A végcél a katolicizmus örökre való eltűntetése

Reakciók az FSSPX tervezett "püspök"-szentelésér


1.
Nem lehet belehalni az engedelmességbe
Írta: Michael Gurtner
(forrás: www.katholisches.info – 2026. február 23.)

[Bevezetés:
Az első kommentárt az a Michael Gurtner írta, akinek szintén jelentek meg már cikkei ezen a honlapon:
     Jézus szamáron való bevonulásának valódi jelentősége
     A kereszt felirata szerint Jézus nem csak király, hanem igaz Isten is
A következő cikkben „Alig több mint száz pap marad, aki ellen tud állni ennek a kísértésnek” pedig egy hosszabb tanulmányából olvasható a következő idézet:
     »Az új „szinodális gondolkodásmód” impozáns módon teszi nyilvánvalóvá a „katolikus ateizmust”, ami mélyen benyomult az egyházba. … Egy egyház, amelyik nem Krisztusra tekint többé, nem Róla beszél, következésképpen nem az Ő meghízatását teljesíti, azzal fenyeget, hogy a katolikus ateizmus ragályát, ami őt magát már a hatalmába kerítette, terjeszti el. … Az ilyen egyházban Isten már semmit nem számít, barátságosan elbúcsúztak Tőle, és még a templom kapuján is kikísérték – ez a megélt katolikus ateizmus.«

Michael Gurtner 1981. december 8-án született Salzburgban, ahol később – az interneten található adatok szerint – teológiát tanult. 2012-ben a kathnews, internetes katolikus hírportál munkatársa lett. Az ő aláírását viselő cikkek, melyek közül az első olasz nyelven íródott, és amik 2012. januárja és szeptembere között jelentek meg – ezen az oldalon találhatóak:
     https://www.kathnews.de/tag/gurtner
E cikkek közül az egyik arról tudósít, hogy Michael Gurtner 2012. szeptemberében egy „hasznos kézikönyvet jelentetett meg a gyakorlat számára, Vademecum zu „Summorum Pontificum” címmel.
     Ugyanebből az időből Gurtner két másik cikket is kiadott Ratzingerről:
     – „Was Ratzingers Theologie so faszinierend macht” – Ami Ratzinger teológiáját annyira faszcinálóvá teszi… 2012. január 27.
     – In einem Monat wird der Papst 85 – Michael Gurtner saját könyvével gratulál Ratzingernek – 2012. március 18.

A következő fellelhető adat M. Gurtner-ről már 2018-ból való: Ez arról számol be, hogy Gurtnert 2018-ban diakónussá "szentelték", és Svájc, Chur egyházmegyéjében Poschiavo eldugott, alpesi völgyében fekvő olasz nyelvű Prada községben, a S. Bernado plébánián szolgál. "Pappá" 2019. április 6-án Chur "püspöke", Vitus Huonder szentelte, akinek nyugdíjba menetele előtt ez volt utolsó "szentelése": Kilenc, köztük két többgyermekes özvegy férfit, szentelt ekkor "pappá". Ezt követően csatlakozott a Pius Közösséghez, ahol minden utánszentelés nélkül "püspöki" feladatokat látott el egészen haláláig.

A katholisches.info internetes portál szerint Michael Gurtner nagy érdemeket szerzett, amikor a korona-őrület idején ellenállt a tiltásoknak, továbbra is "misézett" és "megáldoztatta" a híveket. – „Az egyház helyzetéről" címmel írt többrészes tanulmányát is ez a hírportál jelentette meg német nyelven.

(A két szerző természetesen művésznevükön említi az elmúlt évtizedek fehérruhás embereit Rómában, de ez a honlap képtelen ebben követni őket.)]


