„Isten maga vagdossa le tűzzel s karddal a rothadt testrészeket"


Bevezetés: Az amerikai konzervatív katolikus, Charles A. Coulombe (született 1960. november 8.) monarchista társaságok tagjaként abból a meggyőződésből írta meg a pápák történetét, hogy a pápai hatalmat maga Krisztus ruházta rá Szent Péterre és utódaira, így az a maga megváltoztathatatlanságában főszerepet játszik az emberiség történelmében. Coulombe büszkén vallja magát dogmatikusnak, aki ragaszkodik a katolikus Egyház isteni küldetéséhez, s ennek fényében szemléli a történelmet, nem ismerve el a francia forradalom óta beállott társadalmi-politikai változásokat.
     Könyvének X. Leóról szóló fejezete korunkban különösen aktuális: a klérus bűnei hogyan vezettek el Luther színrelépéséhez, illetve egy „vak” pápa tétovázása hogyan változtatta meg az emberiség történelmét, hogyan szakította szét végérvényesen Krisztus varratlan köntösét.

A X. Leó pápáról szóló fejezet a szerzőnek Lutherről és a protestantizmusról szóló kiváló meglátásai miatt kerül a honlap protestantizmusról szóló fiókjába. A közlés aktualitását pedig Prevost 2026. március 28-án fiataloknak adott tanácsai adják. Prevost szavai világosan bizonyítják, hogy Luther tévtanai nem csak a világ, de a zsinati szekta dogmáivá is váltak.



„Vak bíborosok egy vak pápát választottak”
X. Leó pápa

(1513. március 11. – 1521. december 1.)

Részlet
Charles A. Coulombe: Krisztus helytartói
című könyvéből


„Hagyjátok őket; vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig a vak vakot vezet, mindketten verembe esnek" (Mt 15,14)

Giovanni di Medici 1475. december 1-jén született Firenzében, Lorenzo Medici kisebbik fiaként. Kezdettől elhívatottságot érzett az Egyház iránt, így apja unszolására VIII. Ince tizenhárom évesen bíborost csinált belőle. A pápa azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú a rangját csak három év leforgása után gyakorolhassa. Amikor ez letelt, a rómaiaknak kellemes meglepetést szerzett a fiú tanultsága és érettsége. Giovanni kora legnagyobb humanistáitól tanult. Rövidre rá megjelent a VI. Sándort megválasztó konklávén. A trónra jutott pápát nagyon nem kedvelte. Apja halála hazaszólította Firenzébe, s Giovanni ott is maradt az 1494-es forradalomig, amely kiakolbólította a Medicieket Firenzéből. Ekkortól a Rómába való visszatéréséig, 1500-ig beutazta egész Európát, s találkozott a kor nagy tudósaival. Kiugró tulajdonságai közé tartozott a csillapíthatatlan vidámság, a nagylelkűség, amely anyagilag néha a tönk szélére juttatta; mélységes személyes jámborsága keveredett a mindennemű világi szórakozások kedvelésével, melyek közé egyaránt tartozott a vadászat, a színház és az akkoriban csecsemőkorát élő balett. Noha szigorúan erkölcsös volt, mások esetében tolerálta mindazt, amit önmagában oly rigorózusan elnyomott. Miután II. Gyula pápaságát követően megválasztották (állítólag) a következő megjegyzést tette: „Isten nekünk adta a pápaságot; hát élvezzük azt.”

