Omnia ad maiorem Dei gloriam! – Mindent Isten nagyobb dicsőségére!
Per Mariam ad Jesum!

A demokrácia a Sátán legaljasabb fegyvere az emberiség ellen
Írta: B. Élthes Eszter
Részlet az „Óda a szellemhez, avagy az emberiség védelmében” című könyvből
1995.

Előszó:
VI. Pius pápa Porquoi Notre Voix című allokúciója, 1793. július 17. – Részlet
A legkeresztényibb királyt, XVI. Lajost szentségtörő konspiráció által ítélték halálra, s ezt az ítéletet végrehajtották. Néhány szóban emlékeztetünk benneteket ezen ítélet elrendelésére és indítékaira. A Nemzetgyűlésnek nem volt joga vagy felhatalmazása ilyen ítélet meghozatalára. Valójában a monarchia, minden kormányzatok legjobbja megdöntése után minden közhatalmat a népre ruházott át – arra a népre, amelyet nem irányít sem értelem, sem szándék, csupán mindennemű értelem nélküli elképzeléseket formál; csak igen kevés dolgot képes értékén kezelni, a legtöbbjéről pusztán véleményt alkot, mely mindig bizonytalan, és amelyet mindig könnyű megtéveszteni és túlzóvá, szentségtelenné, arrogánssá és kegyetlenné tenni.


Churchillnek két olyan mondata volt, ami számomra fölöslegessé és lehetetlenné tette, hogy érdekelhessen egy róla szóló életrajzfilm. Az egyiket Jaltával kapcsolatban nyilatkozta: „Részegítő gondolat emberek millióinak sorsáról dönteni.” Ennél keresztényietlenebb, erkölcstelenebb, visszataszítóbb, gőgösebb, hatalmával visszaélőbb mondatot el sem tudok képzelni. A másik: „A demokrácia ugyan nagyon rossz, de még nem találtak fel nála jobbat.”
     Kíváncsi lennék, hol tartana ma az emberiség, ha a történelem elsöprően nagy hányadában a nép határozta volna meg, hogy mi történjen vele? Kijött volna-e az ember a barlangjából, felhagytak volna-e valaha is az emberek az öldökléssel, rablással, egymás kiirtásával? De főleg megmaradtunk volna-e mi, magyarok, ha nem egy vezér, egy Géza, egy Szent István vezetett volna bennünket, hanem a portyázó, verekedni, rabolni vágyó pogány többség szavazott volna jövőnkről?
     Felépülhet-e akár egyetlen ház, egyetlen viskó is, ha nem a mérnök, az építész, vagy csak egy vezető kőműves, de mindenképpen egy, a felelősséget is magára vállaló vezető mondaná meg, hogy: ide egy nehéz áthidaló kell, hanem a fizikai munkát, a nehéz áthidaló behelyezését végző segédmunkások szavaznák meg, hogy: „emeljünk vagy ne emeljünk”?! S egy nép, egy egész ország sorsa ne érne annyit, mint egy szerszámoskamra felhúzása, egy bérházról már nem is beszélve?

A demokrácia iránt érzett ellenszenvem Madách Imre halhatatlan remekművének, Az ember tragédiájának egy régi Nemzeti Színház-i előadásán kezdődött. Bár Madách minden színben egy-egy nagy eszme eltorzulását mutatja be, s így minden színre tartogat elég emberi bűnt és nyomorúságot, nekem a görög és a francia szín eszméje még eltorzulásuk előtt utálatos volt és maradt. Mindkettőben, a demokráciában és a francia forradalomban is a demagógok által manipulált, egyedül gyáva, de tömegben vérszomjas állattá züllött nép, minden értéket leromboló proletáririgysége bitorolja a hatalmat. – Mielőtt ellenszenvemnek okát magamban megfogalmaztam volna, minden olvasmányomban, minden tanulmányomban, a történelem összes borzalma közül a zsoldos hadseregek szabad prédálása, a fékevesztett tömeg tombolása, és a demagógok népbutító, a tömegek hangulatát manipuláló és azt kihasználó szólamai borzasztottak a leginkább. Az egyenlősdiben sem hittem soha, soha, sehol nem tartottam hasznosnak, jónak a többség irányítását, véleményét. Soha nem fogadtam el, hogy a többségnek, csak számbeli fölénye alapján, eleve igaza van. Sőt! Gyerekkoromtól kezdve a nagy körön kívül álltam, s öntudatlanul mindig a kisebbséghez pártoltam. Általános iskolámban egyedül, vagy másod-, harmadmagammal álltam az osztály másik 30 gyerekével szemben, s mégis, az egész nyolc osztály elvégzése alatt, ha osztályügyben döntenünk kellett, az egész osztály ösztönösen, tétovázás nélkül, egy emberként állt mögém, elvárva, elviselve és követve döntéseimet.
     Mindig úgy gondoltam, hogy vezetni csak egy, részben erre született, részben a vezetői képességeket kemény munkával megszerzett, tetteiért és a vezetettekért egy személyben százszázalékosan felelősséget vállaló személy tud. És azt is bizton hittem, hogy ez a berendezkedési forma az, ami mindenki, elsősorban a nagy tömegek számára a legkedvezőbb, mert ez az, ami a leghatásosabban tudja a közbiztonságot, a közjólétet, a közrendet és a közfegyelmet biztosítani.

