Az utolsó hetekben XVI. Benedek pápa, illetve a római kúria két rendeletet hozott: az egyikkel megváltoztatták a nagypénteki tridenti rítusú szentmise zsidókról szóló könyörgésének szövegét, a másikkal Szent József ünnepét az idén kivételesen nem eltolták – ahogy ez elő van írva ilyen esetekre –, hanem előrehozták. E két döntés mindenütt nagy vitát váltott ki, és újra aktuálissá tette annak megvitatását, mit is jelent és mire kötelez a katolikus engedelmesség. Most erről a napjainkban olyannyira fontos és égető problémáról következik néhány hozzászólás. Mindegyiket olyan valaki írta, akinek fontos a tradíció ügye, aki szívvel-lélekkel a tradíció, az igaz katolikus tanítás oldalán áll. Az első cikk Szent Benedek Regulájának az Engedelmességről írott részlete. A második cikk a zsidó-könyörgés kapcsán íródott. A harmadik Szent József ünnepének áthelyezéséről. A negyedik általában a pápa iránti engedelmességről (ez egyébként még e két rendelet kibocsátása előtt született) És az ötödik mindezek összefoglalójaként egy laikus véleménye.

Az utolsó hetekben mindenütt nagy vitát váltott ki XVI. Benedek pápa rendelete, mellyel megváltoztatta a nagypénteki tridenti rítusú szentmise zsidókról szóló könyörgését. Az itt következő cikket is e témához, illetve az e körül kialakult vitához írta P. Gergely. A pápának, bizonyos határokon belül, és bizonyos feltételekkel, joga van változtatásokat eszközölni a liturgiában (ezt sokan megteszik anélkül, hogy római pápák lennének...). XVI. Benedek pápa megváltoztatott egy könyörgést, ez nem példa nélküli a liturgia történetében, és mindezt úgy tette, hogy a hittartalom nem sérült. Ezért az egyetlen lehetséges hozzáállás az engedelmesség Krisztus helytartója felé. Ezért idén, és mindaddig, amíg más döntés nem születik a Szentszék részéről, ezt a könyörgést kell végezni. Elítéljük a modernistákat, és mi ugyanazt tesszük. Persze, lehet cikket vagy tanulmányt, még akár könyvet is írni arról, hogy melyik a jobb, melyik lenne a jobb – de az ismert latin mondás értelmében: „Roma locuta, causa finita.” Mindaz, ami (kifejezett) engedetlenségben születik, elméleti, liturgiatörténeti, stb. szempontból lehet kiváló – de nem hiszem, hogy elnyerné az Örök Főpap tetszését. Megismétlem, ezekhez a változtatásokhoz a pápának joga van, bizonyos határokon belül. Nyilván nem kötne bennünket az engedelmesség, ha például el akarná törölni a római kánont, vagy azt írná elő, hogy azért imádkozzunk, hogy a zsidók jobb zsidók legyenek. De nem is ez történt! Új formába öntötte a hagyományos tanítást hordozó szöveget: a zsidóknak el (fel) kell ismerniük Jézus Krisztust, mint az üdvösség egyetlen és kizárólagos Útját. „tradidi enim vobis quod et accepi”

A régi rítusban az akadályoztatott ünnepeket nem előrehozzák, hanem mindig elhalasztják, és mivel Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe rangosabb Szent József ünnepénél, ezért kell Húsvét nyolcada után először Gyümölcsoltó Boldogasszonyt megünnepelni, és másnap Szent Józsefet. A Summorum Pontificum motu proprio kijelenti, hogy az 1962-ben érvényben lévő liturgia soha sem lett eltörölve, és most teljes polgárjogot kap ismét az Egyházban. Ez magába foglalja az 1962-ben érvényes naptárat és a hozzá kapcsolódó rubrikális szabályokat is. Ezek a szabályok pedig egyértelműen megszabják, hogy az ideihez hasonló esetben az ünnepet az első következő szabad napra kell helyezni, ami idén április 1.      Az, hogy nemrég az Istentiszteleti Kongregáció (tehát nem maga a pápa!) elrendelte az ünnep elővételezését március 15-ére, csak az új rítusra vonatkozhat (hiszen a régi rítusra vonatkozóan az Ecclesia Dei bizottságnak kellene hivatalosan nyilatkoznia). Nem minősül hivatalos nyilatkozatnak Msgr. Perl az interneten pár napja olvasható véleménye, miszerint a dolog „természetesen” a régi rítusra is érvényes. Ha ezt komolyan gondolták volna, akkor ezt még tavaly világossá kellett volna tenniük, mielőtt az összes régi rítusú naptárban és direktóriumban kinyomtatták volna az április 1-i dátumot. Vagyis nincs a régi rítusra kötelező nyilatkozat, mely lelkiismeretben kötelezne az ünnep március 15-én való megülésére, így a legtisztább dolog a rendes szabályok szerint eljárni. Másik kérdés a liturgia és a pápai tekintély viszonya. A jelenlegi Szentatya bíborosként sokszor hangsúlyozta, hogy a pápa nem ura a liturgiának, hanem annak őrzője és gondozója. „A II. Vatikáni Zsinat után az a benyomás keletkezett, hogy a pápa bármit megtehet a liturgia terén, különösképpen akkor, ha egy egyetemes zsinat megbízásából cselekszik… Valójában pedig a pápa semmiképpen sem egy abszolút monarcha, hanem ellenkezőleg: egy kapott szó iránti engedelmesség biztosítéka. Az ő teljhatalma a hit továbbadásához van kötve, és ez természetesen a liturgia terén is érvényes. A liturgiát nem bizottságok csinálják. Még a pápa is csak a liturgia helyes fejlődésének, maradandó integritásának és identitásának alázatos szolgája lehet.” Sajnos nem csak a zsinat utáni pápák, hanem az olyan szent és kiváló pápák is, mint Szent X. Pius vagy XII. Pius, messzemenően megsértették ezt az elvet olyan szerencsétlen liturgikus reformokkal, melyek évezredes liturgikus hagyományt söpörtek el, és melyeknek egyenes következménye volt a Bugnini érsek és barátai által produkált műliturgia. Ennek a magatartásnak legújabb példája a sajnos éppen XVI. Benedek pápa által politikai nyomásra bevezetett új nagypénteki könyörgés.      Itt tartom én példamutatónak Lefebvre érsek magatartását, vagy az utóbbi eset kapcsán Fellay püspök (a Szent X. Pius Papi Közösség rendfőnöke) álláspontját, akik ilyen esetekben is mertek tiszteletteljes, de határozott ellenállást tanúsítani. Ugyanis a Novus Ordo liturgiát is lehet nem eretnek módon értelmezni és nem szentségtörő módon celebrálni – tehát itt sem feltétlenül hitkérdésről van szó, hanem arról, hogy ez a liturgia radikális törést jelent egy emberemlékezetet meghaladó hagyománnyal. Éppen emiatt nyitott az eretnek értelmezésre is.      Tehát szerintem a pápa nem a hagyomány felett van, hanem a hagyomány szerves fejlődésének őre. Éppen ezért minden önkényes döntéstől tartózkodnia kell, hiszen az önkényes döntések mindig megrázzák a hitet és az erkölcsöt is. A helyes magatartás példája boldogemlékű XI. Pius pápa is, aki amikor kérték tőle, hogy a Római kánonba illessze be Szent József nevét, ezt válaszolta: „Hogyan tehetnék ilyet? Hiszen én csak a pápa vagyok!” Életbevágóan fontos volna tehát a pápai tévedhetetlenség dogmája után azt is megfogalmazni, melyek a pápai tévedhetetlenség és hatalom pontos korlátai. Hiszen a zsinat utáni hatalmas válság szerintem éppen a pápai tekintély téves gyakorlásának valamint a jószándékú püspökök, papok és hívek részéről az engedelmesség téves felfogásának a következménye. „A Sátán mesterműve volt az engedelmesség által tönkretenni az Egyházat.”      