Részletek
Dombi Márk „A szerzetesélet”
című 1930-ban megjelent művéből
|
Dombi Márk (1869-1943) ciszterci szerzetes „A szerzetesélet” című művéhez írt előszavában leírja, hogy könyve ugyan szerzeteseknek szól, de „talán a világi ifjúság is haszonnal forgathatja”. – Tökéletesen elpogányosodott világunkban, amikor az életben minden, de minden csak arra irányul, hogy az ember „rosszra való hajlamát” táplálja, kielégítse, kiszolgálja, a katolikusnak megmaradni akarók számára egy ilyen mű olvasása, átelmélkedése fokozottan szükséges, szinte elengedhetetlen.
A tökéletesség fogalma
„Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Az Úr Jézus ezeket a szavakat nemcsak egy-két kiválasztott lélekhez, hanem az őt hallgató egész sokasághoz intézte, s ezáltal világosan értésünkre adta, hogy a tökéletességre törekedni minden keresztény hívőnek kötelessége. Azért mondja Szent János apostol: „Szeretet az Isten, és a szeretetben marad, Istenben marad és az Isten őbenne.” (1 Jn 4,16) Az önmegtagadás
Az eredeti bűn következtében az emberi természet megromlott, s a korábbi összhang helyett akaratunkban és alsó vágyó-képességünkben elhatalmasodott a bűnre való hajlandóság. Ez a hajlandóság folyton szítja a testnek rendetlen indulatait, elhomályosítja az értelmi belátást, s ezáltal akadályozza a léleknek Istenhez való fölemelkedését, Istennel való belső egyesülését. Az önmegtagadás tehát nem egyéb, mint harc ezek ellen a rossz hajlamok, indulatok ellen, abból a célból, hogy őket az akaratnak, az akaratot pedig Istennek alávessük.
Az önmegtagadást minden kereszténynek gyakorolnia kell, mert az Üdvözítő fölhívása: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mt 16,24) – mindenkinek szól, s aki nem teszi, lelkének kétségtelenül nagy kárát vallja. Az önmegtagadás tulajdonképpen nem is egy bizonyos erény, hanem az összes erények első lépcsőfoka: csak rajta keresztül emelkedhetünk magasabbra.
Vannak azonban az önmegtagadásnak a romlott természet megfékezésén kívül még más indító okai is. Akit igazán áthat a bűnbánat szelleme, az nem elégszik meg azzal, hogy a szentgyónásban bocsánatot nyert és Istennel kiengesztelődött, hanem azon van, hogy lelkét minél tisztábbra mossa, és a múltért minél teljesebb elégtételt nyújtson az isteni igazságosságnak. Ezt önként vállalt bűnbánati cselekedetekkel törekszik elérni, s evégből sok olyan dologban is megtagadja magát, amivel különben megengedett módon és veszély nélkül élhetett volna.
A látás a legszükségesebb, de egyúttal a legveszedelmesebb érzék. A látás hozza létre a legszorosabb kapcsolatot köztünk és a világ között. Látás által szerezzük fogalmaink legnagyobb részét, s ezek után igazodnak érzelmeink, vágyaink és cselekedeteink. Nagy és folytonos lelki veszedelem fenyegeti tehát azt, aki szemét nem akarja féken tartani. A szemek jártatásának még az a káros következménye is van, hogy megnehezíti, s szinte lehetetlenné teszi az összeszedettséget. Az a sok kép ugyanis, melyet ezáltal a külső világból szerzünk, belevésődik lelkünkbe, fölöslegesen foglalkoztat bennünket, s különösen az imádság idejére egész sereg szórakoztató gondolatnak válik forrásává.
Lelki tehetségeink megtagadása
Az értelem tárgya az igazság, melynek megismerésére ösztönszerűleg törekszik. Ennek az ösztönnek egyetemessége arra figyelmeztet bennünket, hogy az értelem kiművelése természetes kötelességünk. Ennek a kötelességnek életbevágó fontosságát bizonyítja az a tapasztalati tény, hogy az akarat maga is az értelem után igazodik: rendszerint azt akarjuk, és azt tesszük, amit az értelem világánál jónak ismertünk el. A kíváncsiság a másik betegsége az értelemnek. Ez arra ösztönzi az embert, hogy idejét, munkáját olyan ismeretek megszerzésére fordítsa, melyek érdekesek, tetszetősek ugyan, de amelyekből semmi komolyabb szellemi haszna nincs. Éppen azért, hogy ebbe a betegségbe bele ne essünk, első helyen a szükséges, azután a hasznos ismereteket törekedjünk elsajátítani. Olvasmányainkban ne rohanjunk, s mint mondani szokás, ne faljuk a könyveket, mert ez rendszerint csak a kíváncsiság szolgálatában történik, vagy ha nem is, hamar kimerít, s minden esetben az alaposság rovására megy. Az ilyen embernek a gondolkodásra, magába mélyedésre nem marad ideje; sőt könnyen odajut, hogy ezt nem is érzi szükségesnek, egyszerűen, ítélet nélkül átveszi az olvasott írók gondolatait, elveit, meggyőződését. A hiúság, a kevélység a harmadik betegség, melynek az értelem zsákmányul eshetik. A kevély túlságosan sokat tart a saját értelmi erejére, s túlságosan bízik a maga ítéletében. Azért a tudományosság, a haladás csillogó jelszavaival könnyen téved oly utakra, melyeken hitét is veszély fenyegetheti. A dicsőség utáni vágy, mely az ilyen embereknél az ismeretszerzés legfőbb indítóoka, már gyökerében megrontja munkájának erkölcsi értékét. A baj csak fokozódik, ha mellette ellanyhul a lelki életben, s ennek rovására céllá teszi azt, ami természeténél fogva nem lehet más, mint egyik eszköz Isten felé való törekvésünkben. Ezen a bajon csak az igazi, mélységes alázatosság segíthet, az a lelkület, amely egyrészt ismeri az emberi elme korlátoltságát, másrészt pedig semmiségének világos tudatában sohasem a saját, hanem Isten dicsőségét keresi. 2. Az akarat
Az ember tetteinek az akarat ad erkölcsi értéket. Igaz, hogy előzőleg szüksége van az értelem világosságára: csak amit az jónak tüntet föl előtte, azt követheti. Szabadsága azonban megmarad: több, valamiféle szempontból jónak fölismert dolog közül kényszer nélkül, tetszése szerint választhat. Ez nagysága, de ebben rejlik egyúttal veszedelme is. Ez a magában véve szabad akarat tudniillik különböző befolyásoló okok hatása alá kerülhet, melyek a jó színében, tehát kívánatosnak tüntetnek föl előtte olyasmit, ami a lélek igazi javával ellenkezik. Eszerint tehát állandóan kemény harcot kell vívnunk a természet gyöngeségével. A győzelemnek azonban szükséges előfeltétele az a rendíthetetlen elhatározás, hogy a bűnt minden áron kerülnünk kell, mert elszakít bennünket végső célunktól: Istentől. S a magunk akaratát tökéletesen alá kell rendelnünk az Ő szent akaratának, mert csak ily módon jöhet létre az egyesülés köztünk és Isten között. Mert csak ezen az úton érhetjük el az Őbenne remélt igazi, tökéletes boldogságot. A tisztán emberi erőfeszítés azonban nem elég a győzelemhez, hanem az isteni kegyelem állandó, hathatós támogatására szorulunk. Az Úr Jézus nem csak mintaképünk, hanem segítő társunk is akar lenni üdvösségünk munkálásában, hogy ily módon pótolja a mi jóakaratunk gyöngeségét. Szükséges azonban, hogy Isten kegyelmét szünet nélkül, alázatosan és határtalan bizalommal kérjük, s a kapott kegyelemmel teljes erőnkből s állhatatosan közreműködjünk. A világgal való szakítás
Az Úr Jézus távol tartotta magát mindattól, ami nem Isten vagy legalább nem vonatkozott Istenre, s amit a „világ” szóval foglalt össze. Az Úr Jézus továbbá lemondott mindarról, amiben a világ élvezetet szokott keresni, és pedig olyan dolgokról is, amelyekből az ember bizonyos határok közt bűn nélkül kiveheti részét. Az Úr Jézus a világ ügyes-bajos dolgaival csak annyiban foglalkozott, amennyiben Isten országának érdeke megkívánta. Nem akart bíró lenni embertársai között (Lk 12,14), nem avatkozott bele hazájának politikai pártvillongásaiba (Mt 22,17-21), az anyagi jólét emelése, a tudományok és művészetek ápolása – mind kívül esett az Ő isteni programján. [szerk. megj.: ezek mind azok a dolgok, melyekkel Prevost szünet nélkül foglalkozik.]
A jó keresztény mindig óvakodni fog attól, amit „szereplési viszketegségnek” szoktak nevezni, s az emberek részéről várt elismerésért nem áldozza föl azt a jutalmat, melyet Isten azoknak ígért, akik munkájukban nem a maguk, hanem az Ő dicsőségét keresik.
|
vissza