A hierarchiára épülő társadalmi rendekben egy ország helyes vezetésére megvan, illetve megvolt a lehetőség. A vezetés olyanoknak a kezében összpontosult, akik vagy akiket egész életükben erre tanítottak, az uralkodással járó feladatokra, sőt, az ezzel járó önfeláldozásra oktattak. Az már egy másik probléma, és sajnos velejárója minden, ember által végzett dolognak, hogy ezzel a hatalommal – a vezetettek érdekeit elárulva – vissza is lehetett élni. De ez nem változtat azon a tényen, hogy magában a rendszerben [a hierarchikus felépítésben] benne volt a helyes és jó megoldás lehetősége. – De mire jó a demokrácia rendszere, különösen napjainkban? Mi történhetik ott, ahol tudatlan, mindenféle ígérgetésekkel félrevezetett, a közéletben, a politikában, a gazdaságban járatlan és tájékozatlan tömegek olyan emberek százait választják meg, akiknek nem az irányítás a feladatuk, akiket nem erre képeztek, neveltek, oktattak ki, s akiket ezért a hatalom könnyebben megrészegít. Akik előző társadalmi helyzetüknél jóval magasabb rangra való emelkedésük érdekében minden korrupcióra és megalkuvásra hajlandók, s akik már nagy számuk okán is eleve elhárítanak maguktól minden felelősséget és felelősségre vonást.

Az egyenlősdi játékból engem mindig az a magatartás zavart a leginkább, amit egy gróf-fiú a Zsebrádió egyik pár évvel ezelőtti – arisztokrata családok tagjairól készített – adásában így fogalmazott meg: „Nem szólnék semmit, ha egy átértékelődés történt volna, de itt mindennek az elpusztítása, a tönkretétele ment végbe”, vagyis a tömegeknek az a viselkedése, ami azon az irigységen alapuló vágyukon alapszik, miszerint nem ők akarnak jobban, szebben, értékesebben, igényesebben élni, hanem csak arra vágynak, hogy a másik se élhessen így. Nem szépítik, ápolják, gondozzák az eltulajdonított értékeket, épületeket, tárgyakat, szellemi és kulturális kincseket, hanem tönkrezúzzák, meggyalázzák, és végül pusztulásra ítélik őket. Nem ők akarnak úgy viselkedni, mint egy „jobb házból való úriember”, hanem arra vágynak, hogy ezt a réteget a sárban, megalázva, emberi méltóságától megfosztva lássák.

Mindezt így éreztem, amióta az eszemet tudom. De ritkán találkoztam olyanokkal, akik e kérdésben osztották volna a véleményemet, vagy akik erről a „demokráciaellenes” kérdésről nyilatkozni mertek volna. Egészen addig, amíg C. S. Lewis Der Innere Ring című könyvét a kezembe nem vettem, és annak első esszéjét Streng demokratisch zur Hölle (Szigorúan demokratikusan a pokolba) el nem olvastam. Lewis e cikkével a Dienstanweisung für einen Unterteufel (Szolgálati szabályzat egy ördögbeosztottnak) című művét folytatja, amelyben egy olyan technikát alkalmaz, ahol mindent a Gonosz szemszögéből néz, vagyis: „ami nála fehér, az nálunk fekete, és amit ő örömmel üdvözöl, attól nekünk félnünk, irtóznunk kell.”

Mivel ez az írás magyarul még nem jelent meg, és előreláthatólag nem is fog, rendkívül fontos tartalma miatt hosszan idézek belőle. A cikk egy főördög ünnepi köszöntőjét közli:

„De világos önök előtt, hogyan sikerült nekünk az emberi faj ilyen sok képviselőjét csupasz sorszámmá degradálni? Ez nem egy véletlen műve volt. Ez a mi válaszunk volt – valóban nagyszerű válasz – az egyik legnagyobb kihívásra, amit valaha is elénk állítottak. Ellentámadásunk két síkon indult. Az egyiken sikerült ügynökeinknek egy olyan elemet áttöréshez segíteni, ami a forradalommal kezdettől fogva rejtetten együtt sodródott. E forradalom szívében, magjában ugyanis mély gyűlölet rejtőzött minden egyéni szabadsággal szemben. A számunkra megbecsülhetetlen Rousseau fedezte fel ezt először. Az ő »Tökéletes demokráciájában«, emlékeznek rá, csak egyetlen államvallás megengedett; egy olyan vallás, amelyben a rabszolgaságot újra bevezetve, minden egyénnek bebeszélik, hogy ő (anélkül, hogy ezt konkrétan tudná) elejétől fogva mindig azt akarta, amit a kormány neki megparancsolt... – Ez volt támadásunk az egyik oldalon, de önök, mint kezdők ilyen bonyolult munkával még nem fognak eleinte találkozni. Az önök munkája az lesz, hogy az egyes embereket megkísértsék. A támadás őellenük vagy őáltaluk egy másik síkon fog lezajlani. Demokráciának hívják azt a szót, amivel őket az orruknál fogva tudják majd vezetni ... – Ezt a szót nekünk csupán, mint varázsigét kell majd használnunk, egyedül a vonzereje miatt, ha úgy akarják. Természetesen ez szoros összefüggésben áll azzal a politikai ideállal, hogy minden embert egyformán kell kezelni. Csak egy kis trükk kell hozzá, hogy azt is elhitessük velük, hogy ezzel az is együtt jár, hogy minden ember egyforma, különösen az az ember, akin éppen önök dolgoznak. Mert ha idáig eljutottak vele, akkor az a szó, hogy demokrácia, már csak arra szolgál önöknek, hogy a gondolataiban megjelenő egyik legmegalázóbb (és legutálatosabb) emberi érzést igazolja. Akkor ez a program úgy működik, ahogyan azt mi akarjuk, anélkül, hogy emberünk szégyellné magát közben, sőt, még bizonyos megelégedettséget is érez ezalatt; ez olyan reakciója, ami ha nem lenne ezzel a mágikus szóval fedezve, különben csak a gúny tárgyává tenné őt.
     Természetesen arról az érzésről beszélek, ami az embereket odáig viszi, hogy azt mondják: »Én pontosan olyan jó vagyok, mint te.« Ebből származik első és legfőbb előnyünk, amivel az embert rávezetjük, hogy életét szolid, jól hangzó hazugságra építse fel. Én ezalatt nemcsak azt értem, hogy ez az állítása hamis; hogy embertársaihoz jóságban, becsületességben és józan, egészséges értelemben pont annyira nem hasonlít, mint nagyságban vagy vállszélességben, hanem sokkal inkább azt, hogy ő ezt nem is hiszi el. Senki, azok közül, akik azt mondják: »én éppen olyan jó vagyok, mint te« hiszi ezt valójában. Ha ezt hinné, nem mondaná. Soha nem mond ilyet egy bernáthegyi kutya egy ölebnek, pontosan olyan kevéssé, ahogy egy tanult ember egy ostobának, egy dolgos ember egy naplopónak vagy egy szép nő egy csúnyának. Az egyformaság tényét – kivéve a politikát – kizárólag olyan emberek igénylik, akik valamilyen téren kisebbrendűnek érzik magukat.
     Ez saját gyengeségüknek gyötrő, fájó, kínzó tudatát bizonyítja, amit a beteg magának nem mer bevallani. És ami éppen emiatt válik számára problémává. Igen, ezért bosszantja mások értékesebb voltának minden formája; lebecsmérli, eltorzítja, és el akarja pusztítani őket. Ez odáig vezet, hogy már a puszta különbözőséget is fölényként érzi. Azt akarja, hogy senki ne különbözzék tőle, se a beszédében, se az öltözködésében, viselkedésében, kedvteléseiben és ízlésében. »Itt van valaki, aki érthetőbben és szebben beszél, mint én – milyen ellenszenvesen, visszataszítóan, beképzeltnek és affektáltnak hangzik ez. Másvalaki azt állítja, hogy nem szereti a hot dogot – nyilván túl előkelőnek tartja magát. Amaz nem üvölteti a diszkózenét, nyilván egy azokból az értelmiségiekből, akik itt megjátsszák magukat. Ha ők is normális emberek lennének, olyanok lennének, mint én. Semmilyen okuk nincs rá, hogy mások legyenek, mint én. Ez antidemokratikus.«

Mindazonáltal tudni kell, hogy ez a számunkra olyan jó szolgálatot tevő jelenség nem mai keletű. Az emberiség az irigység szó alatt már évezredek óta ismeri. Csak eddig mindig az egyik legundorítóbb, legförtelmesebb és legkülönösebb bűnnek tekintette. Azok az emberek, akik ismerték ezt a tulajdonságukat, szégyenkeztek emiatt, azok, akik úgy érezték, hogy mentesek tőle, elítélték azokban, akik ilyenek voltak. A lenyűgözően új ebben a mai helyzetben az, hogy mi ezt a bűnt a demokrácia szó varázserejével jogossá, sőt úgyszólván szalonképessé változtathatjuk. Ennek a varázsigének a hatása alatt mindenki, aki valamilyen formában alacsonyabb rendűnek érzi magát a többieknél, egész szívével sikeresen oda hathat, hogy az összes többi embert is a maga alacsonyabb fokára letaszíthassa. De ez még mind nem elég. Ugyanennek a hatására azok, akik az igazi emberléthez még közel állnak, attól való félelmükben, hogy antidemokratikusnak bélyegzik őket, önszántukból távolodnak el saját emberségüktől. Biztos forrásból hallottam, hogy már olyan is előfordul, hogy fiatalok, akikben felébred az érdeklődés a klasszikus muzsika vagy a komoly irodalom iránt, ezt az érzésüket inkább elnyomják, nehogy hátráltassa ez őket abban, hogy »olyanok lehessenek, mint a többiek«.

