(szerk. megj.: ebben a fejezetben nagyon sok idegen, pl. kánaáni, görög, héber betű fordul elő. Mivel ezek alaktanilag helyes jelölése túlságosan sok munkába és így rengeteg időbe kerülne, nagy részüket elhagytam, illetve ilyen körülírással hozom: „egyes kánaáni mássalhangzók”. Az a néhány ilyen szó, mely mégis szerepel a szövegben, magyar ékezettel áll.)

A hetvenkettő közül egyetlenegy szent könyvnek sincs meg az eredeti kézirata, úgy, amint a szerző kezéből kikerült (autographon). Ha megvolnának, akkor egyszerűen azok alapján lehetne szövegkiadásokat készíteni. Minthogy azonban az ó- és újszövetség egyetlen könyvének sem maradt fenn az eredeti kézirata, az eredeti szöveget kritikai munkával kell helyreállítani. Hogy ennek a munkának műhelyébe is bepillanthassunk, foglalkoznunk kell az anyaggal, amelyre a szent könyveket írták, a különböző írásokkal, amelyeken megírták a szent iratokat és a szentírási nyelvekkel, hogy ezek után megállapíthassuk a héber, majd a görög szöveg történetét és a szövegkritika feladatait. Mindez az eredeti szövegre vonatkozik. Utána még a régi fordításokat tárgyaljuk, amelyeknek szintén nagy szerepük van a Szentírás szövegtörténetében.

A Szentírás zsidó írói olyan anyagra írtak, amilyet a környező népek használtak. Ezen anyagok a következők:

1. Papyrus. Az egyiptomi kultúrkörzetben jött létre, már az óbirodalom idején (3000-2200) gyártották és még a görög-római világban századokkal Kr. után is használták. A Nílusban tömegesen tenyésző papyrussás (Cyperus papyrus L.) belét hosszában felszeletelték egész vékonyra és ezeket egymás mellé rakták, majd ezekre ismét keresztben másokat raktak, összeragasztották, összepréselték és lesimították. Így jött létre a papyruslap. Több lapot hosszában összeragasztottak (tekercs) és azt egy pálca körül felcsavarták. A papyrusok lelőhelyei a sírok: ezekben maradt meg a szárazság miatt legjobb karban a papyrus (a legrégibb fönnmaradt papyrus valószínűleg 2600-ból való), további lelőhelyek: a házak romjai és az ókori szemétdombok. A papyrusra nádszállal írtak, amelynek végét rágással ecsetté változtatták. A tinta fekete (korom és gumioldat) vagy vörös volt.
     A papyrusok néha nagyon hosszúak; így pl. a Pap. Harris (London) 40 m, a Pap. Ebers (Lipcse) 20 m hosszú. A héber papyrustekercsek átlag 30 nyomtatott oldalt tartalmaznak.
     A római világbirodalom minden részén elterjedt az egyiptomi eredetű találmány; ebben a korban kezdtek kis papyruslapokból mai értelemben vett könyveket készíteni és ahhoz a nádszálat meghegyezni és a mai tollhoz hasonlóan bevágni. Mózes és az Egyiptomban tartózkodó zsidóság már ismerte a papyrust; manap nevetséges Voltaire azon állítása, hogy Mózes nem írhatta meg a pusztában műveit, mert abban az időben még kőre, ónra, fatáblára írtak, azt pedig a pusztában nem tudott szerezni. Az ószövetség legrégibb szent könyveit legnagyobbrészt bizonyosan papyrusra írták, az egyiptomi és föníciai analógia szerint. Az újszövetség könyvei írásához biztosan használták a papyrustekercset (2 Jn 12).

2. Állatbőr. Hogy az egyiptomiak a papyrus mellett néha állatbőrt is használtak, az bizonyos. A zsidóknál is ismeretes volt ez az írásra alkalmas anyag. Comill szerint ez volna a legrégibb íróanyag. Egyetlen érv: sefer («könyv») etymonja «lesimított dolog», amelyről Num 5,23 szerint az írást le lehetett mosni. Ám ez egyformán áll a papyrusról is. Hogy az állatbőrt használták egyébként a zsidók, az biztos: Jer 36,23 szól oly könyvtekercsről, amelyet késsel kell szétvagdalni, holott a papyrust el lehet szakítani.
     Az állatbőr finoman preparált formája a pergamen, amelyet feltalálásának helyéről neveztek el, mert a kisázsiai Mysiában, Pergamon városában gyártották először a Kr. e. II. sz. elején. Szent Pál használt pergament is (2 Tim 4,13).
     A pergament is használták tekercsalakban, mint a papyrust, de éppen a pergamen használatánál leggyakoribb a kódexformátum, amely az ókor végén a tekercsformátumot ki is szorította. Szentírási kézirat papyruson csak töredékesen van; a legrégibb megmaradt kéziratok pergamenre vannak írva. A pergamen drágább volt a papyrusnál, de tartósabb és többször le lehetett mosni vagy vakarni. Az olyan pergament, amelyre ekként még egyszer írtak, rescriptusnak vagy palimpsestnek nevezik. A láthatatlanná tett első írás fotografálását újabban Kögel Ráfáel O. S. B. fedezte fel.

3. A papír Kína találmánya, és mint ilyen, Közép-Ázsiában. is elterjedt már, mikor Samarkand eleste után (704) az arabok is megismerik. A VIII-IX. század folyamán kerül arab közvetítéssel Európába, Bizáncba; a mórok közvetítésével Spanyolországba. A középkor vége felé kiszorítja a pergament. Az elterjedés után vannak papíron írt szentíráskódexek, sok kéziratban papír- és pergamenlapok váltakoznak egymással.

4. Ritkábban használt anyagok. A szegény emberek íróanyaga: a cserépdarab, az ostrakon az egyiptomiaknál, görögöknél egyaránt használatos. A zsidók is ismerték (Ez 4,1). Ostrakonokra írt VII. századbeli evangélium-töredékeket fedezett fel G. Lefebvre 1904-ben. Hogy ónra is írtak a zsidók, ezt Jób 19,24 mutatja; Rhodoson 1898-ban talált ónlapon a 80. zsoltár volt feljegyezve.

Hogy Mózes és a bírák korában tudtak-e írni, azt a XVIII. században sokan tagadták. Ma azonban ilyet állítani nevetséges tudatlanság volna. Hiszen Palesztina fejedelmei a Kr. e. II. évezred közepén már asszír nyelven leveleznek – mint Elő-Ázsia diplomáciai nyelvén – Egyiptommal. A Mózes előtti korban Judás pátriárka Thamamak pecsétgyűrűt ad (Gen 38,18/25), amelyen írás is volt. Mózes (pl. Ex 24,4/7), Józsue (24,26), Gedeon (Bir 8,14), Sámuel (1 Sám 10,25), Dávid (2 Sám 11,14) idejében mint természetes dolgot említik az írástudást.

a) A kánaáni írás

Voltak, akik azt állították, hogy az ószövetség könyveit eredetileg asszír írással írták meg. Manap ez a felfogás már elavultnak tekinthető. Az ok pedig az, hogy az az írás, amelyen a szent könyveket bizonyosan írták: a kánaáni írás, mindig régebbinek mutatkozik. Ennek az írásnak legrégibb emléke az 1923-ban Byblosban felfedezett királysírban Ahiram király felirata, amely valószínűleg a XIII. századból származik. A kánaáni írás eredete homályba vész ugyan; legújabban azonban mindig nagyobb valószínűséget nyer az a feltevés, hogy az egyiptomi (hieratikus) írásból fejlődött ki.

Ezt a feltevést nem csupán a hasonlóság támogatja, amelyet nagyobb erőltetés nélkül lehet megállapítani a hieratikus és kánaáni írás között, hanem az analógia is. Flinders Petrie egyiptológus ugyanis 1904/5-ben a Sínai-félsziget régi bányáiban, amelyekben már az egyiptomiak rezet, türkizt és malachitot bányásztak, feliratokat talált, amelyeknek kora a Kr. e. XIX-XVI. századba tehető. H. Grimme megállapításai szerint bizonyosra vehető, hogy a sémi nyelven irt feliratok írása – az ósínai – legalább is részben az egyiptomi írásból fejlődött ki. Ha nem is tartjuk Grimme-vel azt, hogy a kánaáni írás az ósínai egyenes leszármazottja, mégis fontos analógiánk van a kánaáni írás keletkezésére nézve.

A kánaáni írást a zsidók bizonyosan használták (jeruzsálemi Siloah felirat VIII. sz.), amint azzal írtak a körülöttük és velük együtt élő népek is: a moabiták (Mesa-király diadaloszlopa IX. sz.), nem-szemiták (ördek-burnui felirat X. sz.), kezdetben egyes arám (szír) városok (Kalumu király felirata IX. sz.). Átvették és sajátos írásukat fejlesztették ki belőle a szamaritánusok. A dél-arábiai kultúrnépek hasonló írást használtak. A föníciaiak föliratai kezdettől fogva a kánaáni írást mutatják. A föníciai kereskedőktől vették át az írás tudományát és a kánaáni ábécét az 1000. év körül a kisázsiai görögök, úgyhogy a kánaáni írás a görög írás anyja lett, amelyből viszont az összes európai írások (latin, gót, germán, glagolit) eredtek.

A kánaáni írás nagyjából a görög ábécé nagy betűihez hasonlít. Valamennyi így író nép (kezdetben a görögök is) jobbról balra írták.
     Jellemző tulajdonságai: a kánaáni írás csak a mássalhangzókat jelölte, a magánhangzók jelöletlenek maradtak. Ennek következménye az, hogy egy-egy ilyen mássalhangzó-csoportot a legkülönféleképpen lehet olvasni, különösen, ha hozzávesszük, hogy egyes mássalhangzók ugyanazon betűkkel lett jelölve. Így pl. néhány mássalhangzócsoport, aszerint, hogy milyen magánhangzókkal egészítjük ki, többféle módon olvasható.

Egy másik jellemző tulajdonsága a kánaáni írásnak, hogy a szavakat egymástól nem közök, hanem pontok választották el. Ha ezt tévedésből más helyre tették, új mássalhangzó-csoportok keletkeztek és ennek következtében új szavak, új értelem. Néha, különösen érthetetlen helyeken, a Szentírás betűinek konjekturális új átcsoportosítása a helyes értelmet nyújtja; világos, hogy ily esetben a másoló tévesen választotta szét a mássalhangzó-csoportokat = szavakat. Így pl. 43. Zs. 5-ben a mostani héber szöveg elválasztása alapján a vers szószerinti fordítása: «Te vagy az én királyom. Isten rendel üdvösséget Jákobnak.» Ha ellenben a szétválasztást máshol végezzük, akkor az így olvasott szöveg fordítása: «Te vagy az én királyom, az én Istenem, a Jákobnak üdvösséget rendelő.»
     A kánaáni írás egyes betűi nagyon hasonlítottak egymáshoz és ezért könnyen fel lehetett őket másolás közben cserélni. Érthetetlen szövegeket gyakran érthetővé lehet tenni, ha ilyen hasonló betűk elcserélését feltételezzük és helyette a vele hasonló mássalhangzót vesszük. Így pl. Iz 8,12-ben lehet, hogy több betűt is felcseréltek. A fordítás az egyik esetben: «Ne mondjátok összeesküvésnek azt, amit ez a nép összeesküvésnek mond», a másikban: «Ne mondjátok szentnek, amit ez a nép szentnek mond.»

b) A meruba írás

Kánaáni írásban megírt héber nyelvű kézirat nem maradt reánk. Ennek az az oka, hogy a zsidóság a babiloni fogság után az arám nyelvvel együtt áttért az arám írásra is és ez lett az összes kéziratoknak, valamint a nyomtatott kiadásoknak is az írása: a meruba írás, scriptio quadrata. Ez is az ókánaáni ábécének leszármazottja, amint azt legrégibb emlékein szemmelláthatólag meg lehet állapítani (a Kr. e. VIII. századi Zengirli feliratok). A legrégibb szentírási kézirattöredéknek: a Nash papyrusnak (Kr. u. 1. sz.) is ez az írása. A meruba írás éppúgy nem jelezte a magánhangzókat, mint a kánaáni sem. A szavakat a meruba írás azonban már szóközökkel elválasztotta; hogy ez az elválasztás hellyel-közzel rosszul is történt, az bizonyos, és fentebb példával is illusztráltuk. Elég sok betű hasonlít egymáshoz ebben az ábécében, ami természetesen sok betűfelcserélésre és ezzel kapcsolatban értelemváltoztatásra adott okot.

c) A görög írás

A görög az ószövetség görögül írt könyveinek, valamint az egész újszövetségnek és az ószövetségi fordításoknak írása. Két főtípusa van: az uncialis (maiusculus) és a minusculus. Az uncialis négyszögletes vagy kerek nagy betűkből áll. Ez volt főleg a felírásokon használatos. A keresztény éra előtt már divatba jött a minusculus (kurzív) írás, amely a betűket összeköti és így gyorsabban lehetett írni. Szentírási kézirat minusculus írásban azonban csak a IX. századtól kezdve maradt reánk; jóval több minusculus írású szentíráskézirat van, mint unciális. A régibb unciális kéziratok a scriptio continua elvét követik; ehhez hozzájárult még az is, hogy a VII. századig csak egészen elvétve teszik ki a hehezeti és hangsúly jeleket. Ekként sokszor nehéz volt a kétértelműségeket elkerülni Mind a két tény következményeit egy példában szemlélteti Mt 20,23 szövege: ezt lehet «ám akiknek készíttetett», vagy «másoknak készíttetett»-nek értelmezni.

d) Az íráshibák és a szövegkritika

A szövegromlásnak mind a három írásfajtában (kánaáni, arám, görög) közös okai a másolási hibák, amelyek sokszor feltételezhetők, és így akárhányszor egy-egy eladdig értelmetlen szentírási szövegre fényt lehet deríteni. Ha meggondoljuk, hogy az ókori másoló igen gyakran tollbamondás után írt, megértünk több betűcserét. A diktálás magyarázza meg legtöbbször a betűcseréket is. Nemcsak betű-, hanem szócserék is előfordulnak azáltal, hogy rokonértelmű, vagy, ami még rosszabb, rokonhangzású szavakat helyettesítenek az eredeti kifejezés helyébe.
     Másolás közben előfordul, hogy a szem előre vagy hátra ugrik és kihagy egynéhány szót vagy mondatot, mert egy közelében lévő másik mondat ugyanazzal a kifejezéssel végződött (homoioteleuton), vagy kezdődött (homoioarkton). Az előbbire példa a Cod. Bezae Mt 18,18: «Amit megkötöztök a földön, [meg lesz kötve mennyekben is, és amit feloldtok a földön], fel lesz oldva a mennyekben is»: a zárójelbe tett részt a másoló véletlenül kihagyta a hasonló végződés miatt. Mindkettőre példa Mt 1,9, ahol Ochozias és Ozias között a három név – Athalia, Joas, Amasias – emiatt maradt ki.
     Sokszor előfordult továbbá, hogy egy mondatot, szót vagy csak egy betűt kétszer írtak le (dittographia, pl. 2 Kir 7,13-ban egy kis mondat kétszer van leírva). Különösen a csupán mássalhangzós héber szövegben ez sokszor új szavak keletkezésére adhatott okot. Máskor viszont ott, ahol kétszer kellett volna egy szót leírni, vagy egy betűt, a másoló véletlenül csak egyszer írta azt le (haplographia).

A Szentírás könyveit három nyelven írták: héber, arám és görög nyelven.

a) A héber nyelv

A héber nyelv a szemita nyelvcsaládba tartozik. Valamennyi sémi nyelvtől különbözik (mint keleti sémi nyelv) a babiloni. A többi két nyelvcsoportra oszlik: az északira és a délire. Az északi csoport tagjai a kánaáni nyelvek, vagy egymáshoz viszonyítva inkább nyelvjárások: a föníciai, a héber, a moabita. Az északi csoport többi tagját az arám nyelvek alkotják. A déli csoporthoz tartozik az arab és az aethiop nyelv.
     A héber nyelv ókora Mózestől a királyság koráig terjed. Bizonyos, hogy a mostani ismert szentírási héber nyelvtől eltért, amint a XV-XIV. századi asszír nyelven megírt Tell-el-Amarnában feltalált levelek tanúskodnak, amelyekben a kánaáni apró fejedelmek saját nyelvükön szőnek itt-ott egy-egy kifejezést, szót közbe. Ezeknek a nyelve tudvalevőleg a héberrel legközelebbi rokonságban van. Mindenekelőtt bizonyos, hogy a mássalhangzós szógyökerek nagyjából azonosak voltak a most ismertekkel. Az ebből a korból megmaradt szent könyveket modernebb nyelvre írták át.
     A héber nyelv aranykora a X-VII. század; a zsidó nyelv klasszikus művei: Sámuel, Jób, Példabeszédek, Izajás könyve. A hanyatlás kora – VI-II. század Kr. u. – a babiloni fogság századában kezdődik. A héber nyelv lassanként megszűnik élőnyelv lenni. Mint holt nyelv a tudomány, liturgia, irodalom nyelve marad ugyan; még Kr. e. II. században Jésua, Sirák fia héberül írja meg könyvét; különböző apokryph könyvek és még a zsidó törvénygyűjtemény: a Misna is héber nyelvűek. Azonban még az irodalmi nyelvet is átitatták az élő nyelvből beszivárgó aramaizmusok és így klasszikus szépségéből, erejéből sokat vesztett.

Az ószövetség könyvei közül héber nyelven írták meg az összes ú. n. protokanonikus könyveket, a deuterokanonikus könyvek közül Bar., Jud., Tób., Sir. 1. Makk. könyvét, bár ezeknek héber eredetije (Sir. 3/5-e kivételével) elveszett és csak görög fordításban maradtak reánk.

b) Az arám nyelv

Az arám nyelv az északi szemita nyelvcsoport másik ága. Ennek az ágnak első nyugati tagja: a bibliai arám (ószövetségi arám). Ez nagyjából az a nyelv, amelyet hivatalos nyelvnek fogadott el az újbabiloni birodalom (612-től kezdve) örökébe lépő (539) perzsa nagykirályok kiterjedt, soknépű birodalma. A nyelv neve arami(th), ezt a LXX mindenütt «szírül» fordítja és 2 Makk 15,37 szírnek kereszteli el. Szent Jeromos ezt a nyelvet sajnálatos félreértéssel «lingua chaldaica» névvel illeti és a bibliai arám «chaldaeus» elnevezése az egyházatya nagy tisztelete folytán századokig általános volt. Bibliai arám nyelven írva (vagy fordítva?) maradt fenn a szent könyvek néhány fejezete: Dániel 2,4b-7,28; Ezdrás 4,7-6,18, azonkívül 7,12-26; Jeremiásból egy mondat: 10,11.
     A nyugati arám nyelv egy másik tagja a szamaritán, amely nyelven egy pentateuchus fordítás maradt fenn csupán; továbbá a palmyren: Kr. e. III-I. századbeli palmyrai és nabataeai feliratok nyelve.

A nyugati arámnak egy másik fontos tagja a palesztinai arám. Ennek ismeretére már a kegyelet is ösztönözne bennünket (pontos alakját azonban mégsem ismerjük), hisz ez az Úr Jézusnak és tanítványainak, azaz az ő koruk embereinek a nyelve. Ezen a a nyelven találunk az újszövetségi Szentírásban mintegy 16 kifejezést görög átírásban, mint pl. korbona (templomkincs Mt 27,6), hakeldama (vérmező Mt 27,8), effeta (nyílj meg Mk 7,34), abba (atya Mk 14,36, amiből az abbas = apát szó eredt) stb. Az abban a korban élő FI. Josephus és maguk az újszövetségi szent írók is ezt a nyelvet hébernek mondják. Nagyon valószínű, hogy ezen írta meg Szent Máté is evangéliumát, amelynek arám eredetije azonban elveszett.

Az arám nyelv keleti tagjai a szír nyelv (Edessa), ezen írták a Pesitta nevű szentírásfordítást és a szír egyházatyák műveit; a mandaeus, egy gnosztikus szekta (János-keresztények) nyelve; és végül a babiloni arám, amelyen a babiloni talmud egyes (gemarikus) részeit írták.

c) A görög nyelv

Nagy szerepe van a szentírási nyelvek közt a görög nyelvnek, még pedig az ú. n. koine nyelvjárásnak. A koine, mint neve is igazolja általános, közönséges nyelvjárás), a hellenizmus világnyelve, mely Nagy Sándor hódításai nyomán a hellén kultúrával együtt, mindenfelé elterjedt. Benne az attikai dialektus az ionnal és dórral keveredett, amelyhez latinizmusok és szemitizmusok is járultak. Ez az a nyelv, amelyet a hellenisztikus kor írói, papyrusai, epigrafikája, ostrakonjai használnak, és ez egyúttal egyes szentírási könyveknek is a nyelve. Nem lehet igazában véve külön bibliai vagy újszövetségi görög nyelvjárásról szó, hiszen a görögül író szent írók a görögül beszélő kortársaknak írnak és ezért azt a nyelvjárást használják, amelyet azok ismertek.
     Mindössze több szemitizmus akad a szentírási görögségben és újképzésű szavak, amelyek azonban a koinéval közösen használt szókincsnek csupán 1%-át teszik ki.
     Az ószövetségi szent könyvek közül ezen írták meg 2 Makk. és a Bölcsesség könyvét, amelyek tehát eredetileg is görög nyelvűek. A többi deuterokanonikus könyvnek szemita eredetije elveszvén, csak görög nyelvű fordításuk maradt fenn számunkra. Az újszövetség valamennyi könyvét szintén ezen a dialektuson írták meg, kivéve Máté evangéliumát, amelyet erre fordítottak le és amelynek így szintén csak koine-fordítása maradt ránk. A koine görög nyelvjárás továbbá az összes görög szentírás-fordításoknak a nyelve.

A héber szöveg történetét (és itt némileg eltérünk az eddig használt beosztásoktól és elnevezésektől) a következő módon oszthatjuk fel korszakokra, amelyeknek mindegyike egy-egy jelentős lépéssel segítette elő a szentírási héber (és arám) szövegnek a most ismerthez való közeledését és így fokozatos átalakulását.

a) Az ószövetségi kor

E kor (Krisztus koráig) vizsgálatában mindenekelőtt az tűnik fel, hogy benne korántsem őrizték az ószövetségi könyvek szövegét azzal a gonddal, amely a későbbi korok sajátsága. Nyilvánvaló tény, hogy a századok haladásával a régebbi könyvek archaizmusait modernebbekkel pótolták; a kánaáni írásról az új, meruba írásra való áttérés (a fogság után) szintén sok szöveghibát eredményezett. A másolási hibák nagy része szintén ebben a korban keletkezett. Tudós vagy praktikus irányú magyarázgatási hajlam késztette arra a másolókat, hogy a lap szélére, vagy a sorok közé egy-egy szóhoz magyarázó megjegyzést fűzzön; a következő másoló beírta a szövegbe. Ezek a glosszák, amelyeket sokszor manap már nehéz felismerni, elég nagy számmal találhatók az ószövetségben.

Különböző tények bizonyítják, hogy a régi szöveg – nem ugyan hit és erkölcsi vonatkozású részekben – a mostan ismert héber szövegtől eltért. Tanúskodik a szent könyvek ezen korbeli kiadóinak és másolóinak szabados felfogásáról az a tény, hogy egy és ugyanazon irodalmi mű, amely két helyen maradt meg, szöveg tekintetében erősen különbözik egymástól. Így pl. ugyanaz a dal 13. Zs. és 52. Zs.; 17. Zs. és 2 Sám 22, de szövegükben nagy eltérések mutatkoznak. Szövegváltozásról tanúskodik még 9. Zs. és 24. Zs., amely két alphabetikus zsoltár volt, de az alphabetizmus el van rontva bennük. Akadnak a szent szövegben olyan versek vagy részletek, amelyek mostani helyükre nem illenek, hanem egy más szövegösszefüggésből estek ki: ez is a szövegnek szabadosabb kezelését mutatja.
     Hogy ebben a korban kisebb szövegváltoztatások és szövegkülönbségek (lectio varians) nagy számmal keletkeztek, arra az ószövetségi korból két koronatanú van. Az első a szamaritán Pentateuchus, azaz Mózes öt könyvének szamaritán írással, de héber nyelven fennmaradt szövege (legrégibb kéziratai csak a Kr. utáni XIII. századból valók). A mű a régebbi katholikus és apologetikus felfogás szerint a IX. században Kr. e. keletkezett; a protestáns kritikusok felfogása szerint Nehemiás korában (Kr. e. IV. sz.) Manasses, az aposztata pap adta a szamaritánusoknak. Valószínű, hogy a szamaritánok nem fogadták volna magukhoz a hozzájuk menekülő Manasses papot, ha már nem lettek volna a Pentateuchus birtokában. Ugyanúgy mondhatjuk még, hogy aligha akarták volna a fogságból visszatért zsidókkal együtt felépíteni a templomot, ha nem ismertek volna semmit sem a mózesi törvényből. Ezért a szamaritán Pentateuchus vagy tényleg a IX. században, vagy, ami valószínűbb, Izrael népének fogságba hurcolása: 722 után keletkezett.
     Ha már most ezt a szamaritán recenziót a most ismert héber Pentateuchus-szöveggel egybevetjük, igen sok szövegkülönbséget találunk (6ooo lectio varians) , amelyeknek jórésze lényegtelen, egy más része szamaritán önkényre vezethető vissza; a maradék azonban kétségtelenül azt tanúsítja , hogy a héber szöveg változásoknak volt alávetve.

A másik koronatanú: a Kr. e. III. századi görög szentírásfordítás (LXX = Septuaginta), ugyanezt bizonyítja. Ebben ugyanis szintén nagyon sok szövegeltérésre következtethetünk a mostani héber szöveggel szemben. Mert a LXX nagyon sok kifejezését a mostani héber szöveg megfelelő kifejezéséből nem fordíthatta és ezért a mostanitól sokban eltérő héber szöveg volt a görögre fordító tudósok előtt.
     Véleményünk szerint ez az utóbbi tény – hogy t. i. a III. századbeli LXX még sokban különbözik az ismert héber szövegtől – eldönti azt a kérdést is, el kell-e fogadnunk az Ezdrás és követői (söferim) szentírásjavító működéséről szóló hagyományt, hiszen Ezdrás kora után is megmaradt a nagy szövegkülönbség. A változást ezen a téren, bizonyos lépéseket az egységesítés felé, a keresztény kor első két százada hozta meg.

b) A tannaita kor: Kr. u. I-II. század

A Misnában szereplő mintegy százötven törvénytanító rabbi a tannaim (tanító) nevet viseli; a zsidóság szempontjából korszakalkotó működésük alkotja (I-II. sz.) a tannatai kort. Ők hozzák létre a zsidó törvénygyűjteményt, a Misnát. A Misna befejezője és mostani alakjának megalkotója R. Jehuda Hakkodes, a szűkebb zsidókánon első tanúja, amely szerintünk szintén a tannaita korban lett megállapítva. Az a munka, amelyet a Talmud a «nagy zsinagóga» utódainak, a sóferimeknek (írók, számolók) tulajdonít, véleményünk szerint a tannaita mesterek érdeme. Szövegkritikai munkájuk különben is a talmudi hagyomány szerint egészen jelentéktelen volna. Tettek azonban a tannaita korban többet is. Mert míg a LXX – a Kr. e. III. sz. görög fordítása – azt mutatja, hogy a szentírási szöveg még ingadozik, addig az ószövetségnek Kr. u. II. századi görög fordítói (Akylas, Symmachos, Theodotion) arról tanúskodnak, hogy a Kr. u. II. században már a mássalhangzós szöveg meg volt nagyjából állapítva. Hozzávehetjük még ehhez azt a másik hagyományt, amely szerint az összes meglévő héber kódexek egy kódexnek másolatai, amely a legnagyobb tannaitának, Rabbi Akibának nevéhez fűződik. Íme ez is erre a korra utal!

Valószínűleg a tannaita korban kell elhelyeznünk a mássalhangzós szövegnek azon véglegesen megállapított változtatásait, amelyeket hipokrita szokások, gyűlölet vagy kabbalisztikus spekulációk hoztak létre. Bizonyos, hogy nem későbbi korban keletkeztek ezek a változtatások, de gyökereik már a Kr. előtti századokba nyúlnak vissza.
     Hipokrita szokás volt pl. a Jahve név kiejtésének tilalma és az ennek kapcsán felmerülő szokás, hogy Baal-t sem szerették kiejteni, mert ez szintén vagy Istent jelentette, vagy pedig a föníciai, sok formában szereplő istenséget (ilyen formája pl. a Baalzebub = «légy Baab = Belzebub). Ennek a szokásnak folytán többször a Baal név helyett más szót írtak a szövegbe, pl. Saul fiának a neve Isba’al (= Isten embere, 1 Krón 8,33) volt és nem Isboseth (gyalázat embere 2 Sám 2,8). A régi név néha már fel sem ismerhető. mert tendenciózus új «nevet» tettek helyébe.

A gojok iránti gyűlölet változtatta meg 2 Sám 12,31 eredeti szövegét. A mostani héber szöveg ez: Dávid az ammonita város «népét, amely benne volt, elvezette és odafektette őket fűrészek alá, vasdárdák és vasfejszék alá». A valószínűbb szöveg: «odaállította őket fűrészek mellé stb.»
     A kabbala a szent szövegből tudománytalan mesterkedésekkel próbált mély titkokat kibányászni. A rabbinus iskolákban széltében űzött gyermekes spekulációk azután a tapasztalat tanúsága szerint a héber nyelvű szent szövegbe is becsúsztak néhol és azt megváltoztatták. Most már legtöbbször csak konjekturaképpen lehet ilyen kabbalisztikus szövegrontásra rájönni.
     Egyik faja a kabbalának a gematria. A héber ábécé betűinek, akárcsak a görögöknél, szám értékük volt: ’ = 1, b = 2 stb., aszerint, ahányadik helyen állottak a betűsorban. Már most a gematria egy szónak betűit megannyi számnak vette és összeadta (vagy megfordítva). Úgy látszik, hogy ilyen gematrikus eljárás alapján írtak a Szentírás számadatai helyébe új számokat, ha a régi számokat «romlottaknak» vélték.
     Mondani sem kell, hogy az új szám teljesen önkényes és a valóságnak nem felel meg. Steuernagelnek igaza lehet, hogy a Num 1,46 számadata: 603.550 ember, mint a pusztában tartott népszámlálás eredménye, gematria útján jött létre. Num 1,2 bene jisraeI (Izrael fiai) és ros köl (minden fő) betűinek számértéke összeadva: 603 és 551 (603-at ezerrel szorozták és 551-et lekerekítették). Hogy az eredeti szám mi lehetett, nem tudjuk.
     A kabbalának egy másik fajtája az athbas, amelyet mindjárt példán mutatunk be. Jer 25,26 szövege: «Utánuk Sesak királyának kell inni» (Sesak az a fáraó volt, aki a IX. században végigrabolta Palesztinát és kifosztotta a templomot.) Az illető összefüggésben érthetetlen szót az athbas kabbalisztikus szabálya hozta be a szövegbe. Ezen szabály szerint visszacsinálva az eljárást megállapítható, hogy az eredetileg a bbl = babel (Babilon) szó volt itt a szövegben.
     A kabbalának egy másik faját, az albam-ot szintén feltaláljuk az ószövetségi Szentírásban, mint szövegrontó tényezőt. 1 Sám 13,1-ben ugyanis ez a bizonyosan romlott szöveg olvasható: «Egy éves volt Saul, mikor uralkodni kezdett és két évig uralkodott Izrael fölött». Ez a lectio magának Sámuel könyvének is ellene mond. Bizonyos görög kéziratok szerint egy helyett harminc éves volt mikor uralkodni kezdett; ApCsel 13,21 szerint pedig negyven évig uralkodott. Ezt az albam alkalmazása magyarázza meg, mert ezen kabbalisztikus szabály szerint az eredeti szövegben álló 30 és 40 számokat 1-gyel és 2-vel helyettesítették. Így került tehát a nevetséges 1 és 2 az említett szövegbe.
     A kabbala többi fajtája (notarikon; természetes themura) a szent szövegben nagyobb szerepet nem játszik.
     A zsidók azonban nem akarták ezekkel a spekulációkkal a szent szöveget meghamisítani, amivel már Justinos, Irenaeus, Origenes, Tertullianus vádolták őket.

c) Az amoraeus kor, Kr. u. III-VI. század

Amint a tannaiták a Misnát megalkották, úgy hozták létre az amoraeusok (és saboraeusok VI. sz.) névvel nevezett törvénytanító utódaik a Misna kommentárját: a Talmudot (áll a Misnából és a hozzáfűzött kommentárból = gemara). A babiloni iskolák törvénytanítói (rab) a babiloni Talmudot (III-VI. sz.), a palesztinai rabbik a jeruzsálemi Talmudot (IV-V. sz.) alkották meg. A (bab.) Talmud egyúttal gondos felvilágosításokat ad a héber szöveg e korbeli történetéről is.
     Látnivaló, hogy a mássalhangzós szöveg már teljesen megállapított és változásokat nem szenved: a rabbinusok a legminuciózusabb másolási szabályokat állítják fel; figyelmeztetnek, hogy milyen betűkre kell vigyázni, mert egy másikhoz hasonlítanak; szépírási és helyesírási szabályokat közölnek. A szavak közötti közöket előírják. Már kritikai apparátust is készítenek a kódex margójára, nem változtatják meg a szöveget, mint az előző korok tették. A szöveg bizonyos szavát: «ami írva van – kethib» meghagyják, és a lapszélre írják «amit olvasni kell – kere» (mai kiejtés szerint kszib és kri). Míg így a mássalhangzós szöveg ebben a korban már bizonyos változhatatlanság jellegét ölti magára, a magánhangzók (vagyis tulajdonképpen a szöveg kiejtése), még véglegesen megállapítva nincsenek, mert még a III. században Origenes átírt héber szövege és a IV-V. században a Vulgata tulajdonnevei különböznek a mostani héber szövegtől. Ezt a munkát a következő kor végezte el.

d) A masoretha kor, Kr. u. VII-XI. század

A Talmud megíróinak utódai a törvénytanításban Babilónia és Palesztina főiskoláin a szent szöveg körüli kritikai munkát jelentős lépéssel vitték előbbre. Ők találták fel ugyanis a magánhangzók jelzését, pontok és vonalkák alakjában. Nevük a hagyomány emberei.

Kétféle magánhangzójelzés volt: a palesztinai = tiberiási, ahol a jelek a betűk alatt vannak (kivéve az ö-t), ez a rendszer használatos a nyomtatott kiadásokban; és a babiloni, amely a magánhangzókat a betűsor fölött jelölte (superlinearis punctatio). A magánhangzó jeleket azonban néhol hibásan rakták fel, mint pl. 10. Zs. 7-ben, és így a mostani szöveg szerint Isten «hurkokat» és nem, mint a helyes szöveg volna, «tüzes szikrákat», szikraesőt bocsát a bűnösökre. Különös szokásaikat a magánhangzó-jelölésnél éppúgy követik, mint a tannaiták a mássalhangzós szöveg megállapításánál. Legfontosabb emléke az ilyen tendenciózus változtatásnak, mikor az istennevet (j h v h = tetragrammaton) az adonáj (Úr) magánhangzóival látták el mindenütt, mert ezt a szót ejtették ki a szent név helyett. Félreértés folytán azután az adonáj szó magánhangzóit a keresztények a jhvh mássalhangzókkal olvasták egybe, amint jelölve volt, és így keletkezett a helyes Jahve kiejtés helyett a non sens Jehova (porchetus de Salvaticisnál 1303 található először ez a kiejtés). Gyűlöletből származó magánhangzó-pontozást szenvedett, pl. az Izajás korabeli judeai trónkövetelő, akinek szép nevét («Isten jól») gonoszkodva elváltoztatták («semmire jó»), semmirekellőre (Iz 7, 6).

Mondanunk sem kell, hogy ,a magánhangzók végleges megállapítása folytán eredő kiejtés korántsem az, amelyet az ószövetségi időkben használtak, hiszen a héber holt nyelvvé válása és a masora kora között ezer esztendő múlt el. Elég, ha a LXX és akár a Vulgata tulajdonneveit összehasonlítjuk a masoretha szöveggel, mindjárt látjuk, hogy a Kr. e. III., Kr. u. IV-V. és VII-X. században mekkora különbség volt a kiejtés terén.

A masorethák a magánhangzós kiejtés megrögzítése mellett még kritikai munkát is végeztek, amelyet nagy pontossággal és konzervatív érzékkel vittek véghez. A kritikai munka eredményei egyrészt a «nagy masora»: a lap felső és alsó szélén; és a «kis masora»: a sorok között és a lapszélen. Másrészt a «függelék masora» (a könyv végén ábc rendben) névvel illetett apparatus criticusban foglaltatnak.
     A masorethák kritikai megjegyzései továbbfejlesztették a kere és kethib jegyzeteket, vonatkoztak a magánhangzókra, diakritikus jelekre, a szavak jelentésére, megváltoztatására stb. Voltak helyesírási, exegetikai és filológiai természetű megjegyzéseik. Akríbiájukat mutatja, hogy még az egyes betűket is megszámlálták. Feljegyezték minden könyv középső versét, szavát, betűjét, hogy észrevehessék, ha valaki hibázott a másolásnál (a b betű pl. 38.218-szor fordul elő szerintük az ószövetségben).
     Konzervativizmusuk egy túlhajtása pl. Péld 30,15 a hab (add ide) szócskánál a h nagyobb betűvel való jelölése, mint a b-é, mert egy régi kéziratban a másoló véletlenül nagyobbat írt. A masorethák lelkiismeretesen követték ezt a kis hibát és azzal okolták meg b kisebb voltát, mert a kapzsi ember is kisebbíti felebarátja vagyonát.
     A masoretháktól megállapított magánhangzós szöveg, a tőlük gondosan másolt egész szöveg az, amely csekély változtatással a mostani héber szöveget alkotja.

e) A kéziratok kora, X-XV. század

Héber szentíráskézirat a X. századnál előbbi korból nem maradt ránk; az előbbiek elvesztek. A legrégibb fennmaradt szentírási kézirat a Nash papyrus ugyan (Kr. u. 1. sz.), ez azonban csak töredék (tízparancsolat Ex. 20, 2-17; és a sma Deut 6,1-5). A legrégibb kéziratok a kairói Mose ben Aser kódexe (897-ből?) és a codex Babylonicus (916-ból). Az első teljes kézirat a codex Petropolitanus (1009).
     A XI. században Keletről menekült zsidó tudósok hoztak magukkal héber kéziratokat, amelyeket a következő két század folyamán Spanyolországban, majd Olasz- és Németországban másoltak. Ekként spanyol, olasz, német és keleti kézirat-családok keletkeztek.
     Az istentiszteleten használt kéziratokat pergamen vagy állatbőrből készített tekercsre írták magánhangzó-jelölés nélkül; ezek a kéziratok mind egyformák és a masoretha szöveget tartalmazzák. A magánhasználatra szánt kéziratokat pergamenre és papirosra írták (kódexformátum), magánhangzó-jelöléssel látták el és a masoretha szöveggel szemben lectio variansokat is tartalmaznak. Mintegy ezerötszáz kézirat maradt reánk.

Ebből a korból származik a magánhangzók különböző kiejtése is. A magukat inkább bibliainak tartó spanyol zsidók (sephardim, Olaszországban s a Balkánon is találhatók) más kiejtést használtak és használnak most is, mint a német zsidók (askenazim, Lengyelországban, Oroszországban és Magyarországon is ez a fajta él). Az újév pl. a spanyol zsidó kiejtése szerint ros hassana, a német zsidó szerint: rausch haschono. A keresztények a régihez bizonyára közelebb álló spanyol kiejtést követik; a zsidó iskolák a német zsidó kiejtést.

f) A nyomtatott kiadások kora, XV -XX. század

A könyvnyomtatás feltalálása után az első héber kiadás: a héber zsoltároskönyv 1477 (Bologna?). A XV. században kizárólag olasz zsidók adtak ki héber szövegeket, mindig egy bizonyos kéziratot nyomtattak le és így munkájuknak nagyobb értéke nincs, mint az illető kódexnek. Először 1488-ban jelent meg a teljes héber Szentírás: Biblia Soncinensia (Soncino) , ennek 1494-es bresciai újabb kiadását használta Luther szentírásfordításánál. Az első keresztény kiadás a Ximenez bíboros kezdeményezésére megjelent Polyglotta Complutensis (Alcala 1514-7). A teljes szentírás-kiadások között a Biblia Bombergiana említendő meg (első kiadását Felix Pratensis zsidókeresztény rendezte sajtó alá, 1516-7-ben Velencében Bomberg Dánielnél; második kiadását R. Jakob ben Chajjim revideálta 1524-5).
     A XVII. században fontos kiadás Josephus Athias amsterdami zsidóé (1659-61); a Bomberg-féle szöveggel és néhány kézirattal egybevetett szövegét újra E. van der Hooght adta ki (Amsterdam, 1705). Az utóbbi kiadás a múlt század végéig a legtöbb iskolai kiadás mintája lett.

Igazában kritikai kiadásokat csak a XVIII. század hozott létre. C. F. Houbigant, oratoriánus (Párizs, 1753-54) az elsők között van; hibája azonban, hogy kritikája túlságosan konjekturális. Elsőrangú kritikai kiadásokat rendezett sajtó alá Benj. Kennicott oxfordi tanár (Oxford, 1776-80), aki 615 kézirat és 52 kiadás összehasonlítása alapján adta ki szentírásszövegét; továbbá J. Bern. de Rossi pármai pap, aki 731 kéziratot és 352 kiadást, fordítást, rabbinus kommentárt használt fel szövegéhez (Parma, 1784-8).
     A XIX. század kritikai kiadásaiból megemlítendők: S. Baer és Franz Delitzsché (Lipcse, 1861-95). Paul Haupt (The sacred books of the O. T. Lipcse, 1893), aki az állítólagos források szerint, amelyekre a Szentírást felosztotta, különböző színekben nyomtatta a szöveget («Regenbogenbibel»); C. D. Ginsburg kiadása (Massoretico-critical text of the Hebrew Bible, London, 1894-6). Ugyancsak Ginsburg adta ki nagyon bő variáns-gyűjteménnyel a Tórát (London, 1908), a régibb és újabb prófétákat (u. o. 1911). A leginkább használt jó kritikai kézi kiadás R. Kittel (prot.): Biblia Hebraica, Lipcse, 1906. A szövegváltozatok mellett hozza a régi fordítások variánsait és mérsékelt konjekturális szövegjavítási javaslatokat.

Az ószövetségi görög nyelvű szent könyveket (2 Makk. Bölcs.) a LXX-val együtt fogjuk tárgyalni. A LXX-nak fontos szövegtörténetét azonban nem lehet az újszövetségével egy kalap alatt tárgyalni. Míg az ószövetségi (héber) szövegtörténet a hosszú idő miatt is, meg a különböző viszonyok miatt is, fejlődési menetében korszakokra osztható, az újszövetségi görög szöveg történetét elég két részre tagolnunk: a kéziratok és a nyomtatott szöveg korára.

a) A kéziratok kora

Ha az ószövetség első szövegtörténeti korával az újszövetség kezdetét összehasonlítjuk, szembeötlik, hogy ott is, itt is voltak, akik változtatásokat akartak eszközölni a szent szövegen. Az okok nagyrészt ugyanazok voltak: más nyelvre való átírás kísérletei, magyarázgató hajlam szülte hozzátevések (glosszák), sőt tendenciózus változtatások is eretnekek, vagy túlbuzgó igazhívők részéről. Nagyon sok variánst hozott létre a másolás munkája is, amint az minden nem tisztára mechanikus munkánál meg szokott történni. Az egyháziakban azonban nagyon is megvolt az igyekezet, hogy a szent szöveg épségét megőrizzék; felhívják a figyelmet egy-egy veszélyesebb másolási hibára; kipellengérezik az eretnekeknek pl. Basilides, Valentinus és főképpen Marcion gnosztikusoknak szentírás-hamisításait (Tertullianus, Epiphanius).

Sok műveltebb ember fülét sértette az újszövetségi koine szerintük utcai nyelve és azért iparkodott akárhány másoló a görög szöveget átkefélni; ez a törekvés azonban – különösen, ha nyilvánosan történt – heves ellenmondásra is talált. Így pl. 350-ben egy cyprusi püspök több társa jelenlétében prédikált és idézvén Jn 5.8 sorát: «Vedd fel ágyadat és menj», az ágy ott szereplő neve helyett egy választékosabb attikai szót használt. Azonban pórul járt. mert egy püspöktársa felugrott és az egész nép előtt rákiáltott: «Jobb vagy talán te, mint Az, Aki ágyadat használt, hogy restelled az ő szavait használni?»
     Jelentősebb magyarázgató glossza kevesebb fordul ugyan elő aránylag, mint az ószövetségben, de azért csak akad ilyen is. Ilyen glosszálás érte sok kéziratban Lk 11,2-4: az Úr imádságának rövidebb szövegét. amelyet a legkülönbözőbb módokon pótoltak Máté (6,9-13) hosszabb Miatyánk-szövegéből.
     Tendenciózus változtatásokat különösen a régebbi eretnekek akartak a szent szövegbe vinni; sok katholikus másoló ezért ugyanabba a hibába esett, amikor kihagyta vagy megváltoztatta az eretnekektől félremagyarázott sorokat vagy szavakat. A gnosztikusok pl. visszaéltek Jn 10,8 szövegével: «Valamennyien, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók», mert az Úr ezen szavával is igazolták az ószövetség részükről történő elvetését; sok katholikus másoló viszont éppen azért kihagyta az «előttem» szót.

A szövegtörténet forrásai: a papyruskéziratok, a pergamenkéziratok, a szent atyáknál és egyházi íróknál található idézetek és a katénák.
     1. A papyrustekercsek, amelyek az újszövetségi görög szöveget tartalmazták, elvesztek. Ugyanarra a sorsra jutottak, mint az újszövetségi szent írók eredeti kéziratai. Csak csekély számú töredék maradt fenn belőlük, a legrégibb a III. századból való.
     2. Pergamenkéziratok azonban nagy számban maradtak ránk, több mint négyezer kéziratot ismerünk. Ezek között van 170 unciális írású; több mint 2300 minusculus írású és több mint 1500 lectionarium. A VI. század óta ugyanis a szent szöveget liturgikus használatra beosztva is kiadták: ezek a lectionariumok.

A legrégibb kéziratok az ó- és újszövetséget tartalmazták (az ószövetséget a LXX szerint). Ezek a kéziratok ritkák. Ritkán található továbbá egy kéziratban az egész újszövetség szövege, a legtöbben csak egy része van meg (az evangéliumok, Sz. Pál levelei stb.). Vannak kódexek, amelyek a szent szövegen kívül kommentárokat vagy fordítást is mellékelnek (görög-szír, görög-latin, görög-arab nyelvűt). A legrégibb kéziratok: a Codex Vaticanus (jelzése B vagy 03) a IV. századból való; lehet, hogy Sz. Athanasiostól származik. A Codex Sinaiticus (jelzése ? vagy or) a IV. századból; Tischendorf találta fel 1859-ben a Sínai-hegyen egy kolostorban. A Codex Alexandrinus (jelzése A vagy 02) az V. századból, egyiptomi származású. Mindháromban megvan az ó- és újszövetség szövege.

A nagyszámú görög szentíráskézirat osztályozása és jelzése J. Wetstein (†I754) kezdeményezésére indult meg, aki kiadásában (1751/2) az unciális kéziratokat nagy betűvel, a minusculusokat – négy csoportra osztva külön-külön – arab számokkal jelölte. H. v. Soden kissé komplikált jelzési rendszere elismerésre nem találván, a világháborúban elesett C. R. Gregory dolgozott ki praktikus rendszert, amely most már nemzet- és felekezetközileg elterjedt és hivatalosan is elfogadott. Az unciális kéziratokat arab számokkal jelöli és eléjük ismertetőjelül 0-t tesz (01, 02, 03). A papyrusokat fraktumyomású nagy ß-vel jelöli és a számot exponensnek írja (ß1, ß2). A minusculus kéziratokat arab számokkal jelzi (139, 140). A lectionariumokat szintén, de megkülönböztetési jelül egy 1 betűt tesz eléje (1 139, 1 140).

A kezdetben elhanyagolt minusculus kéziratok értéke mindig jobban kitűnik. A legelső kiadók ugyan rossz és késői minusculus kódexeket használtak, de éppen reakcióképpen azután nem becsülték sokra őket. A lectionariumokat még jobban elhanyagolták, v. Soden pl. fel sem vette őket művébe; pedig azokban. is sok jó szöveg található.

3. Az egyházi íróknál fellelhető idézetek szintén értékesek arra nézve, hogy milyen szöveget használtak. Különös fontosságuk az első három század idézeteinek van. Meg kell azonban fontolni, hogy rövidebb szövegeket rendesen fejből szoktak idézni; ilyenkor persze nem tudhatjuk, hogy tulajdonképpen milyen szöveget olvasott az illető író. Alexandriai Kelemen pl. Mt 18,3-at négyszer idézi különböző módon. Sokszor a másoló is az őáltala ismert szöveg szerint változtatta meg a másként hangzó idézeteket.
     A pontos idézés jelei: ha az író nyomatékkal a szent szöveg betűjére hivatkozik; ha kommentárokban vagy homiliákban előzőleg mint a tárgyalás alapját idézi a szent sorokat; végül, ha többször idézi a szent szöveg egy bizonyos helyét és az idézet egybehangzik az illető írónak más helyeivel, más műveivel, vagy egy szentíráskézirattal.
     A kétségtelen nehézségek ellenére azonban az egyházi írók idézeteinek összegyűjtése és összehasonlítása a szentírási szövegtörténet fontos feladatai közé tartozik.

4. Hasonlóképen a katéna-kutatás eredményei is hivatva lesznek arra, hogy a szentírási szövegtörténetet megvilágítsák. A katénák egy-egy szentírási könyvhöz a legkülönbözőbb egyházi íróktól vett idézeteket fűznek láncszerűen (catenae, láncok) egybe.

5. Az újszövetségi szövegtörténetet mintegy rekonstruálni próbálják azok a különböző kísérletek, amelyek a kézirattömeg őserdejében tájékozódást iparkodnak találni. A kéziratok között családfákat felállítani nem lehetséges (leszámítva egyes kivételeket, mint pl. a Ferrar-csoport), mert igen sok korrektura történt már egy-egy kéziraton is, úgyhogy ha egy másoló, pl. a Codex Vaticanus vagy Sinaiticus első szövegét másolta volna, egy másik pedig ugyanazon kódex korrigált szövegét, nem lehetne már a két lemásolt kódexnek testvérvoltát megismerni. Iparkodtak ellenben a kéziratokat családok szerint osztályozni és így különböző szövegeket, recenziókat felismerni.

b) A nyomtatott szöveg kora

A könyvnyomtatás feltalálása óta hatvan évnek kellett eltelnie, míg az újszövetség görög szövegét kiadták. Az első kiadás az érdemes Ximenez spanyol bíboros vállalatában, a már említett compluti polyglottában történt, néhány minusculus kézirat alapján. Mivel a kiadást csak 1520-ban publikálták, az első nyilvánosságra került újszövetségi görög kiadást a neves humanista, Rotterdami Erasmus bocsátotta közre (1516, Basel). Munkája elsietett, sőt lelkiismeretlen volt, tekintve, hogy ahol kevés kéziratát nem értette meg, vagy azok hiányosak voltak, ott a latin szövegből visszafordított saját görög szövegét illesztette be.
     Robert Estienne az Erasmus-féle szöveget adta ki néhány kézirat alapján végzett kezdetleges apparátussal és javításokkal (Párizs, 1546), negyedik kiadását (1551) némi változtatással átvette Beza Tivadar (Genf, 1565). A Beza-féle szöveget adták ki azután Elzevir Ábrahám és Bonaventura leydeni nyomdászok (1624). A szövegnek nagy jelentősége lett, mert csakhamar széles elterjedtségnek örvendett, úgyhogy már az 1633-i kiadás textus receptusnak nevezi. Ezt az Elzevir-féle szöveget nyomtatták le a következő két században, bár nagyon rossz és önkényesen megállapított szöveg volt.

A szövegkritikai munkálat komoly lendületet csak a XVIII. században vett; az oroszlánrész az újszövetségi szövegkritikai munkában protestáns tudósokat illet. E tudósok nagy szorgalommal gyűjtöttek adatokat, de még a textus receptust iparkodtak javítani, ami elhibázott elv volt.
     A textus receptust félretéve, jobb elvet, de még nem kifogástalant, filológusok vittek bele az újszövetségi szövegkritikába: a R. Bentley (†1742) nyomán dolgozó C. Lachmann, S. P. Tregettes, C. v. Tischendorf. Elvük volt a régi klasszikus írók szövegének visszaállításánál követett elv: a régi, sőt legrégibb kéziratokat kell vizsgálni, mert azok adják a legrégibb szöveget. Ez az újabb keletű, de esetleg a fennmaradtaknál sokkal jobb kéziratok elhanyagolására vezetett.

A tőlük felvett kézirat-családok alapján adta ki a két angol tudós, Westcott és Hort művét (The N. T. in origo Greek, Cambridge, 1881-2), alapul a Cod. Vatic.-t vették. B. Weiss; H. v. Soden műveinek hibája a lectionariumok és régi fordítások elhanyagolása, a kézirat-családok tagjainak önkényes összeállítása, és Iványi szerint az, hogy a szöveg-helyreállításnál a kézirat-családoknak egyforma tekintélyt biztosít és a döntést eltérés esetében a szavazatok számától – és nem a sértetlenebbül megőrzött szöveg kikutatásától – teszi függővé.