(szerk. megj.: ebben a fejezetben nagyon sok idegen, pl. kánaáni, görög, héber betű fordul elő. Mivel ezek alaktanilag helyes jelölése túlságosan sok munkába és így rengeteg időbe kerülne, nagy részüket elhagytam, illetve ilyen körülírással hozom: „egyes kánaáni mássalhangzók”. Az a néhány ilyen szó, mely mégis szerepel a szövegben, magyar ékezettel áll.)

Mivel a szent könyvek eredeti kéziratai nincsenek meg, az eredeti szöveget kereső munkában a kézirat-tömeg vizsgálata mellett szükség van a fordítások ismeretére is. F. H. A. Scrivener szerint nem biztos, hogy a kézirat-családok közti különbséget szövegrevíziókra kell visszavezetni és a kéziratanyag egyoldalú vizsgálata ellen Harnack, majd különösen Vogels hallatja intő szavát. Szerintük a fordításoknak igen nagy szerepük van az eredeti szöveg megismerésében. És ez igaz is: azok a fordítások ugyanis még sok tekintetben más textust találtak, mint a kéziratokban van, és azt fordították. Hogy az minden esetben jobb volt-e az ismert kéziratos szövegeknél, azt általánosságban nem lehet eldönteni, hanem külön-külön kell vizsgálat tárgyává tenni. Éppen ezért a szövegtörténetnek a fordításokkal foglalkozó fejezete csakis a régi fordításokkal foglalkozik, nem azokkal, amelyeket már egy különben jól ismert szövegből készítettek. Éppen ezért a modern nyelvű fordítások a szentírási irodalomtörténet kereteibe nem tartoznak és ezért a magyar szentírásfordításokat sem tárgyaljuk.

A régi fordításokat nyelv szerint csoportosítva, szemügyre vesszük a Szentírás görög-, szemita- és latin nyelvű fordításait.

Az újszövetség valamennyi könyvét úgyis görög nyelven írták meg – az egy Máté-evangéliumot kivéve, amelynek fordításával majd külön fogunk foglalkozni. Így tehát a görög nyelvű fordításoknál csak az ószövetség jöhet tekintetbe.

a) A Septuaginta

nevű fordítás az ószövetség legrégibb fordítása. Már a szentatyák korában neve: Septuaginta = «Hetvenek fordítása». Rendesen római LXX-sel jelölik; újabban németek gyakran jelzik gót betűvel. Valószínű származási helyéről alexandriai fordításnak, «egyiptomi» fordításnak is nevezik, az utóbbi elnevezés természetesen nem a nyelvre vonatkozik. Történeti tény, hogy a Kr. Szent előtti III. század elején készült Egyiptomban a Tóra (pentateuchus) fordítása és ezt a többi ószövetségi könyv, a deuterokanonikusokat is beleértve, követte. 132-ben Kr. előtt, mikor Jésua leszármazottja lefordította ősének könyvét (Sir), már a többi ószövetségi könyvet lefordították.

A LXX keletkezését legendás megvilágításban látjuk egy, a Kr. e. II. században készült hamisítványban, az ú. n. Aristeas levelében. Ez elmondja, hogy II. Ptolemaios Philadelphos (285-246), Egyiptomnak hellenista uralkodója könyvtárosának, Demetrios Phalereusnak kérésére a jeruzsálemi főpapnak megparancsolta, hogy a mózesi törvénynek, a Tórának lefordításáról gondoskodjék. A főpap 72 embert küldött Alexandriába, akik Pharos szigetén lefordították a Tórát. Philonál (de vita Moys. II, 6) a legenda még azt a kibővítést is megkapta, hogy a 72 zsidó tudós 72 cellában külön fordított és mikor munkáikat összehasonlították, az összes fordítások megegyeztek! A levélnek primitív hamisítvány mivoltát már a XVI. században felismerték; magva azonban történeti, mert az Aristeas-levéltől függetlenül Aristobulos egyiptomi zsidó (Kr. e. II. Szent) is beszél a fordítás keletkezéséről.

b) A Septuaginta jellemzése

A LXX jellege is napfénynél világosabban mutatja, hogy hol készült: nyelve ugyanis az újszövetségben is használt görög (koiné) nyelv, de egyiptomi dolgokat egyiptomi kölcsönszavakkal fejez ki és számos alexandrinizmus (Alexandriában használatos koiné-fordulat) található benne. Mint a koiné általában, szereti az összetett szavakat. A szerzők kilétét elárulja a LXX-ban található hebraizmusok nagy tömege; különösen a héber mondattani szabályok minduntalan átvillannak a görög nyelvi öltözéken. Ebből a legtöbbet Préd.-ban találunk.

Egyiptomi kölcsönszavak pl. byssus (ruha), Ápisz-bika, küszöb, kosár, bárka, ital. Alexandrinizmusok a LXX-ban pl. a kettős szám (duális) használaton kívül helyezése; egy célhatározói kötőszó indicativus használattal; mondattani és alaktani sajátosságok, Bővített vagy összetett szavak: pl. együtt törődik valamivel, hosszútűrés, kislelkűség.
     Hebraizmusok a LXX-ban a meg nem értett szónak héberül való beleírása a görög szövegbe; héber homonymák alkalmazása a görögben, pl. egy görög szó jelenthet héberül igazságosságot is és alamizsnát is, a LXX ott is, ahol alamizsnát jelent a szent szövegben igazságosság) fordít; lefordítja a nominativus absolutusokat, a középfokot szolgailag a héber után képezi; a Préd. fordítója még a héber tárgyeset jegyét is így fordítja pl.: «ismeretre tanította az embert».

A hetven(két) fordítóról szóló hagyománynak szintén van történeti magva, mert nyilvánvaló, hogy a LXX fordításának művét több szerző végezte. Az egyes könyvek fordításának értéke ugyanis nagyon különböző. Az akkori viszonyok szerint kitűnően fordított könyvek: Pent., Józs., Bir. Ruth, Krón. A próféták már gyengébben sikerültek, igaz is, hogy sokkal nehezebb feladattal kellett itt megbirkózni, mint a történeti könyveknél. Dániel fordítása annyira rossz volt, hogy az Egyház a LXX-Dániel helyett Theodotion fordítását használta. A költői könyvek közül jó a Példabeszédeknek, rossz Jóbnak a fordítása. A zsoltároskönyv fordításában súlyos szerkezeti hibákat találunk, a héber eredetihez való szolgai ragaszkodás miatt; épen ennek a legköltőibb gyűjteménynek fordítói igen kevés költői érzéket tanúsítanak és ezért művük nem valami sikerült, egyes helyeken érthetetlen. A Prédikátor a legrosszabban fordított könyv, mint láttuk, fordítója a fordításnak legelemibb módszertani szabályaival sem volt tisztában.
     Újabban J. Hermann és F. Baumgartel kutatásai kimutatták, hogy még egyes könyveket is akárhányszor több ember fordított: így pl. Ezekiel három, Izajás két, a tizenkét próféta könyve szintén két fordító munkája, a Pentateuchusból a Genesis és a Deuteronomium fordítása önállóan készült, a három középső könyvé talán szintén.

Átvették-e a fordítók a görög szellemet is a görög nyelvvel? Bizonyos, hogy a görög filozófia nem befolyásolta a fordítókat, mint a múlt században azt némelyek feltételezték, olyan értelemben t. i., mintha a munkájukhoz szükséges műszavakat onnan kölcsönözték volna. Az azonban tagadhatatlan, hogy az anthropomorphismusokat a fordításban lehetőleg elkerülték, mert a hellenizmus idejében minden csak kissé művelt embernek is volt annyi filozofikus képzettsége, hogy Plato, Aristoteles és a stoa tanításait Isten szellemiségéről ismerte. A fordítók ezért az anthropomorphismusokat körülírták. A hellenisztikus szellemhez való közeledés magyarázza meg, hogy sokhelyütt a keleti fantázia szülte képeket kép nélkül fejezik ki, ugyanez érteti meg az euphemisticus fordításokat is.
     Az anthropomorphismusok kerülését illusztrálja pl. Ex 15,3: a héber szöveg szerint Isten «a harc embere», a LXX fordítása szerint «összezúzza a harcokat»: Józs 4,25 (24) Isten «erős kezéről» beszél a héber, Isten «erős hatalmáról» a görög szöveg. Kép nélkül fejezi ki a LXX Num 24,17 a héber «vessző sarjad Izraelben» kifejezést: «egy ember támad Izraelből», Euphemismus pl. Gen 15,4 «aki ágyékodból származik» helyett: «aki tőled származik» a LXX-ban.

c) A későbbi görög fordítások

elvesztek, csak töredékekben maradtak meg. Ezeknek a töredékeknek is nagy szövegkritikai értékük van. Amióta a LXX-át az őskeresztény apologéták használni kezdették, a zsidók ellenszenvet éreztek ellene. Ezért az új fordítások zsidó körökből indultak ki és a Kr. u. II. század folyamán készültek, bár az időrendet nem lehet közöttük biztosan megállapítani.
     Akylas (Aquila), a híres Rabbi Akiba tanítványa, sinopei zsidó prozelita Hadrianus császár idejében (117-138) lefordította az egész Szentírást. Fordítása annyira szolgai, hogy éppen ezért nagybecsű: akárhányszor vissza lehet fordítani a görög szövegből a héber eredeti egyes szavait. Symmachos a zsidóvá, majd ebionitává lett szamaritán, készített szintén ószövetség-fordítást, amely szép ugyan, de szabad, éppen ezért szövegkritikai célokra kevésbé használható. Theodotion efezusi prozelita (Szent Jeromos szerint ebionita volt) a LXX-nak szerinte hibás fordításait javította ki a héber szövegből és így tulajdonképpen a LXX egy új kiadását készítette el. Dániel könyvét az Egyház az ő fordításában használta. Jellemző, hogy Dániel és Eszter könyvének deuterokanonikus részleteit ő is fordította, azok tehát még a zsidó kánonban voltak abban az időben. Origenes talált más, most teljesen elveszett, fordításokat, amelyeket, mivel szerzőik ismeretlenek, ötödik, hatodik, hetedik néven nevezett el. A fordítások szolgaisága Akylasnál nagyobb, mint a LXX fordítóinál. Erősen szóelemző módon fordítja le a héber szavakat, úgyhogy sokszor érthetetlenné lesz a héber szöveg nélkül.

d) A Septuaginta szövegtörténete

A LXX szövegét, amelyet koinénak (v. ö. a Vulgata elnevezést) hívtak széleskörű elterjedtsége miatt, a másolás következtében a századok rontották és teológiai célokra ekként mindig használhatatlanabb lett. A Kr. u. II. században, mint láttuk, a hellenizmus zsidó körei elhagyták a Kr. u. 1. század végéig még a zsinagógákban is olvasott LXX-át és új fordításokat készítettek. A Kr. u. III. században a hellenizmus keresztény rétegei a LXX koiné szövegét kezdették kijavítani és ekként a LXX-ának új recenziói keletkeztek.
     Az első, aki a LXX koiné ekdosisát javító keze alá vette, Origenes volt (185-255), az alexandriai katechetikai főiskola világhírű vezetője. Hosszú évek fáradságos munkájával egy nagy vállalkozás keretében kiadta egymás mellett álló kolumnákban – a) az ószövetség héber betűkkel írott szövegét; b) a görög betűkre átírt héber szöveget; c) Akylas; d) Symmachos fordítását; e) a LXX szövegét; f) Theodotion fordítását. A hat kolumnás nagy művet Hexaplanak ( = hatszoros könyv) nevezték. Az 5. kolumna szövegében a LXX koiné szövegét hozta, de változtatásokkal. Olyan szavakat vagy mondatokat ugyanis, amelyek a héber szöveg szerint kevésbé hűen fordítottaknak látszottak, az antik könyvészetben ismert obelosok (nyársok) közé tette és utána a helyesnek látszó kifejezést íratta le asteriscusok (csillagok) között.
     Ugyancsak obelos közé tette a deuterokanonikus könyveket és részleteket is, hogy a mű használói tudhassák, mit nem idézhetnek a Szentírásból, ha a zsidókkal polemizálnak. Ekként hallgatói, valamint a tudósok kezébe olyan könyvet adott, amelyből meg tudták állapítani, hogy a Szentírásnak melyik az eredeti szövege és hogy a görög fordítások a héberhez hogyan viszonylanak.

Éppen azért, mivel a mű, a Hexapla, tudósok számára készült, szélesebb körök részére egy másik vállalkozást tett közzé, amelyben az 1. és 2. kolumna (héber betűs és görög betűs héber szöveg) hiányzott, tehát csak négy kolumnás volt: a Tetrapla. A Tetrapia Akylas, Symmachos, a LXX és Theodotion szövegeit tartalmazta. A LXX tetraplaris szövege a héberhez jóval közelebb áll, mint a Hexapla LXX szövege. A túlságosan hebraisztikus fordításnak ugyanis szemléltetnie kell a héber szöveget a görög fordítás szemüvegén keresztül olyanok számára, akiknek héber tudásuk nem lévén, nem állott módjukban a Hexapla 1. és 2. kolumnáját e célból megtekinteni.
     A Tetrapia létezését Eusebios (H. E. VI, 16) bizonyítja, továbbá többek között egyes kódexekben található kolophonok, amelyek szerint az illető szentírási könyvet tetraplaris szövegből másolták (pl. a syrohexaplában Ruth könyve végén található kolophon).

Origenes nagy kritikai művét teljes egészében sohasem másolták le, a vállalkozás eredeti kéziratai a nagy palesztinai caesareai könyvtárba kerültek, ahol Szent Jeromos a Hexaplát még felhasználta, de a Tetraplát valószínűleg nem ismerte. Az Origenes-féle LXX szöveget egymagában, a kritikai jelekkel együtt, Pamphilos vértanú († 309), a nagy caesareai könyvtár alapítója és tanítványa, Eusebios, caesareai püspök († 340 k.) adta ki. Ezt az origenesi szöveget hexaplarisnak (bár néha tetraplaris szöveggel van dolgunk), az ókorban Eusebios-félének mondották, szemben a régi LXX szöveggel, a koinéval. Origenes eredeti műve a nagy könyvtárral együtt a VII. században a lángok martaléka lett.

A III. század második felében Lukianos vértanú († 312) újabb LXX-recenziót készít. O. Pretzl megállapításai szerint az origenesi LXX-szöveget vette alapul, nem a koiné LXX-át. Eusebios, Ps. Athan és Suidas szerint egyenesen a héber szöveg alapján végzett korrekturát a görög szövegen, ez azonban kétséges. Lukianos tisztább görögségre írta át az origenesi fordítást: pl. a tempusok használata a görögnek megfelelő, a régiek helyébe jobban hangzó synonym szavakat tesz, a névelőt a hellén nyelvhasználat szerint alkalmazza; a szövegnek látszólagos vagy valódi következetlenségeit eltünteti, magyarázó formákat fűz hozzá.
     Inkább új fordítás már, mint recenzió Hesychios alexandriai vértanú († 311) műve, mert nagy változtatásokat eszközölt a LXX koiné szövegén.

Amint Szent Jeromos tanúsítja, a LXX ezen három recenziója volt általánosan elterjedve, még pedig «Alexandria és Egyiptom LXX-jában Hesychiost dicséri, Bizánc Antiochiáig Lukianos vértanú példányait becsüli. A köztük fekvő provinciák a palesztinai kódexeket olvassák, amelyeket Origenes készített és Eusebios és Pamphilos tett közzé».
     A baj ott kezdődött, amikor az origenesi példányokban a kritikai jeleket elhagyták, és így dublettek keletkeztek (a régi koine szöveg, amely obelosszal volt jelölve és melléje az asteriscusszal jelölt változtatás). A recenziók is befolyásolták egymást. Az eredmény az lett, hogy a recenziók sincsenek eredeti tisztaságukban meg, még kevésbé pedig a koiné LXX.

A LXX kéziratai közül megemlítendők a legrégibb görög kódexek, amelyek az ószövetséget is tartalmazzák. Az origenesi recenziót legjobban a Codex Sarravianus (IV-V. Szent). a Cod. Alexandrinus és a syrohexapla, valamint egyes minusculus kéziratok tartalmazzák; a lukianosit a Cod. Taurinensis, a Lipcsei palimpsest és a Tischendod-töredékek és minusc.-kódexek hozzák és az antiochiai írók (Chrysostomos, Theodoretos) idézik; a hesychiosi ismerhető fel a Cod. Vaticanusban és az egyiptomi sahid fordításban idézi Alexandriai Szent Cirill.
     A Septuaginta-kutatásnak P. de Lagarde és tanítványának, A. Rahlfsnak (Göttingen) programja szerint először a meglévő kézirattömeget az origenesi, lukianosi és hesychiosi recenziókra kell visszavezetni és ezek alapján a régi koiné LXX-t visszaállítani. Ez a göttingeni LXX-vállalkozás, akárcsak a cambridgei (Swete és Brooke-Mc Lean) végleges eredményt az eredeti LXX visszaállításában még nem ért el.

