|
(forrás: www.kath.net – 2025. október 25. – Írta: Armin Schwibach)
Prevost arra szólította fel a jelenlevőket, hogy a jubileum útját a remény iskolájaként fogják fel. Elmélkedésének kiindulópontja Nicolaus Cusanus [született Nikolaus Krebs, majd Nikolaus von Kues] alakja volt, akinek gondolatait és hitét Prevost korunk feszültségeire adott válaszként értelmezte. Beszédét így kezdte:
»Zarándokutatok céljához értetek, de hasonlóan Jézus tanítványaihoz, most meg kell tanulnotok egy új világban élni. Ez a jubileumi év minket a remény zarándokaivá tett. Éppen ezért: Mostantól mindent a Megfeszített feltámadásának fényében kell látnunk. Ebben a reményben menekülünk meg.«
A Rómaiakhoz írt levélre hivatkozva Prevost így folytatta: »Ahogy Szent Pál írja: "Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?" (Róm 8,24)« – [Káldi-féle Biblia magyarázata e szakaszhoz: "Nem kívánhatjuk, hogy már lássuk az üdvösségünket a maga teljességében, mert ha már látnók, nem volna mit remélnünk." – És az 1992-es kiadású Bibliáé: "A kegyelmi javakat valóságosan megkapjuk, de nem esnek érzékeink alá, ezért egyúttal a remény tárgyai maradnak a feltámadásig."] »Nikolaus von Kues nem láthatta az Egyház egységét, melyet ellentétes irányzatok rázkódtattak, mert az Kelet és Nyugat között fel volt osztva. Nem láthatta a világban, és a vallások közötti a békét, olyan időben, amikor a kereszténység magát kívülről fenyegetettnek érezte. Ugyanakkor, miközben a pápa diplomatájaként utazott, folyton imádkozott és gondolkodott. Ezért vannak írásai fénnyel telve.«
Prevost Cusanus szellemi profilját olyan ember képeként rajzolta meg, mely korának feszültségei között is megőrizte reményét. »Kortársai közül sokan éltek félelemben, mások új keresztes-hadjáratra készülődtek.» [Valójában egyedül Hunyadi János és az albán Szkander bég tette ezt meg, ők ketten tartották fel még egy kis ideig a törökök áramlatát, az iszlám további térhódítását Európában].
Majd így foglalta össze Cusanus útját: »Nikolaus tudta, hogy nem tud, és így a valóságot egyre jobban megértette. Micsoda nagy adomány ez az "egyház" számára! Micsoda felszólítás a szív megújulásához! Ezek az ő tanításai: helyet készíteni, az ellentéteket összefogni, azt remélni, amit még nem látunk.« Katekézise végén Prevost a "szentév" szellemi mozgalmát így foglalta össze: »Remélni annyit jelent, mint nem tudni. Még nincs meg minden kérdésre a válaszunk. De van Jézusunk. Kövessük Jézust. És akkor reméljük, amit még nem látunk. Egy nép leszünk, melyben az ellentétek egységre szövetkeznek. Mint kutatók hatolunk be a Feltámadott új világába. Jézus előttünk megy. Azáltal tanulunk, ha lépésről lépésre előre megyünk. Ez nem csak az "egyház", hanem az egész emberiség útja. A remény útja.« Prevost ezzel Nikolaus von Kues – latin nevén Nicolaus Cusanus-t olyan hit embereként állította be, aki a "nem tudni" feszültségében él, hogy a feltámadás fényében az egységet keresse, ami maga Isten.
Prevost áradozása után most Molnár Tamás professzor leírása következik Nicolaus Cusanusról, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és Prevost kedvenc és követésre egyedül méltó bölcselőjéről, akinek az eszméi jelentősen hozzájárultak a humanista ideológia megfogalmazódásához és elterjesztéséhez. Cusanus azon emberek közé tartozott, aki elméletei, írásai révén nagy mértékben készítette elő a humanizmus fő jellegzetességeit: az ember felmagasztalását, teremtményi státuszából való kitörését.
Nicolaus Cusanus (1401-1464) filozófiáját – e kvázipanteistának nevezhető gondolatrendszert – vizsgálva látni fogjuk, hogyan bomlik fel szinte észrevétlenül Isten mint személy fogalma, s miképpen nyer ebből következően magasabb státust az ember.
Cusanus gondolkodásának rendszerezése nehéz feladat, mert sok forrásból merített, és számos szellemi áramlat hatását egyesítette magában. Rendszerének két fő része a következő:
Ahhoz, hogy Nicolaus ilyen filozófiát dolgozhasson ki, számos vonatkozásban kénytelen volt ellentmondani az egyházi álláspontnak, sok egyéb vonatkozásban pedig észrevétlenül manipulálnia kellett azt. Segítette ezt a vállalkozást az arisztotelészi tudományrendszer küszöbön álló hitelvesztése. Sztagirita kozmoszképe – amelyben a Hold feletti világot örökre elrendezett mozgások jellemzik, míg Hold alatti világban ezeket tökéletlenül utánzó mozgásokat találunk – kezdett összeomlani, bár ezt nem a kísérleti tudományok felemelkedése okozta, hanem új matematikai számításokon alapult. Ám e matematikai számítások elfogadtatásához is a mindenség merész szemléletére volt szükség, és ezt szolgáltatta Cusanus. A kozmosz harmóniáját illetően azt sugallta: mellékes, hogy tényleg fennáll-e ez az összhang, inkább fogadjuk el ezzel kapcsolatos tudatlanságunkat, és posztuláljuk, hogy az emberi elme rendet visz bele a dolgok mozgásába, amikor megfigyeli őket.
Úgy vélte: az embernek, aki érzékeivel képtelen behatolni a dolgok természetébe, elméjére támaszkodva kell megkonstruálnia a dolgok kezelhető képét. E konstrukció elvének – és ez itt a lényeg – semmi köze Istenhez, akit Nicolaus szerint nem úgy kell elgondolni, mint edényt készítő fazekast, azaz mint külső teremtőt, hanem mint olyasmit, ami lényeggel ruházza fel a dolgokat, és ugyanakkor magába is foglalja őket. Isten tehát egy a kozmoszon belüli erő, nem ex nihilo teremtő, s csak úgy fogható fel, mint a véges dolgokban immanensen benne rejlő végtelenség, amely ezek virtualitásainak határa. Így Cusanus spekulációjának – noha bizonytalanság, relativizmus és hozzávetőlegesség hatja át, s ezért szakít a szubsztanciák, formák és fogalmak arisztotelészi világával, s nyitást jelent a modern tudományos gondolkodás felé – nagyon határozott következményei vannak a keresztény vallás számára. A közelítőlegesség általános módszere eloldozhatta a tudományos szemléletet Arisztotelész fogalmi építményétől, s ez termékenyítő lehetett a jövendő felfedezések szempontjából; de nyilvánvaló, hogy az az Isten, aki azt mondja: "Én vagyok, aki vagyok", Cusanus számára használhatatlan fogalom. Isten, akit "Nem-Más" -nak (non-aliud) is nevez, egyfajta biztosítékká válik arra, hogy a végtelenben minden ellentét találkozik és egybeesik: a görbe és az egyenes, a hideg és a forró, a szó és a csend, a lélek és az istenség. Így, a Rajna-vidéki misztikusokat követve, Cusanus azt sugallja, hogy a lélek tartalmazza Istent, hogy a kegyelem is benne rejlik (ahogyan J. Tauler gondolja), s hogy semmit sem mondhatunk Istenről, aminek ne állíthatnánk az ellenkezőjét is. Az Istenről és a vallásról tett objektív kijelentések kizáratnak, az emberi lény mindazt megszerzi, amit Isten kénytelen kiárasztani a folyamat során. Egy korai művében Nicolaus azt is állította, hogy csak a hit üdvözít, s hogy a szentségek csupán "jelek". (Hasonlítsuk össze ezt a "Holland Katekizmus" szerzőinek nézetével, akik szintén azt tanítják, hogy a mise csak szimbolikus megemlékezés Jézus áldozatáról.)
Mint bíboros később arra a következtetésre jutott, hogy az Apostoli Hitvallás "Atya", "Fiú" és "Szentlélek" szavai "pontatlanok", és azt ajánlotta, keressünk jobb megközelítést a logika és a lélektan segítségével. Cusanus központi gondolata, amit enyhe misztériumba burkolt, az volt, hogy az ember végtelenül többre képes, mint azt a bibliai emberkép alapján vélni lehetne: valójában egyfajta „második Isten”-né lehet, aki nemcsak megragadja az univerzum lényegét, hanem alkotója is az univerzumnak. Az emberi lény határtalan képességeinek eszméje nem a pogány gondolkodás visszhangja volt, hanem a rajnai misztikusoké, és az ú. n. negatív teológia képviselőié, akik – például Eckhart mester (1260-1327) – szerint az ember Isten lelkének részese, az isteni kettősség egyik eleme, akire Istennek ugyanúgy szüksége van, mint az embernek Istenre. [A „negatív teológia” Istenről csak azt mondja meg,hogy mi nem, ezzel kívánva hangsúlyozni, hogy Isten valódi lényege fogalmi, racionális úton felfoghatatlan.]
Ama nagyravágyó törekvés, hogy többnek lássák az embert az embernél, egyidős magával az emberiséggel. Cusanuss maga ezt így értelmezte: Az ember, a „második Isten” az univerzum társteremtője Istennel együtt, s az új dolgokat mindketten úgy ragadják meg, ahogy azok létrejönnek, nem annyira teremtés révén, mint inkább egyfajta spontán mentális keletkezés által. Az ember egyben valamennyi jelenség összekötője, amelyek annyiban lesznek, amennyiben megragadja / kigondolja valóságukat, mennyiségüket, minőségüket és más attribútumaikat.
A humanizmus olyan tan, amely Isten helyére az embert tette, akit olyan vonásokkal ruházott föl, amilyenekkel lehetetlen volt nem visszaélni.
A humanizmus tehát átmenetként tekintendő egy vallás inspirálta erős valóságérzékkel bíró civilizációból egy anti-civilizációba, ahol az ember legrosszabb vágyai kapnak szabad utat, aminek nincs más célja, mint még több gyönyört szerezni, még erőteljesebben érvényesíteni a hedonizmust, még jobban hagyni az árral sodródni az anyagi és az erkölcsi világot. Az emberi lét irányítására és kereteinek megadására szolgáló és így az embernek a létezés értelmét megmutató összes realitásoktól való általános idegenkedés közepette a politikai, kulturális és etikai tér, amelyben továbbra is él, elkerülhetetlenül két fő érdeklődési területre szűkül: a szexre és a vérre.
|
vissza