Részletek M. Gurtner-nek az FSSPX tervezett "püspökszentelései" kapcsán írt kommentárjából

A tervezett püspökszentelések helyes és igazságos megítéléséhez elsőnek az egyház jelenlegi helyzetét kell figyelembe venni. Objektív bebizonyítható, hogy az "egyháznak" a "II. Vatikáni Zsinat" óta kiadott hivatalos tanbeli dokumentumai egyre gyakrabban és egyre távolabb távolodnak el az Egyház hagyományos és kötelezőérvénye katolikus tanításától: egy tökéletesen más, új irányt képviselnek. Egyre jobban távolodnak a katolikus pozíciótól, és egyre jobban közelednek a protestantizmushoz. Ez olykor teljesen egyértelmű szövegekkel, máskor rejtetten, azaz kétértelműekkel történik, melyek bármilyen interpretációt lehetővé tesznek. Az "egyházi" identitás a legjobb úton halad a vallási közömbösségben való teljes feloszlásba.
     Úgy tűnik, hogy stratégiává váltak a többértelmű megfogalmazások, melyek elsőként helyesnek is hathatnak, de ezt sem kötelezően. A második lépésben aztán e szövegeket már nem katolikus módon, hanem egyre nyíltabb katolikus-ellenes módon magyarázzák. Eközben korszerűbb megértésről beszélnek, hogy ezáltal a hirtelen törés külső látszatát, és ezzel a katolikus tantól való elfordulást a lassú átértelmezéssel elkendőzzék. Ez azonban csak a tények és e szövegek valódi céljának az elkendőzése. Eközben a gyakorlatban olyan dolgok történnek, melyeket akár még a zsinat után is, csak különösen vakmerő forradalmárok merészeltek elkövetni, mára azonban már a legfelsőbb egyházi vezetőknél is megszokottá, elfogadottá váltak.
     Évtizedek óta használnak egy sémát, mely a gyakorlatban jól bevált: Először megtiltanak valamit, amit egyesek nem tartanak be, de ezeket nem éri semmilyen büntetés. Ezt követi a nyílt tolerálás, majd az elterjedés, aztán az elterjesztés. Ezután a hivatalos megengedés jön, amit még lehet kritizálni. Végezetül ez lesz a kötelező norma, amit már kritizálni sem szabad. Így válik a korábban tiltott kötelességgé, és az egykor helyes tiltottá. A rend az ellenkezőjébe fordul. Aki ragaszkodik az eredeti rendhez és tanhoz, arra azt mondják, hogy engedetlen, és nem tartja magát az egyházi rendhez és tanításhoz.

A jelenlegi egyházi vezetés ezt az állapotot a legkevésbé sem tartja sajnálatosnak; ellenkezőleg, a zsinati "egyház" kormányzati cselekedeteinek ez a tudatosan irányított, és pontosan ilyennek akart eredménye. Emellett azt is egyre nyíltabban vallják már be, hogy mi mindent akarnak még megváltoztatni. A végcél a katolicizmus örökre való eltűntetése, amit egyre nyíltabban ki is mondanak. Tehát a különösen látható, azaz a liturgikus rész mellett, a katolikus Egyház tanításának egészéről van szó. A katolikus tanítást elhallgatják, azzal az indoklással, hogy már elavult, és ezért ma már nem érvényes, mégha hivatalosan nincs is még betiltva.
     Immár több mint 60 éve olyan folyamat zajlik körülöttünk, melynek az a célja, hogy a katolikus címkét megőrizve, a katolicizmus tartalmát teljesen megváltoztassa.

Mivel magának az "egyháznak" a hithirdetése tartalmilag nagyon központi kérdésekben változott meg, miközben a korábbiak nem csak eltűntek, de hirtelen nem létezővé váltak, melyek már nem egyeznek meg az "egyház" érvényes pozíciójának, logikus, hogy nincs is többé senki, aki ezeket nyilvánosan képviseli és védelmezi, hiszen az "egyházi" tekintélyeknek nem csak nem céljuk, hogy a hagyományos tanítás és liturgia fennmaradjon, hanem ellenkezőleg: Pont az a céljuk, hogy ezek végre eltűnjenek, és az új tan mindenki által teljes terjedelmében elfogadottá váljon. Véleményük szerint a tradíciónak ki kell halnia, és el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében.

