Egy nappal Ranjith érseknek az Osservatore Romano-nak adott interjúja után az internetes lapokon újabb Ranjith interjú jelent meg, amit az Istentiszteletek Kongregációjának titkára ezúttal a FIDES hírügynökségnek adott. Ranjith érsek ebben megismételte az elmúlt hetekben már több alkalommal kinyilvánított véleményét, amelyekben azokat a püspököket ítélte el, akik a pápa régi mise felszabadításáról szóló motu proprioját, vagyis akaratát semmibe veszik, de legalábbis gyengítik.
      Ebből az igen hosszú interjúból következnek azok a részek, melyek az eddigiekhez újat tesznek hozzá.

Ranjith érsek eddig elhangzott szavai a következő címek alatt találhatók:
Az ördög eszközei
Már zendülésről lehet beszélni
A liturgikus visszaélések mélyreható problémái az Egyháznak

Fides: Excellenciás úr, miben áll Ön szerint a Summorum Pontificum motu proprio mélyebb jelentősége?
Ranjith érsek: Én ebben a döntésben nemcsak a Szentatyának Lefebvre érsek követői iránt érzett aggodalmát látom, akiknek az Egyház teljes közösségébe való visszatérését akarja egyengetni, hanem egy fontos jelet az egész Egyház számára, mely kimondja, hogy a zsinat által annyira kívánt mélyreható megújuláshoz néhány teológiai-fegyelmi elvnek nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani.
      Számomra úgy tűnik, hogy a pápa kifejezetten korrigálni akarja azokat a többhelyütt megnyilvánuló kísértéseket, melyek a zsinatot a múlttal való teljes szakításnak és egy teljesen újfajta kezdésnek tekintik. A zsinat sem gondolkodott így magáról. Tanító, liturgikus és jogi-pasztorális határozataiban a zsinat további adalékot nyújtott az Egyház kétezer éves gazdag teológiai-szellemi örökségében való elmélyedéshez és megújuláshoz. A motu proprioval a pápa egyértelműen azt akarja kifejezni, hogy minden olyan kísérlet helytelen, ami a tiszteletreméltó hagyományt megveti. Az üzenet világos: a haladás jó, de nem a történelem kárára vagy nélküle. A liturgia reformjának is hűségesnek kell lennie mindahhoz, ami a kezdetektől mostanáig történt, anélkül hogy ebből valamit kizárjon.
      Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy a katolikus Egyház számára az isteni kinyilatkoztatás nem csak a Szentírásból, hanem az Egyház élő hagyományából is áll. Ez a hit különböztet meg bennünket egyértelműen a keresztény hit más megnyilvánulási formáitól. Az igazság ebből a két pólusból áramlik hozzánk. Természetesen annak helyességét, amely e két pólusból árad, az egyházi tanítóhivatal dönti el. Nekünk azt kell tudomásul vennünk, hogy a hagyományt komoly szerep illeti meg. A Dei Verbum konstitúció ezt az igazságot világosan húzta alá (DV 10).
      Ezen kívül az Egyház olyan valóság, mely a pusztán emberi találmányon messze túlmegy. Az Egyház Krisztus misztikus Teste, a mennyei Jeruzsálem és Isten kiválasztott népe. Ezért túlmegy a földi határokon és minden időbeli határon, olyan valóság, mely földi, hierarchikus megjelenési formáját messze felülmúlja, ezért kell neki a „kapottat” hűségesen továbbadni. Mi az igazságnak se a kitalálói, se az urai nem vagyunk, mi csak azok vagyunk, akik az igazságot fogadtuk, és akikre az a feladat hárul, hogy megőrizzük és másoknak továbbadjuk. Ezért mondta Szent Pál az eucharisztiával kapcsolatban: „Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek.” (1 Kor 11,23)
      A hagyomány tiszteletben tartása az igazság utáni keresésben nem a mi szabad belátásunkra van bízva, a hagyomány az igazság alapja, amelyet el KELL fogadni. Ezért a hagyományhoz való hűség az Egyházban, valójában magának az Egyháznak a lényeges magatartása. A motu propriot véleményem szerint ennek alapján is kell értelmezni. A motu proprio az eddigi irány szükséges kiigazítására szolgáló lökést is jelent. A zsinat után végrehajtott liturgia-reform néhány döntésében ugyanis olyan irányelveket hoztak, melyek a liturgia néhány aspektusát elhomályosították, melyek a régi gyakorlatban jobban kifejezésre jutottak. A liturgikus megújulást ugyanis néhányan úgy értelmezték, hogy annak ex novo kell megtörténnie. De mi pontosan tudjuk, hogy a Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúciónak nem ez volt a szándéka, ez éppen azt írta elő, hogy „az új formáknak a már meglévőkből kell szervesen kinőniük” (Sc 23).

Fides: Úgy tűnik, XVI. Benedek pápa pontifikátusának egyik ismertetőjegye a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezése. Az Ön véleménye szerint a motu proprio is ebbe az irányba vezet, és ha igen, milyen értelemben?
Ranjith érsek: A pápa már bíboros korában megjelentetett írásaiban elutasította az eufóriának bizonyos fajtáját, mely néhány teológiai körben jelentkezett. Ez az állítólagos „zsinati szellem” a pápa számára valójában igazi „rossz szellem”, egy „zsinati gonosz szellem” jelentett. Szó szerint idézek egyik könyvéből: „Az Egyház történelmének ilyen »előtte és utána« sematikus értelmezésével, melyet a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai – melyek nem tettek mást, mint a katolicizmus folytonosságát húzták alá – egyáltalán nem igazolnak, határozottan szembe kell helyezkedni.”
      A zsinat és az Egyház történelmi-teológiai útjának eme téves értelmezése azonban minden egyházi területet, beleértve a liturgiát is, befolyásolt. Az a bizonyos magatartás, mely egyfelől az elmúlt évezredek mind ekklezsiológiai és teológiai, mind liturgikus fejlődéseit könnyelműen visszautasította, másfelől az első keresztények életét naiv módon magasztalta, nem kis mértékben befolyásolta a zsinat utáni idők liturgikus-teológiai reformjait.
      Ennek a mentalitásnak az eredménye a zsinat előtti mise, mint egy „ősidőből” származó relikvia, kategorikus elutasítása lett. A liturgiáról szóló Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció semmilyen módon nem igazolja ezt a viselkedést.
      Néhány újítás a liturgiának fontos elemeit, a hozzá tartozó teológiai megfontolásokkal együtt, adta fel: most arra van szükség és az a fontos, hogy ezeket az elemeket újra felelevenítsük. A pápa a Szent V. Pius XXIII. János által revidiált miserítusában azt az utat látja, mely azon elemeket hozza újra előtérbe, amelyeket a reform elhomályosított. …

Fides: Ön szerint hol vannak a szent liturgia helyes ünneplésének legsürgetőbb problémái? Mely követelményeket kell különösen kihangsúlyozni?
Ranjith érsek: Úgy gondolom, a pápa a tridenti mise felszabadítása iránti növekvő kérésben azt a bizonyos szellemi űrt látta meg, mely abból a módból keletkezett, ahogy az Egyházban az új liturgiát eddig ünnepelték. Ez a szellemi űr egyfelől a zsinatutáni liturgia-reform bizonyos utasításaiból származik, melyek oda tendáltak, hogy a hit jelentős aspektusait korlátozták, vagy jobban mondva, elmosták, másfelől azokból az önkéntes viselkedésekből, melyek még e reform liturgikus szabályait sem tartották be, miként ezt mindenütt meg lehet figyelni.
      Én úgy vélem, hogy bizonyos liturgikus körök a reform kivitelezésekor a tridenti rítus néhány fontos elemét azért adták fel, mert a liturgia kétezer éves történetét alábecsülték. Néhány szakértő e periódus liturgikus fejlődését negatívan értékelte. Ez a vélekedés téves, mert az Egyház élő hagyományában nem lehet ezt vagy azt kikeresni, ami saját előre kialakított felfogásunknak éppen megfelel. .. A pápa a püspököknek szóló kísérő levelében ezt írja: „A liturgia történetében van növekvés és fejlődés, de törés nem. Ami a korábbi generációknak szent volt, számunkra is szent marad és nagy; ez nem lehet egyszerre csak megtiltva vagy még akár károsnak is kinyilvánítva.” Kevéssé nevezhető tudományos viselkedésnek az, ha azt, ami az első évezredben történt a rá következő évezred kárára mennybe emelik. A zsinati atyáknak ez nem állt szándékában.
      A második probléma a Szentatyával szembeni engedelmesség válsága, mely egyes körökben felütötte a fejét. Ez a viselkedés, ami a legmagasabb egyházi körökben is megfigyelhető, bizonyára nem használ annak a fennkölt küldetésnek, amellyel Krisztus helytartóját megbízta.
      Azt hallani, hogy egyes országokban és egyházmegyékben a püspökök olyan irányelveket adtak ki, melyek a pápa intencióját gyakorlatilag megsemmisítik vagy eltorzítják. Ez a beállítottság nem egyeztethető össze az egyházi pásztori hivatás méltóságával és magasztosságával. …
      A zsinat után megvalósult reformokban sok pozitív aspektus is van. De vannak olyan változások, melyeket eltorzítva valósítottak meg és a hit és az Egyház liturgikus életére káros hatásai ellenére továbbra is meg akarnak tartani.