Emberek, akik szívesen lennének becsületesek, tiszták, mértékletesek – és akiknek a kegyelem, hogy ilyenek lehessenek, megadatott – inkább lemondanak ezekről az erényekről, hiszen ezzel megkülönböztethetőek lennének a tömegektől. Ezzel a most divatos életforma ellen véthetnének, kiemelkedhetnének a tömegből, és ezzel a beolvadásukat veszélyeztethetnék. Ezzel (ó, mily borzalmas gondolat) személyiségek – individuumok –, lehetnének ...
     Elsősorban arra a folyamatra szeretném felhívni a figyelmüket, ami mindenfajta – középszerűségből kiemelkedő – emberi teljesítmény lebecsmérléséhez, majd eltörléséhez vezet, legyen ez erkölcsi, kulturális, szociális vagy intellektuális területen.

Nem tölt el bennünket elégtétellel, ha látjuk, miként teszi meg nekünk ezt a szolgálatot a demokrácia, amit ezelőtt csak a régi diktatúrák erőszakos módszerei értek el? Biztosan emlékeznek arra a történetre, amikor a görögök [rómaiak] egyik diktátora (akkor még tirannusoknak hívták őket) küldöncöt eresztett egy másik diktátorhoz, azzal a megbízatással, hogy tőle az uralkodás alapvető módszereire tanácsot kapjon. Ez a diktátor kivezette a küldöncöt egy gabonaföldre, ahol végigsétálva sétapálcájával minden szárnak, ami akár csak egy centiméterre kilógott a többi szár közül, leütötte a végét. A példa világos volt: alattvalóid között ne engedjél meg semmi kiemelkedőt. Ne engedjél senkit bölcsebbnek, jobbnak, ismertebbnek vagy szebbnek lenni, mint a tömeget. Mindegyiket vágd egyformára; csupa rabszolga, csupa szám, csupa nulla. Mind egyforma. Így tudták a tirannusok bizonyos értelemben a demokráciát megvalósítani. De most egyedül a »demokrácia« szava el tudja ezt a munkát végezni. Amihez annak idején egy zsarnokra volt szükség, ahhoz most elég maga a szó zsarnoksága. Most már senkinek sem kell egy sétabottal a mezőkre mennie, hogy a kiálló fejeket leüsse. A kisebb szárak maguk levágják a nagyobbak fejét. És a nagyok elkezdik a saját szárukat megrágcsálni, hogy »olyanok lehessenek, mint a többi szár«...
     Ebben a számunkra oly sokat ígérő világban az »én pontosan olyan jó vagyok, mint te« szelleme már több mint általános szociális befolyás. Már a nevelés- és oktatásrendszernek is egy eleme lett. Az új nevelés alapelve abban áll, hogy a tökfilkóknak és semmittevőknek nem kell az intelligensebb és szorgalmasabb tanulóknál magukat rosszabbaknak, gyengébbeknek érezniük. Ez ugye antidemokratikus lenne. Ezeket a különbségeket a diákok között el kell tüntetni. Ez különböző módokon történhet. … Az iskolákban azokat a gyerekeket, akik túl buták vagy túl lusták ahhoz, hogy nyelveket, matematikát vagy fizikát tanuljanak, olyan dolgokkal kell elfoglalni, amiket normálisan a szabadidőben csinálnának. Hagyni kell őket a homokban különböző formákkal játszani, és ezt modellezésnek kell elnevezni. Soha semminek nem szabad arra utalnia, hogy ők rosszabbak, mint azok a gyerekek, akik dolgoznak. Teljesen mindegy, hogy milyen ostobasággal foglalkoztatjuk őket, a fontos az, hogy »értékegyenlőség« uralkodjon. Ennél drasztikusabb módszert még kitalálnunk sem lehetett volna. Gyerekeket, akiket már magasabb osztályokba lehetne küldeni, mesterségesen vissza kell fogni, mert különben a többiek visszamaradottaknak érezhetnék magukat, és traumát – Belzebubra mondom, micsoda csodálatos szó! – kaphatnának. Így marad egy okos, tehetséges diák egész tanulmányi ideje alatt demokratikusan a saját korcsoportjához láncolva, és egy ifjú, aki képes lenne arra, hogy megbirkózzon Aischylosszal és Dantéval, a vele egykorúak próbálkozását lesheti a »bimm-bamm-bumm« kibetűzésére. Egy szóval kifejezve, teljes joggal számíthatunk a nevelés szó szerinti összeomlására, ha az »én is pontosan olyan jó vagyok, mint te« véglegesen győzelmet arat. Minden tanulásra való ösztönzés, minden büntetés, amit a házi feladatok nem teljesítésére adtak valamikor, elfog tűnni. Azokat a keveseket, akik talán mégis tanulni szerettek volna, meg kell ebben akadályozni; hogyan merészelnek kitűnni társaik közül? Különben is a tanítók –- vagy mondjuk inkább, ápolók – annyira el lesznek azzal foglalva, hogy a tökfilkókat nyugtatgassák, és a vállukat veregessék, hogy úgysem lesz már elég idejük arra, hogy idejüket valódi tanításra pazarolják... Monstruózus »össziskola«-koncepciók fognak arról gondoskodni, hogy a középosztályt, amely gyerekeinek egy magasabb fokú neveltetéséért síkra szállt, likvidálni lehessen. Ennek az osztálynak a megsemmisítése, összekapcsolva a nevelés megszüntetésével szerencsés módon egy kivédhetetlen következménye annak a viselkedési normának, amelyik állandóan azt mondja: »én pontosan olyan jó vagyok, mint te«. Végül is ez volt az a társadalmi réteg, amelyik az emberiségnek a legtöbb tudóst, orvost, filozófust, teológust, költőt, művészt, zeneszerzőt, építészt, jogászt és közgazdászt ajándékozta. Ha valahol létezik egy köteg hosszabb szár, amelyiknek a fejét le kell ütni, akkor ez az övék.
     Ahogy egy angol politikus nemrégen megjegyezte: »A demokráciának nincs nagy férfiakra szüksége.« ... Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a »demokrácia« a legrafináltabb eszköz, amivel mi rendelkezünk... Mert a »demokrácia« vagy a »demokratikus szellem« olyan nemzetek létéhez vezet, ahol nincsenek nagy, értékes emberek; egy csupa képzetlen emberből álló nemzethez, amelyik erkölcsileg gyenge, mert a fiatalságának nem kellett fegyelemhez szoknia, elbizakodott, mert állandóan hízelegtek neki az ostobaságáért, elpuhult, mert egész életén át elkényeztetett volt. És a pokol éppen ilyennek kíván minden népet...

S mivel Lewis keresztény gondolkodó, és számára, mint minden hívő számára az egyén lelke, és nem a népek sorsa a legfontosabb, hiszen tudja, hogy Jézus nem azért lett emberré, hogy ezt a világot megmentse, hanem azért, hogy az embereket egyenként megváltsa, gondolatmenetét, vagyis az Ördög köszöntőjét így folytatja: „A szabad államok eltűnése, és a rabszolgaállamok terjedése számunkra azonban csupán eszköz (eltekintve attól, hogy ez a folyamat milyen szórakoztató), de a valódi cél az egyén tönkretétele. Mert csak egyéniségeket lehet megmenteni vagy elítélni, csak egyéniségek lehetnek az ellenség fiai vagy a mi eledelűnk. Számunkra minden forradalomban, minden háborúban, minden éhínségben az egyes ember gyötrelme a legfontosabb; az árulás, a gyűlölet, a düh, az őrület és a kétségbeesés, mindaz a rossz, amit előidéznek... – De a jelentősége, mint cél, mint szellemi irányzat sokkal nagyobb, mert ezzel törvényszerűen minden szerénység, emberiesség és meg¬elégedettség, minden öröm, a hála vagy csodálat minden érzése megszűnik, megsemmisül, és ezzel az emberi nem minden úttól, lehetőségtől elfordul, ami végül mégis a mennyországba vezethetné.”

Konrad Lorenz Nobel-díjas tudóst – akit az evolúcióban való töretlen hite miatt csak fenntartásokkal tudok elfogadni, s akinek semmi köze ahhoz a kereszténységhez, amit Lewis képvisel, magyaráz, terjeszt – nem véletlenül támadta a liberális sajtó, hiszen ugyanerről a jelenségről A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében így ír:

„Kétségbevonhatatlan etikai igazság, hogy minden embernek egyenlő fejlődési lehetőségekhez van joga. Ez az igaz állítás túl könnyen változtatható azzá a hamissá, amely szerint potenciálisan minden ember egyenlő értékű. A behaviourizmus még egy lépéssel tovább megy, amikor azt állítja, hogy minden ember egyenlővé válna, ha fejlődéséhez azonos körülmények állnának a rendelkezésére, és ideális emberekké válnának, ha a körülmények is ideálisak lennének. Eszerint az ember nem rendelkezhet öröklött tulajdonságokkal, jobban mondva nem szabad, hogy ezekkel rendelkezzen, legfőképpen olyanokkal nem, amelyek társadalmi magatartását és igényeit meghatározzák. Amerikában, Kínában és a Szovjetunióban a hatalom birtokosai mindannyian egyetértenek abban, hogy az ember korlátlan kondicionálhatósága meglehetősen kívánatos. »Le az individualizmussal« – hangzik a jelszó. A kapitalista nagyvállalkozónak és a szovjet pártfunkcionáriusnak közös érdeke a tömegek minél nagyobb mértékű uniformizálása, ideális, ellenállás nélküli alattvalókká való kondicionálása, nem másként, mint ahogy azt Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olyan hátborzongatóan leírja.
     Az a tévhit, hogy megfelelő kondicionálás esetén az embertől minden elvárható, és vele bármi megtehető, indoklásul szolgál sok olyan halálos bűnnek, amit a civilizált emberiség a természet, az emberi természet és az egész emberiség ellen követ el. Ha egy világot átfogó ideológia és politikája hazugságon alapul, borzalmas következményeket vonhat maga után. Az áldemokratikus dogma is kétségkívül felelős az Amerikai Egyesült Államokat fenyegető erkölcsi és kulturális összeomlásért, amelynek fenyegető örvénye magával fogja rántani az egész nyugati világot.
     A. Mitscherlich, aki jól ismeri azt a veszélyt, hogy az emberiséget egy hamis, csak manipulálói számára kedvező értékkódexszel dogmatizálták, a következőket mondja: »Semmiképpen sem tételezhetjük fel, hogy az embereket manapság a manipulációk kifinomult rendszere jobban akadályozná önmegvalósításukban, mint a korábbiakban.« Teljes mértékben meg vagyok arról győződve, hogy igenis sokkal jobban akadályozzák! Soha korábban nem különültek el egymástól ekkora tömegek etnikai csoportokban, még sohasem volt a tömegszuggesztió ilyen hatásos, a manipulálóknak még sohasem volt ilyen hatékony, tudományos módszerekkel megalapozott propagandatechnikájuk, soha korábban nem rendelkeztek ilyen nagy hatású tömegtájékoztatási eszközökkel. A célkitűzés alapvető azonosságának megfelelően az egész világon azonosak a módszerek, amellyel az »establishmentek« (hatalmi rendszer) alattvalóikat az »American Way of Life« ideális képviselőivé, ideális funkcionáriusokká vagy szovjet emberekké, vagy valami más ideális lénnyé formálják. Mi, a nyugati kultúrák állítólag szabad polgárai, egyáltalán nem vagyunk annak a tudatában, hogy milyen nagymértékben manipulálnak bennünket a nagyvállalkozók kereskedelmi döntései... Ekkor válik számunkra világossá, hogy a vállalkozók nagyban űzött reklámtevékenysége egyáltalán nem politikamentes – mutatis mutandis – (azaz a megváltoztatandók megváltoztatásával) ugyanazt a célt szolgálja, mint keleten a transzparens... Az, hogy eldobjuk alig használt tárgyainkat, csak azért, hogy újat vehessünk helyettük, a termelés és fogyasztás lavinaszerű növekedése a szó etikai értelmében bizonyíthatóan és kétségkívül olyan rossz, amilyen ostobaság. Abban a mértékben, ahogy a nagyipar tönkreteszi a kézműipart, és a kisvállalkozók, beleértve a parasztokat is, elvesztik kenyerüket, mindannyian arra kényszerülünk, hogy életvitelünket a nagyvállalkozók kívánságainak rendeljük alá, azt az ételt zabálni és azt a ruhát magunkra ölteni, amiről ők úgy gondolják, hogy nekünk az a jó, és ami az egészből a legeslegrosszabb, hogy vérünkké vált kondicionáltságunknál fogva már észre sem vesszük, hogy ezt teszik velünk. ...
     Ettől fogva az emberek nagy tömegeinél az vált a magas rang jelévé, ha minden »modern« újításnál élen jártak. Természetesen a nagyiparosok érdekében állt ezt a meggyőződést erősíteni, hogy »haladó«, sőt hazafias dolog így cselekedni. Elsősorban úgy tűnik, hogy sikerült meggyőzni a fogyasztókat, hogy a legújabb ruha, bútor, autó, mosógép, mosogatógép, televízió stb. a legnélkülözhetetlenebb, és a hitelképességet is növelő státusszimbólum ... A legrosszabb hatást azonban a divat a természettudományokra gyakorolta.... Nemcsak a tudományokról alkotott közfelfogás, hanem maguknak a tudósoknak a felfogása is kétségkívül hajlik arra, hogy azt tartsa fontosnak, amit az arctalan tömeggé degradált, a természetétől elidegenedett, csak a kommersz értékeknek hívő, érzelemszegény, haszonállattá tett, és kulturális tradícióitól megfosztott emberiség is fontosnak tart.«

Itt egy pillanatra hadd szakítsam meg Konrad Lorenz-et, hogy elmesélhessek egy általam hallott példát az előbb idézettekhez: a Magyar Rádióban megkérdeztek egy feltalálót, aki éppen egy nyugati kiállításról jött haza, hogy mivel foglalkoznak manapság a tudósok, mire ő így válaszolt: Csak azzal, amihez előre megrendelést és előleget kapnak, csak azzal, ami azonnal pénzre váltható.

Tovább Konrad Lorenz: »Általánosságban nézve láthatjuk, hogy a természettudósok gondolkodásmódját is kikezdték az előző fejezetekben tárgyalt hanyatlási jelenségek. A „tudományok tudománya” manapság nem bolygónk legnagyszerűbb, legnemesebb képződményének, az emberi léleknek és szellemnek a tudománya, hanem sokkal inkább az, amely sok pénzt vagy energiát, vagy még inkább mások feletti hatalmat tud biztosítani, még akkor is, ha ez a hatalom minden nagyszerűt és szépet elpusztít.«

Konrad Lorenznek ebből az írásából végre megértettem, hogy miért támadta őt olyan elszántan a liberális sajtó. Hiszen azon kevesek közé tartozott, akik nem csak magukat a jelenségeket értékelték és kritizálták, hanem felismerte azt is, amit még sok jó szándékú értelmes ember sem ismer fel, hogy az emberiség nem »történelmi tőrvényszerűségből« jutott a bukás szélére, hanem egy bizonyos réteg saját, jól felfogott érdekében züllesztett, manipulált, vezetett minket idáig.

Amit viszont még Konrad Lorenz sem ismert fel, s amit meg se érhetett, mert hamarabb elhunyt, az korunk két igen sajnálatos eseménye. Konrad Lorenz még reménykedett a kommunista Kelet-Európának a nyugati nagyipar, s az American Way of Life-tól való viszonylagos függetlenségéből fakadó „tisztaságában”, ahogy ő írta kelet-német útjáról: „Ezzel szemben kellemesnek találom a fényreklámok és mindenféle pazarlás hiányát. Ami még használható, azt nem dobják ki, a vásárolt árukat újságpapírba csomagolják, és sok szeretettel ápolják özönvíz előtti autóikat. Érdemes arról elgondolkodni, hogy vajon rossz és ostobaság-e minden, amit a vörös transzparensek hirdetnek.” (Újra és újra megdöbbenti az embert, hogy a Nyugat, még a képzett emberek is, milyen keveset tudtak a kommunizmus lényegéről, természetéről és gyakorlatáról!)

Konrad Lorenz nem tudta, pedig, mint előrelátó tudós ki is számíthatta volna, hogy a Szovjetnek és csatlósainak éppen a nagyvállalkozók érdekeitől való eltávolodása okozta rendszerük halálát, hiszen – feltételezhetjük – a liberális hatalmasok azért ejtették a kommunizmust (pedig tovább is pénzelhették volna, ha már eddig ezt tették), mert az feladatát: az emberek arctalan, fogyasztó tömeggé, „haszonállattá” való degradálását csak félig végezte el. „Csak” az erkölcsöket, a kultúrát, a gazdaságot, az értékrendet, a középosztályt zúzta szét, de szigorú ideológiájával gátakat is szabott a mértéktelen fogyasztás és a nyílt rablás elé, sőt, bizonyos korlátok állításával – vagyis az emberi szabadság korszakonként eltérő fokú korlátozásával – a teljes szabadosság és gátlástalanság fejlődését is akadályozta (ami tudottan erkölcsnemesítő állapot is lehet). Ezzel a ténykedésévei a liberális nagyhatalmi réteg számára nem hozott elég hasznot, így azok nem állták már útját a rég időszerű összeomlásnak. A szovjet uralom alól felszabadult, minden erényüket, értéküket, ellenálló képességüket elveszített kommunista utódállamok pedig még a nyugati „rabszolgatartó” államoknál is könnyebb prédájává váltak annak a liberális nagyhatalomnak, amely világunkat immáron egyeduralkodóként kormányozza.

Konrad Lorenz másik tévedését naivitása okozta. Az a naivitás, ami elhitette vele, hogy azok a tudósok és politikusok, akik, miután felismerték a bajt: az emberiség zsákutcába vezető problémáit, változtatni mernek, tudnak és akarnak a haladás irányán. Ebből a tévhitéből származott a fent idézett könyve elé írt optimista előszava: „Az élettér elpusztítását mindenütt intézkedésekkel próbálják megakadályozni, melyek ugyan még korántsem kielégítőek, de ébren tartják a reményt, hogy valamikor azok lesznek. Nőttön nő azoknak a józanul és felelősen gondolkodó embereknek a száma, akik a túlnépesedés és növekedésideológia veszélyeit helyesen látják.” – Ilyen s ehhez hasonló mondatokkal tárja fel növekvő optimizmusát, hiszen – szerinte –: úgy látszik, hogy végre „megmozdult valami”. Ezt az előszót, amit utólag csatolt könyvéhez, 1972-ben írta, az utána következő, és fent idézett írását – gondolom – nem sokkal előtte.
     Igen kíváncsi vagyok ezek után, ha megérhette volna napjainkat, mit írna most? Egyáltalán mit írnának a többiek is mind, akik még Konrad Lorenznál is jóval hamarabb, már a 30-as, 40-es, 50-es években megkongatták a vészharangot, nem ijedősségből, nem felelőtlenségből, hanem azért, mert ők az emberiség szellemi, erkölcsi állapotát már akkor úgy ítélték meg, mint amiben emberhez méltó élet tovább nem folytatható.

Ha Konrad Lorenz valóban felismerte, hogy kik végzik el és kiknek az érdekét szolgálja az emberiség kondicionálása, akkor azt is tudnia kellett volna, hogy ilyen körülmények között tökéletesen mindegy, hol és hány tudós, jó akaratú politikus vagy közönséges halandó ismeri fel, érti meg a ránk leselkedő veszélyt, és szeretne tenni valamit ellene. Ameddig a sajtó, a tömegtájékoztatási eszközök, és ezzel a politikai hatalom a liberális nagyvállalkozók kezében, irányításában van, addig egyetlenegy hatalommal, befolyással bíró vezető – még a saját kisebb vagy nagyobb szemétdombján – nem fog egy jottányit sem a nagyvállalkozók által számára kijelölt úton változtatni.
     És ha ez a hatalom úgy ítéli meg, hogy valamely irányból veszély fenyegeti, vagy valamely téren ellenállás észlelhető, akkor magát az ellenállást is a maga kezébe veszi, a magukat ellenállóknak tartók tudtával vagy anélkül, s ezzel a tévakcióval hint port az elégedetlenkedők szemébe.

A kereszténységnek, mint minden szellemi irányzatnak, a történelem folyamán számos téves kinövése volt. Ezek a szekták soha nem a szeretet Jézus-i tanítását, az igaz, egyetlen apostoli hitet szolgálták. Létükkel, hamis tévtanaikkal nemcsak az Egyházat, hanem magát az egész kereszténységet gyengítették, s akarva vagy akaratlanul a kereszténység ellenfeleinek kedveztek. Pontosan úgy, ahogy napjainkban, hiszen akár bevallják, akár hangosan tiltakoznak ez ellen, munkásságuk, akár támadja a történelmi Egyházat, akár nem, a liberális világuralmi réteg mélységesen keresztényellenes érdekeit szolgálja, sőt, sok esetben – rejtetten vagy nyíltan – az ellenség által pénzelt és irányított. De még ha e szekták irányításában a liberálisok nem is vesznek közvetlenül részt, mint sakkfigurákat játsszák ki őket a katolicizmus, az igaz Egyház ellen. Hiszen nekik minden eszköz megfelel, amivel legnagyobb ellenfelüket, az Egyházat, a kereszténység védőbástyáját ledönthetik. Utána már könnyen végeznek a többi kishallal.

…. A Gonosz felismerte, hogy a keresztény eszmeiséggel átitatott emberiséget saját fegyverével kell legyőznie, mert a rossznak a jóval való nyílt szembenállása nem vezet tartós eredményre, vagyis nem nyeri meg számára az emberi lelkeket. A keresztény Egyház belevéste az emberek szívébe a jó és a rossz fogalmát, s ha voltak is – sajnos, szép számmal –, akik a rosszat cselekedték, ezt maguk s mások is felismerték, s végeredményben elítélték. Ha azonban a Gonosz még a kereszténységnél is – látszólag – „emberibb, jobb felebarátiabb” filozófiával áll elő: a liberalizmus, az egyenlőség, a testvériség, a demokrácia jelszavait, zászlóit lengeti, akkor megmérgezheti az egyetértést vezető és vezetett között, és saját filozófusaival s azok tanaival elvakíthatja, félrevezetheti, ráveheti a tömegeket arra, hogy addigi vezetőit elzavarja, s őket ezután már, mint a pásztor nélkül maradt nyájat a saját, jól álcázott igájába hajthatja. Az így megszületett új humanista, liberális ember se szellemével, se erkölcsével nem lesz többé már alkalmas arra, hogy észrevegye, felfedezze, megértse, mi is történik vele valójában, milyen réteg milyen cél érdekében tompítja érzékeit, miközben elhitetik vele, hogy mindez őérte történik, s hogy boldogulásának egyetlen lehetséges formája ez az új élet.


Feltéve: 2026. augusztus 14.
Kiegészítés: 2026. szeptember 15.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA