Minden ember életében vannak úgynevezett fordulópontok, olyan találkozások, melyek előre nem látható és utólag sem megmagyarázható módon szólnak bele életébe, serkentik szellemi, lelki, vallásos életét. Az is igaz, hogy ami egy ember számára elementáris erejű, „földrengető” megtapasztalás, más ember számára nem jelent semmit vagy csak keveset. Ezért aztán nem is lehet az ilyen élményeket sem jól elmagyarázni, sem mások számára is gyümölcsözően továbbadni. Ugyanakkor az is tény, hogy a „drágagyöngyöt” talált ember, boldogságát az egész világnak ki szeretné kiabálni, mert nehezen érti, hogy a számára oly nagy kincs másoknak nem jelent akkora értéket, amit neki. Nos, rám Brian McCall „A Novus Ordo gyökerei az 50-es években” című értekezése hatott olyan elementáris erővel, hogy nem tudom magamat visszatartani attól, hogy ne beszéljek róla. Én, aki annyira fontosnak tartottam a szentmisén való egységes, az előírt norma szerinti helyes viselkedést (és ennek terjesztésében minden tőlem telhetőt elkövettem), aki nem tudtam elképzelni, hogy ne mindig elöl, az oltártérhez a lehető legközelebb üljek, hogy mindent jól nyomon követhessek, e cikk hatására egyszerre új világba kerültem.      Köztudott, hogy egészen más dolog valamit érteni, és más dolog ugyanazt megérezni, sajátunké tenni., Az elmúlt években igyekeztem a lehető legjobban megismerni a szentmiséről szóló tradicionális katolikus tanítást, majd számtalan cikket fordítottam (sőt írtam magam is) a szentmise lényegéről – és mégis, teljes, misztikus valóságában e cikk hatására tárult fel előttem az IGAZSÁG: ott, az oltár előtt a szentmisében, a FŐPAP (vagyis Krisztus) párbeszéde zajlik ISTENNEL. Ők és csak ők ketten az aktív szereplők, mindenki más csak hallgatag csodálója lehet az ott történteknek. És Brian McCall tanulmánya azt is megértette velem, hogy a szentmise gyümölcseinek befogadására a csendes, külsőleg passzív viselkedés tesz a legalkalmasabbá. Az e vasárnapi szentmisén már ezen új felfedezés örömével és a gyakorlatban való alkalmazásának megpróbálásával vettem részt. Ennek hatására, ott a szentmisén láttam meg világosan, miért kapta meg édesapám azt a természetfeletti kegyelmet, hogy annak ellenére, hogy 40 évig szentségek nélkül élt, élete utolsó heteiben, 40 év után újra tridenti misén vehetett részt, megáldozhatott, majd négy hét múlva szentgyónás után az utolsó kenettel megerősítve fejezhette be földi életét, és indulhatott a nagy útra. Ráadásul mindezt hazájában, melytől akkor már 40 éve élt távol. És miért kaphatott 1995-ben itthon tridenti rítusú temetést, és miért fekhet hazai földben. Ő ugyanis azok közé tartozott, akikről Brian McCall cikke elismerően szól: azon régimódi hívekhez, akik bár nem voltak teljesen tisztában a szentmise magyarázatával, nem voltak teológiailag képzettek, de akik a legnagyobb áhítattal, belső elmélyedéssel vettek a szentmiseáldozaton részt. Édesapám minden napot a szentmisén való részvétellel kezdett. Ott térdelt a Rókus kápolnában a reggeli csendes misén, teológiailag nem pontosan tudva, de szívében bensőségesen kísérve az oltárnál lezajló szent cselekményt. Egy élet megpróbáltatásait elviselni képes bizalommal és hűséggel a magát az oltáron feláldozó Úr iránt. Ez a csaknem tudatlan, de erős bizalom és hit biztosabban vezette őt élete során, mint minket a „nagy tudásunk”.