|
Bevezetés: 1. Az ú. n. konzervatív katolikus weboldalakon naponta jelennek meg tiltakozó írások Prevost szinodális terveivel kapcsolatban. A német nyelvű oldalakon szinte már az egész ismert társaság megjelent, többek között G. Müller, Dr. Eleganti, Ch. Siccardi, Burke, Sarah és a dél-amerikaiak. Lentebb egy újabb megszólaló, a holland "segédpüspök", R. Mutsaerts hosszú tanulmányának legfontosabb részeit közlöm. A "segédpüspök" nyílt levelet írt Prevostnak, ami már önmagában is unicum. Egy segédpüspök oktatja ki nyilvánosan a világ által pápának tartott személyt. Ráadásul a legnyilvánvalóbb, legegyszerűbb, legalapvetőbb katolikus tanokról tart neki előadást. Ami azt a tényt emeli ki, hogy Prevost ezeket nem ismeri. Már maga ez a gesztus is aláhúzza azt, hogy Prevost nem lehet pápa. A tragédia az, hogy mindezen ügyködések ellenére, a megszólalók egyike sem képes végre belátni és bevallani, hogy az általuk felsorolt érvek, katolikus tanítások, dogmák is mind arra mutatnak rá, hogy Prevost (és elődei csaknem 70 év óta) nem lehetnek pápák. Ha ezt végre belátnák, akkor még segíthetnének is az Egyháznak, a magukra maradt híveknek, hogy katolikusok maradhassanak, de így minden szavuk, levelük csak időpocsékolás. 2. R. Mutsaerts írása után, utószóként ismét visszatérek az ú. n. Katolikus Akció történetére, amit már korábban elkezdtem. És ezzel arra a tényre, hogy ez a szinodális folyamat sem Bergoglioval vagy Prevosttal kezdődött. Nem, ez az idea is már 160 éve kísért az Egyház életében. Csak idő kérdése volt, hogy mikor teremtődnek meg a feltételek e terv teljes végrehajtására….
Rob Mutsaerts holland "segédpüspök" nyílt levele Prevostnak (forrás: www.summorum-pontificum.de – 2026. augusztus 17.) Részletek a levélből
A lelkek üdvösségéért érzett aggodalmam az, ami e szavak nyilvános kimondására késztetett, és ami minden más egyházi meggondolást felülmúl:. Salum animarum suprema lex – a lelkek üdvössége a legfőbb törvény. Kérdésem egyszerű és nagyon komoly: Tényleg hozzájárul a szinodális processzus a lelkeknek Krisztushoz és örök üdvösségükhöz való közelebb kerüléséhez? Mert szerintem ez a döntő kérdés. ….
Aki a szinodalitásról tartott szinódusokat egyedül a saját céljai felől ítéli meg, az könnyen tud pozitív mérleget felmutatni: Volt odafigyelés, megbeszélés, emberek ezreinek a meghallgatása stb. stb. Még egy új egyházi szókincs is született: szinodalitás, odafigyelés, részvétel stb. stb. – De azt a kérdést is fel kell tenni, hogy valójában mit eredményezett mindez? Nem azt, hogy hány találkozóra került sor; Nem azt, hogy milyen sok beszámolót készítettek; nem azt, hogy hány ember vett ezekben részt? Hanem ezt: Erősebb vált az emberek hite ezalatt? Világosabban hirdették nekik Krisztust? Elmélyült a katolikus identitás? Több ember vált hívővé? Emelkedett-e a vasárnapi miselátogatások száma? Több lett a paphivatás? Hatásosabb lett a hitoktatás? Növekedett-e a tisztelet az Oltáriszentség iránt? Világosabb lett az egyházi erkölcstan? Növekedett a missziós bátorság? Az első figyelemreméltó aspektus már e különös processzus elnevezésében rejlik: "szinódus a szinodalitásról". Az Egyház kétezer éves történelmében szinódust, azaz zsinatot azért hívtak egybe, hogy valamiről tárgyaljanak: például egy eretnekségről, pasztorális válságról, a papi hivatásról vagy más konkrét problémáról. A "szinódus a szinodalitásról" összejövetelei alatt maga a szinodalitás a téma. Ezt egy olyan üléssel lehet összehasonlítani, ami vég nélkül arról ülésezik, hogy a további üléseket hogyan rendezzék meg. …. Az Egyház nem társalkodó kör, hanem kinyilatkoztatott igazság. Mert nem a mi párbeszédünkkel kezdődik. Az Egyház Krisztussal kezdődik. Ez ugyan magától értetődőnek hangzik, de messzemenő következményei vannak. Krisztus semmilyen vitafórumot nem hozott létre, Apostolokat hívott magához. Aztán szétküldte őket, hogy az Ő igéit, tanítását hirdessék, hogy kereszteljenek és tanítsanak. … A hit nem abból keletkezik, hogy az Egyház előbb jegyzeteket készít arról, hogy az emberek mit hisznek, és aztán mind ezen adatokból összeállít egy közös meggyőződést. A hit ki lett nyilatkoztatva. Szent Pál erre újra és újra ezeket a kifejezéseket használja: „továbbadni”, és „megőrizni”. Az Egyház nem azért birtokolja a Kinyilatkoztatást, mert ő találta fel, hanem azért, mert Istentől kapta. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység lényegéből adódóan nem lehet demokratikus. Mert az igazság nem többségi határozat alapján keletkezik. Az igazság soha nem konszenzus alapján jön létre. Ez az első nagy feszültségi tartomány a szinodális projekt körül.
Az egész folyamatnak az "odafigyelés" a kulcsszava. A pásztoroknak természetesen figyelniük kell a rájuk bízottakra. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy az Egyháznak kire kell mindenekelőtt odafigyelnie? A katolikus válasz szerint Krisztusra, a Szentírásra, az apostoli hagyományra, a tanítóhivatalra, a szentekre, a kétezer éves kereszténység tanúskodására.
Ebben rejlik az egész terv legveszedelmesebb gyöngéje. Az Egyház nem azért létezik, hogy az embereket abban erősítse meg, amik. Az Egyház azért van, hogy az embereket Krisztushoz vezesse. Jézus első nyilvános beszéde nem így hangzik: Meséljétek el először, mi a véleményetek az aktuális egyházi struktúrákról, hanem: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az örömhírben!” (Mk 1,15) Ezen kívül feltűnő lényegbeli különbség áll fenn azon problémák, melyeket a szinódusokon részletesen megtárgyalnak, és az igazi válság között, melyben a nyugati egyház vergődik. … A templomok üresen tátongnak, plébániákat kell összevonni, a kolostorokat felszámolják, a szerzetesközösségek elöregednek. A katolikus vallás ismerete rohamosan gyengül. … Számos megkeresztelt már a fontos hitigazságokban is alig hisz. E helyzet látván tulajdonképpen az lenne elvárható, hogy az Egyház ezekkel a kérdésekkel foglalkozzék, és ezzel: Hogyan tudjuk a világot Krisztusnak visszanyerni?
Ehelyett a szinódusokon olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyekben az Egyház már régen döntött. Ha ezeket a témákat mégis újra és újra átbeszélik, akkor ez azt a benyomást kelti, hogy ezeket a biztos tanokat is meg lehet változtatni: Különben miért beszélnének vég nélkül róluk?
A szinodális projekt a híveknek a döntésben való részvételét hangsúlyozza. Csakhogy azok az emberek, akik a konzultációkon részt vesznek, nem reprezentálják feltétlenül az egész egyházat. Az a csendes katolikus, aki minden reggel misére jár, a Rózsafüzért imádkozza, és unokáinak a katekizmust oktatja, nem ír szinodális jelentéseket. Az a fiatal katolikus, aki három órás útra vállalkozik, csak hogy egy régi rítusú misén részt vehessen, nem ül az egyházmegye munkacsoportjában. Egy hatgyermekes anyának, aki megpróbálja katolikusnak nevelni a családját, nem jut ideje a meghallgatásokra. Egy szemlélődő apáca nem tölt ki kérdőíveket. Mégis, az ő hitük nagy valószínűséggel mélyebb gyökerű, mint az egyházi gyűlések hivatásos résztvevőié!
Végülis a diszkussziókban nem igazán az összejövetelről van szó, hanem erről a kérdésről: Mi az Egyház? Elsősorban egy közösség, ami közösen keresi, hogy mivé váljon? Vagy elsősorban isteni valóság, ami Istentől kapta feladatát, hogy milyennek kell lennie? A katolikus válasz kizárólag az utóbbi lehet. Az Egyháznak ugyan újra és újra meg kell térnie, de Krisztus az Egyházat az apostolokra építette. Az Egyház őrzi a hitet, amit azonban nem ő talált ki, hanem Istentől kapott. Ezért minden összejövetelnek kell lennie egy határa, ami azonban nem lehet a szinodális diszkusszió témája: És ez az igazság. Az Igazság, amit Krisztus nyilatkoztatott ki, és nem ők fabrikáltak össze a résztvevők kívánságai alapján.
És pont itt rejlik a legnagyobb tragédia. A modern világ rendkívüli spirituális válságban van. Az emberek félnek a haláltól, de fogalmuk sincs arról, hogy miért élnek, mi dolguk e világban? És e világban az Egyház valami rendkívülit birtokol: az Evangéliumot, a szentségeket, a gyónást, kétezer év bölcsességét stb. stb. És mindenek előtt: Jézus Krisztust.
Talán a bibliai Emmausi tanítványok története a legjobb példa az autentikus katolikus szinodalitásra. Krisztus együtt megy a tanítványokkal, és valóban meghallgatja őket. Megkérdezi, hogy mi foglalkoztatja őket, és hagyja, hogy ők elmeséljék. Csalódásukat is megérti. – Eddig a pontig minden szinodális kézikönyv lelkesen egyetért a történtekkel. – De ekkor eljön a döntő pillanat. Krisztus nem erősíti meg az értelmezésüket, hanem határozottan kijavítja azt. Megmagyarázza nekik a Szentírást. Megtanítja őket, hogy hogyan kell a történteket értelmezniük. És a végén a tanítványok felismerik Őt a kenyérszegésről. Ez a katolikus szinodalitás a maga legtisztább formájában. – De ezt követően a tanítványok nem maradnak Emmausban, hogy tapasztalataikat kiértékeljék, hanem azonnal visszatérnek Jeruzsálembe. Elindulnak prédikálni.
A katolikus Egyháznak nincs szüksége saját magáról tartott szinódusokra. Az Egyháznak szentekre, püspökökre van szüksége, akik tanítanak, papokra, akik imádkoznak, szerzetesekre, akik csak Istennek élnek. … Katolikusokra, akik nem folyton azt kérdezik, hogyan kellene az egyháznak a világhoz jobban igazodnia, hanem akik elég bátrak ahhoz, hogy a világot arra szólítsák fel, hogy hagyják magukat Krisztustól megváltoztatni.
Utószó: Annak bemutatására, hogy a szinodális folyamatot, illetve annak eredetijét, nem Bergoglio találta fel:
2. Az olasz Actio Catholica (forrás: Katolikus Lexikon, 1931, Szerző: Turchányi Egon dr.):
3. XI. Pius 1922-es enciklikájának célja (forrás: Krisztus helytartói, 2003. Szerző: Charles A Coulombe):
|
vissza