|
Bevezetés:
Krisztus mint a teremtés középpontja
Isten teremtő aktusát túl gyakran ábrázolják hamisan, legfőképp az események sorrendjéről terjedtek el téves elképzelések. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy Isten egy szép napon megteremtette az angyalokat, akiknek ki kellett állniuk egy próbát, amelyről mi nem tudjuk, hogy mi volt, amelyből egyfelől az angyalok, másfelől a démonok kerültek ki. Az angyalok jutalma a paradicsom, a démonok büntetése a pokol lett. Egy másik szép napon Isten az univerzumot teremtette meg, az ásványokat, a növényeket, az állatokat és végül az embereket. Ádám és Éva azzal vétkezett a földi paradicsomban, hogy Sátánnak és nem Istennek engedelmeskedett. Ekkor határozta el Isten, hogy az emberek megmentéséért elküldi majd a Fiát.
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az isteni Ige, bár lényegileg egy az Istenséggel, külön személyiség, a Fiú-Isten, aki Jézus Krisztusban emberré lett.
Írta: Michael Charlier (forrás: www.summorum-pontificum.de – 2025. december 23.) Az I. Nicaeai Zsinat (325.) 1700 éves évfordulójának évében Karácsony ünnepe jó alkalmat ad arra, hogy pillantást vessünk a Legszentebb Szentháromságnak a nem-teremtett és az Atyával az idők előtt óta létező második személyéről szóló hitigazságra, ami az emberek tudatában kevéssé van jelen. A Szentháromság második személyének Jézus Krisztusként való megtestesülése, amit Karácsonykor (és Gyümölcsosztó Boldogasszonykor) ünnepelünk „csak” a kezdete az isteni személy e világban és az emberekben való működésének, miközben ez a működés jóval az ember és a világ megjelenése előtti, és egyúttal oka e kettő létezésének. Minden Isten Igéjében és Igéje által teremtetett, aki végül Betlehemben emberi alakot öltött – nem csak külsőleg, hanem létének látható kifejezéseként. Ez az első ízben Szent Jusztin (kb. 100-165) vértanú által megfogalmazott, és a Nicaeai Zsinat óta a keresztény tan alapvető igazságaihoz tartozó Logosz-teológia János Evangéliumának prológusára (Jn 1,1-14) támaszkodik. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben Istennél. Mindenek ő általa lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” – E kijelentés előképe rögtön a teremtés-történet elején is megtalálható. „Kezdetben teremté az Isten a mennyet és a földet. A föld azonban puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység színén: de az Isten Lelke ott lebegett a vizek felett. És mondá az Isten: ….” – Az anyagi teremtés, az egész kozmosz az Isteni Ige műve, és miközben maga az Atya kifürkészhetetlen fényességben lakozik, és a Lélek műve elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az Ő jelenléte nélkül pusztaság és sötétség uralkodik, a teremtés tulajdonképpeni működtető ereje a „született, de nem-teremtmény” Fiú, aki magát a teremtett világ létrejötte óta ennek szenteli, és amivel mélységesen össze van kötve. Ez az Ige későbbi „testben való inkarnációjának” az alapja és előfeltétele, és ez a János-prológus tulajdonképpeni mondanivalója. „A világban vala, és a világ őáltala lett, és a világ őt meg nem ismeré. Tulajdonába jöve….”; és az ezt követő megerősítés: „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté ki” (Jn 1,18).
A másodiktól a negyedik századig élt nagy egyháztanítók ebből vezették le az „inkarnáció előtti” Krisztus gondolatát, ami szerint mindenütt, ahol az Ószövetségben Istennek az emberekkel való értekezéséről, vagy ahol az Úr és prófétái közötti találkozásról van szó, a háromszemélyű egy Isten második személye, a történelemben később emberré lett Jézus Krisztus cselekszik. Ezen elgondolás szerint Izrael népének Jahvéje lényében az időfölötti Krisztus, akit később az időben az övéi nem ismertek fel és el a megígért Messiásnak. – Jánoson kívül ez az elmélet különösen a Korintusiaknak írt első levélre (1 Kor, 10,1-4) támaszkodik, melyben a vizet adó szikla explicit és a zsidó nép előtt járó tűzoszlop implicit Krisztussal van azonosítva. „atyáink mindnyájan … ittak az őket követő szellemi sziklából; a szikla pedig Krisztus vala.”
Arról, hogy az Ószövetség mely tudósításaiban és történeteiben ismerhető fel az „inkarnáció előtti” Logosznak a működése, a korai egyházatyák és tanítványaik eltérő véleményen vannak. Szent Jusztin gyakorlatilag mindenütt, ahol az Írás az „Úr angyaláról” vagy az „Úr szavairól” szól, a Szentháromságnak második személyét tekinti cselekvőnek.
További Isten-találkozások, melyeket mind a keleti, mind a nyugati korai egyháztanítók kifejezetten az „inkarnáció előtti” Krisztus működésének tulajdonítanak a következők: A Teremtés könyve 18. fejezete elején (Ter 18,1-15) a Mámbre völgyében Ábrahám előtt három angyal [férfiú] alakjában megjelenő látogató [aki Izsák születését adta hírül neki és Sárának], és Izraelnek a Kivonulás könyvében (Kiv 3,18) említett isteni Megváltója [az Úr, a héberek Istene], aki kivezeti népét az egyiptomi szolgaságból.
Kiegészítés:
Február 3. Szent Balázs püspök és vértanú ünnepe „Mindenható és legkegyelmesebb Isten, ki az egész világ különféle teremtményeit egy Igéddel teremtetted és azt akartad, hogy ugyanez Igéd, aki által lett minden, az emberek váltságára emberi testet öltsön, ki nagy és megmérhetetlen, rettenetes és dicséretes és csodatevő vagy; a tőled eredő hit megvallásában Szent Balázs, a dicsőséges vértanú és püspök a különféle kínzásoktól sem rettent vissza, hanem sikeresen kivívta a vértanúság pálmáját, s te őt a többi kegyelmen kívül azzal a kiváltsággal tüntetted ki, hogy hatalmaddal bármily torokbajt meggyógyított. …..”
|
vissza