Itt elsősorban egy olyan változásra gondolok, melyet a reformban megvalósítottak, holott se a zsinati atyák, se a Sacrosanctum Concilium konstitúció nem ajánlott: a kézbe áldoztatás. Ez bizonyos értelemben JELENTŐSEN HOZZÁJÁRULT AHHOZ, HOGY KRISZTUSNAK AZ EUCHARISZTIÁBAN LEVŐ VALÓSÁGOS JELENLÉTÉBEN VALÓ HIT ELENYÉSSZEN. Ez a gyakorlat és az áldoztató rácsok és térdelők eltűnése a templomokból, valamint olyan praktikák bevezetése, melyek a híveket arra kényszerítik, hogy a változtatás alatt üljenek vagy álljanak, megkurtítják az eucharisztia igazi jelentését és a mély imádat lényegét, mellyel az Egyház az Úrnak, Isten egyszülött Fiának tartozik.
      Ezen felül néhány helyen a templomot, Isten házát polgári találkozásokra, koncertekre vagy vallásközi ünneplésekre használják. Néhány templomban a Legszentebbet szinte eldugják vagy alig látható és kevéssé díszített kápolnába száműzik. Mindez teljesen elhomályosítja az Egyháznak Krisztus valóságos jelenlétében való oly központi hitét. Számunkra, katolikusok számára a templom mindenekelőtt az Örök Ige otthona.

Egy másik komoly tévedés a klerikusok és a laikusok specifikus feladatának elmosása az oltárnál. A szentély ezért sok helyen az összevisszaság helye lesz, ahol annyi minden zajlik, hogy már nem annak a „térnek” számít, ahol a keresztény Krisztus jelenlétének és üdvműködésének csodáját és fényét érezheti meg. A táncok, hangszerek és énekek bevezetése, melyeknek csak kevés liturgikus értelme van, semmilyen mértékben nem felel meg az Egyház és a liturgia szakrális terének.
      És még néhány prédikációt is meg kell említenem, melyeknek politikai-szociális karaktere van, és amelyeket gyakran nem készítenek megfelelően elő. Ezek mind eltorzítják a szentmise ünnepét, és egy koreografikus vagy színházi képződménnyé teszik, mely többé nem a hit kifejeződése. Vannak még más aspektusok is, melyek az oltárnál ünnepelt fölött érzett szépséggel és csodálattal nem hozhatók összhangba.
      A Novus Ordo-val nem minden megy félre, de sok minden van, amit rendezni kell, hogy az Egyház életét befolyásoló további káros hatásoknak elejét vegyük.

Úgy gondolom, hogy a pápával, az ő döntéseivel és az Egyház javáért érzett aggodalmaival szembeni beállítottságunk csak az lehet, amit Szent Pál a korinthusziaknak ajánlott: „Az mind épülésetekre szolgáljon!” (1 Kor 14,26)