Róma a művészek, tudósok költők, muzsikusok és mindennemű színdarabírók mennyországa lett; ezek az emberek könnyedén pénzhez juthattak a bő kézzel költekező egyházfő jóvoltából. Leó odavolt a karneválokért és más mulatságokért, de az építészetért és a könyvekért is. 1515-re ki is ürítette a kincstárat; ekkor a pápák régi hibáját követte el – nekiállt hivatalokat kreálni, majd ezeket kiárusította. Ami nem nagyon segített, legfeljebb Rafael és Michelangelo támogatásában. Mindeme elfoglaltságai mellett időt szakított arra is, hogy misét hallgasson, naponta elmondja a zsolozsmát, s heti három alkalommal böjtöljön. Bíborosként erkölcsösebben bizonyult kollégáinál, pápaként pedig továbbra is jó példával járt elöl, miközben az Örök Várost elözönlő írók, zenészek és művészek gyarlóságait elnézte.
     E tulajdonságai miatt ugyan imádták Rómában és a keresztény világ minden táján a humanisták, más területeken azonban hírnevét nem vitték előbbre. Franciaország és a birodalom egyaránt ellenőrizni kívánta Itáliát. Leó hol egyikkel, hol a másikkal, néha mindkettővel szövetkezett. Diplomáciájával sikerült megakadályoznia mindkét oldal diadalát, így Itáliában továbbra is a felfordulás maradt az úr, a pápát pedig úgy könyvelték el, mint egy újabb sunyi itáliai kiskirályt. Mikor végre a keresztes hadjáraton is gondolkodni kezdett, már senki nem volt hajlandó ezzel foglalkozni, mert (noha ez esetben őszinte volt) úgy vélték, ez is csak újabb trükk arra, hogy pénzt seperjen be.

Az elmúlt másfél évszázad nyugtalansága immár az egyházi életben is áldozatokat követelt. Bizony, a keresztény világban mindenütt miséket mondtak és fogadalmakat tettek. Zarándokok járták a szent helyeket, s új szenteket iktattak be. Szent férfiak és asszonyok éltek kolostorokban és városon. – A papság azonban bűnben élt, versengve egyházi feljebbvalóival, és a különféle egyházi emberek már nem is viseltek egyházi öltözéket. Számos püspök kezén több egyházközség volt, és kizárólag azzal foglalkoztak, hogy azoktól a jövedelmüket beszedjék. Ugyanez jellemzett több megbízott apátot, akik egyetlen szerepet töltöttek be kolostoruk életéken: az adószedőét. Ezt a kolostori fegyelem igencsak megszenvedte. Sok helyütt elhagyták a katekézis tanítását, az egyházi dogma ismeretéről jóformán már beszélni sem lehetett. A tudatlanság, a babona és az eretnekség által kreált vákuumban virágzott a boszorkányság. A katolikusok mindenütt undorodtak ettől a helyzettől, de attól az erélytelenségtől is, amivel Róma ezt kezelte (hogy a római Kúria és a bíborosok korruptságáról már ne is beszéljünk). Ám sok olyan világi nagyúr, aki botrányt kiáltott, maga is részben felelős volt ezen állapotokért (amint azt a huszonegyedik század elején is megfigyelhetjük).

Az V. Lateráni Zsinaton (1512-1517) összegyűlt püspökök Leó hozzájárulásával ebben a légkörben dolgoztak tovább; öt éven át hozták a rendeleteket az olyan gondok kapcsán, mint az akkori értelmiség körében igen elterjedt nézet, mely szerint az embernek nincs lelke, vagy legfeljebb egy közös lélek van. Zálogházakat alapítottak, ahol a szegények uzsorakamat nélkül juthattak kölcsönhöz. Ezenkívül megtiltották, hogy könyv jelenjen meg egyházi hozzájárulás nélkül; ez az ötlet eredetileg VI. Sándortól származott. (Ez hasonlatos volt a televíziós sugárzással foglalkozó Szövetségi Kommunikációs Bizottság eljárásához; akkoriban a könyvnyomtatás olyasféle hatással volt a társadalomra, mint napjainkban a televízió vagy az internet.)
     Végezetül az V. Lateráni Zsinat üdvös határozatok különféle fajtáit hozta meg a fegyelmi büntetések kapcsán. A zsinati atyákat ettől függetlenül aggasztotta, hogy a pápa és a Kúria – noha gyökeresen eltérő indíttatásból – szabotálja majd e dekrétumok hatékonyságát. 1517-ben, a zsinat utolsó ülésén Gianfrancesco Pico della Mirandola (a híres humanista, Pico della Mirandola (1463-1494) rokona) hosszú beszédet tartott mindazon gonoszságról, mellyel az Egyháznak szembe kell néznie, és annak szükségességéről, hogy a pápa reformokat erőszakoljon ki. Mert amennyiben ezt nem teszi meg, figyelmeztetett Mirandola, akkor „Isten maga vagdossa le tűzzel s karddal a rothadt testrészeket". E jóslat igaznak bizonyult.

Még ugyanabban az évben egy ágostonrendi szerzetes, név szerint Luther Márton kiszögezte kilencvenöt tézisét a szászországi Wittemberg templomának kapujára. (Az, hogy egy ilyen embert nemcsak pappá szenteltek, de magas rangra juthatott rendjében, ékes bizonysága annak, mily kevéssé hatékonyan vezették az egyházügyeket.) Luther eleinte a bűnbocsátó cédulák kiárusítása miatt különbözött össze az Egyházzal; e visszaélés ellen rajta kívül számos már ortodox bajnok is szót emelt. A szokás egy teljesen érthető katolikus gyakorlat félreértelmezéséből eredt (hasonló volt a házasság érvénytelenítésének napjainkban tapasztalható árusításához). De a legjobbak korrupciója a legrosszabb!

X. Leó a következő évben kiközösítette Luthert. Luther a bűnbocsánati cédulák kiárusítása ellen intézett támadása után még tovább ment, s egyre több katolikus egyházi tanítást kezdett tagadni, köztük – talán önnön lelkiismeretének csitítása kedvéért – a szabad akaratról szólót. Azt prédikálta, hogy kizárólag hit által üdvözülhetünk. „Vétkezz, s vétkezz még elszántabban – hirdette –, de higgy még annál is elszántabban.” A reneszánsz korban (tekintve az akkor dívó életstílust) ez sokak számára vonzó ötletnek számított. A privát ítélet Luther-féle ideája – minden egyes személlyel a Szentlélek fogja közölni, mit jelent a Biblia (Luther számára a hit egyetlen forrása) – azonban óriási hatást gyakorolt a nyugati történelemre. (A New Age-rajongók felszólítása – „teremtsd meg önnön realitásodat!” – ennek a gondolkodásnak a logikus következménye és legitim örököse.)

Luther és tanításai hatalmas sikert arattak. A protestáns elvek hatalmukba kerítették Nagy-Britanniát és Észak-Európát, majd dominálták az Egyesült Államok megteremtését, De hogyan arathattak ekkora sikert, mikor korábban megannyi eretnekség megbukott? Erre egyszerű a válasz. Noha követőinek túlnyomó többsége legalább annyira lázadt az állam, mint az Egyház ellen, Luther arra szólította fel a fejedelmeket, reformálják meg az Egyházat azáltal, hogy önnön birodalmuk felett teljes mértékben átveszik az ellenőrzést. Nem pusztán a kormányzást, a büntetéseket, a tulajdont, miként a keleti ortodoxia teszi, de a dogmatikus ügyeket is. X ország királya püspököket akar? Nevezze ki őket! A szomszédos monarchia úgy vélekedik róluk, nem kellően szentéletűek? Akkor el velük! – Mindennek díját a kiterjedt egyházi birtokok képezték. (Ebből eredően a skandináv országokban és egyes német tartományokban lutheránus államegyház létezik; Skóciában, Hollandiában, bizonyos svájci kantonokkan és más német területeken kálvinista; Anglia pedig megteremtette a saját vallását, amely a Brit Birodalom terjeszkedésének köszönhetően vált uralkodóvá az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, valamint Dél-Afrikában.)
     Az Egyház feletti állami ellenőrzés ötlete azonban, mint korábban láthattuk, az olyan emberektől származott, mint Ockham Vilmos. Doktrína szerint ő és kollégái katolikusok voltak, azt azonban nem tudták átlátni, hogy az egyházi hatalom világi uralkodóknak való kiszolgáltatása a fejedelmek számára lehetővé teszi, hogy magát a dogmát is meghatározzák. – A reformációval életre kelt privát ítéletről szóló tan és a teljes körű állami ellenőrzés végül a modern szisztémához vezetett: mindenki azt hisz, ami neki tetszik, ameddig ez magánügy, az állam pedig teljes mértékben fenntartja a hatalmat, hogy jó és rossz törvényeket hozzon, Ilyen körülmények közt szóba sem jöhet egy objektív szellemi realitás, amelyhez az elnöktől a nyomorgóig mindenkinek alkalmazkodnia kell. Azt, hogy mi az igazság, az államérdek határozza meg, míg a vallási hiedelmek többé-kevésbé a magánfantázia birodalmába tartoznak.

Számos uralkodót csábított el az Egyház feletti teljes hatalom; ők engedtek a protestantizmus csábításának, majd pedig az új vallást ráerőszakolták a jobbára elégedetlenkedő népességükre, amelyek utódai fokozatosan elfogadták azt.
     A katolikus országokban az Egyház gyakorta arra kényszerült, hogy átengedje az egyházi kinevezések jogát, minek következtéken a francia és a spanyol királyok, mint nemzeti egyházuk fejei csaknem akkora hatalomra tettek szert, mint protestáns megfelelőik. A pápaság teljes hatalmát gyakorlatilag egész Európában lerombolták, s egyáltalán nem csak a nyíltan protestáns országokban. Mindennek tetejébe a katolikus uralkodók általában maguknak vindikálták a jogot, hogy az illető nemzet vonatkozásában visszautasíthassák a pápai bullákat – minek következtéken a bulla semmilyen hatással nem lehetett a nemzeti egyházra.
     Csak igen kevés uralkodó ismerte fel, ha egyáltalán, hogy amennyiken erőszakos kézzel nyúlnak ahhoz, ami szent, végeredményben maguk alatt vágják a fát. Ha ők maguk erőszakot tesznek az oltáron, ugyan mi fog másokat visszatartani attól, hogy hasonlóan bánjanak a trónnal? Így aztán ezek az uralkodók megkezdték államapparátusuk kiépítését, mely arra a felismerésre vezette később ezen országok vezető osztályait, hogy éppúgy képesek manipulálni bármely államgépezetet, mint maga a király (vagy még jobban).

A Luther kiközösítését követő évben újabb császárválasztást tartottak. A három legnagyobb versenyző I. Károly spanyol király volt (birtokában Nápollyal és Milánóval), akit Ausztria és Burgundia támogatott; I. Ferenc francia és VIII. Henrik angol király. Károly került ki győztesként, és V. Károly néven egy addig még soha nem látott nagyságú birodalom vezetője lett. Javai közé tartoztak a spanyolok által a Nyugat-Indiákon megszerzett területek is.
     Ekkortól, 1519-től kezdte meg Mexikóban hódító hadjáratát Hernando Cortez a császár nevében. Az aztékok eredetileg azt hitték Cortez személyében nem más tért vissza, mint szakállas, fehér istenük, Quetzalcoatl, miután pontosan ott szállt partra, akol istenségük (sok kutató szerint alighanem egy norvég vagy ír pap lehetett) visszatértét megjövendölte. Amikor az aztékok felismerték tévedésüket, már késő volt; indián alávetettjeik, akik belefáradtak már fiaik és leányaik végtelen, véres feláldozásába, csatlakoztak a spanyolokhoz és véget vetettek a kegyetlenség azték uralmának. A Guadalupei Miasszonyunk jelenésének és az elkötelezett misszionáriusmunkának hála, a legtöbb mexikói gyorsan megtért, s példájukat követték mindenütt Spanyol-Amerikában. Így aztán – épp amikor Észak-Európa az Egyház elhagyására készült – a teljes Újvilág készen állt arra, hogy belépjen az Egyházba. Leó 1520-ban létrehozta a nyugat-indiai pátriárka címet Spanyolország vezető püspöke számára. (Noha VI. Pál hagyta azt feledésbe merülni, amikor annak utolsó birtokosa, Madrid akkori érseke elhunyt, vannak, akik azt javasolják, meg kéne újítani a posztot, és az amerikai kontinens legrégibb egyházközségéhez, Santo Domingóhoz kellene kötni.)

Így álltak a dolgok, amikor X. Leóval végzett a malária. A Santa Maria Sopra Minerva templomban helyezték örök nyugovóra.


Feltéve: 2026. június 22.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA