Krisztus megtestesülése előtti működése

Bevezetés:

Krisztus mint a teremtés középpontja
Írta: Gabriele Amorth
Részlet az Egy exorcista meséli című könyvből

Isten teremtő aktusát túl gyakran ábrázolják hamisan, legfőképp az események sorrendjéről terjedtek el téves elképzelések. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy Isten egy szép napon megteremtette az angyalokat, akiknek ki kellett állniuk egy próbát, amelyről mi nem tudjuk, hogy mi volt, amelyből egyfelől az angyalok, másfelől a démonok kerültek ki. Az angyalok jutalma a paradicsom, a démonok büntetése a pokol lett. Egy másik szép napon Isten az univerzumot teremtette meg, az ásványokat, a növényeket, az állatokat és végül az embereket. Ádám és Éva azzal vétkezett a földi paradicsomban, hogy Sátánnak és nem Istennek engedelmeskedett. Ekkor határozta el Isten, hogy az emberek megmentéséért elküldi majd a Fiát.
     Ez azonban nem felel meg sem a Biblia, sem az atyák tanításának. Ez az elmélet az angyalok világáról és a teremtésről nem felel meg Krisztus titkának. Csak olvassuk el a János Evangélium prológját és azt a két krisztológiai himnuszt, amellyel az efezusi és a kolosszeieknek írott levél kezdődik. Krisztus „minden teremtmény elsőszülötte”, „minden általa és érte teremtetett” (Kol 1,15/16). Azok a teológiai viták, amelyek arról folynak, hogy Krisztus Ádám bűne nélkül is eljött volna-e e világra, eléggé értelmetlenek. Krisztus a teremtés középpontja; benne tükröződik minden teremtmény: az égiek (angyalok) és a földiek (emberek) úgyszintén. Másfelől természetesen az is igaz, hogy Krisztus az ősszülők vétke miatt egy egészen különleges feladatot is magára vállalt: megváltóként jött el. Ennek a szerepnek a középpontja a húsvéti titok. Jézus kereszten kiontott vére által minden dolgot kibékített Istennel: az égieket (angyalokat) és a földieket (embereket). Ez a krisztocentrikus szemlélet minden egyes teremtmény szerepét eleve meghatározza. És ebben az összefüggésben Szűz Máriáról sem szabad megfeledkeznünk. Mert hiszen, ha az elsőszülött a testté vált Ige, akkor Isten minden más teremtmény előtt arra a lényre gondolt, akiben ez az emberréválás egykor végbemegy. Innen ered Mária különleges kapcsolata a Legszentebb Szentháromsághoz. Ezért nevezték Máriát már a második évszázadban „az isteni hármas negyedik elemének”.


A Logosz – az Ige
Írta: Iványi János, (forrás: Katolikus Lexikon, 1931.)

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az isteni Ige, bár lényegileg egy az Istenséggel, külön személyiség, a Fiú-Isten, aki Jézus Krisztusban emberré lett.
     Szent János Evangéliumának klasszikusan felépített előszava hosszasan beszél a titokzatos Igéről, aki legbensőségesebb viszonyban van Istennel, sőt maga is Isten, bár nem ugyanaz az isteni személy, mint az Atya; öröktől való s végtelen hatalmú.
     Ennek az isteni Igének János kozmikus szerepet tulajdonít: Ő általa lett minden, ami lett. Ő az a világosság, mely megvilágosít minden embert. Belőle természetfeletti élet árad, és aki befogadja világosságát, Isten gyermekévé lesz.
     Ez az Ige testté lett, azaz isteni természetéhez emberi természetet vett fel, és köztünk lakozott; övéi közé jött, de övéi nem fogadták be, bár volt, aki tanúságot tegyen róla, és előkészítse útját az emberek között. Mint Mózes a törvényt, úgy hozta az Ige a földre a kegyelmet és az igazságot. Ez az Ige a történelmi Jézus Krisztus, a megígért Messiás.



Krisztus működése megtestesülése előtt
Írta: Michael Charlier
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2025. december 23.)

Az I. Nicaeai Zsinat (325.) 1700 éves évfordulójának évében Karácsony ünnepe jó alkalmat ad arra, hogy pillantást vessünk a Legszentebb Szentháromságnak a nem-teremtett és az Atyával az idők előtt óta létező második személyéről szóló hitigazságra, ami az emberek tudatában kevéssé van jelen. A Szentháromság második személyének Jézus Krisztusként való megtestesülése, amit Karácsonykor (és Gyümölcsosztó Boldogasszonykor) ünnepelünk „csak” a kezdete az isteni személy e világban és az emberekben való működésének, miközben ez a működés jóval az ember és a világ megjelenése előtti, és egyúttal oka e kettő létezésének. Minden Isten Igéjében és Igéje által teremtetett, aki végül Betlehemben emberi alakot öltött – nem csak külsőleg, hanem létének látható kifejezéseként.

Ez az első ízben Szent Jusztin (kb. 100-165) vértanú által megfogalmazott, és a Nicaeai Zsinat óta a keresztény tan alapvető igazságaihoz tartozó Logosz-teológia János Evangéliumának prológusára (Jn 1,1-14) támaszkodik. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben Istennél. Mindenek ő általa lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” – E kijelentés előképe rögtön a teremtés-történet elején is megtalálható. „Kezdetben teremté az Isten a mennyet és a földet. A föld azonban puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység színén: de az Isten Lelke ott lebegett a vizek felett. És mondá az Isten: ….” – Az anyagi teremtés, az egész kozmosz az Isteni Ige műve, és miközben maga az Atya kifürkészhetetlen fényességben lakozik, és a Lélek műve elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az Ő jelenléte nélkül pusztaság és sötétség uralkodik, a teremtés tulajdonképpeni működtető ereje a „született, de nem-teremtmény” Fiú, aki magát a teremtett világ létrejötte óta ennek szenteli, és amivel mélységesen össze van kötve.

Ez az Ige későbbi „testben való inkarnációjának” az alapja és előfeltétele, és ez a János-prológus tulajdonképpeni mondanivalója. „A világban vala, és a világ őáltala lett, és a világ őt meg nem ismeré. Tulajdonába jöve….”; és az ezt követő megerősítés: „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté ki” (Jn 1,18).

A másodiktól a negyedik századig élt nagy egyháztanítók ebből vezették le az „inkarnáció előtti” Krisztus gondolatát, ami szerint mindenütt, ahol az Ószövetségben Istennek az emberekkel való értekezéséről, vagy ahol az Úr és prófétái közötti találkozásról van szó, a háromszemélyű egy Isten második személye, a történelemben később emberré lett Jézus Krisztus cselekszik. Ezen elgondolás szerint Izrael népének Jahvéje lényében az időfölötti Krisztus, akit később az időben az övéi nem ismertek fel és el a megígért Messiásnak. – Jánoson kívül ez az elmélet különösen a Korintusiaknak írt első levélre (1 Kor, 10,1-4) támaszkodik, melyben a vizet adó szikla explicit és a zsidó nép előtt járó tűzoszlop implicit Krisztussal van azonosítva. „atyáink mindnyájan … ittak az őket követő szellemi sziklából; a szikla pedig Krisztus vala.”
     Kelet teológiájában ez az egybevetés a mai napig messzemenően magától értetődő, míg nyugaton Szent Ágoston elutasítása miatt az ilyen azonosítás-elmélet visszaszorult (de megcáfolva nem lett). Ágoston a lehetséges ariánus téves magyarázatok elleni védekezésül vetette el az ilyen fajta elméleteket. [Nem ez az első eset, hogy Ágoston az összes előtte élt, és tanításukat közvetlenül János apostoltól kapott egyháztanítót megcáfolva elutasít valamilyen tant, amit előtte mindenki elfogadott. Lásd ezzel kapcsolatban többek között a következő cikket ]

Arról, hogy az Ószövetség mely tudósításaiban és történeteiben ismerhető fel az „inkarnáció előtti” Logosznak a működése, a korai egyházatyák és tanítványaik eltérő véleményen vannak. Szent Jusztin gyakorlatilag mindenütt, ahol az Írás az „Úr angyaláról” vagy az „Úr szavairól” szól, a Szentháromságnak második személyét tekinti cselekvőnek.
     Jusztinnal együtt Szent Ireneus, Tertullian és Szent Hilarius is azon a véleményen voltak, hogy a Sinai-hegy törvényadója (Kiv 19-20) sem az Atya volt, ahogy ezt később a keresztény művészetben ábrázolták, hanem az „inkarnáció előtti” Krisztus: Szerintük maga a Logosz diktálta a törvényt, miként ez lényéhez illett, és Ő írta azt elő Mózes és népe számára.

További Isten-találkozások, melyeket mind a keleti, mind a nyugati korai egyháztanítók kifejezetten az „inkarnáció előtti” Krisztus működésének tulajdonítanak a következők: A Teremtés könyve 18. fejezete elején (Ter 18,1-15) a Mámbre völgyében Ábrahám előtt három angyal [férfiú] alakjában megjelenő látogató [aki Izsák születését adta hírül neki és Sárának], és Izraelnek a Kivonulás könyvében (Kiv 3,18) említett isteni Megváltója [az Úr, a héberek Istene], aki kivezeti népét az egyiptomi szolgaságból.
     Mások az Ószövetségben különösen fontos és mindig megemlített előd nélküli papkirály, Melkizedek csodálatos megjelenésére hívták fel a figyelmet, aki „kenyeret és bort hoza eléje, mert a fölséges Isten papja volt”, amikor Ábrahámmal és vándorló népével szövetséget kötött (Ter 14,18).
     Sőt, Izajás odáig megy, hogy a perzsák királyát, Círust, aki a zsidókat a fogságból elengedte, ha nem is kifejezetten „inkarnáció előtti” Krisztusnak, de azért annak felkent (christos) előfutárának nevezi meg. Iz 45,1: „Ezeket mondja az Úr Círusnak, az én fölkentemnek, kit jobbkezénél fogok, hogy meghódoltassam színe előtt a népeket…”



Kiegészítés:

Február 3. Szent Balázs püspök és vértanú ünnepe
Részlet a Balázs-áldás könyörgéséből:

„Mindenható és legkegyelmesebb Isten, ki az egész világ különféle teremtményeit egy Igéddel teremtetted és azt akartad, hogy ugyanez Igéd, aki által lett minden, az emberek váltságára emberi testet öltsön, ki nagy és megmérhetetlen, rettenetes és dicséretes és csodatevő vagy; a tőled eredő hit megvallásában Szent Balázs, a dicsőséges vértanú és püspök a különféle kínzásoktól sem rettent vissza, hanem sikeresen kivívta a vértanúság pálmáját, s te őt a többi kegyelmen kívül azzal a kiváltsággal tüntetted ki, hogy hatalmaddal bármily torokbajt meggyógyított. …..”


Feltéve: 2026. január 5.
Kiegészítés: 2026. február 3.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA