A modernizmus a legveszedelmesebb a kereszténységet ez idáig fenyegető összes eretnekség között. E tévtan nem csak egy vagy több hittételt tagad, miként ez a többi eretnekség esetében történt, hanem a természetfelettiben való hitnek egész alapját rombolja szét. A modernizmus logikus következménye abból áll, hogy sem Isten, sem halál utáni élet nem létezik, és hogy a „kinyilatkoztatás” annyit jelent, hogy az ember saját magával beszél, hiszen végülis a modernisták számára önmagukon kívül nem létezik isten. A modernizmus üldözése miatt túlzott szigort vetettek Szent X. Pius pápa, valamint kora egyházi tekintélyeinek a szemére.
     A II. Vatikáni Zsinat óta ez az eretnekség az egész nyugati világban újra feléledt, és senki sem állíthatja, hogy azok, akik manapság az Egyházban a felelősséget viselik, túlzott szigorúsággal bánnának a modernizmus mai követőivel szemben. A valóságban sokkal inkább úgy van, hogy a modernizmus néhány egyházmegyében már uralkodó doktrínává vált, és hogy azok, akik az egyházi tanítóhivatalhoz hűek akarnak maradni, püspöki intézkedések áldozataivá válnak.

A különbségek a régi modernisták és azok között, akiket manapság „neomodernistáknak” szoktak nevezni, inkább csak lényegtelenek. A régi modernisták a katolikus közösség számos intézményének elfoglalásánál nem voltak olyan sikeresek, mint hatvan évvel későbbi utódaik, bár ez nem becsvágyukon múlott.

Manapság a régi modernizmust alig ismeri valaki. … Minden tekintetben azt a látszatot keltették, mintha az egyháztörténelem ezen epizódja örökre befejeződött. Ez volt az álláspont a II. Vatikáni Zsinatig. Egy jezsuita által 1957-ben írt egyháztörténelmi tanulmány, amely a modernizmusnak mindössze egyetlen oldalt szentel, ezt a fejezetet a következő mondattal zárja: „Alig létezett az Egyház történelmében még egy olyan eretnekség, amely ilyen gyorsan és ilyen alaposan terjedt és uralkodott el az Egyház berkeiben.” Ez a sajnos túlságosan is helytálló megállapítás nemcsak az egyszerű katolikusok figyelmét kellett volna felébressze, hanem elsősorban azokét, akiknek az Egyházban kötelességük a hit tisztaságára ügyelni. A gyanútlan katolikusban csak a II. Vatikáni Zsinat haladtával tudatosodott, hogy a kígyó valójában nem halt meg, hanem csak könnyebben megsebesült. Ismereteim szerint a „The Wanderer” című hírlap volt, amely első ízben hívta fel a figyelmet a modernizmus és arra az „új szellemre”, mely a II. Vatikánum alatt „fújt”.

Michael Davies könyve, mely a modernizmus eredeti formáját mutatja be, egyúttal azt is feltárja, hogy a régi modernisták és a felvizezett katolicizmus – mely manapság a legtöbb katolikus egyetemet és publikációt, sőt a legtöbb egyházmegyei hivatalt és vallási közösséget kontrollálja – közötti kapcsolat szilárd és élő, és mostanáig a gyengeségnek semmi jelét nem mutatja.
     Mindazonáltal a katolicizmusnak manapság oly eltorzult formája saját magát szinte soha nem nevezi modernizmusnak. Követői megvetően utasítják vissza ezt az elnevezést. A modernizmus ellenségei többnyire neomodernizmusnak hívják ezt a ma uralkodó szellemiséget. De akármilyen nevet is adunk neki: ez az és ez marad a modernizmus: olyan vallási érzület, amely katolikus formákat és fogalmakat használ valami olyannak a kifejezésére, ami mindattól, amit a katolikus Egyház mindig tanított, eltér.

Szent X. Pius pápa a modernizmust „comulatio omnium haeresium – minden eretnekség gyűjtőmedencéjének” nevezte, ami azt jelenti, hogy a modernizmusban a múlt összes eretnekségéből, valamint a jövő mindenfajta eretnekségének előízéből is találhatóak alkotóelemek. Ezáltal a kereszténység első három évszázadában romboló gnoszticizmusnak – melyet az eretnekség archetípusának neveznék – egyik utóda, és amely, csakúgy, mint a modernizmus, tekintetét mereven egy holnapra szegezi, amelyen kozmikus eseményeknek kell bekövetkezniük. A gnosztikusok, csakúgy, mint a modernisták az üdvöt nem a jellem megváltozásától, hanem az új tudástól várják. A modernistákhoz hasonlóan meg nem engedett változtatásokat hajtottak végbe a Szentírásban, és döntő részeiknek inkább szimbolikus, mint szövegszerinti értelmezését követelték.

Harvey Cox körülbelül 1965-ben megjósolta, hogy a katolikusok egyre kevesebbet fognak „Istenről” beszélni. Én úgy látom, hogy ez a szó valóban sokkal ritkábban fordul elő a katolikus publikációkban, mint régente, éppen úgy, ahogy „Jézus” csaknem teljesen felváltotta a régen gyakrabban használt „Krisztus” vagy a „mi Urunk” kifejezést. És csakúgy, ahogy a „Jézus” név – mely természetesen teljesen legitim – manapság egyre inkább csak az emberi Krisztust jelenti, a modernista befolyás hatására az „Isten” fogalom is emberek millióinál változtatta meg értelmét. A modernisták és a neomodernisták ugyan még mindig sokat beszélnek Istenről, de igencsak kétséges, hogy ezalatt közülük bárki is Jób vagy Izajás transzcendentális Istenét értené.

Hogy az Egyházban maradhassanak az új modernisták álcázzák magukat, csakúgy, mint két generációval előbb élt elődeik – akik valójában már jóval kiközösítésük előtt elvesztették hitüket, és mégsem találtak benne semmi kivetni valót, hogy hazugságban éljenek – holott erre manapság – úgy tűnik – már nem is lenne szükség. Szemmelláthatóan a mai papok, akik a modernista elképzeléseket követik és aszerint cselekszenek, is csak ritkán látnak ellentmondást életük és gondolkodásmódjuk között. Ha a katolicizmus egy evolucionista fejlődésben van – és a látszat-tanítóhivatal, ami már oly sokszor hatalmába kerítette a valódi tanítóhivatal funkcióit, ezt állítja –, akkor rosszul járnak azok, akik a kor szellemi áramlatainak ellenállnak.

A „közös tudatlét”-ben való hit, mely a kereszténységet létrehozta, fontos kapocs a régi és az új modernizmus között. A modernista gondolkozás szerint ez a „közös tudatlét” az, ami az igazi tanítóhivatalt jelenti.
     A modernista álláspontot jól szemlélteti az új modernisták egyik legfőbb képviselőjének, Raymond Brown atyának a kijelentése, miszerint a II. Vatikáni Zsinat óta lezajlott változások olyan módon viharosak voltak, hogy „a katolikusok átnevelése szükségszerűséggé vált, hogy a zavarok, félreértések és ellenkezések ellen dolgozhassanak”. Túlságosan cinikus lenne, az átnevelés alatt agymosást érteni?

A régi modernizmus néhány vonása:
     1. A skolasztikus filozófia megvető lenézése.
     2. A dogmák lehető legteljesebb eltávolítása a katekizmusokból.
     3. A külső ájtatossági formák lehető legnagyobb redukálása.
     4. Az egyházi intézmények demokratizálása, és annak megengedése, hogy az alsóbb papság, sőt a laikusok is részt vehessenek az egyházi törvényhozásban.
     Ebben a programban nincsen egyetlen olyan tétel, amely ne állna a mai modernista gondolkodás előterében.

A modernista forradalom első kardcsapása a Szentírás és a tradíció – ami alatt a természetfelettiről való egész elgondolást értjük – fokozatos szétzúzásából áll. A másodikat a régi modernisták nem tudatosan vetették be, de filozófiájukban burkoltan benne volt: a keresztény nemi erkölcs támadása. Az ember nemisége az életet annyira átitatja, hogy az önmegtartoztatást védő erkölcsi rend bárminemű megsértése előbb vagy később mindennemű erkölcs, sőt hithűség elvesztését hozza megállíthatatlanul magával. A fogamzásgátlással kapcsolatos egyházi tanításra mért koncentrált támadás nélkül soha nem következhetett volna be a katolikus élet mostani erkölcsi romlása, olyan erkölcsi romlás, amely még olyan területekre is behatolt, melyek a szexualitással csak távolról állnak kapcsolatban.

A pápa nem kételkedett benne, hogy a pontifikátusa alatt az Egyházat támadó összes veszély közül a hit tisztasága ellen irányuló modernizmus volt a legnagyobb. A legfontosabb feladat, amivel Krisztus Egyházát megbízta, az Evangélium üzenetének hirdetése. Ha azonban ezt az üzenetet meghamisítják, a pokol kapui erőt vesznek az Egyházon. Ezt ismerte fel X. Pius pápa, és egyúttal világos lett számára, hogy pápaként az a kötelessége, hogy a hit tisztaságának védelmében aktív legyen.
     Mielőtt a modernizmust elítélő „Pascendi Dominici Gregis” kezdetű enciklikáját kiadta, megbízást adott a modernizmus legfontosabb tévedései jegyzékének az összeállítására, amely erősen hasonlított IX. Pius pápa Syllabusára. A Szent Officium 1907. július 3-án adta ki a „Lamentabili sane exitu” kezdetű dekrétumát, amelyben 65 olyan állítást ítéltek el, amely a katolikus hittel összeegyeztethetetlen. Ezek legtöbbje a modernizmus három legismertebb képviselőjének munkáiból származtak. Ha az ember e tételeket olvassa, nehéz elhinnie, hogy a dekrétum nem azon tévedések ellen irányul, melyek a II. Vatikáni Zsinat óta az Egyházat eluralták.

Szent X. Pius pápa érezte, hogy apostoli hivatását még nem teljesítette hiánytalanul azzal, hogy a modernista könyveket indexre tette, a Lamentabili dekrétumot és a Pascendi enciklikát kiadta, és a modernizmus vezető képviselőit kiközösítette. Felismerte, hogy a modernizmus szimpatizánsai, olyanok, akik vélekedésüket soha nem hozták nyilvánosságra, s így elkerülték az ő szankcióját, közben befolyásos pozíciókra tettek szert az Egyházon belül. Ezért 1910. szeptember elsején kiadott egy Motu Propriot, (Sacrorum antistitum), amelyben minden papnak előírta, hogy az antimodernista esküt aláírja.

A II. Vatikáni Zsinat végén VI. Pál pápa mind a tiltott könyvek indexét, mind az antimodernista esküt eltörölte.