A Jóisten azért adott nekünk józan értelmet és ezen felül a hit ajándékát is, ezért tanuljuk a teológiát és az egyháztörténelmet, hogy mi magunk is mérlegeljünk, és ne csak vakon engedelmeskedjünk.      Persze ezekkel a gondolatokkal már nagyon messze eltávolodtam a kezdeti problémától, amelyre vonatkozóan megjegyzem, hogy én magam az áprilisi dátumot követem, de egyáltalán nincs semmi kifogásom az ellen, ha valaki a márciusit előnyben részesíti. Ennyi különbség az Egyházon belül tolerálható, és szerintem kár engedelmességi kérdést csinálni belőle. Lényeg az, hogy az Egyház sajnos továbbra is mély krízisben van, még mindig csak tüneti kezelést alkalmaznak, ha egyáltalán elismerik, hogy azért nem minden ideális. Paradox módon éppen amikor a zsinat nyitni akart a világ felé, a mai hierarchia pont ezt a világot okolja minden bajért, és elhárít magától minden felelősséget a kialakult krízisért. A gyógyulás pedig nem kezdődhet el egészen addig, amíg a helyes diagnózist fel nem állítják és a betegség okait őszintén fel nem tárják. Éppen ezért gondolom én, hogy jobb ha az FSSPX még egy kicsit a hivatalos kereteken kívül marad. Eddigi ellenállásukkal kikényszerítették a Motu propriót, hiszen mindenki tudja, hogy Msgr. Lefebvre nélkül mára gyakorlatilag eltűnt volna a régi szentmise. De a szentmise csupán az első (bizonyára a legfontosabb, de mégis csupán az első) lépés. A további lépésekért is ugyanígy meg kell harcolni, amit könnyebb kívülről, mint belülről.

Mint megkeresztelt hívő, vallom az Egyház tévedhetetlen tanítását, és alárendelem magam a pápának. Kivéve, hogyha súlyos lelkiismereti konfliktus forrása volna a második és a harmadik pont közötti ellentét! De ez nem normális helyzet, és nem lehet nyugodtan továbblépni fölötte, hanem meg kell oldani...! Tehát ez nem normális helyzet, és ha előfordul, kötelessége a hívőnek, hogy megnyugtatóan megoldja a kérdést.      Sok kérdést illetően ebben a lehetetlen helyzetben vagyunk, és a keresztény hit talaján, valamint a lelkiismeretünk szavára hallgatva igyekszünk ezt a lehetetlen helyzetet feloldani, de eddig sajnos nem sikerült megnyugtató megoldást találni. Éppen ebben áll egyesek tévedése, akik azt hiszik, hogy a pápa nem tévedhetetlen dologban sem tévedhet. Ezért aztán vagy a vak engedelmességet választják, vagy eretneknek tartják a pápát, és nem tekintik többé pápának. Nagyon fontos látni, hogy mindkét magatartásnak ugyanaz a tévedés a gyökere! Természetesen a pápa nem tévedhetetlen dolgokban nem tévedhetetlen, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy súlyos lelkiismereti konfliktus esetét kivéve visszautasíthatjuk a döntéseit. Számomra a Szent Péter Papi Közösség különösen rokonszenves társaság, a lehető legkomolyabb értelemben, ugyanakkor azt hiszem, hogy ők sem találták meg a tökéletes megoldást, ami megszüntetné a fenti okokból fakadó lelkiismereti konfliktust. Ők ugyanis hivatalosan nem bírálhatják az új miserítust, és alá vannak rendelve az új rítusú püspököknek. Az tehát mondanivalóm lényege, hogy eddig sem a Szent Piuszosok, sem a Szent Péteresek nem tudták megnyugtatóan feloldani ezt a súlyos lelkiismereti kérdést. Persze, lehetne érvelni egyik-másik ellen, de azt hiszem, el kell ismernünk, hogy egyelőre senki sem talált tökéletes megoldást, ezért vagyunk ebben a lehetetlen helyzetben.

Amikor IX. Leó pápa, a pápaság történetének egyik legnagyobb, legtevékenyebb, legjobb pápája 1050-ben meglátogatta a Reichenau-i kolostort, eredeti látogatása, a templom felszentelése után pápai vizitációt is tartott. Erre a saját ottléte alatt tapasztalt eseményeken kívül azok a Rómáig is eljutott híresztelések késztették, melyek arról szóltak, hogy a Berno apát 1048-ban bekövetkezett halála után megválasztott új vezető romlásba viszi az egykor virágzó reichenaui bencés szerzetességet.      Boldog Béna Hermann (1013-1054), akit kortársai „korunk csodájának” neveztek, ebben az időben élt és munkálkodott a kolostorban. A pápa, aki hírből már jól ismerte és nagyra becsülte a hordszékéhez láncolt béna szerzetest, ottléte alatt hosszasan elbeszélgetett vele. Többek között az új apátról is. Vizitációja végén a következőket mondta neki (a párbeszédet Maria Calasanz Ziesche nővér „Die letzte Freiheit” (Az utolsó szabadság) című könyvében örökítette meg, s bár ez regényes elbeszélés, de tartalmában – a történelmi adatok és következmények alapján – minden bizonnyal így, vagy ehhez hasonlóan hangozhatott csak el): „Milyen örömtelen az új apát élete, milyen békétlen állandó nyughatatlanságában, mellyel e világ javait próbálja megtartani és élvezni! Egy szerzetes, aki nem Krisztus szeretetéből és Krisztus szeretetéért él, rettenetesen szegény, mert életétől azt rabolja el, ami egyes-egyedül ad neki értelmet. Ennek ellenére megtartom komoly figyelmeztetés mellett a hivatalában, hogy ideje legyen a javakban elszegényedni és Krisztusban meggazdagodni. Mindazonáltal, ha Isten terveiben az áll, hogy Egyházának ezen egykor oly ragyogó csillaga kialudjon, valahol egy új ragyog majd fel. Isten mindig újra emberré lesz azokban, akik lelkük kamráját feltárják előtte. Bennük és általuk járja Ő az útját ebben a világban, a megváltás útját, a kereszt útját. Isten hűséges.” Amióta e sorokat elolvastam, nem múlt el olyan nap, hogy IX. Leó pápa szavai valamilyen formában ne jutottak volna eszembe. Számomra ez jelenti az abszolút katolikus lelkületet, azt a lelkületet, mely a régi korok katolikusait még jellemezte, és mára csaknem teljesen eltűnt. Azt a katolikus szilárd hitet, mely „de és csakhogy” nélkül bízik Istenben, abban, hogy ezt a világot minden látszat ellenére egyedül Ő vezérli, abban kizárólag az Ő akarata nyilvánul meg. „Isten adta, Isten elvette, áldott legyen az Ő neve”, ezt alázattal kimondani a legtragikusabb, legszomorúbb pillanatainkban – nos ez az, ami minket a legfeltűnőbben megkülönböztet elődeinktől.      Mikor a katolikus királyok, spanyol Izabella és Ferdinánd utolsó trónörökösüket is elveszítették, Izabella ugyanezzel a mondattal fogadta a lesújtó hírt. Nem háborgott, nem hadakozott Istennel, hogy akkor mi lesz az általuk elkezdett ország-építéssel, a hatalmas birodalommal, az araboktól, az iszlámtól éppen hogy csak visszahódított területekkel, illetve az ország lakóinak hitével, a katolicizmussal. Ugyanígy gondolkodott a mi Szent István királyunk is, amikor Imre herceg halálhírét bejelentették neki. Ő sem berzenkedett, nem veszekedett Istennel, hogy miért tette ezt, hanem alázattal az isteni akarat, Szűz Mária oltalmába helyezte alattvalói és a magyar katolicizmus sorsát. Mai – a protestantizmussal megfertőzött – aggyal nehéz elfogadni, belátni, miért hagyta meg IX. Leó pápa hivatalában az új apátot, akinek nem csak az volt a vétke, hogy nem volt alkalmas a tisztségére, de még az is, hogy kárt okozott, mind a közösség életében, mind az egyének lelkében. Döntésének számunkra lényeges, tanulságos és meghökkentő üzenete az, hogy a pápa – holott ehelyütt könnyen megtehetné, hiszen jelen van, vizitációt tart – egy rossz vezetőt sem mozdít el helyéről, ha már egyszer érvényesen megválasztották, mert bízik Isten mindenhatóságában. Vagyis, hogy Isten nem úgy kormányozza ezt a világot, ahogy mi azt elképzeljük, helyesnek, a jelenre és jövőre nézve jónak, az emberek számára a mi behatárolt ismereteink alapján hasznosnak és üdvözítőnek ítéljük. Mi, teremtmény létünkre soha nem fogjuk tudni belátni, felfogni Isten terveit. Számunkra ezek mindig felfoghatatlanok, és ezért olykor igazságtalanok, érthetetlenek és logikátlanok is maradnak. Ennek az egész látásmódnak és ezzel a mi sorsunknak is valójában a HIT az alapja. Ha igazán hiszünk, úgy ahogy ezt Isten elvárja tőlünk, és ahogy ezt Krisztus tanította, akkor TUDJUK, hogy mindenütt és mindenben Isten akarata érvényesül, hogy ISTEN IGAZSÁGOSSÁGA fog biztosan és végérvényesen győzedelmeskedni, akkor és úgy, ahogy Ő azt akarja és előre elhatározta. De ezzel a problémának még nincs vége. Boldog Hermann von Altshausen, a béna szerzetes nem sokkal a pápa látogatása után konfliktusba kerül társaival, akik – miután a pápa nem váltotta le az apátot – lázadásukkal a császárnál próbálják feljebbvalójuk leváltását elérni. Hermann, miután megismétli a pápa intő szavait, valamit hozzá is tesz ezekhez: „Nem tudjátok, hogy a felettes parancsát akkor is Istentől jövőnek kell tekinteni, ha a parancsoló nem birtokolja a tökéletesség azon fokát, amelyet látni szeretnénk benne? Isten a felettes, mindenfajta felettes, száján keresztül szól hozzánk. Egyes-egyedül egy olyan utasításnál, mely lelkiismeretünk becsületes döntésével szemben áll, mely egy bűnre való felszólítást jelent, szabad és kell nemet mondanunk.” A fenti történet azt is mutatja, hogy egyik legnagyobb problémánk, az engedelmesség kérdése nem újkeletű, nem csak a mi korunk sajátossága. Ahogy a negyedik hozzászólásban áll, döntéseinkben mind a két szempontot figyelembe kell vennünk, a katolikus engedelmességet és lelkiismeretünk parancsát. Vannak korszakok, amikor erre nincs, nem volt szükség. Amikor mindenki megbízhatott elöljárója igazhitűségében, és ezért nem kényszerült minden lépését patikamérlegen méricskélni. Ma nem ilyen időket élünk: ma méricskélnünk kell, ha valóban katolikusok akarunk maradni.      Erre jó példa Lefebvre érsek esete, aki sohase vitatta el, hogy egy NOM-ban mondott mise is lehet érvényes, aki soha nem állította, hogy a NOM önmagában érvénytelen. Ő csak azt mondta, hogy az új mise azt a veszélyt hordozza magában, hogy az azon résztvevők lassan, de biztosan elvesztik katolikus hitüket. Ma, negyven év NOM éra után bebizonyosodott, hogy teljesen igaza volt. Azok között, akik a zsinat után is megmaradtak templomba járóknak, sokkal nagyobb a hitvesztők aránya, mint azoknál, akik kihagyás után tértek vissza vallásuk gyakorlásához.      Vagyis Lefebvre érsek és a csak tridenti misére járó hívek úgy ítélték meg, hogy lelkiismeretükkel nem egyeztethető össze az új mise celebrálása, illetve látogatása, mert az legfőbb javukat, katolikus hitüket vagyis üdvösségüket veszélyezteti. Ezzel kapcsolatban lásd Lefebvre érsek „Kötelezhet-e bennünket az engedelmesség, hogy olykor engedetlenek legyünk?” című prédikációját. De meddig van érvényben, meddig támasztható alá ez a látszólagos engedetlenség? Szerintem az engedetlenségben élés soha nem rögzülhet, nem lehet egy katolikus közösség vagy csak az egyes hívő TUDATOSAN ÁLLANDÓSULT állapota. Ennek azt kell jelentenie, hogy egy pápai döntéssel szembenálló viselkedést soha nem szabad örökérvényűnek, megszokottnak, helyesnek, de akár csak mindennapinak tekinteni. Hogy a tridenti misére járónak minden egyes alkalommal tudatosítania kell magában, hogy amit tesz, amiben ma élünk, nem normális, hanem egyfajta szükségállapot, amelynek azonnal véget kell szakítani, mihelyt erre a lehetőség fennáll. És azt is, hogy nem egész katolikus létében, hanem csak a hitét veszélyeztető történésekben marad „engedetlen”. Azt is tudnia kell, hogy az ellenállásnak ez a formája – vagyis a tridenti miséhez ragaszkodó közösségek, elsősorban a Szent X. Pius Papi Közösség, léte – nem adhat megoldást az Egyház, a katolicizmus egészének számára.      De azon felül, hogy katolikus hite ezt parancsolja, egy másik nyomós ok is fennáll erre a viselkedésre. Ha egy közösség vagy egy hívő felettese ellen fordul, vagyis tartósan maga dönt további tetteiről, anélkül, hogy magában állandóan ébren tartaná a fenti gondolatokat, lelkületet, biztosan elérkezik az az állapot, amikor már nem is tud engedelmeskedni! Ez a veszély, illetve látásmód, viselkedés a Szent X. Pius Papi Közösség esetében mára már világosan megfigyelhető. Ezért mutatkoznak közösségükben a bomlás jegyei, ezért „rúgnak ki” (többnyire és feltűnő módon eddig magas beosztásban volt) papokat soraikból. Azokat, akik a Rómával való megegyezést pártolják, akik látva Róma jó szándékát, legalább a tárgyalások felvételét javasolják. Menzingen és – egyes jólértesült körök szerint – a közösség négy püspökéből három, annyira megszokta a „különállást”, hogy nem is szándékozik visszatérni a Rómához való teljes egységbe. Nem is merül fel bennük, hogy a tartós különállás végül jogilag is valódi szakadáshoz vezet, ahogy ez a történelem folyamán eddig mindig megtörtént. Aki évtizedeken, pláne generációkon keresztül SZEMBENÁLL valamivel, NEKIFESZÜL valaminek, annak viselkedése óhatatlanul torzulásokat szenved, az már nem tud visszatérni a normális, alárendelt állapotba. A harmadik cikk írója azt állítja, hogy kívülről többet lehet elérni, mint belülről. Nos, azon felül, hogy ennek a véleménynek az általam ismert gondolkodók mind ellene mondanak, a mi problémánkat tekintve, vagyis a katolikus hit esetében más jelentősége is van. A katolicizmushoz lényegileg és alapvetően hozzátartozik a bentlét! Isten nem az egyes hívekre vagy közösségekre bízta Egyháza sorsát, hanem a pápára, Péter utódjára. Neki és csak neki adja meg azt az állapotbeli kegyelmet, ami feladatának, a világ összes katolikusának kormányzásához szükséges! Élhetnek bárhol a legnagyobb szentek, ezzel az Istentől kapott hatalommal, kegyelemmel nem rendelkeznek! Mindezeket és az előbbi hozzászólásokat is figyelembe véve – szerintem – egy a tradícióhoz hűséges katolikusnak minden fentről érkező utasítás esetén ÚJRA fel kell tennie magának a kérdést: az engedelmesség veszélyezteti-e a hitét vagy sem? És ha biztosan nem, akkor neki sem marad más hátra, mint az engedelmesség, még akkor is, ha nem ért egyet a pápa, az elöljárója döntésével.      Ma, amikor a pápa jószándéka egyértelműen kiderült már, még akkor is, ha tettei nincsenek is mindig összhangban bíborosként tett kijelentéseivel – szerintem –, különösen fontos, hogy a tradíció oldaláról segítséget kapjon. Ezért kellett volna – akár jelzés értékként is – olyan másodlagos, nem kifejezetten a hitünket, üdvünket érintő kérdésekben, mint a nagypénteki könyörgés vagy a Szent József ünnep előrehozatala, mindenképpen elfogadni döntését. Ezzel az alázatos engedelmességgel csak a tradicionalisták helyzete erősödött volna meg. A pápának nem kellene olyan mondatokat hallani – nem tudom, hogy hall-e ilyet, de feltételezhető, hogy igen –, hogy lám ezeknek semmi sem elég, ezekből hiányzik minden jóakarat. Az első cikk Szent Benedek Regulájának az Engedelmességről írott részlete. A második cikk a zsidó-könyörgés kapcsán íródott. A harmadik Szent József ünnepének áthelyezéséről. A negyedik általában a pápa iránti engedelmességről (ez egyébként még e két rendelet kibocsátása előtt született) És az ötödik mindezek összefoglalójaként egy laikus véleménye.