„Sajnálattal kell tudatnunk, hogy a régi rítusú szentmisék hetenkénti ünneplését célzó kezdeményezés a pesti ferencesek templomában meghiúsult” – ezzel a hírrel kezdi beszámolóját a Szent Ágoston Liturgikus Műhely nevében Földváry Miklós, aki a Szent Mihály Laikus Káptalan vezetőjeként Magyarországon a tridenti rítusú misék főpásztori engedélyezésért száll hónapok óta síkra. „Egyszerű hívő számára a motu proprio érvényesítése törvényes úton lehetetlen”, fogalmazza meg ugyanezt és vonja le következtetését egy másik megszólaló.

„Jól informált körök” arról számolnak be, hogy a magyar püspöki kar elhatározta, Magyarországon nem engedélyezik nyilvános tridenti rítusú szentmisék bemutatását, és a jövőben még az ebben a rítusban mondott magánmisék végzését is minden lehetséges módon gátolják. „Nálunk a tridenti misére sem igény, sem szükség nincs”, állítólag ez a legfőbb magyar pásztor véleménye a pápa motu propriojáról.

Be kell vallanom, kicsit naivnak tartom mindazokat, akik a fenti reakcióktól eltérőeket vártak. A magyarországi helyzet ismerete (amelyet „A katolikus tradíció helyzete ma Magyarországon” című értekezésemben így írtam le: „A katolikus tradíció helyzete napjainkban Magyarországon meglehetősen elkeserítő, talán az európai államok között a legelkeserítőbb”) és a zsinatot követő történések után az egyházi elöljárók részéről nem is volt más várható.

Mindazonáltal az, hogy a magyar püspökök hogyan fogadják a pápa akaratát, illetve milyen mértékben engedetlenek az Egyház vezetőjével szemben, csak ránk, magyarokra nézve bír jelentőséggel és csak a mi számunkra elkeserítő.
     De a világegyház életében nem sok vizet zavar, mert az Egyház életéért vívott harc nem Magyarországon fog eldőlni!

Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. A Szentatya ezekben a hetekben éli át e mondás igazságát, és ezekben a hetekben fogja megtapasztalni, hogy az Egyház vezetésében mekkora mértékben támaszkodhat még az apostolutódokra. A motu proprioval kapcsolatos püspöki megnyilatkozásokról nyilván naponta beszámolnak neki: e beszámolók között akadnak pozitívek és negatívok is. Az arányt nem ismerjük. De ha Magyarországot vesszük alapul, akkor vélhetőleg a negatívok magasan túlszárnyalják a pozitíveket. Ha azonban a motu proprio előírásait betartják annyian, ami elegendő a pápai akarat, a reform reformjának a véghezviteléhez, Magyarország ellenállása csak arra lesz jó, hogy a történelemben megint egyszer az események mögött kullogjon, és minden „jóról” lemaradjon.

De ha nem, vagyis a püspökök ellenállása miatt a motu proprio nem idéz elő lényeges liturgikus és ezáltal lelki, szellemi megújulást az Egyházban, a következő kérdések merülnek fel:
     1. Meddig vár a pápa?
      2. Ha látja, hogy akaratát semmibe veszik mit fog tenni:
          a) Tudomásul veszi és feladja reform-terveit;
          b) Vagy más módon próbálja megvalósítani őket.

Az a) esethez nincs mit hozzáfűzni. A b) esethez azonban igen: 2000-ben a Vatikán azért vette fel a kapcsolatot a Szent X. Pius Papi Közösséggel, mert annak római fegyelmezett, alapjaiban katolikus zarándoklata óriási hatással volt rá. Úgy hírlett a pápa ilyeneket mondott: „Ezekről a katolikus papokról nem akarok lemondani.” Nos, e napokban egyre több olyan hír kap szárnyra, mely azt támasztja alá, hogy a mostani pápa is ilyesmit gondolhat magában: Lourdes-ban a nagy bazilikában egy piuszos pap misézett; Fellay püspök, a piuszosok rendfőnöke állítólag bizottságot hívott össze a zsinati dokumentumok újbóli átvizsgálására; Róma még az ősz vége előtt visszavonja a piuszos püspökök „kiközösítését”.

Ha ezek a hírek igazak, megtörténhet, hogy a pápa – aki még bíboros korában, 2001-ben két piuszos papnak úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt események azt igazolják, hogy Lefebvre érseknek igaza volt, amikor nem bízta a helyi püspökök vagy a Vatikán jóindulatára közösségét, mert az akkor tönkrement volna – a piuszos közösséggel együtt, sőt azok papjaira támaszkodva valósítja meg terveit.

Évtizedeken keresztül azzal vádolták a piuszosokat, hogy engedetlenek Rómával szemben, hogy nem teljesítik a pápa akaratát, hogy „nincsenek egységben a pápával”. A figyelmes szemlélők már akkor is tudták, hogy ez nem igaz. Mostanra ez az állítás abszurddá vált: a legújabb fejlemények még a „rövidlátók” számára is világossá teszik, hogy nem Lefebvre érsek követői, hanem a hivatalos főpapok, a püspökök többsége az, akik nyíltan szembeszállnak Rómával, a Szentatyával, ha annak intézkedései nem egyeznek az ő elképzelésükkel!

Természetesen innen és egy laikus részéről mindez csak spekuláció lehet. De arra jó, hogy a magyarországi hívek szemét is megnyissa végre: Lefebvre érsek nem véletlenül tette, amit tett. Ő már akkor látta azt, amit a fenti két hír szerzője most „felháborodással”, illetve csalódással állapít meg. És joggal ítélte úgy, hogy vészhelyzetben cselekszik. Ő tudta, mert keservesen megtapasztalta, hogy a püspökök nem viselkednek az igazsághoz, a katolikus tanítóhivatalhoz, saját hivatalukhoz, az Egyház múltjához méltóan. És minden erejükkel ellenállnak az Egyház tradíciójának, mert annak feléledése azt mutatná meg, azt tárná szemeik elé, hogy mekkorát tévedtek. És ezt egyetlen ember sem ismeri be szívesen. Illetve vannak, akik igen: az alázatosak, Krisztushoz és az ő evangéliumához, elvárásaihoz, parancsaihoz hűségesek, az erényekért egész életükben küzdők, vagyis egyszóval: a valóban katolikusok.

A csalódott, magukat „megalázottnak” nevező híveknek pedig, Maessen atya szavait idézve, csak egyet kell eldönteni: nem akarnak vagy nem tudnak a novus ordora járni, annak elvárásai szerint élni, gyermekeiket abban nevelni? Mert ez a kettő nem ugyanaz! Aki csak nem akar, az – jó esetben – még nem érti, vagy soha nem is fogja megérteni a kettő, az új és a tridenti mise, és az e mise alapját képező szemlélet, tanítás, hit közötti alapvető különbséget. Rossz esetben pedig csak azért nem akar az újra járni, vagyis azért választja inkább a tridenti misét, mert az szépérzékének jobban megfelel. Aki viszont nem tud, az már valóban „tradicionalista”, és jó úton halad saját és környezete megszentelődésének útján.

És amíg a „nem tudók” száma nem emelkedik hazánkban – fájó megállapítás, de igaz –, addig sajnos lényegét tekintve és nagyjából megállja helyét az a magyar püspöki vélemény, mely szerint olyan kevés a régi misét kérvényezők száma, hogy értük nem érdemes nyilvános tridenti misét engedélyezni. Viszont, akik komolyan a „nem tudók” közé tartoznak, azok – a jövőben csakúgy, mint már több mint 18 éve – Magyarországon is megtalálják annak módját, hogy tridenti misére járhassanak. És ha a pápa tényleg feloldja a kiközösítést, ezt teljesen legálisan tehetik.

Persze, ez csak a hívek problémáját oldja meg. Az továbbra is megfejthetetlen kérdés marad, hogy azon magyar fiatal papok problémája, akik komolyan veszik katolikus papi hivatásukat, miképpen fog megoldódni?