A LXX kiadásai közül megemlítendők: az első kiadás a compluti (Alcala) polyglottában jelent meg (1513-17) és a lukianosi recenziót közölte; a IV. Sixtus-féle kiadás a Cod. Vaticanust (1586, Róma); I. E. Grabe (1707-20, Oxford) a Cod. Alexandrinus szövegét adta. Kritikus apparátussal ellátott kiadások R. Holmes-J. Parsons (Oxford, 1798-1827); C. v. Tischendod 2 (Lipcse, 1850, 1887) ; H. B. Swete, The Old Testam. in Greek 3 (Cambridge. 1887-94. 1909, 1907, 1905.); A. E. Brooke-N. Mc Lean, The O. T. in Greek (Cambridge, 1906-1917). Rahlfs vállalkozásából megjelent a Genesis (Septuaginta, I. Genesis, Leipzig, Priv. Württemb. Bibelanstalt, [prot.] 1926).

e) A Septuaginta szövegkritikai jelentősége

A zsidók a II. századig nagyra becsülték a LXX-t. A szentatyák közül egyesek egyenesen sugalmazottnak tartották a LXX-t mint fordítást is. A XVI-XVII. században nagy vita keletkezett katholikus és protestáns tudósok között a LXX értékére vonatkozóan. A felekezeti és nem tudományos álláspont következményeképpen a katholikusok egyoldalúan a LXX értékét hangsúlyozták és lenézték a masoretha héber szöveget, sőt néhányan a zsidókat annak tudatos meghamisításával vádolták. A protestánsok viszont ugyanezen álláspont miatt a LXX-t nem becsülték semmire sem, a masoretha szöveget pedig túlságos fontosnak tartották. Manap már az alapos, tudományos LXX-kutatások után egyhangú vélemény pl. a protestáns Comill szava: A LXX-nak «a mi számunkra megbecsülhetetlen az értéke. Nemcsak azért, mert az egész keresztény Egyháznak az ószövetséget közvetítette; hanem azért is, mert szövege századokkal idősebb, mint a mostani masoretha szöveg megállapítása, több mint egy évezreddel idősebb a legrégibb (fennmaradt) héber kéziratnál; a szamaritán Pentateuchus mellett tehát ez az ószövetség szövegének legrégibb tanúja».
     Valóban a LXX idejében még a mássalhangzós szöveg is még némileg más és sokszor a masorethánál jobb volt, sok ritka szónak helyes értelmét a LXX őrizte meg fordításával, .hiszen őnekik még élő nyelv volt a héber. Nem szabad azonban elfelejteni a LXX szövegének sokszoros változását a másolások és recenziók következtében, és hogy eredetileg is az egyes könyvek fordításának értéke különböző.

A LXX nagy jelentőségére újabban, 1921 óta F. X. Wutz, eichstatti tanár kutatásai vetnek világot. Széles irányú kutatásai szerint arra a felfedezésre jutott, hogy a LXX fordítói héber szövegből fordítottak, de ez az eredeti nem héber betűkkel írt, hanem görög betűkre átírt héber nyelvű szöveg volt (héber szöveg görög transscriptióban).
     Wutz azzal bizonyítja tételét, hogy a LXX-ban sokszor találunk a görög szövegbe, görög szavak közé egy-egy héber szót beleírva, amely szót (sokszor közvetlen közelben) jól fordított le és most mégis héberül írta bele. Az ok: a «Vorlageban» rendesen csak görög írásban lehetséges véletlen betű csere történt, a szó így érthetetlenné vált a fordító előtt és ezért egyszerűen belemásolta a görög szövegbe. …
     A transscriptio szükségszerű létezését mutatják a fordítás-dublettek. A görögre transscribált héber szöveg használatának értelme Wutz szerint az volt, hogy ezzel az eszközzel akarták a szent szöveg fluktuáló kiejtését biztosítani, mint századokkal később a masorethák magánhangzó jeleikkel, és hogy a diasporában működő rabbinusoknak így a zsinagógai istentiszteletben az egységes kiejtést biztosítsák.

Wutz LXX-elméletének az ószövetségi szentírástudományban messze ható következményei lehetnek. Sok exegetikus nehézség, amelyet a masoretha- és a LXX-szöveg eltérése okozott, egyszerűen megoldódik. Sok esetben feltételezték, hogy a LXX eredetije más volt, pedig csak (görög írásban lehetséges) betűcsere történt a LXX eredetijében, és ha ezt észrevesszük, a masoretha és a LXX között nincs eltérés. Viszont néha a LXX jó, a masoretha szöveg rossz, és nem más szöveg, hanem Wutz szabályai alapján visszavezethető a LXX-ban még meglevő régi, jó szövegre. Megállapítható lesz a masoretha-előtti héber mássalhangzós szöveg, továbbá annak kiejtése. Ennek következtében a héber metrika biztosabb alapra építhet; meg kell változtatni a héber történeti nyelvtant is az új eredmények alapján; a szókincs új gyökerekkel fog bővülni.
     Véglegesnek azonban Wutz kutatásai még nem tekinthetők, mert bár lelkes követőkre talált, ellenfelei is akadtak és így a kérdés még teljesen tisztázottnak nem tekinthető. P. Riessler pl. kimutatja, hogy Tychsen már 1772-ben felemlítette Wutz elméletét, de nem lett hatása. J. Fischer azt iparkodik bizonyítani, hogy a LXX fordítók eredetijében a héber szöveg új arám, a héber meruba íráshoz hasonló betűkkel volt megírva. Wutz-szal szemben azt akarja kimutatni, hogy a LXX betűfelcserélései nagyrészt héber természetűek, nemcsak a görög írás keretén belül lehetségesek. A héber eredetiben a haplographia gyakori alkalmazást talált – még egy szón belül sem volt szó- és mondatelválasztás.

Míg a görög nyelvű fordítások a dolog természeténél fogva csupán az ószövetségre vonatkoztak, a szemita nyelvű fordítások nagy része az újszövetségre is kiterjed.

a) Az ószövetségi targumok

A targumokat a tulajdonképpeni fordítások előtt tárgyaljuk, mert ezek nem puszta fordítások voltak. A babiloni fogság után ugyanis a nép lassanként az arám nyelvre tért át, úgyhogy az istentisztelet szentírásolvasását már nem értette meg. Ezért szükségessé vált a héber szöveg megértése. Ezt úgy érték el, hogy a héber szöveg egy mondatának előadása után rögtön lefordította a turgeman (= fordító) arám nyelvre és a nehezebben érthető helyeket röviden megmagyarázta. Mikor a gyakorlat folyamán kialakult uzust leírták, targumok (= fordítás, magyarázat) keletkeztek. Ezek, különösen a nehezebben érthető könyveknél, a fordításba közbeszőtt magyarázat miatt inkább körülírások, paraphrasisok, mint szoros fordítások. Szövegkritikai értéke azoknak a targumoknak vagy targum-részleteknek van, amelyek lehetőleg pontos fordítást nyújtanak, az erősen paraphrasticus jellegű targumok inkább exegetikai és szellemtörténeti szempontból aknázhatók ki.

1. A targumok a következők: a Tórához írt targumok közül a legfontosabb az Onkelos-targum, ismeretlen szerzőtől, a Kr. u. I. század vége felé keletkezett, nyelve a bibliai arámhoz nagyon közel áll, a metaforákat kép nélkül fejezi ki, kerüli az anthropomorphismusokat. A héber eredetit pontosan, sokszor szolgaian fordítja, eredetije néha közelebb áll a LXX-hoz, mint a masoretha szöveghez. A Pentateuchus költői részeit már paraphrasis formájában kezeli, pl. Gen 49,27 («Ragadozó farkas Benjamin, reggel zsákmányt fal és este kiosztja azt») így tolmácsolja: «Benjamin földjén fog lakni a sekhanja (= Isten lakik) és az ő birtokában fel fogják építeni a szentélyt, reggel áldozatot fognak a papok bemutatni és este elosztják a maradékokat, amelyeket megszenteltek». – Megemlítendő még a VII-VIII. századból származó Tóra-targum Jerusalmi I. (régi elnevezése szerint Pseudo-Jonathan targumja), amely már erősen paraphrasticus módon bánik a szent szöveggel és Targum Jerusalmi II., amely ugyanazon időből származik, de csak a Tóra töredékeit tartalmazza. Az Onkelos-targumhoz hasonlit a szamaritán Pentateuchus-targum (fordítás), amely a Kr. u. III. század előtti időben jött létre, ez azonban már paraphrasticusabb jellegű.

2. A Nebiimhez íródott Jonathan targumja, amely a Kr. u. I. vagy II. században keletkezett, szerzője ismeretlen. A történeti könyvekben fordítása hasonlít az Onkelos-targuméhoz, a közbeszőtt költői részekben az ö fantáziája is messzire kalandoz a szent szöveg betűitől, s ezt az eljárást még inkább követi a prófétai könyveknél. 2 Sám 23,4 szövegét («Hasonlít a hajnal fényéhez, felhőtlen reggelen, mikor a Nap sugárzik és az eső után füvet növeszt a földből») így adja vissza: «Boldogok vagytok, igazak! Jócselekedeteket vittetek végbe, ezek miatt az ő dicsőségének fényében fogtok fényleni, mint a hajnal világossága és mint a világításra készített Nap, mint annak szépséges fényessége 343-szorosan (= 7 x 7 x 7), mint a 7 nap 7 csillagának fénye …»

3. A Kethubimhoz a Kr. u. VI-VII. század utáni időkből maradtak fenn targumok, amelyek három csoportra oszlanak. Szövegkritikai értékük nincsen, mert már inkább szövegmagyarázatok, mint fordítások.

b) Eredeti fordítások

Az eredetiből szír nyelvű fordítások készültek mind az ószövetség, mind az újszövetség könyveiből.

A legfontosabb a szír egyház hivatalos fordítása, az ú. n. Pesitta (pesitta mappakta = «egyszerű fordítás»). A Pesitta ószövetségi része bizonyosan nagyon régi, bár biztosan nem lehet tudni, mikor keletkezett. Tekintve, hogy a Kr. u. III. században Archelaos a manichaeusok ellen írt szír művében is már ezt a fordítást használta, továbbá, hogy Afrahat a IV. század első felében szintén ezt idézi, és Szent Efrém diakónus, szír egyházatya († 373) a Pesitta-fordítás sok kifejezését, mint az ő korában már régiest, magyarázni kénytelen, valószínű, hogy a Kr. u. II. században már megvolt. A talán Edesszában készült fordítás szerzői ismeretlenek, csak azt tudjuk, hogy többen végezték a fordítás munkáját, amit Szent Efrém tanúskodása mellett különben a különböző fordításmód is mutat. A fordítók zsidók vagy zsidó-keresztények voltak, erre lehet következtetni a Pesitta Pentateuchusának az arám targumokhoz való viszonyából.
     Sok helyen a LXX speciális lectióihoz való közeledés vagy megegyezés is található benne (különösen Izajás és a 12 kis próféta fordításában), máshol viszont a fordítás a masoretha-szöveghez áll közelebb. Tekintve, hogy a Pesitta ószövetségi részét a héberből fordították (mutatják ezt a héber szöveg félreértése folytán származott fordítási hibák), szövegkritikai jelentősége nagy, mert a mostani szöveggel még nem teljesen azonos eredeti után készült. A fordításból eredetileg hiányoztak az összes deuterokanonikus könyvek, továbbá 2 Krón, Ezd, Neh, Eszter könyvei. A hiányt a IV. század folyamán már pótolva látjuk. A fordítás valóban «egyszerű» és világos, néhol túlságosan paraphrasticus.
     A Pesitta újszövetségi részének eredete még sűrűbb homályba van burkolva. Bizonyos manapság, hogy az újszövetségnek a Pesitta előtt voltak már más szír fordításai is. A Kr. u. IV. században még nem biztos, hogy megvolt; hogy Afrahat és Szent Efrém ismerte-e, eldöntetlen kérdés. Az első, aki kétséget kizáró módon az újszövetségi Pesittat idézi, antiochiai Izsák, az V. század dereka táján. Burkitt és Vogels szerint Rabulas, edesszai szír püspök az újszövetségi Pesitta szerzője (411 után). Ez a fordítás sem volt teljes, hiányzott belőle 2 Pét, 2, 3 Ján, Judás, Apocalypsis. A pótlást csak a XI. és XIII. század folyamán végezték el.

A Pesittan kívüli szír újszövetség-fordítások között az újszövetség egyetemes szövegtörténetében messze kiható szerepe van a Tatianus-féle diatessaronnak. A szír Tatianus a II. század folyamán ugyanis a négy evangéliumból egyet csinált, akként, hogy a megállapítható kronológiai sorrendben minden egyes evangéliumnak szövegét összeszőtte, így keletkezett «négyből készült» evangélium. Kétes, melyik volt az a nyelv, amelyen Tatianus munkáját megírta. Valószínűbb, hogy görög volt az eredeti munka, amelyet azonban rögtön lefordítottak szírre. Az eredeti munka elveszett, pedig a szír egyházak az V. századig a diatessaront használták a négy különálló evangélium helyett. A baj az volt, hogy egyes szír püspökök elpusztították barbár módon az összes megszerezhető diatessaron-példányokat (cyrusi Theodoretus pl. egymaga kétszáz példányt pusztított el).
     Valószínűleg hatással volt a diatessaron egy másik szír evangélium-fordításra is, amelynek két recenziója a Syrus-Curetonianus és a Syrosinaiticus. Az evangéliumok külön-külön vannak lefordítva; a keletkezési idő bizonytalan: II-IV. század.
     A Pesittahoz az V-VIII. században a szír szentírástudósok apparatus criticust készítettek. Ezek ugyanazt a munkát végezték, mint a masorethák a héber szövegen. A szír «Masora» kétirányú hagyománynak felel meg: az egyik a monophysita eretnek monostorban, Karkaftaban készült (karkafi recenzió), a másik a nestorianus hagyomány recenziója.

c) Közvetett szemita fordítások

azok, amelyek a LXX-ból készültek az ószövetségi részt illetőleg, az újszövetséget a görögből fordították. Ezeknek a fordításoknak ószövetségi része a LXX szöveg-történetében fontosak, amennyiben vagy a koinet, vagy valamelyik recenzióját őrizték meg, újszövetségi része pedig az újszövetségi szövegtörténet és -kritika problémáinak kidolgozásában nyújt segítséget. Egyiptomban a művelt osztály hellenisztikus kultúrája következtében a városokban a liturgia nyelve görög volt, ennek következtében a Szentírást is görögül olvasták. Már az I-II. században azonban a keresztény vallás egész Egyiptomban elterjedt és ezért a vidék lakói között más nyelvű szentírásfordítás vált szükségessé, mert ezek nem tudtak görögül, hanem őseik nyelvének, az óegyiptominak leszármazottját, a kopt nyelvet használták. A II. században, vagy legkésőbb a III. században már megvolt a kopt szentírásfordítás, még pedig a két fő kopt nyelvjárásban: az alsó-egyiptomi bohairi és a felső-egyiptomi szahid dialektusban. A kevésbé elterjedt faiyumi (Közép-Egyiptom) és achmimi (felső-egyiptomi város) nyelvjáráson készült fordításokból csak töredékek maradtak fenn.
     Aethiopiában a IV-VI. század folyamán készült szentírásfordításnak, amelyet a most már kihalt geez dialektusban írtak, a sok átdolgozás miatt szövegkritikai értéke csökkent. A XIII. századtól kezdve fennmaradt kéziratokat ugyanis arab fordítások nyomán átdolgozták.
     A szíreknél különböző fordítások keletkeztek még (az ószövetségi rész szintén a LXX-ból), amelyek azonban a Pesittat már nem tudták kiszorítani.

Már 508-ban Philoxenus monophysita püspök lefordíttatta a LXX-ból (lukianosi recenzió) talán az egész ószövetséget (megmaradtak a zsoltárok és Izajás) és az újszövetséget: ez a philoxenianus-fordítás. Nagyfontosságú a Pál, tellai monophysita püspöktől 616-7-ben készített fordítás. Az origenesi szöveget fordította le, átvéve a kritikai jeleket. Annyira szolgai módon végezte munkáját, hogy művéből az origenesi szöveg történetének elsőrendű tanúja lett. Éppen ezért szövegét syrohexaplarisnak nevezik, de helyesebb a syro-ongenesi elnevezés, mert egyes könyveket a tetraplából fordított.
     Jakab edesszai püspök 704-ben a Pesitta ószövetségi részét a LXX szerint változtatta (a Pent, Sám és Dán van csak meg).
     A LXX-ból készült többi fordításnak: Ulfilas püspök gót fordítása (IV. Szent), örmény (V. Szent), georgiai (VI. Szent), arab (VIII. Szent) nyelvű fordítások szövegkritikai szempontból jelentéktelenek.

a) Az ólatin fordítás («Italai»)

Korán szükség volt a Szentírás latin fordítására, főképpen liturgikus célokból. Igaz ugyan, hogy a középosztály Rómában is a görög nyelvet használta, és hogy Rómában Viktor pápáig (189-199) a liturgia nyelve is görög volt. Az alsóbb néprétegek Itáliában is, Africa proconsularisban pedig általában a latin nyelvet használták. A latin fordítást biztosan használja már Szent Cyprianus (200-258), azonban már előtte megvolt; valószínű, hogy a Kr. u. II. század első felében keletkezett. A fordításra nem azért volt szükség, hogy az alsóbb néprétegek kezébe adhassák, hiszen az úgysem tudott írni-olvasni, hanem a liturgiában kellett használni. Mivel pedig a liturgia nyelve Afrikában latin volt, ellentétben Rómával a II. század végéig, a fordítás keletkezési helye valószínűleg Africa proconsularis. Itt sem egyenesen az egyszerű nép számára készült, hiszen annak nyelve a pún volt még mindig.
     Vannak, akik több Szent Jeromos előtti (praehieronymiánus) latin fordítást tételeznek fel, mások viszont egynek készültéről tudnak csak. A valószínűbb az, hogy csak egy fordítás készült, amelynek azonban sok recenziója keletkezett, mert sokan javítgatták, változtatták a latin szöveget a görög szöveg alapján. Szent Jeromos ugyanis, aki a dologról legjobban értesült, csak egy fordításról szól, amelyet «vulgata editio» (később az ő saját fordítását hívták így), «antiqua interpretatio», «vetus translatio» (= elterjedt kiadás, régi fordítás) névvel illet.
     A recenziók keletkezéséről így szól Szent Jeromos: «Hibásan fordítók rosszul adták ki, vakmerő tudatlanok rosszabbra javították, bóbiskoló könyvmásolók hozzáadtak vagy változtattak!», úgyhogy az efölötti elkeseredés az auxesist adja ajkára: «Tot sunt exemplaria, quot codices» – annyi a fordítási példány, ahány kézirat!
     Az ólatin fordítás recenziói: az európai, az itáliai (Szent Ágoston Italája, «quae verborum tenacior est cum perspicuitate sententiae», hű és világos fordítás) s az afrikai.

Az ólatin fordítás ószövetségi része a LXX-ból készült, nem a héber szövegből, amint ezt a latin szövegbe átvett sok görög szó (agonia = harc, orphanus = árva, rhomphaea = kard, bravium = harci jutalom stb.), továbbá görögös szerkezetek mutatják. A hebraizmusok is a LXX közvetítésével kerültek a latinba. Az újszövetségi részt a görög eredetiből ültették át.
     Akárcsak a LXX, az ólatin fordítás is több ember műve. Nemcsak az egyes könyvek fordítása különbözik egymástól, hanem ugyanazt a kifejezést különböző módon fordítják egyes könyvek. Pl. a főpap fordítása Mt-nál és Lk-nál: princeps sacerdotum, Mk-nál: summus sacerdos, Ján-nál: pontifex. Az ólatin fordítás nyelve a vulgáris latinság, az a nyelv, amelyet az egyszerű nép használt, nem a művelt osztály írói.

Más a nyelvnek helyesírása (kiejtése) is: dorsum helyett dossum, vivamus helyett vibamus, sperare helyett ispirare stb. Nyelvtani eltérések a declinatiókban akadnak: rete helyett retia, -ae, lampas helyett lampada, -ae, ipse helyett ipsus, illud istud helyett illum istum, fructus helyett fructi, spiritu helyett spirito stb.); továbbá a coniugatiókban: florere, fugere helyett florire, fugire, custodibo stb.; a praepositiók használatában: ab, coram, de, ex accusativusszal, viszont per, post, secundum ablativusszal. Lexikális sajátosságok: új szóképzések, különösen a meghosszabbított szavak jellemzők: gaudimonium = gaudium (öröm), capillatura = capilli (haj), aeternalis = aeternus (örök), aeruginare (= rozsdásodik), dulcorare (édesít), amaricare (keserít), pessimare (rosszabbá tesz) ; továbbá jelentésváltozások: sacramentum (eredetileg eskü) = titok, maleficus (eredetileg gonosz) = varázsló, venatio (eredetileg vadászat) = vadpecsenye, alloqui (eredetileg szólni valakihez) = megvigasztal stb.

Az ólatin fordítás nem maradt fenn teljesen. Megmaradtak a Szent Jeromostól a Vulgatába átvett ólatin fordítású könyvek, kéziratokban az ószövetség könyvei töredékesen vannak meg. P. Sabatier maurinus 1739-49 kiadta az eddig ismert összes kéziratok felhasználásával az Itala-töredékeket. Nagy művét kiegészítve és átdolgozva, a müncheni Itala-vállalkozás (J. Denk) bocsátja újra közzé.
     Az ólatin fordítás szövegkritikai jelentőségét az a körülmény biztosítja, hogy hű fordítása a LXX-nak, még pedig a koinének. Előfordul, hogy jobb szöveget őrzött meg egyes helyeken, mint az eddig felismerhető görög szöveg. Donatien de Bruyne kimutatta pl, hogy 1, 2 Makk ólatin szövege jobb és régibb az ismert LXX-szövegnél. Az ólatin fordítás eredetije ugyanis, amelyen alapszik, a Makk-könyvek mostani görög szövegénél jobb.

b) A Vulgata

A nyugati egyházban az ólatin fordítás egyre romlott a sok önkényes változtatás következtében. Tot exemplaria, quot codices ! Ez a körülmény még a praktikus életben is kellemetlenné vált, hiszen az egyházi oktatásban és a liturgiában is éreztette hatását. Tudományos célokra azonban az ólatin fordítás igazán nem volt használható, különösen az apologetikus irodalomban nem, mert gyakran felhánytorgatták az ólatin fordítás hibáit és a belőle vett argumentumokat egyszerűen eleve kétes értékűeknek tartották. Kellemetlen volt a műveltebbek előtt az ólatin fordítás erősen vulgáris nyelve és stílusa is. A Gondviselés a hiány helyrehozására Szent Jeromos működésével sietett.

Szent Jeromos – Sophronius Eusebius Hieronymus (340¬419) – korának legnagyobb tudósa, ma is a legtudósabb egyházatya. Élete folyása példája annak az életnek, melyet a modem nyugati kultúrához annyira hasonlító hellenista római kor magasműveltségű rétegeinek egyes reprezentánsai éltek.
     Megfordul és él az orbis Romanus különböző részein, olthatatlan tudásvágya hajszolja kelettől nyugatig és vissza. Stridonban, Dalmatia és Pannonia határán (Triest közelében) született. Magasabb tanulmányait Rómában végzi, Donatusnak, a híres rhetornak tanítványa. Ott sajátítja el az elegáns latin nyelvet és stílust, mely munkáiban tapasztalható; ott töltekezik lelke a klasszikusok szellemi kincseivel, kiknek ismerete lépten-nyomon érezhető nála. Ugyanitt sajátította el tökéletesen a görög nyelvet is. Rómából Trierbe kerül, ott megismeri az első nyugati remetetelepeket és lelkét a szerzetes eszmény nagyrabecsülése kapja meg, amely élete végéig nem hagyja már el. Majd Aquileiába megy és megismerkedik sok más pap között későbbi ellenfelével, Rufinusszal.
     Aquileiai ismerőseivel 373-ban Keletre megy: a Szentföldre vonzotta vágyakozása. Útközben súlyosan megbetegszik és felépülése után az Antiochia melletti Chalkis sivatagban él öt évig remeteéletet. Életének ez a szaka nagyfontosságú tudományos működésére, mert itt tanult meg egy zsidó-kereszténytől héberül. Antiochiában pappá szenteltette magát, de szerzetes maradt. Tudásvágya 379-ben Konstantinápolyba űzi, hogy a város nagynevű püspökétől, Nazianzosi Szent Gergelytől szentírás-magyarázatot tanuljon.
     382-ben kerül Rómába vissza mint az antiochiai püspök kísérője. I. Damasus, a nagy pápa (366-384), kivel már előzőleg levelezett, felismeri benne a kiváló tehetséget és megbízza a Szentírás latin szövegének revideálásával. Szent Jeromos vállalkozott a munkára. Az újszövetség ólatin szövegét végigjavította a görög eredeti szerint (a Cod. Alex. és Sin-hoz hasonló recenzió volt előtte), de csak ott változtatott, ahol nyilvánvalóan téves fordítás vagy elromlott szöveg volt előtte. Munkáját a legnagyobb siker koronázta: az ekként javított újszövetségi ólatin szöveget használja az Egyház a mai napig. Ugyanezen időtájt javította ki az ólatin zsoltároskönyvet, mint amelynek a liturgiában nagy fontossága volt, még pedig a LXX koiné recenziója szerint. Itália egyházai 1566-ig ezt a psalteriumot használták, manap is belőle vannak a római misekönyv zsoltár-részletei. Ez az ú. n. Psalterium Romanum, római zsoltároskönyv.
     Szent Jeromos Rómában buzgó szerzetesi élete miatt előkelő körökben mint lelki vezető népszerű lett, lelki gyermekei közül, különösen Paula és Marcella, szentéletű, előkelő özvegyek tűnnek ki. Mivel a római papság hibáit a szigorú felfogású férfiú kíméletlenül ostorozta, Damasus pápa halála után (384) a papi ellenzék a további Rómában való tartózkodástól elvette kedvét. Mikor Paula leánya, Blaesilla fiatalon elhunyt, a közszeretetben álló leány haláláért a nép haragosan Szent Jeromost vádolta, mire azután Paulával együtt végérvényesen búcsút mondott az örökvárosnak és 385-ben Keletre hajózott. Végiglátogatták Palesztinát és Egyiptomot, és 386-ban Betlehemben két kolostort alapítottak, amelyeknek ők voltak elöljárói. A sokat látott férfiú most már nyugodtan élt a szűk körben, amelybe helyezte magát.

Szent Jeromos palesztinai tartózkodása tudományosságára nagy hatással volt: a héberben tovább képezte magát, tudós rabbikkal bejárta Palesztinát, a rabbinisztikus szentírás-magyarázatot megismerte. Ugyancsak a palesztinai Caesareában megismerkedett Origenes Hexaplájával is. 387 és 391 között a hexaplaris szöveg szerint kijavította a zsoltárkönyvet. Ez a második zsoltárműve a Psalterium Gallicanum nevet nyerte, mert Gallia egyházai rögtön ezt kezdték használni, 1566-tól kezdve általánosan használt a római liturgiában (a breviáriumban és a Vulgatában is ez van). Szent Jeromos ugyanezen években az ószövetség más könyveit is revideálta a hexaplaris szöveg szerint, hogy valamennyit-e, azt nem tudjuk, mert ez a műve (Jób könyvét és egyes töredékeket leszámítva) elveszett.
     Igazán korszakalkotó művet akkor alkotott, amikor látva a nyilvánvaló tudományos szükségességet, barátainak és tisztelőinek unszolására az ószövetséget héber eredetiből kezdi fordítani. Az ő korában senki sem lehetett alkalmasabb erre a munkára: férfikora és alkotási ereje teljében, a legalaposabb exegetikus és régiségtani felkészültséggel, a bibliai nyelvek tökéletes ismeretével és kiváló fordításkészséggel foghatott a nagy műhöz 390-ben.
     Sorra adja ki, aszerint, hogy milyen könyvre volt leginkább egy-egy hívének szüksége, a «hebraica veritas» szerint latinná tett Isten igéjét (I-IV. Kir 390; Zsoltároskönyv: harmadik zsoltárműve: Psalterium Hieronymianum, bár legjobb, használaton kívül van, továbbá a próféták könyvei 390-392 között; Jób 392-396; Ezd. és Neh. 394-5; I., II. Krón. 395; Péld., Préd., Énekek éneke 398; Pentateuchus, Bír. Józs., Ruth 405-6). Szent Jeromos tehát az ószövetség protokanonikus könyveit teljesen lefordította a héber szövegből 390-406 között. A deuterokanonikus könyvek közül csupán – barátai kifejezett sürgetésére – Tóbiást fordítja le arám szövegből egy napi munkával, egy éjjel pedig Judith könyvét. Eszter és Dániel deuterokanonikus részeit Theodotion fordításából pótolta. A többi deuterokanonikus könyvvel ferde állásfoglalásából kifolyóan nem foglalkozott, azokat a Vulgatába egyszerűen az ólatin fordításból vették át.
     Így született meg az V. század elején az Egyháznak új hivatalos latin bibliája, amely hivatva volt arra, hogy az Isten igéjét ezen fordításnak közvetítésével sok nemzet nyelvére átültessék. A későbbi Vulgata alkotóelemei a következők:
     1. Az ószövetség protokanonikus könyvei, továbbá Tób. és Jud. Szent Jeromos héberből, illetőleg arámból készült fordításában;
     2. A Psalterium Gallicanum (= a hexapláris átdolgozás);
     3. Bar., Bölcs., Sir., I., II. Makk. a régi ólatin fordításban;
     4. Az újszövetség ólatin fordítása a Szent Jeromos-féle görög átdolgozásban.

Ha a zseniális fordító művét jellemezni akarjuk, három szemszögből kell ezt tennünk: 1. hogyan viszonylik fordítása az eredeti szöveghez; 2. az ólatin fordításhoz; és 3. milyen volt fordítási készsége.

1. Ha a héber szöveggel hasonlítjuk össze Szent Jeromos fordítását, általában véve hűnek kell mondanunk. Az ő fordítása a legsikerültebb valamennyi régi fordítás között. Eléggé szabadon adja vissza a héber szöveget, anélkül, hogy más értelmet hozna ki belőle. A prófétai könyvek és a zsoltároskönyv (Psalt. Hieron.) fordítása, a történeti könyvekéhez viszonyítva, erősebb héber színezetet mutat fel. Szolgai fordítások, azaz hebraizmusok is akadnak, sokkal kevesebb azonban, mint a LXX-ban és különösen Akylasnál. Pl. ilyen a gyakori kifejezés: «addidit» … az ismétlődés kifejezésére, mint II. Sám 24,1: «addidit furor Domini irasd contra Israel» = «és az Úr haragja tovább haragudott Izraelre».
     Gyakoriak nála az etimologizáló fordítások, mikor egy-egy tulajdonnevet lefordít és így sokszor érthetetlenné teszi a szöveget: pl. Bir 15,19 «aperuit Dominus molarem dentem in maxilla asini et egressae sunt ex eo aquae»; eszerint Isten a szamár állkapcsából, illetőleg zápfogából fakasztott volna forrást! A hiba azonban a Lechi-völgy tulajdonnevének lefordítása maxilla asini-vel; ha ez nem történik meg, ez a helyes fordítás: «Megnyitotta Isten a sziklaüreget, amely Lechiben van és forrás fakadt belőle».

Paraphrasticus fordítás nem igen akad nála, de magyarázó glosszákat szívesen iktat közbe, mint pl. Józs 3,16 «mare solitudinis» + «quod nunc vocatur mortuum» az ő hozzáadása. Gen 31,47: «Amelyet Laban tanú dombjának és Jákob tanúság halmának nevezett» + «mindegyik saját nyelvének sajátsága szerint».
     Néha fordítását exegetikus nézetek befolyásolják. Ezek a hatások hol a rabbinisztikus, hol pedig a katholikus szentírás-magyarázat részéről érik. Az előbbinek rovására írhatjuk pl. Neh 9,7 fordítását: «aki kiválasztottad és kivezetted Ábrahámot a chaldaeusok tűzéből», ahol Ur-t, a bahiloniai városnak nevét, lefordította. Zsidóul ugyanis tüzet jelent tényleg és a rabbinisztikus magyarázat (haggada) szerint Ábrahámot, mikor nem akart tűzimádó lenni, tűzbe dobták, de Isten csodálatos módon megmentette. Ez a mese volt hatással Szent Jeromos fordítására. Katholikus exegetikai nézetek késztették más esetekben, hogy amely szentírási helyeknek messiási értelmet tulajdonítottak, azt fordításával kidomborítsa. Ilyen pl. Hab 3,18: «örvendek Jézusnak az én Istenemnek» – «exsultabo in Deo Jesu meo», helyesen így kellett volna: «örvendek Istennek, az én szabadítómnak».

2. Szent Jeromos művének az ólatin fordítással is vannak kapcsolatai. Érthető is, hiszen az egész világ hozzászokott már a vulgáris latinság zamatjához, ha akár a liturgiában, akár azon kívül a szent könyveket hallotta vagy olvasta. A Vulgata újszövetsége az ólatin fordítás nyelvét, leszámítva a javításokat, meg is tartotta. Az ószövetségi protokanonikus könyveké jobban eltér, de ezekben is sok vulgáris kifejezést megtartott, egyrészt, mert ő maga is megszokta, másrészt meg, mert mások szoktak meg sok ilyen kifejezést és ehhez tudatosan alkalmazkodott. Maga írja: «Elég, ha egyszer felhívom rá a figyelmet: jól tudom, hogy cubitum és cubita semlegesnemű, de az egyszerűbb és könnyebb érthetőség céljából és a nép szokása szerint hímnemben használom. Mert nem az a gondom, hogy a beszéd (nyelvtani) hibáit kikerüljem, hanem hogy a Szentírás homályosságát akármilyen szavakkal is eloszlassam» (Comm. in Ez. 40, 5).

3. Szent Jeromos azonban a nyelv tisztaságára mégis többet adott – elsősorban az ószövetség héberből fordított könyveiről van szó –, mint az ilyen nyilatkozat sejtetni engedi. Fordítási készsége nagyon szépen nyilatkozik meg igen sokszor. A latin nyelv szellemének megfelelően a sokszoros héber mellérendelt mondatokat alárendeltekké változtatja át. A bőbeszédű, naivan körülíró héber eredetit sokszor klasszikusan tömör fordítással adja vissza. Csak egy példa: Gen 39,19 héberből való szószerinti fordítása ez:.«És történt, amikor az ő ura hallotta feleségének szavait, amelyeket szólt hozzá, mondván: Ezen szavak szerint cselekedett velem a te rabszolgád – fellobbant az ő haragja». Szent Jeromos így fordítja le: «Ezt hallván, túlságosan hitt hitvese szavainak és nagyon megharagudott»– «his auditis et nimium credulus verbis coniugis iratus est valde».
     A szószegény héber nyelv egy-egy szavának különböző árnyalatait megérzi és sokszor virtuozitással fordítja különböző módon.

c) A Vulgata szövegtörténete

A Vulgatának, amely nagy részében Szent Jeromos munkája, az Egyházban eminens fontossága lett. Csakhamar a liturgiában, a tanításban, majd a világ összes főiskoláin ezt használták és az összes modern nyelvű fordítások (német, francia, angol, szláv, magyar stb.) a reformációig, az Egyházban pedig újabb időkig, utána készültek.
     A Vulgata szövegtörténetét a következő korszakokra próbáljuk felosztani. Megjegyzendő, hogy az egész Vulgatáról van most szó, az ó- és újszövetség összes könyveiről, tehát a Vulgatában foglalt néhány ólatin fordítású könyvről is.

1. Az ólatin fordítással együtt való használat kora: V-VII. század. Szent Jeromos művének sorsa osztozott minden úttörő mozgalom sorsával: sokan rajongó szeretettel vették körül, mások ismét a régihez való egyoldalú ragaszkodásuk miatt korlátoltságukban az újnak nagy fontosságát nem ismerték fel.. Az előbbiek közé tartozik pl. Sophronius presbyter, aki a Vulgatát lefordította görög nyelvre, Lucinius Baeticus, aki Hispaniából Palesztinába küldte embereit (398), hogy az értékes munkát számára másolják.
     Az ellenfelek között Rufinus, Szent Jeromos egykori barátja vezetett. Szent Ágoston maga is ellenezte a Vulgata használatát gyakorlati okokból, de nem ítélte el, sőt dicsérte Szent Jeromost.

Az eredmény az volt, hogy jó két századig az ólatint és a Vulgatát együtt használták, még Nagy Szent Gergely pápa is mind a két fordítást idézi. A Vulgata azonban mindig jobban terjedt és a VII. század végén az ólatint a használatból ki is szorította.
     A nagy népszerűségnek azonban árnyoldala is van: minél többet másolnak egy könyvet, annál jobban romlik a szövege. A másolók hol véletlenül, hol készakarva ólatin variánsokat másoltak bele a Vulgata-szövegbe. Amint az origenesi görög szövegben, úgy a Vulgata szövegében is dublettek keletkeztek (II. Sám 1,18 és 19 ilyen: kettős fordítása a gyászdal első mondatának. 18. v. az ólatin fordítás, 19. v. Szent Jeromosé). Négy-öt nemzedék elég volt az ilyen keveredést okozó másolókból és már Cassiodorus kénytelen volt a Vulgatát eredeti tisztaságába visszaállítani egy alaposan végzett szövegrevízióval.

2. Az újabb recenziók kora: VIII-XII. század. Nem volt megakadályozható, hogy különböző kéziratcsaládok, azaz szövegek keletkezzenek (főképen három csoport: a textus hispanicus, textus hibemicus, textus italicus). A romlás pedig tovább terjedt. Éppen ezért Nagy Károly (768-814), aki megszüntette a Galliában uralkodó liturgikus anarchiát is a Sacramentarium Gregorianum bevezetésével, éppen úgy a szentírási kódexek terén is új kiadással óhajtotta a rendet helyreállítani. A munkát Flaccus Alcuinusra bízta, aki meg is felelt hivatásának. Tőle függetlenül, kortársa, Theodulphus, Orleáns püspöke is készített új recenziót, de a következő három században mégis az Alcuinus-féle Vulgata-recenzió terjedt el. Az eredmény természetesen megint ennek újabb romlása volt, amelyet újabb recenziók készítésével próbáltak megszüntetni. Lantrancus, canterburyi érsek († 1089); hirschaui Vilmos bencés apát († 1091) és Harding István citeauxi apát († 1134) végeztek ilyen irányú működést, de kísérleteik nem találtak visszhangra, annál is inkább, mert az utóbbiak csak szerzeteseik számára dolgoztak.

3. A correctoriumok kora: XIII -XIV. század. A XIII. században, a teológiai tudományosság virágkorában, kellemetlenül érezték a kéziratos szentíráspéldányok eltéréseit. Különösen rossz volt az eltérések nagy tömege miatt különböző kódexek használata egyetemeken, ahova tudósok és hallgatók mindenfelől özönlöttek. Európa legtekintélyesebb egyeteme, a párizsi egyetem éppen ezért egy kötelező recenziót készíttetett az alcuinusi alapján. Sajnos, hogy ez a párizsi szöveg rossz volt, de a párizsi egyetem nagy tekintélye következtében egész Európában elterjedt. A baj enyhítésére már nem lehetett új recenziót készíteni, mint az előző századokban, hanem kritikai apparátusokat szerkesztettek a párizsi szöveghez, amelyeket correctoriumnak neveztek. Legnevezetesebb correctorium a sorbonnei; elterjedtek még: a sensi (corr. Senonense 1236), a dominikánus (1256) és a franciskánus correctorium. A korrektorok sem végezhettek hiányos ismereteik miatt kritikai munkát, nagyon sok változtatás önkényükön alapszik.

4. A nyomtatott kiadások kora: 1450-1546. A könyvnyomtatás feltalálásakor az első mű, amely a sajtót elhagyta, a Vulgata volt (1450 vagy 1452, Mainz). A következő száz esztendőben sokszor nyomatták ki a Vulgatát. A latin szentíráskiadók között három irányzatot különböztethetünk meg.
     A XV. század második felében több mint száz nyomtatott Vulgata-kiadás jelent meg. Kiadóik a régi csapáson haladtak: követve a középkorvégi hagyományt, a párizsi szöveget adták ki; kivéve a vicenzait (1476), amely egy elterjedt itáliai szöveget nyomtatott le.

Voltak azonban, akik a századforduló (XV-XVI. század) korszellemének hatása alatt teljesen szokatlan útra léptek. A századforduló «modern» embere ugyanis látta minden téren a tradicionális formákat tartalom nélkül, elborítva visszaélések és kinövések indáitól. Ahelyett, hogy lenyesegette volna a kinövéseket, minden hagyományt és tradicionális formát összezúzott, azzal sem törődve, ha ez akár isteni jogon alapult is. Ez a szellem szülte a reformációt, ez a Vulgata értékelésében is az új irányzatot.
     A XVI. század első felében ugyanis számosan akadtak, akik teljesen új latin szentírásfordításokat készítettek, mert a Vulgata romlott szövegét tűrhetetlennek találták. 1512-ben J. Letevre d' Etaples, Faber Stapulensis (Stablo Belg.) a szentpáli levelek magakészítette latin fordítását adta ki; Felix Pratensis O. S. Aug. zsidó-keresztény a zsoltárokét (1515); Rotterdami Erasmus görög szentíráskiadása mellé új fordítást is mellékelt (1516), Santes Pagnini O. Pr. az egész Biblia új latin fordítását bocsátotta közzé (1527 Lyon). Caietanus O. Pr. bíboros is a görög és héber szövegből rosszul átültetett új fordítást adott ki, bár keveset tudott görögül, zsidóul semmit (1530). Isidorus Clarius montecassinói bencés is új fordítást adott a Vulgata cégére alatt (1542).
     A protestánsok is ebbe a szellemi áramlatba kapcsolódtak bele – nem lehet őket azzal vádolni, mintha a Vulgata elhagyását és lebecsülését csak ők kezdették volna el. Protestáns új latin fordítások: a wittenbergi biblia (1529), S. Münster (1534 és 1546, Basel), S. Chateillon (1551, Basel).

A harmadik irányzatot azok képviselik, akik a V ulgatát visszaállítani iparkodtak úgy, amint az Szent Jeromos kezéből kikerült. A kísérletek kezdetleges kritikai munkát végeztek (A. Gumelli 1504, A. Castellanus O. Pr. 1511, Velence). Nagy elterjedést ért meg Robert Estienne (Rob. Stephanus) 1528-ban először megjelent korrigált Vulgatája: legjobb kiadás az 1538-40 (Párizs, az 1557-esben van meg először a versbeosztás). Sajnos, hogy Rob. Estienne is a párizsi szöveget vette alapul és 19 kéziratból álló apparátust csatolt hozzá, műve ezért kevésbé értékes, mint eddig általában értékelték. 1540-es kiadását vette alapul J. Hentenius O. Pr. újabb 30 kézirat összehasonlítása után (Biblia Lovanensia, 1547, Löwen), ezt újra kiadta Franc. Lucas Brugensis (1573. Antwerpen). Azonban a «löweni biblia»-ban is éppen Rob. Estienne közvetítésével a romlott párizsi szöveg maradt meg.
     Egyetlen jó kritikus kiadás jelent meg abban az időben: a hiányos kritikai felkészültség figyelembevételével kitűnőnek mondható a Hittorp-féle kiadás, amelynek értékét Kaulen, H. Quentin és A. Vaccari fedezték fel. Gobelinus Laridius (Speck, 1476-1556) karthauzi prior adta ki (Köln, 1530). Amint kiadásának címében mondja: «accuratissime castigata … ut illa D. Hieronymi editio in hac plane renata videri possit». Sajnos, hogy műve minden hatás nélkül maradt, bár ő a Vulgata legjobb kiadója és korát századokkal előzte meg. Csak a mostani Gasquet-féle revízió ígér jobb munkát.

5. A sixto-clementinus kiadás kora: 1546-XVIII. század. A XVI. század közepén ez volt a helyzet a latin szentíráskiadások terén: teljes anarchia. Egyrészről a régi, evidensen rossznak felismert párizsi szövegek, másrészről vakmerő módon újonnan készült kiadások, vagy kezdetleges kritikai javítgatások. Az anarchiának az Egyházban végét vetette a trienti zsinatnak a Vulgata hitelességéről szóló dekrétuma (sess. IV. 1546 ápr. 8.). A «factum dogmaticum»-on alapuló, de egyébként fegyelmi jellegű dekrétum a használatban levő összes latin kiadások közül a Vulgatát jelöli ki, hogy «a nyilvános előadásokban, disputációkban, prédikációkban és magyarázatokban ezt tartsák authentikusnak». Elrendeli egyúttal, hogy a Vulgatát a lehető legjobban kijavítva, újra nyomtassák ki.
     A Vulgata-dekrétum nem mondja egy szóval sem, hogy az eredeti szövegek, vagy a régi fordítások nem authentikusak, a Vulgatát sem mondja ezeknél jobbnak, hiszen csak a trienti zsinat korabeli latin kiadásokról beszél. Nem mondja azt sem, hogy a Vulgata hibától ment; ez különben a tényeknek mondana ellen. Hit és erkölcs dolgában a Vulgata fordítása annyiban hiteles, hogy ilyen tárgyakban nem lehet belőle az egyházi tanítás ellen fegyvert kovácsolni; hiányozhatik azonban a Vulgatában is dogmatikus szöveg, és előfordulhat a Vulgata és a többi régi szöveg között dogmatikus szempontból is modális eltérés, midőn t. i. a fordítás más szempontból domborítja ki a hitigazságot, mint az eredeti szöveg. Magánhasználatra készült modernnyelvű fordítás is készülhet az eredeti szövegek alapján, nem szükségképpen kell a Vulgata szövegét fordítani.

A hivatalos «javított» Vulgata-kiadás, amelyet az 1546-iki dekrétum elrendelt, soká váratott magára. IV. Piustól VIII. Kelemenig négy pápai Vulgata-bizottság működött. Bár kiváló tudósok (Carafa bíboros, elnök, Sirleti, b. Bellarminus bíborosok, M. Vittorio, A. Agellio, P. Morin, Flaminius Nobilius, F. Toletus) dolgoztak a javítás munkáján, az igazi kritikai érzék a legjobb kéziratok kiválasztására nem volt meg. Azt a hibát is elkövették, hogy a biblia lovanensiának (1853. kiadás), tehát végeredményben a párizsi hivatalos bibliának szövegét vették alapul és ahhoz készítettek korrektúrákat. A bizottság elnöke, Carafa 1589-ben elküldte V. Sixtus pápának (1585-1590) a munkálatok eredményét. A pápának azonban nem tetszett a bizottság munkája. A javasolt korrektúrák kisebb részét megtartva, sok tekintetben egyéni korrektúrákat eszközölt a szövegen, és azt 1590-ben ki is adta, néhány nap múlva azonban meghalt (1590. augusztus 27.).
     A bizottságnak a mű nem tetszett és a gyors egymásutánban egymást felváltó VII. Orbán, XIV. Gergely, IX. Ince után 1592. január 30-án pápává lett VIII. Kelemennél el is érték, hogy a Sixtus-féle bibliákat összevásárolják és megsemmisítsék (mindössze 43 példány van meg belőlük). A VIII. Kelemen alatt újra korrigált Vulgata középúton áll V. Sixtus és a bizottság munkája között. V. Sixtus neve alatt jelent meg 1592-ben, G. Rovillius 1604-iki lyoni kiadása adta először hozzá VIII. Kelemen nevét. Ez a sixto-clementinus Vulgata, amelynek előszavában a tilalom olvasható, hogy ezentúl más Vulgata-szöveget használni és kiadni nem szabad. A Vulgata szövegtörténete ezzel a lépéssel a XIX. századig le van zárva, minden kiadás a VIII. Kelemen-félének megismétlése.

A sixto-clementinus Vulgata újabb (katholikus) kiadásai: A. Cl. Fillion. Biblia sacra, Párizs, 1887, 1921; M. Hetzenauer O. M. Cap., Biblia sacra Vulgatae editionis, Regensburg 1914. 1922; A. Grammatica, Bibliorum sacrorum iuxta Vulgatam Clementinam nova editio, Einsiedeln 1914.

6. A Vulgata-revízió kora: XIX-XX. század. Az eddig tárgyaltakból is világos, hogy a sixto-clementinus Vulgata kritikai szempontból nem azonos a Szent Jeromos-félével. A szövegkritikai tudomány fejlődésével együtt megért az az eszme is, hogy a Vulgata szövegét tudományos revíziónak kell alávetni. A X. Piustól elrendelt revízió gondolata a XIX. században kezdett felmerülni. Az első, aki erre gondolt, Carlo Vercellone római barnabita szerzetes, aki nagy gonddal és kritikai érzékkel összegyűjtött variáns-gyűjteményt adott ki (Variae lectiones Vulgatae, I. II. Róma, 1860 és 1864)
     J. Wordsworth és H. J. White 1889-ben (1911) adták ki az Alcuinus és Theodulphus-féle recenzió alapján visszaállított Vulgata szövegét, azonban csak az újszövetség egy része jelent meg tőlük. Ezek jó előmunkálatok voltak a protestáns S. Berger működéséhez, aki először mutatta meg a Vulgata kézirat-tömegében (több mint 30.000) a helyes utakat, amelyek visszavezetnek az eredeti Szent Jeromos-féle Vulgatához. (Histoire de la Vulgate, Párizs, 1893.)

Így egy alapos revízió már kilátással kecsegtethetett. X. Pius 1907-ben a nagy munkát Szent Benedek rendjére bízta. A Vulgata-bizottság (elnöke Aidan Gasquet O. S. B. bíboros) feladata, hogy visszaállítsa az eredeti Vulgatát, amint azt Szent Jeromos készítette. Nem célja tehát az eredeti szövegek szerint javítani a Vulgatát. Eddigi húszévi munkájának eredménye a Vulgata-Szentírás első nyolc könyvéhez szóló kritikai anyag összegyűjtése. A Genesis könyve bő apparátussal megjelent már (Liber Genesis ex interpretatione S. Hieronymi XLVIII +427 I. Róma, 1926).

A Vulgatának történetével hosszabban foglalkoztunk, mert Egyházunk hivatalos használatában lévén, így parancsolta a kegyelet. A Vulgatának azonban nagy szövegkritikai értéke is van. Igaz, hogy a XVI. században a katholikus Egyház elleni egyoldalú állásfoglalás Kálvint pl. erre a kiszólásra ragadtatta: «Annyira nincs (benne) egy ép lap, hogy alig található három összefüggő vers, amelyet ne éktelenítene el egy hatalmas hiba». Már H. Grotius és A. Bengel ítélete kevésbé elfogult volt; a mai protestantizmus tudósainak majdnem egyhangú állásfoglalása szerint „nagy kritikai, nyelv- és értelmező-történeti értékű mű”. És ez az ítélet az igazságos, ha meggondoljuk, hogy Szent Jeromos korában a masorethák még nem működtek, hogy a legrégibb héber kéziratok a X. századból valók, és éppen ezért a sugalmazott eredeti szöveg megállapításában nagy fontossága van, mert idősebb tanúja, mint a most ismert héber szöveg.