A hagyományos katolikus hit tanainak továbbadásához, de még ennél is inkább a szentségek kiszolgáltatásához azonban papok kellenek. Püspök nélkül azonban nincsenek többé papok, és papok nélkül a katolikus gyakorlati hitélet is kihal. De ők pont ezt akarják elérni: A hagyományos katolicizmusnak ki kell halnia, mert szerintük ez a kínos maradványa annak a múltnak, ami miatt nekik szégyenkezniük kell.
     E körülmények között teljesen érthető, hogy az FSSPX a hagyományos katolicizmus sorsát nem hagyhatja olyanok kezében, akik kifejezetten a zsinat előttii katolikus tan és gyakorlat ellen ágálnak. A konzervatív és tradicionalista közösségek sorsa az elmúlt években bármi más, csak nem biztató. Sokkal inkább egy vészjel, ami óvatosságra int. Ez a helyzet bizonyítja a saját püspökök szükségszerűségének ésszerűségét és érthető követelményét. De nem szabad elkövetni azt a hibát, vagyis azt hinni, hogy a közelgő püspökszenteléseknél kizárólag egy papi közösség túléléséről van szó. Valójában annak a túléléséről van szó, amit ez a közösség képvisel.

A teológiai fakultásokon és a papszemináriumokon a zsinat után zajló alacsonyszintű oktatás miatt nem meglepő, hogy a többség milyen kevéssé tud különbséget tenni a szkizma és az engedetlenség között. Szkizmáról csak azoknál lehet beszélni, akik a pápai joghatóságát általánosan és per se tartósan illegitimként elutasítják.
     Ezzel szemben áll az engedetlenség. Ilyen esetben valakik az egyházi hierarchia, illetve speciálisan a pápa általános auktoritásának elismerése mellett, egy vagy több parancsot vagy tiltást mégsem tartanak be. Nem azért, mintha a pápának szerintük nem lenne legitim hatalma, hanem mert egy vagy több utasítását megalapozottan károsnak, számukra kivitelezhetetlennek, vagy akár bűnösnek ítélik meg.
     A Pius közösségnél kifejezetten ez az eset áll fenn. Mind szóban, mind tetteikben megalakulásuk óta világossá tették, hogy elismerik a pápai auktoritást. És ahol lehet, követik is őt, ugyanakkor nem tudnak mindent végrehajtani, amit ez az auktoritás tőlük követel vagy elvár. Nem elvi okokból, hanem minden egyes esetben valamilyen aktuális okból, olyankor, amikor az egyházi tekintélyek nem teljesítik mindenben azt a kötelességüket, melyet az Üdvözítő rájuk bízott. Ezért ki lehet jelenteni, hogy az FSSPX nem szakadár, csak bizonyos kérdésekben nem engedelmeskedik Rómának.
     Ahol a tan és a liturgia feddhetetlensége azoknál, akiknek valójában ezek megőrzése lenne a feladatuk, nincs biztosítva, kényszerűségből azoknak kell e feladat megoldására beugraniuk, akik ezt el tudják végezni, mégha az egyházi rend szerint nekik ezt formálisan nem szabadna megtenniük. És ehhez elengedhetetlenek a püspökök. – Mert nem szabad belehalni az engedelmességbe.



2.
A pápaság jelenlegi hanyatlásáról, az aktuális szakadásokról és "minden idők egyházáról"
Írta: Joachim Heimerl
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2026. február 11.)

[Bevezetés:
„Joachim Heimerl von Heimthal” a katholisches.info közlése szerint a bécsi egyházmegye "papja".
Miután Heimerl cikkei az elmúlt pár évben elárasztották az internetet, a Lifesitenews is felfigyelt rá: „Lassan az eretnekségek kalapácsaként hivatkozhatunk rá”, írták róla. Ezt követően Maike Hickson a Lifesitenews részére riportot készített vele, mely a következő oldalról érhető el:
https://insidethevatican.com/news/newsflash/letter-12-2024-thursday-may-16-heimerl/.
Ebben az interjúban Heimerl ezeket mesélte el magáról: „Mindig pap akartam lenni, de előbb germanisztikát és történelmet tanultam, és doktorátusom megszerzése után ezeken a területeken dolgoztam. Amikor súlyosan megbetegedtem, ez alkalmat jelentett számomra, hogy mégis pap legyek. 2019-ben Bécsben "szenteltek" pappá. A Heimerl von Heimthal egy régi bécsi család. Így ez dupla örömöt jelentett. Mindazonáltal egészségi problémáim miatt nem tudom papi feladataimat folyamatosan ellátni.”

Joachim Heimerlt 2019. május 1-én a bécsi Irgalmas Barátok templomában Christoph Schönborn "szentelte pappá", akit csaknem 40 évvel korábban, 1970. december 27-én Franz König érsek szentelt "pappá". – Ebből az következik, hogy maga Schönborn osztrák "bíboros-érsek" sem volt érvényesen pappá szentelve, pláne nem püspökké (ez utóbbi 1991-ben történt). – A mellékelt fotón balról jobbra a következő személyek láthatók: Prior P. Dominic OSA, Joachim Heimerl, Christoph Schönborn, J. Heimerl édesanyja, és Dr. Ignaz Hochholzer.

Joachim Heimerl-nek 2019. május 30-án a bécsi Augustiner templomban kellett volna újmisét bemutatnia, de betegsége miatt erre már nem került sor. Helyette egy levelet olvastak fel tőle, melyben Heimerl azt közölte, hogy nem sokkal "pappá szentelése" után krónikus betegsége, amiben hosszú évek óta szenved, "miként oly sokan mások is", annyira kiújult, hogy nem tudott megjelenni a misén. „Végül ez a betegség lett számomra az utolsó kapu a papsághoz, amire ifjúkorom óta hivatva voltam. És ez most a hivatásomban új hivatássá vált, mert tudom, hogy beteg "papként" mindenekelőtt a betegeket kell szolgálnom.”
     Az interneten róla található utolsó adat szerint Joachim Heimerl-t „a bécsi St. Stephan Dóm- és Metropolita lelkészi hivatal 2024. december 1-i dátummal felmentette segéd-lelkipásztori hivatalából”.

Heimerl tehát, mint az "eretnekségek bátor ostorozója" az interneten keresztül hirdeti az igét. Ezen az oldalon találhatóak a cikkei:
     https://www.complicitclergy.com/post_columnist/fr-joachim-heimerl/
Írásai mind Ausztriában, mind más országok médiáiban rendszeresen megjelennek.
     Többek között ez a honlap is közölt már tőle írásokat, lefordítva belőlük, ami katolikus volt, és kihagyva azt, ami már nem. Most következő cikke a legnépszerűbbek közül való.]


Joachim Heimerl cikke

A belső egység évszázadokon keresztül a római Egyház lényegi tulajdonsága volt, ami az összes többi vallási közösségtől megkülönböztette. Ez az egység külsőleg két dologban volt mindenki számára látható: a hagyományos szentmisében és a latin nyelv használatában. De ez a korszak 1969-ben véget ért: az addig minden katolikust összekapcsoló megállapodás elszakadt, és vele a nyelvben és a liturgiában levő két évezredes egység is elveszett.

A liturgiába bevonult sokféleséget gyorsan követte a "katolikus" doktrína zavaros pluralitása. Ez a zűrzavar oda vezetett, hogy mára a katolikus "egyház" ugyanannyira nem létezik, ahogy a katolikus hit vagy a pápával való egység sem létezik. Ki hiszi még azt, amit a pápák tanítottak, és ami még ma is benne van a katekizmusban?
     Ha ebből a szemszögből nézzük a Bergoglio és Prevost alatti püspökkinevezéseket, azonnal feltűnik a közös vonás: Csaknem minden újonnan kinevezett "püspök" döntő hittani kérdésekben tagadja a katekizmus állításait. – A kérdés tehát ez: Meg lehet ezt tenni, és egyúttal a pápával is egységben lehet maradni, vagy ez az egység valójában csak a hit felvizezéséből áll? És valóban csupán pápai tévedések azok, melyek ezeket az embereket hivatalhoz juttatja? – Való igaz: E helyütt egy tátongó szakadék tárul fel, mely ezt a kérdést veti fel: Lehet az egység hivatala egyúttal a szakadás eszköze?

Vagy netán lehetséges, hogy a pápa az a kétértelmű figura, aki egykor már Simon Péter is volt? – Legkésőbb Bergoglio uralmával törés tárult itt fel a történelemben: első alkalommal tért el egy "pápa" az eddigi tanítástól, majd nyílt ellenségességgel üldözte azokat, akik hűek maradtak ehhez. Vagyis, aki a katolikus hitet védelmezte, nem maradhatott egységben Bergoglioval: ezzel a pápával való egység is paródiává vált.

Ezen a ponton a probléma hátsó oldalára jutottunk: Ahol a pápával nem áll fenn egység, ott szakadás van, és az ember hajlamos azt mondani, hogy az "egyház" ma inkább szakadásokkal van átitatva, mint egységben összefonva. A hitben való egységet Bergoglio a szinodális eretnekséggel helyettesítette. Bergoglio óta a "Szentlélek" szinodális működését hivatalosan is kijátsszák az Egyház tanítása ellen. És Prevost zavartalanul és céltudatosan ugyanezt az utat követi. Úgy tűnik, hogy a szkizma az egyházban időközben annyira természetessé vált, hogy senki, a "pápa" sem ütközik meg ezen.

Ahogy a dolgok ma állnak, úgy tűnik, hogy a "pápa" se nem akarja, se nem tudja az "egyházban" az egységet garantálni, aminek következtében a pápaság hanyatlása teljes erőből halad előre. Ennek következtében az eretnekségek és a szakadások nem lesznek szankcionálva, legalábbis akkor nem, ha azt a modernizmus fősodrában levők követik el. Ugyanakkor ami az Egyházban minden időben szent volt, az ma szakadás-veszélyt jelent.
     Ennél világosabban nem tudja magát a Diabolos szellemisége kimutatni, aki mindent az ellentétébe fordít. Aláaknázta az "egyházat", és mindazokat kíméletlenül üldözi, akik hűek maradnak a hithez.
     Ez a legvilágosabban az FSSPX-vel szemben mutatkozik meg, ahol a napokban jelentették be, hogy pápai engedély nélkül püspököket akarnak szentelni. Természetes, hogy ez egy szakadáshoz vezető aktus, ezt az egyházjog világosan kimondja. De azt nehéz belátni, hogy ez a szkizma miért súlyosabb, mint a többi szkizma, melyeket a pápa hallgatólagosan elfogad?

Legkésőbb itt kell végre feltennünk a kérdést: Hol van jelenleg az igaz egyház? Mert a korábbi egyenlet: ahol a pápa ott az Egyház, más szóval: „egyház = pápa”, ma már nem tűnik annyira elfogadhatónak, mint korábban.

A Szent Pius Papi Közösség erre a problémára szimpatikus megoldást talált ki. Elismeri a mindenkori pápát, de nem fogadja el azokat a tévedéseket, melyek az egyházban meghonosodtak, és helyette „minden idők egyházára” hivatkozik.
     Ez kétségen kívül helyes, és ráadásul mélységesen katolikus is. – Mindazonáltal egy nehézség így is megmarad. A „minden idők egyháza” sok mindennel ellenkezik, amit Bergoglio és Prevost hirdetnek, és legkésőbb itt mutatkozik az FSSPX által választott út indokolt szükségmegoldásnak: A pápával való „egység” nem lehet, nem maradhat folytonos formalizmus csupán.

Bevallom, ennél jobb megoldást én sem tudok. Ugyanakkor úgy, ahogy most van, nem mehet tovább. Ha a pápa csupán egy szimbolikus figura marad, és nem állítja vissza a hit egységét, a katolikus Egyház olyan biztosan eltűnik, ahogyan most megosztott. A „minden idők egyháza” túl fogja élni ezt, de akkor a pápasághoz való viszonyában és a pápa személyében újra kell orientálódnia. Ez középkori állapotoknak hangzik, a pápák és az ellenpápák korának.
     Úgy tűnik, hogy az "egyház" abba a végletes zűrzavarba jutott, mely az Úr újraeljövetelét kell megelőznie. Egyedül Ő fogja azt megoldani, amit egyetlen pápa sem képes már rendbe hozni. És ez a mi egyetlen reményünk, ha az bekövetkezik, amit a La Salette-i Szűzanya megjövendölt: „Róma elveszti a hitet, és az Antikrisztus székhelyévé válik.”



Szerkesztő megjegyzése e két cikkhez:
»A a zsinati "egyház" kormányzati cselekedeteinek tudatosan irányított, és … akart eredménye… a katolicizmus örökre való eltűntetése, amit egyre nyíltabban ki is mondanak« – írja M. Gurtner kommentárjában. És mindezek ellenére továbbra is pápának tartja Prevostot és elődeit. És helyesli, sőt nagyon katolikus tettnek tartja, hogy az FSSPX is ezt teszi. – Azon gondolkodom, hogy mit lehet erre reagálni? Mit kellene erre az ordító eretnekségre, erre az elképesztő, minden határt meghaladó ostobaságra válaszolni – de ez annyira borzalmas, hogy nem jut eszembe egyetlen megfelelő felelet sem, De az biztos, hogy ez a lényege, ez a veleje az összes mai ú. n. tradicionalista embernek és közösségnek: a katolikus hit, vallás abszolút nem-ismerete, mondhatni: a katolicizmus teljes megtagadása.
Lásd ezzel kapcsolatban ezt a két írást:
    A katolikus Egyház tévedhetetlensége
    A lelkiismeret, mint zsinórmérték.

A többi már csak „apróság”, például az, hogy ezen urak számára, akik az igaz hit védelmében naponta jelentkeznek cikkeikkel, „Bergoglio volt az első, aki „eltért az eddigi katolikus tanítástól”. Montini minden katolikust szétverni törekvő működése, Wojtyla Assisi-találkozója, Ratzinger arianizmusa nem létezik a számukra. Persze, ennek nem szabadna meglepőnek lennie, hiszen ők is alattuk nőttek fel, lettek klerikusokká, és váltak végül természetszerűleg olyanokká, amilyenek a mestereik voltak.
     A másik megdöbbentő dolog az, hogy írásaikból következtetve, fogalmuk sincs arról, hogy 1) mi az igaz katolikus tanítás, 2) mások is voltak/vannak előttük, akik ezzel a komoly témával már hosszú évtizedek óta alaposan, az ö tudásukat, felkészültségüket jóval-jóval meghaladva foglalkoztak.

Joachim Heimerl cikkéből sajnos nem lehet pontosan kivenni, hogy mire utal, amikor Szent Pétert „kétértelmű figurának” nevezi. – Még az is lehetséges, hogy olyasmire akar kilyukadni, hogy a pápaság nem is az a szent, Krisztustól a hit feltétlen védelmére alapított intézmény, ami kétezer évig a katolicizmus alapját képezte, hanem egyfajta evilági hatalmi állás, melyet olyanok is elfoglalhatnak, akik nem hithű katolikusok. Mintha Szent Péter személye is erre mutatna példát szerinte?! – Ezzel a mondatával vagy a Krisztus feltámadása előtti Péterre gondol (lásd Lk 22,31-32: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De én imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet”), akinek Urunk szavai szerint előbb meg kellett térnie, hogy képessé váljon testvéreit a hitben megerősíteni, és aki természetesen csak ezután lett pápa. Vagy az unos-untalan felhozott, és több-ezerszer megcáfolt Pál-Péter-féle konfliktusra céloz? – Vagy, netán ez a mondata: »A „minden idők egyháza” túl fogja élni ezt, de akkor a pápasághoz való viszonyában és a pápa személyében újra kell orientálódnia«, arra utal, hogy lassan belátja, hogy Prevost és elődei nem voltak igazi pápák?

Akárhogy is van, az egyik leglogikusabb válasz a szedisvakantizmus igazára a honlap következő cikkében olvasható:
     Indefectibilitas = Az Egyház fogyatkozhatatlan
»8. c) A szedesvakantista megoldás tárgyalását BpS [=Sanborn]azzal kezdi, hogy emlékeztet a tomisták és a molinisták közötti vitára, mely az Isten kegyelme és az ember szabad akarata közötti viszonyról folyt. BpS a domonkos Pere Hugont idézi, aki e vitáról azt mondta, hogy mindkét rendszernek [emberi okoskodások Isten útjairól] megvannak a maga nehézségei, ami nem is lehet másképp, mert a misztérium vagy titok kizárása Isten dolgaiban csakis a tévedés jele lehet. A tomizmus a nyitott végek titkát nem képes megoldani, a molinizmus azonban ellentmondásba keveredik.
     Sanborn szerint a szedisvakantizmus problémája hasonló a tomista rendszerhez: ő is tisztel minden elvet, és mégis bizonyos sötétségben marad, mert az elvek közötti utolsó kapcsolatot nem látja. Miközben a szedisvakantizmus az Egyház indefectibilitasanak minden jelentős elemét megőrzi, még sincs abban a helyzetben, hogy a Novus Ordo gonoszságának titkát megfejtse, vagyis hogy megmagyarázza, hogy a Szentszék tartós üresedése miként fogja végül Isten dicsőségét szolgálni, és hogy az Egyház hogyan fogja ezt a rettenetes problémát egy napon megoldani. Mindazonáltal azzal az állítással, hogy az Apostoli Szék üres, a szedisvakantizmus nem esik semmilyen ellentmondásba, szemben a másik két rendszer megoldásával. A szedisvakantizmus alapvető megállapítása tehát az, hogy a Novus Ordo és a katolikus hit között alapvető különbség áll fenn, hogy e kettőnél két különböző, egymással össze nem egyeztethető vallásról van szó, melyek együtt egyazon egyházban nem létezhetnek egymás mellett. Ennek következtében azok, akik a Novus Ordo vallást promulgálták, nem lehetnek a katolikus Egyház tekintélyei.
     De akkor, hol van a látható Egyház? BpS válasza szerint ott, ahol a hívek katolikus vallásukat nyilvánosan gyakorolják, és egyúttal egy érvényes új pápára várnak. És ha minden püspök elvesztette auktoritását, a szedisvakantizmus akkor sem változtat semmit a katolikus Egyház belső természetén, hanem rábízza az isteni Gondviselésre, hogy a rendet újra helyreállítsa.
     Ezzel szemben azok a rendszerek, melyek attól való félelmükben, hogy különben nincs más megoldás, nem szakadnak el a modernista hierarchiától, valójában összekötik a katolikus Egyházat és a modernizmus eretnekségét, két abszolút összeegyeztethetetlen dolgot, melyek ugyanannyira nem egyeztethetők össze, mint Isten és az ördög. A szedisvakantizmus titokba vezet ugyan, de nem ellentmondásba!«

Miként február 21-i Az FSSPX válasza Rómának című cikk szerkesztői üzenetében írtam:
     Mikor 1976-ban a már felfüggesztett Lefebvre Róma határozott tiltakozása ellenére Lille-ben több tízezres tömeg előtt [a híveket a szedisvakantista papok verbuválták össze] mégis "misét" mutatott be, a média hetekig, hónapokig róla beszélt, és kézről kézre adta. Az FSSPX nem utolsósorban ennek az eseménynek köszönheti népszerűségét, sőt magát a létét is. De mára a média már sokkal okosabb, és sokkal irányítottabb: ma már tudják, hogy amit a világ urai nem támogatnak, arról még említést sem szabad tenni. A híres emberek között az a szólás járja, hogy „mindegy, mit írnak, mondanak, jót vagy rosszat, a fő, hogy beszéljenek, halljanak rólad”. Nos, a szedisvakantisták a világ számára ma már – még 30-40 évvel ezelőtt nem így volt – egyszerűen nem léteznek. – Ez a fő oka annak, hogy az ú. n. tradicionalisták képtelenek szembenézni az igazsággal, és levonni belőle az egyetlen lehetséges konzekvenciát.


Feltéve: 2026. február 28.
Kiegészítés: 2026. március 2.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA