnapi nap egy nagy csoda volt. Tudjátok például, hogy a hajók előárbocára helyezett feszületek közül egyetlen egy sem sérült meg? – kérdezte Juan….
     Sok országban ünnepelni és magasztalni fogják a keresztények győzelmét, de idővel már csak történelmi dátum lesz. … Azt fogják mondani, hogy csodálatos volt, ahogy egy alig 24 éves fiatal ember meghozta a helyes döntést a nálánál több, mint kétszer idősebb, és legalább tízszer több tapasztalattal rendelkező férfi feje fölött – de azt nem fogják látni, hogy ez valójában Isten módszere volt annak megmutatására, hogy miként tud Ő egy embert arra inspirálni, hogy az Ő akaratát tegye. Azt fogják mondani, hogy az ő győzelmük volt, holott a valóságban Krisztus győzelme volt, amit már akkor megnyert, amikor szent Teste a kereszten függött. In hoc signi vinces.…. És egyedül ezért volt a győzelem döntő és végső. Mily dicső balga! Mily dicsőséges balgaság! Nem volt már korábban valaki más is, aki így beszélt a Kereszt balgaságáról? Hát persze, hogy volt: Szent Pál. – Mert bármilyen magasra is szárnyal egy költő képzelete, bármilyen mélységbe is lát bele, egy szent biztosan van, aki megelőzi.«

A könyv 2000-ben megjelent magyar fordítása („A hősök hőse – Don Juan d' Austria, a kereszténység pajzsa” címmel) a német kiadás alapján készült. Én eddig nem tudtam, hogy egy regényt a fordító megváltoztathat, átírhat, ilyesmit vagy nem láttam, vagy nem vettem eddig észre. De nem elég, hogy Eduard Thorsch sokat és lényegeset változtatott az eredeti íráson, de ehhez még az őt magyarra fordító is hozzátette a maga átértelmezéseit. És ami a legbántóbb, Eduard Thorsch utószavát is lefordította a benne található vaskos hibákkal együtt. Például Eduard Thorsch szerint V. Pius pápát IV. Pál követte, aki – „energia és diplomáciai ügyesség híján – nem volt képes a Szent Ligát egybetartani”. [IV. Pál (1555-1559) kettővel V. Pius (1566-1572) előtt volt pápa, akit XIII. Gergely (1572-1585), a gregorián-naptár elkészíttetője követett: mindketten a kifejezetten erős pápák közé tartoztak, ráadásul XIII. Gergely pápává választása előtt több pápa diplomatájaként működött.]
     De ami sokkal rosszabb e hibáknál, az az, hogy Eduard Thorsch egyáltalán nem értett meg semmit a mű mondanivalójából, lényegéből. Pedig nyilvánvaló, hogy de Wohl elsősorban nem Don Juan d' Austria hadvezérről, V. Károly császár törvénytelen fiáról, az óvatos II. Fülöp spanyol király öccséről akart írni, hanem Isten csodálatos tetteiről, az Ő abszolút hatalmáról, az e világ történéseibe, az emberek életébe való közvetlen beavatkozásának módjáról. A Lepantoi győzelem „Isten módszere volt annak megmutatására, hogy miként tud Ő egy embert arra inspirálni, hogy az Ő akaratát tegye” – foglalta össze mondandóját könyve végén a szerző.
     Louis de Wohl könyvében a Lepantoi győzelmet (1571) a Máltai (1565) és az Egri (1552) győzelemhez hasonlította, melyeket ugyanezen időkben és ugyanilyen csodálatos körülmények között vívtak ki a keresztények az iszlám ellen [de Wohl sajnos Eger helyett mindig Szigetvárt írt, amit a fordítók kritika nélkül átvettek]. Se Dobó István, se Jean de Lavalette, a máltai Johannita-rend nagymestere, se Don Juan d' Austria nem bízhatott saját csapatai erőiben, hiszen mind a hármuknak óriási fölényben levő sereggel szemben kellett a kereszténység ügyét megvédeni: ők Istenben bíztak, és ezért győzelmüket Isten győzelmének tekintették.

E világ fejedelme a Sátán, és ezért a jó ezen a világon igen ritkán kerekedik felül a gonoszságon. De Isten olykor mégis beleszól a történelembe és a gyengébb helyzetben levő jókat segíti győzelemre: Ezek valóban csodák, amik arra szolgálnak, hogy a keresztények tudják, hogy Isten az Úr! És hogy az Úrba vetett hitük, bizalmuk megerősödjön, új táplálékhoz jusson. És egy-egy ilyen csoda emléke újabb csodákat szül: a hálás utókor is bizalmat, erőt képes meríteni belőlük. – Erről, azaz a Csodáról, Isten csodáiról szól Louis de Wohl könyve (ahogy összes többi könyvének is ez a lényege).



Csoda
Írta: Bangha Béla
(forrás: Katolikus Lexikon 1931.)

A csoda az a külsőleg észrevehető (érzékelhető) esemény, amely a természet erőinek teljesítőképességét túlhaladja, s így egyedül Istenre, mint létesítő okra vezethető vissza. A csoda lehetősége feltételezi Istennek mindentől független mindenhatóságát.
     Mikor a természet az erőivel s törvényeivel hozza létre az eredményt, akkor is Isten hozza létre, csakhogy ezek által. Amennyiben pedig Isten függetlenül minden mástól, azaz nélkülük hozza létre az eredményt, akkor ez már csoda. A csoda tehát nem egyéb, mint a természet erői és törvényei hatásának a felfüggesztése egy adott esetben; maguk az erők s törvények egyébként érvényben maradnak. Az, aki a természeti törvényeket s erőket létesítette, s aki nélkül ezek egyáltalán nem is volnának, adott esetben felfüggesztheti azok érvényesítését.

A csodának célja, hogy Isten nekünk valamit kinyilvánítson, például mikor valaki Isten küldötteként lép fel. Ehhez e küldöttnek felismerhetőnek kell lennie, hogy valóban küldött, és hogy amit mond, csakugyan Istentől kapott kinyilatkoztatás. Ezért a csodának felismerhetőnek kell lennie, különben célját tévesztené.
     A csoda felismerhetősége azt követeli, hogy bizonyos legyen a tény, s annak csodás jellege is. A tény, azaz a csoda történeti igazsága épp úgy bizonyítható, mint bármely más eseményé, csodás jellege, azaz a csoda filozófiai igazsága pedig megállapítható abból, hogy a kérdéses esemény valóban meghaladja-e a természet rendjét. Ha nem lehet bizonyosan megállapítani az esemény csodás voltát, akkor az esemény nem fogadható el bizonyító erővel bíró csodaként.

Tagadhatatlan, hogy a csoda kiválóan alkalmas Isten természetfeletti önkinyilatkoztatásának, mert az isteni mindenhatóságnak szembeszökő, a természetfeletti világ realitását előttünk mintegy kézzelfoghatóan bemutató megnyilatkozása. Ezért a csoda lehetőségét nem is tagadja más, mint aki Isten létét tagadja. Ha Isten természetfeletti kinyilatkozásokat tehet, ami főleg a megtestesült isteni Ige (Jézus Krisztus) által történt, miért ne erősíthetné meg e kijelentéseket, azaz miért ne nyomhatná rájuk a tőle származó pecsétjét azzal, hogy oly jeleket művel, amelyeket az ember józanul nem magyarázhat másként, mint az isteni mindenhatóság rendkívüli megnyilatkozásaként. Ezért is hivatkozik maga Krisztus a csodákra, mint amelyek által az Atya tanúságot tesz mellette. A csoda az a fénysugár, amellyel Isten az Ő felsőbb világából megnyilatkozik, s küldötteit a természetfölöttiség ragyogásával kétségtelenül és meggyőzően igazolja.

A csoda kétféle lehet: szorosabb és tágabb értelemben vett csoda. A szoros értelemben vett csoda az, amelynek létrehozatala minden teremtett lény erejét meghaladja. A tágabb értelemben vett csoda az, aminek létrehozatalára a természeti erők elégtelenek, de amelyeket a természetfeletti rendbe tartozó teremtett lények (angyalok, szentek) Isten adományából szintén véghezvihetnek. Mindkettő igazi csoda, s minthogy közvetve vagy közvetlenül mindkettő Isten rendkívüli beavatkozását jelenti a természetes rendbe, mindig valamely tan, személy vagy cselekedet mellett való isteni tanúságtétel jellegével bír. ….

Természetes, hogy nem minden csodás jelenést kell vagy szabad valódi csodának tekinteni, hiszen nagyon sokszor ezek a jelenések nem egyebek, mint felizgatott lelkű, könnyen hívő emberek képzelgései vagy írók kitalálásai. A pogány kultuszok és irodalmak tele vannak csoda-elbeszélésekkel, amelyek mindössze azt bizonyítják, hogy a csoda lehetőségét az Istenben hívő értelem természetes szükségességgel felismeri, s rendkívüli jelenségekből hajlandó természetfeletti erők közreműködésére következtetni. Azonban az ó- és újszövetségi szentkönyvek történeti értékét ismerve, nem kételkedhetünk benne, hogy Isten csakugyan az ember teremtésétől kezdve igazi csodák sorát művelte, főleg akkor, amikor valamely természetfeletti kinyilatkoztatást akart ezzel megerősíteni, hihetővé tenni. Az első emberpárral Isten csodás úton érintkezik, hasonlóképp Noéval, Ábrahámmal s a pátriárkákkal. Főleg pedig Mózesnek s a prófétáknak küldetését erősíti meg a csodák hosszú sorozatával. …

A csodák adományának az igaz Egyházban Krisztus szavai szerint az Őutána következő időkben sem volt szabad megszűnniük. Jézus szerint ezek a csodák lesznek az Ő Egyházának állandó bizonyítékai (lásd Mt 16,17). A Szentírásban az Apostolok cselekedetei könyv számos csodáról számol be az apostolokkal kapcsolatban (amik velük, vagy általuk történtek).
     A hithirdetés első évszázadaiban sűrűn szerepelnek a csodák, melyekről szavahihető tanúbizonyságok maradtak ránk. Az első századok atyái, midőn a keresztény hitet védelmezik, mint egyik legszembetűnőbb bizonyságra a kereszténység kebelében folyton megújuló csodákra hivatkoznak.
     Szent Iréneusz azt mondja, hogy „száma nincsen a kegyelmeknek, melyeket az Egyház az egész világon Isten adományából a Pontius Pilátus alatt keresztre feszített Jézus Krisztus nevében a pogányok megtérítésére nap-nap mellett mível”, s közelebbről is megjelöli ezeket a „kegyelmeket”: „Számos testvérünkről hallottunk az Egyházban, akiknek prófétai karizmáik vannak, s akik a Szentlélek ereje által mindenféle nyelveken beszélnek, s az emberek belső titkait hozzák nyilvánosságra.” …
     A szentatyák a csodáknak e sűrűségében látták a kereszténység gyors elterjedésének kulcsát. Szent Ágoston szerint másképp emberileg nem is volna érthető, hogy minden korú, nemű, rangú s műveltségi fokú emberek ekkora tömegei tértek a keresztény hitre, amelyet néhány csekély műveltségű egyszerű ember hirdetett nekik: csodák nélkül a kereszténységnek ez a gyors elterjedése maga volna a legnagyobb csoda.

Ha valaki ezzel szemben arra hivatkozik, hogy ma már nincsenek csodák, kettővel kell felelnünk: Igaz, hogy ma a csodák adománya ritkább, mint a kereszténység első idejében, s főleg magának Jézusnak az életében. Ennek azonban érthető és gondviselésszerű okát találjuk, mert a csodákra a kereszténység első elterjesztésében csakugyan lényegesen nagyobb szükség volt, mint ma a kereszténység fenntartásában. Aquinói Szent Tamás szerint magának a kereszténységnek világszerte való gyors elterjedése a legerősebb bizonyíték a régi csodák hitelessége mellett, úgyhogy nincs szükség annak megismétlésére, mikor eredményeikben ma is fennállnak. …

A csodák tagadásának nem logikai, hanem lélektani oka a természetfelettiség tagadása, a materializmus, és agnoszticizmus, amelyet Rousseau ismert mondásában őszintén fejezett ki: „Bármennyire is meglepne az ilyen eset (= egy halott feltámasztása), mégis a világért sem szeretnék tanúja lenni, mert félek, hogy nem hívő lennék általa, hanem megőrülnék.”
     Erre a minden természetfeletti okulást csökönyösen visszautasító lelkületre céloz Jézus a dúsgazdagról szóló példabeszédében, ahol Ábrahám vonakodik teljesíteni a kárhozott kérését, küldené le Lázárt a földre, hogy testvéreit az örök büntetés létezéséről meggyőzze. Jézus erre Ábrahámmal ezt a feleletet adja: „Ha Mózesnek s a prófétáknak nem hisznek, nem fognak hinni akkor sem, ha valaki a halálból támad fel.” (Lk 16,31)



Függelék:
Utószó:
Bangha Béla 1931-ben így írt: „A csodák adományának az igaz Egyházban Krisztus szavai szerint az Őutána következő időkben sem volt szabad megszűnniük. Jézus szerint ezek a csodák lesznek az Ő Egyházának állandó bizonyítékai.” (lásd Mt 16,17) …. Igaz, hogy ma a csodák adománya ritkább, mint a kereszténység első idejében, s főleg magának Jézusnak az életében. A csodákra a kereszténység első elterjesztésében csakugyan lényegesen nagyobb szükség volt, mint ma a kereszténység fenntartásában.”
     E mondatokat szerzőjük 94 évvel adta közzé. És nagyonis kétséges, hogy az utolsó mondatban leírtakat ma is így gondolná, hiszen ha valamikor szükség lenne isteni csodákra, az éppen ma van. Ekkora hitehagyás, ekkora árulás, ekkora pogányság, ami a zsinati szektában, az úgynevezett "katolikus egyházban" uralkodik, még soha nem volt az Egyház történelmében. De a világ sem volt annyira barbár, pogány, mint korunkban. És Isten mégsem tesz csodát.

Erről szólnak a következő idézetek:

1. A látható jelek eltűnése a nagy hitehagyás korában – Részlet Nagy Szent Gergely pápa: Moralia című művéből:
     „Íme eljőnek a napok, úgymond az Úr, és éhséget bocsátok a földre; nem a kenyér éhségét, sem a víz szomjúságát, hanem az Úr igéje hallásáét.” (Ámos 8,11) – [A Káldi-féle Biblia magyarázata e versszakhoz: „..eljön az idő, midőn szívesen fölkeresnék a prófétát tanácsért és vigasztalásért, de nem leszen próféta.”] – A Gondviselés valamely rejtett és rettenetes elrendelése folytán az Egyház, mielőtt a Sátán átkozott emberén (az Antikrisztuson) keresztül megjelenik, minden csodajeltől meg lesz fosztva.

2. IX. Pius pápa Jakob Margotti papnak, egy torinói napilap kiadójának, aki írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a föld hatalmasai nem csak az Egyház jogait veszélyeztetik, mint a korábbi időkben, hanem magát az egyházi hatalmat is, 1873. január 6-i brévéjében többek között ezt írta:
     „Abból a tényből, hogy az eddigi kisebb és kevésbé veszélyes harcokban Isten az Egyháznak hatalmas segítségét hol a fejedelmek fegyverei, hol szent férfiak csodálatos hatékonysága és ereje által adta meg, most ezekben a még súlyosabb harcokban azonban ilyen segítséget nem vesz igénybe, az következik, hogy az ellenségei feletti győzelmet a maga számára tartja fenn.”

3. Részlet Abbe V. M. Zins előadásából:
     »Amikor a küzdő Egyház feje erejének vagy hatalmának a szétszóródása [megszűnése] bekövetkezik, ez a csapás vagyis «a gonoszság titka» nyíltan színre fog lépni. …miként ezt isteni Mesterünk elmagyarázta (Mt 26,31: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai”). … Azon a napon, amelyen a rend és a béke e hatalma – a hierarchikus vonal – véglegesen eltűnik, a gonosz előtt minden ajtó kitárul. Semmi nem fogja többé feltartóztatni.» …. A prófétákat Isten csak akkor és oda küldte, ahol még nem működött állandó és folytonos Tanítóhivatal, ami a próféták szerepét: azaz Isten nevében tekintéllyel szólni az emberekhez, átvette. Tehát amióta Urunk ezt a hivatalt az apostolokra és utódaira ruházta át, a próféta-"hivatal" eltűnt, illetve szerepe a küzdő Egyház hierarchiájában él tovább.«



Befejezés:
Részlet a honlap Hogyan tovább? című cikkéből:
     Az a tény, hogy Isten már évtizedek óta nem tesz csodát, azt bizonyítja, hogy tudja, hogy már a csodák sem segítenének rajtunk. Ne felejtsük el: A Lourdes-i jelenés (1858) után alig egy évvel (1859) jelent meg „A fajok eredete” című Isten-tagadó, velejéig ostoba mű, ami alapjaiban tagadta mindazt, ami Lourdes-ban történt! És ahelyett, hogy a hivatalos egyház, azaz a pápa tanítóhivatali tekintélyével határozottan visszautasította volna mindazt, ami ebben a bomlasztó irományban állt, hallgatásával, majd utóbb XII. Pius hathatós támogatásával (az ősbumm-elmélet kidolgoztatásával és propagálásával), maga is csatlakozott ahhoz a tömeghez, mely Darwin könyvének megjelenése után lelkesen ünnepelte „Isten halálát”, de legalábbis fölöslegessé válását!

Zins abbé az Egyház tanítására hivatkozott, amikor azt mondta, hogy ha „a hierarchikus vonal – véglegesen eltűnik, a gonosz előtt minden ajtó kitárul”. És mivel Krisztus igaz Egyházának ma már semmilyen hierarchiája nincs, hiszen alig van néhány érvényesen felszentelt püspöke és papja, már senki sincs, aki a prófétai hivatalt gyakorolni tudná. Következésképpen Jézusnak az az ígérete, hogy az idők végéig tanítványai mellett marad (Mt 28,20: „Én íme én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig”) ma már csak elenyészően kevés, Hozzá valóban hűnek maradt emberre vonatkozik.
     Ezért Isten már csak őket vezeti csodálatos módon, napról napra csodák sokaságával segítve őket – de prófétákat még nekik sem küld.

Isten szava: „Nem hagyok meg belőled, csak egy szerény kis népet, amely az Úr nevében reménykedik.” (Szofoniás 3,12)


Feltéve: 2025. október 13.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA