Prevost: A dolgok nem azok, aminek tűnnek


Prevost: „Áldott korban vagyunk”
(forrás: www.kath.net – 2025. október 25. – Írta: Armin Schwibach)


Prevost október 25-i, szombati audienciáján tartott katekézise
Nikolaus von Kues mint a hit, a tudós tudatlanság tanítója

Prevost arra szólította fel a jelenlevőket, hogy a jubileum útját a remény iskolájaként fogják fel. Elmélkedésének kiindulópontja Nicolaus Cusanus [született Nikolaus Krebs, majd Nikolaus von Kues] alakja volt, akinek gondolatait és hitét Prevost korunk feszültségeire adott válaszként értelmezte. Beszédét így kezdte:

»Zarándokutatok céljához értetek, de hasonlóan Jézus tanítványaihoz, most meg kell tanulnotok egy új világban élni. Ez a jubileumi év minket a remény zarándokaivá tett. Éppen ezért: Mostantól mindent a Megfeszített feltámadásának fényében kell látnunk. Ebben a reményben menekülünk meg.«
     Prevost a hitet a tekintet megneveléseként írta le: »Mindazonáltal a szemek nincsenek ehhez hozzászokva. Ezért kezdte a Feltámadott, mielőtt a mennybe ment, a mi pillantásunkat megnevelni. És még ma is ezt teszi. A dolgok nem azok, aminek tűnnek. A szeretet győzedelmeskedett, akkor is, ha mi sok ellentétet és ezek konfliktusát látjuk szemünk előtt.«

Az ellentétek feszültségterében álló hívés példájaként Prevost Nicolaus Cusanus (1401-1464) bíborost nevezte meg: »Egy a maihoz hasonlóan mozgalmas korban, a 15. században, az Egyháznak volt egy bíborosa, aki még ma sem eléggé ismert. [Ez nem igaz: Miután az ú. n. II. Vatikáni Zsinat kezdetekor divatba jött a neve – nem véletlenül – számtalan intézményt, iskolát stb. neveztek el róla].
     Ez a bíboros bölcselő és az egység szolgálója volt. Neve Nikolaus volt, és a Németországi Kues-ben született. Ő az, aki meg tudja nekünk tanítani, hogy a remény ezt jelenti: "nem tudni".«

A Rómaiakhoz írt levélre hivatkozva Prevost így folytatta: »Ahogy Szent Pál írja: "Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?" (Róm 8,24)« – [Káldi-féle Biblia magyarázata e szakaszhoz: "Nem kívánhatjuk, hogy már lássuk az üdvösségünket a maga teljességében, mert ha már látnók, nem volna mit remélnünk." – És az 1992-es kiadású Bibliáé: "A kegyelmi javakat valóságosan megkapjuk, de nem esnek érzékeink alá, ezért egyúttal a remény tárgyai maradnak a feltámadásig."]

»Nikolaus von Kues nem láthatta az Egyház egységét, melyet ellentétes irányzatok rázkódtattak, mert az Kelet és Nyugat között fel volt osztva. Nem láthatta a világban, és a vallások közötti a békét, olyan időben, amikor a kereszténység magát kívülről fenyegetettnek érezte. Ugyanakkor, miközben a pápa diplomatájaként utazott, folyton imádkozott és gondolkodott. Ezért vannak írásai fénnyel telve.«

Prevost Cusanus szellemi profilját olyan ember képeként rajzolta meg, mely korának feszültségei között is megőrizte reményét. »Kortársai közül sokan éltek félelemben, mások új keresztes-hadjáratra készülődtek.» [Valójában egyedül Hunyadi János és az albán Szkander bég tette ezt meg, ők ketten tartották fel még egy kis ideig a törökök áramlatát, az iszlám további térhódítását Európában].
     »Nikolaus azonban már fiatal emberként úgy döntött, hogy azokkal akar közösségben élni, akiknek reményük van, akik az új elveket elmélyítették, akik a klasszikusokat újra olvasták, és visszatértek a forrásokhoz.« – [„A forrásokhoz visszatérni”: ez minden eretnek első tette, magyarázata és kifogása! Gondoljunk ezek egyik legnagyobb alakjára, Bugnini-re!]
     »Nikolaus hitt az emberiségben. Megértette, hogy vannak ellentétek, melyeket össze kell fogni; hogy Isten egy titok, akiben az, ami feszültségben van, egységre talál.«

Majd így foglalta össze Cusanus útját: »Nikolaus tudta, hogy nem tud, és így a valóságot egyre jobban megértette. Micsoda nagy adomány ez az "egyház" számára! Micsoda felszólítás a szív megújulásához! Ezek az ő tanításai: helyet készíteni, az ellentéteket összefogni, azt remélni, amit még nem látunk.«
     Prevost különösen Cusanus "de docta ignorantia" (a felvilágosító tudatlanság, vagy a tudós tudatlanság) című 1440-ben befejezett művét emelte ki beszédében, melyet az író e felismerése jeleként írt meg:
     »Néhány írásának főszereplője egy furcsa alak: az idióta. Ez egy egyszerű ember, aki nem tanult, és a tudósoknak egyszerű kérdéseket tesz fel, melyek megkérdőjelezik lelkiismeretüket.«
     Ezt a gondolatot Prevost az "egyház" jelenére ültette át: »Így van ez a mai "egyházban" is. Mennyi kérdést kap a mi tanítóhivatalunk! A fiatalok kérdéseit, a szegények kérdéseit, a nők kérdéseit, azok kérdéseit, akiket elhallgattattak vagy elítéltek, mert másmilyenek, mint a többség. Áldott korban vagyunk: mert ilyen sok kérdés jön felénk! Az "egyház" az emberiesség szakértője lesz, ha az emberiséggel halad, és szívében hordja kérdéseik visszhangját.«

Katekézise végén Prevost a "szentév" szellemi mozgalmát így foglalta össze: »Remélni annyit jelent, mint nem tudni. Még nincs meg minden kérdésre a válaszunk. De van Jézusunk. Kövessük Jézust. És akkor reméljük, amit még nem látunk. Egy nép leszünk, melyben az ellentétek egységre szövetkeznek. Mint kutatók hatolunk be a Feltámadott új világába. Jézus előttünk megy. Azáltal tanulunk, ha lépésről lépésre előre megyünk. Ez nem csak az "egyház", hanem az egész emberiség útja. A remény útja.«

Prevost ezzel Nikolaus von Kues – latin nevén Nicolaus Cusanus-t olyan hit embereként állította be, aki a "nem tudni" feszültségében él, hogy a feltámadás fényében az egységet keresse, ami maga Isten.



Az az Isten, aki azt mondja: "Én vagyok, aki vagyok", Cusanus számára használhatatlan fogalom

Prevost áradozása után most Molnár Tamás professzor leírása következik Nicolaus Cusanusról, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és Prevost kedvenc és követésre egyedül méltó bölcselőjéről, akinek az eszméi jelentősen hozzájárultak a humanista ideológia megfogalmazódásához és elterjesztéséhez. Cusanus azon emberek közé tartozott, aki elméletei, írásai révén nagy mértékben készítette elő a humanizmus fő jellegzetességeit: az ember felmagasztalását, teremtményi státuszából való kitörését.

Nicolaus Cusanus (1401-1464) filozófiáját – e kvázipanteistának nevezhető gondolatrendszert – vizsgálva látni fogjuk, hogyan bomlik fel szinte észrevétlenül Isten mint személy fogalma, s miképpen nyer ebből következően magasabb státust az ember.
     Cusanus egyházi ember volt, mint elődje, Joachim de Fiore, és, akár csak az apátot, őt sem érte soha hivatalos bírálat az igazhitű tanítástól eltérő nézeteiért. Nicolaus számos kérdésben látta el tanáccsal IV. Jenő pápát (1431-1447), különösen a keleti egyház elszakadásának felszámolásával kapcsolatosan. Jenő utóda a pápai székben, V. Miklós (1447-1455) pedig bíborossá kreálta 1448-ban (sikeres diplomáciai tevékenységének elismeréseként). Cusanus egyfelől már reneszánsz figura volt, ahogy barátja, Aeneas Sylvius Piccolomini, az ismert humanista is, aki későbbi II. Pius néven pápa lett (1458-1464).
     Cusanus sokat utazó, görög és latin kéziratok nagy gyűjtője és olvasója, a matematikát, a geometriát és a csillagászatot elmélyülten tanulmányozó komoly tudós volt. Másfelől, s ez csak aláhúzza a reneszánsz emberének sokoldalúságát, spekulációja "egy hosszú apofatikus hagyomány" örököse.
     (Az "apofatikus" kifejezés szó szerint 'kimondhatatlan' -t jelent; annak megtagadására utal, hogy Istennek bármiféle nevet vagy attribútumot tulajdonítsanak, amikor Róla beszélnek.)

Cusanus gondolkodásának rendszerezése nehéz feladat, mert sok forrásból merített, és számos szellemi áramlat hatását egyesítette magában. Rendszerének két fő része a következő:
     a) Egy kvázipanteista koncepció, amely szerint az univerzumnak Isten nem a külső teremtője, hanem inkább növekedési elve és potencialitásainak határa;
     b) Maga az univerzum, amely nem rendelkezik adott modellekkel és objektumokkal, hanem viszonyok, részesedések és kölcsönös egymásba hatolások hálózata, sőt, még merészebben elgondolva, az emberi értelem fokozatosan létrejövő alkotása.

Ahhoz, hogy Nicolaus ilyen filozófiát dolgozhasson ki, számos vonatkozásban kénytelen volt ellentmondani az egyházi álláspontnak, sok egyéb vonatkozásban pedig észrevétlenül manipulálnia kellett azt. Segítette ezt a vállalkozást az arisztotelészi tudományrendszer küszöbön álló hitelvesztése. Sztagirita kozmoszképe – amelyben a Hold feletti világot örökre elrendezett mozgások jellemzik, míg Hold alatti világban ezeket tökéletlenül utánzó mozgásokat találunk – kezdett összeomlani, bár ezt nem a kísérleti tudományok felemelkedése okozta, hanem új matematikai számításokon alapult. Ám e matematikai számítások elfogadtatásához is a mindenség merész szemléletére volt szükség, és ezt szolgáltatta Cusanus. A kozmosz harmóniáját illetően azt sugallta: mellékes, hogy tényleg fennáll-e ez az összhang, inkább fogadjuk el ezzel kapcsolatos tudatlanságunkat, és posztuláljuk, hogy az emberi elme rendet visz bele a dolgok mozgásába, amikor megfigyeli őket.
     Forradalmi lépés volt ez, amelyen azután évszázadokig nyugodott a modern tudomány; "tudáshiány általi tudás"-nak mondhatjuk, amire maga Cusanus jogosít föl minket, aki "tudós tudatlanság"-nak (docta ignorantia) nevezte spekulatív rendszerét.

Úgy vélte: az embernek, aki érzékeivel képtelen behatolni a dolgok természetébe, elméjére támaszkodva kell megkonstruálnia a dolgok kezelhető képét. E konstrukció elvének – és ez itt a lényeg – semmi köze Istenhez, akit Nicolaus szerint nem úgy kell elgondolni, mint edényt készítő fazekast, azaz mint külső teremtőt, hanem mint olyasmit, ami lényeggel ruházza fel a dolgokat, és ugyanakkor magába is foglalja őket. Isten tehát egy a kozmoszon belüli erő, nem ex nihilo teremtő, s csak úgy fogható fel, mint a véges dolgokban immanensen benne rejlő végtelenség, amely ezek virtualitásainak határa.
     M. de Gandillac jellemzése szerint Cusanus filozófiájának központja az isteni/emberi intellektus, amely megpróbálja meghatározatlan egységek örökké megújuló rendszerében megragadni az önmagukban meghatározatlan dolgokat. Csak annyit lehet tudni, hogy a jelenségek szakadatlan áramlásában és egy önalkotó elme általi bizonytalan megragadásukban az egyetlen "fix" pont – amely semminek sem mértéke, pusztán leírás – a jelenségek és a minőségek kölcsönös egymásba hatolása (coincidentia oppositorum = az ellentétek egybeesése), amely abból adódik, hogy mindegyikük részesedik a teljességből.

Így Cusanus spekulációjának – noha bizonytalanság, relativizmus és hozzávetőlegesség hatja át, s ezért szakít a szubsztanciák, formák és fogalmak arisztotelészi világával, s nyitást jelent a modern tudományos gondolkodás felé – nagyon határozott következményei vannak a keresztény vallás számára. A közelítőlegesség általános módszere eloldozhatta a tudományos szemléletet Arisztotelész fogalmi építményétől, s ez termékenyítő lehetett a jövendő felfedezések szempontjából; de nyilvánvaló, hogy az az Isten, aki azt mondja: "Én vagyok, aki vagyok", Cusanus számára használhatatlan fogalom. Isten, akit "Nem-Más" -nak (non-aliud) is nevez, egyfajta biztosítékká válik arra, hogy a végtelenben minden ellentét találkozik és egybeesik: a görbe és az egyenes, a hideg és a forró, a szó és a csend, a lélek és az istenség.

Így, a Rajna-vidéki misztikusokat követve, Cusanus azt sugallja, hogy a lélek tartalmazza Istent, hogy a kegyelem is benne rejlik (ahogyan J. Tauler gondolja), s hogy semmit sem mondhatunk Istenről, aminek ne állíthatnánk az ellenkezőjét is. Az Istenről és a vallásról tett objektív kijelentések kizáratnak, az emberi lény mindazt megszerzi, amit Isten kénytelen kiárasztani a folyamat során.

Egy korai művében Nicolaus azt is állította, hogy csak a hit üdvözít, s hogy a szentségek csupán "jelek". (Hasonlítsuk össze ezt a "Holland Katekizmus" szerzőinek nézetével, akik szintén azt tanítják, hogy a mise csak szimbolikus megemlékezés Jézus áldozatáról.)

Mint bíboros később arra a következtetésre jutott, hogy az Apostoli Hitvallás "Atya", "Fiú" és "Szentlélek" szavai "pontatlanok", és azt ajánlotta, keressünk jobb megközelítést a logika és a lélektan segítségével.
     "Isten"-nek (idézőjelben, mert itt inkább valamiféle erő, mint személyes teremtő) így kell megtalálnia helyét egy szellemesen megalkotott rendszerben, amely komolyan azzal az igénnyel lép föl, hogy tudományos legyen e szó modern értelmében. A rendszer kidolgozása során a keresztény vallás – amennyiben egyáltalán fontosnak számít azon világképpel összehasonlítva, amelynek alárendeltjéül szánják – egy filozófiai szisztéma függelékévé lesz.
     Teljesen világos, hogy Descartes-hoz hasonlóan Cusanusnak sem volt szüksége Istenre tudománya megfogalmazásakor; azért vezette be – megint csak Descartes-hoz hasonlóan – Istent, mert keresztény volt, és minden valószínűség szerint őszinte hívő. Ám későbbi gondolkodók, akik vallásilag Cusanusnál közömbösebbek voltak, késznek mutatkoztak eltávolítani e díszletet és az embert állítani a középpontba filozófiájuk kidolgozásakor, ami Nicolaus esetében még nem történik meg. "Isten" egy darabig még megmarad a rendszer egészének kezdőlökést adóként, ahogyan Descartes-nál, vagy a végső azonosság magyarázó jelképeként, mint Nicolausnál.
     De akár a kezdetnél, akár a végnél vesszük igénybe Istent, az e pályára állított spekuláció az abszolútum szédítő pozíciójába helyezi az embert. Cusanusnál éppenséggel egy relatív abszolútum paradox helyzetébe – mint egyfajta "második Istent", minden dolog összekapcsolását, a szellemet, akinek az a küldetése, hogy végcéljába juttassa a kozmoszt. Nem véletlen egybeesés, hogy a radikális humanizmus éppen abban a században alakult ki, amely Nicolaus születésével kezdődött.

Cusanus központi gondolata, amit enyhe misztériumba burkolt, az volt, hogy az ember végtelenül többre képes, mint azt a bibliai emberkép alapján vélni lehetne: valójában egyfajta „második Isten”-né lehet, aki nemcsak megragadja az univerzum lényegét, hanem alkotója is az univerzumnak. Az emberi lény határtalan képességeinek eszméje nem a pogány gondolkodás visszhangja volt, hanem a rajnai misztikusoké, és az ú. n. negatív teológia képviselőié, akik – például Eckhart mester (1260-1327) – szerint az ember Isten lelkének részese, az isteni kettősség egyik eleme, akire Istennek ugyanúgy szüksége van, mint az embernek Istenre. [A „negatív teológia” Istenről csak azt mondja meg,hogy mi nem, ezzel kívánva hangsúlyozni, hogy Isten valódi lényege fogalmi, racionális úton felfoghatatlan.]

Ama nagyravágyó törekvés, hogy többnek lássák az embert az embernél, egyidős magával az emberiséggel. Cusanuss maga ezt így értelmezte: Az ember, a „második Isten” az univerzum társteremtője Istennel együtt, s az új dolgokat mindketten úgy ragadják meg, ahogy azok létrejönnek, nem annyira teremtés révén, mint inkább egyfajta spontán mentális keletkezés által. Az ember egyben valamennyi jelenség összekötője, amelyek annyiban lesznek, amennyiben megragadja / kigondolja valóságukat, mennyiségüket, minőségüket és más attribútumaikat.
     Az univerzum Cusanus által bizonyítani vélt igaz ábrázolásának abban kellett segítenie, hogy az összes vallás hívei egyetértésre jussanak egy közös kultuszban, egy egyetemes vallásban. De pace fidei = A hit békéjéről című művében egy gyűlést képzelt el, ahol az egész emberiség képviselői engedélyt kapnak Istentől, hogy létrehozzák Jeruzsálemben a közös kultuszt, majd kormányzó szellemet jelöljenek ki, akik a bolygó minden tartományában tanít, irányít.

A humanizmus olyan tan, amely Isten helyére az embert tette, akit olyan vonásokkal ruházott föl, amilyenekkel lehetetlen volt nem visszaélni.
     Az utóbbi néhány nemzedéknek nem az a tapasztalata, hogy egy új vallás ölt formát a szemünk láttára, hanem az, hogy egyszerűen semmi sincs: Isten halála után az ember is meghalt. Ebben az értelemben a kereszténység utáni korszak egyúttal a humanizmus utáni korszaknak is nevezhető, hiszen látszik, hogy a humanizmus képtelen újra megtermékenyíteni akár ideológiai, akár technikai alternatíváját azon a szellemi értelemben holdbéli tájon, amivé a világunk vált.
     A humanizmus ma önmagában száraz ideológiaként tapasztalható meg, amely azonban szörnyűséges, az emberi méltóságot romboló, az észt megvető, az elállatiasodás minden formáját előmozdító ideológiákat és magatartásokat tolerál, sőt tenyészt.

A humanizmus tehát átmenetként tekintendő egy vallás inspirálta erős valóságérzékkel bíró civilizációból egy anti-civilizációba, ahol az ember legrosszabb vágyai kapnak szabad utat, aminek nincs más célja, mint még több gyönyört szerezni, még erőteljesebben érvényesíteni a hedonizmust, még jobban hagyni az árral sodródni az anyagi és az erkölcsi világot. Az emberi lét irányítására és kereteinek megadására szolgáló és így az embernek a létezés értelmét megmutató összes realitásoktól való általános idegenkedés közepette a politikai, kulturális és etikai tér, amelyben továbbra is él, elkerülhetetlenül két fő érdeklődési területre szűkül: a szexre és a vérre.
     A szex és a vér a humanista civilizáció logikus végkifejletét jelenti: ennek szükségszerű eredményei. Az összes dolognak hangsúlyozott redukálása az emberre elvezet a végső redukcióhoz, amely által az emberben rejlő állatihoz jutunk. Lehet leplezni ezt okoskodással, a tudományra, a modern életstílusra vagy egyéb dolgokra való hivatkozással, ám ez nem változtat a dolog állatisa voltán. Az iskolában mindezt a való életre nevelésként; a kultúra területén az életnek a maga valóságában történő merész megmutatásaként tartják számon; az egyházban úgy nevezik: az autonóm ember szakadatlan Jézus-keresése, és így tovább. Így eljutottunk a bűn súlyosabb, halálosabb oldalához, sőt a gyűlöletre, gyilkosságra és minden korlát felrúgására biztató teológusokhoz. Az értelmet és tisztességes életformákat kereső ember számára a humanizmus nem választási lehetőség, hanem erkölcsi és szellemi öngyilkosság.
     A társadalom sosem épült »humanista« értékekre; ilyen alapokon csak a társadalom felszámolása valósulhat meg, amelyet a még létező keresztény értékek lassítanak. Az összes lehetséges humanizmussal és ezek emberdicsőítésével szemben mélységesen igaz, hogy „az önmagára hagyatkozó ember nem ismeri a kilétét. Híjával van az emberi mivolt hiteles őstípusának. Híjával van Isten igazi Fiának, a valódi ember eleven mintaképének”, az egyetlen hiteles humanizmus alapjának.



Feltéve: 2025. október 31.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA