Ez a könyv, mely eredete szerint egy könyvet alkot, a héber Dibre hajjamim (= napok története, történetkönyv) nevet viselte. A LXX kettévágta és az ezentúl két könyvnek a »kihagyott dolgoknak könyve« nevet adta. Az ólatin fordítás és a Vulgata ezt a nevet vette át: Libri Paralipomenon I., II., de Szent Jeromos már a Chronicon, Krónika elnevezést ajánlotta. A mű Ádámtól kezdve tárgyalja Judának történetét Sedecias haláláig. A könyv első része Ádámtól elkezdve a pátriárkáknak, Jákob 12 fiának és Jeruzsálem lakóinak genealógiáját közli, csak itt-ott élénkíti egy-egy történeti jegyzettel a családfákat. A második rész csak érinti Saul halálát és Dávid történetével foglalkozik; a harmadik Salamont; a negyedik Juda országának összes királyait tárgyalja.

2. A könyv eredetének idejét maga is elárulja: a zsidó nép fogság utáni történetének perzsa korszakában keletkezett, vagyis 538 (Kyros perzsa nagykirály felszabadító ediktuma) és 333 (Nagy Sándor) közötti időben.
     Hogy fogság utáni időre kell gondolnunk, már az a tény is mutatja, hogy Kyros dekrétumát közli a mű végén. A perzsa korra mutat továbbá a perzsa pénz használata; a hellenista korban már talentum és drachma volt a pénzláb. Perzsa szó továbbá a templomról használt birá. Ellene szólna a feltevésnek I. 3,19-24, ahol Zorobabel utódainak családfája a LXX és Pes. szerint 11 nemzedéket sorol fel: ez körülbelül 250-re utalna. A héber szöveg azonban csak hat nemzedéket ismer, ez 350-be vezetne, vagyis még a perzsa korba, ha ugyan nem egy későbbi interpolátor folytatta az eredeti könyvben a fogságból visszatérők vezérének nemzedékfáját.

A könyv egységes szerkezete egy szerzőre vall. Nyelve Ezdrás és Nehemiás könyvével azonos, a szókincs is sok tekintetben azonos. A családfák szeretete is azonos a két műben; II. Krón 35,23 Kyros felszabadító dekrétumát közli, Ezdrás könyve ezzel kezdődik. Krón szerzőjének az istentisztelet és a papság iránti érdeklődése kétségtelen, ez Ezdrásban is megvan. A kútfők széleskörű ismerete is Krónikákban Ezdrás könyvére utal. Ezen okok alapján nem lehetetlen, hogy Krón. és Ezdrás-Nehemiás könyvének szerzője egy. Azt azonban, amit a racionalista kritikusok állítanak, hogy tulajdonképpen egy műről van szó, a felhozott érvek nem bizonyítják.

3. Jellemzés. Krón. a királyság korát írja le; részben azt az anyagot dolgozza fel, amely Sám- és Kir.-ban van meg. Történetírása szintén célzatos. Nagyjából azonosnak mondható Kir. célzatával, csak Krón. még jobban hangsúlyozza és még határozottabban dolgozza ki a tételt: amíg Istentől nem pártolt el Juda, jól folyt sorsa; romlását a legitim istentisztelettől való eltérés és bűnei okozták. Erősen papi jellege van a műnek, a papok és a leviták szerepét mindenütt kidomborítja, szeretettel időzik az istentisztelet leírásainál, a templom történetét, a kultusz reformjait bőven ismerteti. Az északi országgal, mint amely a fogság után már semmit sem jelentett Juda számára, nem foglalkozik; tételének bizonyításánál csak a déli ország történetére szorítkozik. Ezt azonban belekapcsolja a Gondviselés terveibe: ezért állítja helyre a fogság utáni és előtti Izrael összeköttetését a pátriárkákkal a nemzetségfák útján. A pragmatizmus még szembeszökőbb nála, mint Kir.-nál: a rossz cselekedet isteni büntetését következetesen emeli sok helyen ki. Előadási készsége nagyobb, mint Kir. szerzőjénél, néha valóságos parenézissé magasztosul. Nyelvezetében az aramaizmusok bővelkednek.

4. Történeti hitelessége, ha jólértesültségét tekintjük, kétségen felül áll. Krón. használta a legtöbb kútfőt a történeti könyvek között. Elmondhatjuk, hogy mindent, amihez hozzájuthatott, kiaknázott, az ószövetség régibb könyveit, a profán történeti könyveket, a próféták történeti monográfiáit és a királyi évkönyveket.
     A Wellhausen-féle Pent.-kritika kezdet óta nagyon támadja a Krónikásnak jóhiszeműségét. Azt tartják ugyanis róla a racionalista kritikusok, hogy az ő korában létrejött Pent.-hamisítvány hitelességét hangoztatja; továbbá, hogy Izrael történetét is tudatosan megmásította tendenciája érdekében. Egyszóval a Krónikás felekezeti, klerikális történelemíró volt, aki ezen álláspontja miatt hol elhallgat bizonyos tényeket, hol pedig egy-egy pia fraustól sem riad vissza. Ezen felfogás bizonyítására sok látszólagos ellenmondást hoznak fel Krón.-ból a régebbi történeti könyvekkel szemben.
     A mózesi törvény tényleg sokszor szerepel nála. Minthogy azonban a Pent. nem hamisítvány, hanem valóban Mózes korának szülöttje, a Krón. ellen hangoztatott vád ezen része is tárgytalanná válik. A Krónikás jóhiszeműségét Kugler széleskörű kutatások alapján igazolta. Hogy elhallgat bizonyos dolgokat, azt tisztára történeti műnél talán lehetne kifogásolni; ám a Krónikás a sok meglévő történeti könyv után nem akart ilyent írni: célzatát igazoló eseményeket emelt ki. Állítólagos változtatásai csak a formára szorítkoznak, hogy a fogság után élő olvasók jobban megértsék. Ha pedig olyant hoz fel, amit a régebbi ószövetségi történetkönyvekben nem olvasunk, nem szabad azt sem tendenciózus kitalálásnak minősíteni, hiszen a. régebbi történeti könyvek is célzatosan vannak megírva, és amint biztosan tudjuk, korántsem írtak mindent meg, amit tudtak vagy tudhattak volna. Különben is oly rafinált hamisító, mint amilyennek a Krónikást lefestik, nem támadta volna meg az ószövetségi történetkönyvek tekintélyét oly hozzáadásokkal és tudatos változtatásokkal, amelyeket a profán forrásokból az ő idejében még ellenőrizni lehetett.

1. Az eredete szerint egyetlen összefüggő műnek zsidó neve Ezra, még a masorethák korában is egy műnek számított a zsidóknál, a nyomtatott kiadásokban már két műként szerepel. A LXX már, ugyanúgy, mint Sám. Kir. Krón. könyveivel tette, kettéosztotta a könyvet.

Ezdrás és Nehemiás tárgya: a zsidó államiság visszaállítása a babiloni fogság befejezése után, a VI. század közepe a VII. század közepéig.
     A mű első része elmondja a zsidóknak Kyros perzsa király alatt 538-ban történt első visszatérését Babilonból Judeába Zorobabel vezetése mellett, továbbá a jeruzsálemi templom felépítését. A második rész elbeszéli Ezdrás pap visszatérését Artaxerxes perzsa uralkodó 7. évében. A nagy reformátor különösen szigorúan küzd a vegyesházasságok (idegenekkel kötött frigy) ellen, amelyek a választott nép faji összetételét már-már veszélyeztették. A harmadik rész Artaxerxes 20. évében történő eseményeket tárgyalja. Nehemiás a király főpohárnoka, engedélyt kap, hogy Jeruzsálemet rendbe hozza. 445-ben mint királyi helytartó elmegy a szent városba, falait fölépíti és népszámlálást tart. A negyedik rész az ugyanezen évben történt szövetség-megújításról szól, amelyet Ezdrás végzett Nehemiás felszólítására, és a tisri hónapban lezajlott ünnepségekről és a falak felavatásáról szól. Az ötödik rész Nehemiás második működését beszéli el Artaxerxes 32. évében (433). Kénytelen ismét reformálni: a vegyesházasságok, a szombatnap megszentségtelenítései és más visszaélések elterjedése miatt.

2. A mű szerzőjeként a talmudi hagyomány Ezdrás papot jelöli meg, művét Nehemiás folytatta. Lényegében igaz ez a hagyomány, amennyiben Ezdrás és Nehemiás emlékiratait dolgozta össze a szerző egy művé. Hogy emlékirataikat használta, azt Ezd 7,27-9, 15 bizonyítja. Itt Ezdrás első személyben beszél magáról, Neh 1,1-7, 73a és 13. fejezetben viszont Nehemiás beszél első személyben önmagáról. Könyvébe hivatalos állami okiratokat is belevett: Kyros és Artaxerxes fermánját, a satrapák és Artaxerxes, illetve I. Darius király levelezését. A családfákat, a lakók listáját, a fogságból visszatérők jegyzékeit is felhasználta.

Mikor állította össze művét, biztosan nem lehet tudni. Nehemiás 433-iki szereplését még elmondja. Neh 12,22-ben szereplő Jeddoa főpap Nagy Sándor kortársa volt. Ezért a szerkesztés 450-300 között történhetett. Neh 12, 26. 46 Ezdrás és Nehemiás koráról már mint elmúltról .beszél, akárcsak Dávid idejéről. Emellett szól még az is, hogy Ezd. öt helyen a «perzsák királyáról» beszél, a perzsa korban csak «királynak» mondották, mint Ezd.-Neh. többi részében, s ezt Aggeus és Zakariás próféták is így tették. Mindez valószínűvé teszi, hogy már a perzsa uralom bukása után, a hellenista korban (300 körül) állították össze a művet. Ha Ezd.-Neh. és a Krón. szerzője egy, akkor Krón. is 300 körül keletkezett.

3. Jellemzés. Ezd.-Neh. a választott nép történetének egy fontos részéről tájékoztat: a fogság után történtekről. Kyros, akit Babilon inkább szabadítónak tekintett, mint hódítónak, 539. az új-babiloni birodalom helyébe a perzsa birodalmat helyezi. Sok népével szemben – ellentétben a babiloni felfogással – a legmesszebbmenő vallási toleranciát tanúsítja és ezért a zsidóknak is megengedi, hogy istenük templomát újra felépítsék. 538-ban Zorobábel vezetése alatt megindul az első nagy karaván Jeruzsálembe, 515-ben a templomépítést befejezik. A letelepült, főként Juda törzséből való visszatértek további történetéről semmit sem tudunk 60 évig. Ekkor: 458-7-ben tér vissza Ezdrás pap egy újabb karavánnal a fővárosba és ott reformáló tevékenységet fejt ki a perzsa királytól kapott bírói hatalma alapján. A jeruzsálemi papság nem nézte jó szemmel működését. 445-ben segítségére siet Nehemiás mint királyi helytartó s Jeruzsálem falainak felépítése után a népet vallásos életre szorítják.
     Míg a fogság előtti korban a kánaáni bálványimádás és az erkölcstelenség ellen kellett küzdeni, a fogság után főképpen meg kellett menteni a zsidó népet, mert azon az úton volt, hogy mint Izrael népe felszívódik a szomszédos népek között és nyomtalanul eltűnik. Ezért kellett a pogányokkal kötött házasságok ellen küzdenie a két nagy férfiúnak, ezért kellett a néptől fokozottan követelni a mózesi törvény megtartását, hogy ez is megkülönböztesse a maroknyi zsidóságot más nemzetektől, annál is inkább, mert az Ezdrás előtti 60 év, úgy látszik, meglehetősen ex-lex állapot volt a vallási kötelességek teljesítése terén.

Ennek a küzdelemnek egyik eszköze Ezd.-Neh. könyve is : a zsidóság számára mintegy tükörként kellett szolgálnia, hogy el ne felejtse, mily fontos értékeket kellett a fogság után megmenteni, és hogy lássa benne azt az eszményképet, melyre törekednie kell és a hibákat, amelyek létét veszélyeztették, holott a Gondviselés célja szerint fenn kellett maradnia, míg a népek Reménysége belőle megszületik. Egyáltalán nem Ezdrás és Nehemiás koráról írt monográfia tehát ez a mű, hanem ilyen monográfiákat használt fel célzatának illusztrálására. A könyv papi jellege, akárcsak Krón.-nál, szintén feltűnő. Nyelve aramaizmusokkal kevert héber; Ezd. 4,7 – 6,18 arám nyelvű. Négy arám nyelvű hivatalos aktát közöl ugyanis a szerző ebben a részben és közbeszúrt kevés mondanivalóját is ezen a nyelven adja elő.

4. Ezdrás és Nehemiás történeti értékét eleve is biztosítja, hogy hivatalos állami aktákból, hivatalosan vezetett családfákból és feljegyzésekből, végül a reformmozgalom két megindítójának írásaiból állították össze.
     A hivatalosan vezetett családfákról sokat tudunk. Manap már nem lehet ezeket költött dolognak mondani; valóban nagy gonddal vezették különösen a papi családok nemzetségfáját; még a külföldön élő papokét is Jeruzsálemben jegyezték fel, házasság esetén okmányaikat is ide kellett küldeni. Így volt lehetséges, hogy Flavius Josephus 200 évre visszamenően minden ősének születési éveit is meg tudja mondani hivatalos feljegyzések alapján. R. Hillelről (Kr. e. 30) kimutatható volt, hogy Dávid valamelyik fiától származik.
     Az okiratok arám nyelve is korhű, hiszen ez volt a széles perzsa birodalom soknyelvű népei között a hivatalos nyelv. Kyros dekrétumát is hamisítványnak mondották, melyben a zsidóknak a visszatérést megengedi, hogy templomukat felépítsék és az 538-i visszatérést is költöttnek gondolták egyesek. Bár Kyros fermánját eredetiben eddig nem sikerült megtalálni, mégsem kételkedhetünk hitelességében. Mert bár valószínűleg Ahuramazda híve maradt, egy hengerpecséten mégis Marduk (a babiloni pantheon főistene) választottjának mondja magát. Semmi sem akadályozza meg tehát, hogy Jahvét is igaz istennek ismerje el. A templomépítést megengedte, csak úgy, mint más városokban is elrendelte a Naboned, babiloni királytól Bábelbe hurcolt istenek visszaszállítását és kultuszuknak újrafelvételét.

Sokan vitatták, vajon Ezdrás Artaxerxese az első ilynevű perzsa király, aki Nehemiásnak biztosan ura volt, vagy pedig II. Artaxerxes Mnemon (404-359). Az utóbbi esetben Ezdrás küldetése Nehemiásé után történt volna: 398-ban, nem, mint mi mondottuk, 458-ban (I. Artaxerxes 7. évében). A hagyományos nézet (458-ban) igaz voltát csillagászati úton mutatta ki Kugler.

1. A kettős történeti könyvek között ez az egyedüli, amely eredetileg is két különböző mű volt és csak azonos címűk kapcsolja őket össze. Ezen, a zsidó kánonból hiányzó, könyveknek címe a LXX-ban Vulg. Liber I., II. Machabaeorum. A könyvek nevüket főhősüktől, Makkabeus Judástól nyerték (arámul makkabii = pöröly, vagy makhbi, = kioltó). Mindkét mű a makkabeusi zsidó szabadságharcok történetével foglalkozik.
     Az első könyv elmondja a harc kitörésének okát: IV. Antiochus király kegyetlenkedéseit és vallásüldözését, azután elbeszéli a három nagy Makkabeus: Judás, Jonathan és Simon hősi tetteit. – A második könyv bevezetése a palesztinai zsidóknak alexandriai hitsorsosaikhoz irt leveleit, valamint a szerző előszavát tartalmazza. a) elbeszéli, hogyan akarta IV. Seleukos Philopator (187-175) a jeruzsálemi templomot kirabolni és emberét, Heliodorost hogyan ijesztette meg egy mennyei jelenés. Egy aranyosan fénylő vértezetű lovag támadta meg és két ifjú korbácsolta (Rafael stanzái!). b) elmondja IV. Antiochos üldözését; ebben szerepe1nek a hitükért vértanúhalált elszenvedő ősz Eleazar és a hét «makkabeusi» testvér, kiket hőslelkű anyjuk biztat kitartásra, bár előtte végzik ki őket. c) ismerteti Makkabeus Judás harcait.

Mindkét könyvnek szerzője teljesen ismeretlen. Az elsőnek szerzője palesztinai zsidó volt, mert a szentföld tüzetes ismeretét árulja el könyvében. A második mű tulajdonképpen csak kivonat, amelyet a kivonatoló Kyrenei Jason öt könyvéből készített. Jason talán azonos Eleazar fiával, akit Makk. Judás Rómába küldött, hogy szövetséget kössön velük. Jason hellenista volt, görögül írta művét és azért ő valóban alkalmas lehetett ilyen diplomáciai tárgyalásokra. Jason könyve – kivonata után ítélve – csak 161-ig beszélte el az eseményeket, még Judás halálát sem említi.
     Makk. 1. csak Kr. e. 104 után keletkezhetett, mert egy Johanan főpapról (Joannes Hyrcanus) irt könyvre hivatkozik, ez pedig l04-ben halt meg. Viszont a könyv a rómaiakról rokonszenvvel ír, és ezért még Kr. e. 63 előtt kellett elkészülnie, mert ekkor már Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, leigázta a zsidóságot, amit Róma annyi más kis szövetséges barátjával megcselekedett. Makk. II. megírási ideje is bizonytalan; biztos, hogy csak Kr. e. 125 után keletkezhetett, mert az első levél kelte a 188. év a seleukida éra szerint, azaz 125-4.

2. Jellemzés. Makk. 1., II. a választott nép történetének egy új szakaszát írja le. A perzsa nagykirályok uralma alatt vallásilag függetlenek voltak a zsidók és némi autonómiájuk is volt; vallási törvényeiket is a perzsákkal hajtatták végre. A perzsa birodalomnak Nagy Sándor véget vetett. Elkezdődik Nagy Sándor halála után a Keleten is annyira fontos kor: a hellenizmus kora, amikor a görög kultúra magába olvasztva igen sok elemet az ősi keleti kultúrákból, a Földközi-tengernek főként keleti vidékein, Elő-Ázsiában egy általánosan elterjedt homogén világkultúrát teremt. Nagy Sándor halálával birodalma (323) széthull, de nagy kultúr-missziója teljes diadalt arat.
     Az epigonok országai közül Egyiptom hellenista uralkodói, a Ptolemaiosok, uralják egy ideig Palesztinát, majd 198-ban Nagy (III.) Antiochos, a seleukidák birodalmába olvasztja. Egészen eddig az uralkodók a zsidók vallását nem háborgatták. IV. Antiochos Epiphanes (175-164) uralmát Palesztinában azzal kezdte, hogy az utolsó legitim főpapot, Oniast letette és a hellenizmustól befolyásolt Jasont nevezte ki simonia útján. 172-ben a még többet ígérő Menelaost nevezte ki, 170-ben azonban Jason elűzte Menelaost. Antiochos visszahelyezi Menelaost, de közben behatol a templomba és megsarcolja. A zsidók erre felzúdultak, hogy templomukat egy pogány így megfertőzte. A király ezt félreértette; ahelyett, hogy a vallási érzékenységet tiszteletben tartotta volna, lázadásba kergette a népet, mert a zendülés gyökerét a vallásban látta.
     167-ben kitör a szabadságharc: Mathathias pap öt fiával harcra buzdítja hazáját az elnyomók ellen. Halála után fia, Judás (166¬161) ki is vívja a vallásszabadságot, 164-ben felszentelik újra a templomot, 162-ben a vallásháború véget ér. Judás most már a politikai függetlenségért küzd tovább, de 161-ben elesik. Fivére, Jonathan (161-143) tovább küzd a célért, hatalma egyre szilárdul. 158-ban a hadi állapot véget ér, a seleukidák uralma már csak árnyékuralom. A teljes függetlenséget testvére, Simon vívta ki (142-135), a nép hálából neki és családjának a főpapi tisztet adományozza. Fia, Joannes Hyrcanus (Johanan 135-104) főpap követi hivatalában, ennek fia, I. Judas Aristobu1os (104-103) főpap már a király címét is felvette. Ezzel kezdődik az ú. n. Hasmonaeus-dinasztia uralma.

Ez a kor, amelyről 1., II. Makkabeus tájékoztat. Makk 1. negyven év történetét beszéli el (IV. Antiochos uralmától Simon haláláig 175-135). Célzata olyan értelemben, mint a többi ószövetségi történeti könyvnél, tulajdonképpen nincsen. Kronológiai sorrendben beszéli el az eseményeket: a tulajdonképpeni szabadságharcot, az olvasó ebből magából hazaszeretetre és Isten iránt való hálára buzdulhatott.
     A II. könyv csak kb. tizenöt év történetét adja (IV. Seleukos alatt kezdődik (187-175) és Nikanor hadvezér halálával: 161. március 8-án végződik). Viszont nem szoros értelemben vett történetet ír, hanem erősen vallásos pragmatikus szempontból ismerteti az eseményeket. Oktatás céljából történeti tényekkel igazolja apologetikus ízű tételeit: Isten hatalmával megsegíti a hozzá hű embereket (csodák), éppen ezért akár életünk árán is ki kell tartani Isten és a mózesi törvény mellett (vértanúk példái), tisztelni kell az ő lakóhelyét, a nemzeti szent helyet: a jeruzsálemi templomot.

A kinyilatkoztatás szempontjából II. Makkabeus egy fontos tanítást tartalmaz: van olyan állapot a másvilági életben, mikor el nem kárhozott ugyan a lélek, de imákkal és áldozatokkal lehet rajta segíteni (tisztítóhely).

Az I. könyvet eredetileg héberül írták, amint a sok hebraizáló mondatszerkesztés igazolja. Szent Jeromos még látta a héber eredetit. Előadásmódja, stílusa egyszerű. Zsidók számára készült. A II. könyvet eredetileg görögül írták, stílusa, egy-két hebraizmust leszámítva, hellenisztikus, írásmódja sokban hasonlít Polybioséhoz. Mivel a zsidók a Kr. u. II. századtól nem fogadták be kánonjukba a két könyvet, Szent Jeromos sem fordította le és át sem javította őket. Így a Vulgatába az ólatin fordításból vették bele; a két könyv ezen fordítása különben szövegkritikai szempontból értékes.
     Az I. könyv történeti hitelessége kétségen felül áll. A II. könyvé elvi szempontból kétségbevonható lehetne, mert csak kivonat, és így az eredetinek esetleg hibáit átvehette, de a két könyv között fennálló ellenmondások csak látszólagosak és így II. Makkabeus jólértesültségéről sem lehet kételkedni.

Ezen csoportban az ószövetség azon történeti könyveit foglaljuk össze, amelyeket a többitől elütő közös vonások jellemeznek. Fővonásuk, hogy nem a választott nép történetének egy szakaszát tárgyalják, hanem egy családnak vagy egy városnak történetéből vett részt: egy epizód az egész nép történetéből. Az oktató cél ezekben még határozottabban domborodik ki, mint az általános tartalmú könyveknél. Az elbeszélés ezen könyvekben művészibb, lélektanibb, mint a legtöbb ószövetségi egyéb történeti műnél. Közös sorsuk, hogy sokan elég alap nélkül nem tartják történeti könyveknek, szerintük ezen könyvek szerzői csak történeti színezettel ellátott történeti regényt vagy elbeszélést írtak, didaktikus tételük kerete gyanánt.

A kis mű egy epizódot beszél el a bírák korszakából (melyik bíró idejében történt, ismeretlen). Elimelech efratai (betlehemi) ember éhínség idején Moabba költözött feleségével, Noémivel és két fiával, akik moabita leányokat vettek el. A férj és két fia halála után Noémi visszatér Efratába, egyik fiának özvegye, Ruth (= társnő) követi őt és Jahve tiszteletére tér. Egy ízben szegénységük miatt az aratóktól elhullatott kalászokat szedegeti össze és megtetszik Booznak, aki férjének rokona volt. Noémi tanácsára Ruth felajánlja Booznak a levirátusi házasságot: amely nőnek gyermeke nem volt, férjének testvére elvette, hogy testvérének neve Izraelből el ne tűnjék. A mózesi törvény értelmében (Deut 25,5-10) erre Booz nem volt kötelezve, de mégis elvette Ruthot. Frigyükből származott Obed, Dávid király nagyatyja, Izai atyja.
     A könyv tehát Dávid dédanyjának történetét tárgyalja. Célzata kimutatni, hogy Isten szívesen fogadja és megáldja azokat, akik erényes életet élnek és őt ismerik el a világ legfőbb urának, még ha pogány, lenézett nemzetből származnak is (univerzalizmus). Emellett Dávid korában vagy azután a nagy király eredetének története magában is érdekes lehetett mindenkinek. A kis könyv elbeszélése egyszerű, de élénk, kedves színekkel festi meg Ruthot és a hátteret, amelyben szerepel. Történetiségét az az egy tény kétségen kívül helyezi, hogy Dávid ősanyjaként egy zsidó író sohasem szerepeltetett volna egy moabita nőt, ha az csakugyan nem történt volna így.

Az esemény a bírák idejében történt, de a könyv a bírák ideje után készült, mert a bevezetésben a bírák korát elmúltnak tünteti fel. Mint valamikor dívó szokást említi az adás-vételi szerződés szimbolikus formáját (az eladó saruját levette lábáról és odaadta a vevőnek). Ruth könyve az ókorban a Bírák könyvének harmadik függeléke volt (Bír. 17-18 és 19-21 mellett), mint ez a LXX kánonjából, Flav. Josephusból és Origenesből következik, aki szerint Bírák és Ruth a zsidóknál egy könyv. Liturgikus okból (mert pünkösd [az aratás] ünnepén olvasták a zsidóknál) más helyre sorozták, az ú. n. öt tekercs közé.

1. Neve: Töbijjah (= jó az Isten), Vulg. Liber Tobiae. Két rokon családnak az asszír fogságban történt megpróbáltatását és Isten csodálatos segítségét tárgyalja.
     Tóbiás Ninivében az asszír fogságban élő «igaz» ember, szerencsétlenség folytán megvakul. Ugyanezen időben távol tőle Sárának, egy gazdag zsidó egyetlen leányának, már hét férje meghalt egymás után a nászéjszakán. Imájukat Isten meghallgatta és angyalát küldi el emberalakban, kinek vezetésével az ifjú Tóbiás atyja parancsára útra kel, hogy egy adósságot behajtson, Isten terve szerint azonban, hogy atyjának mint fia, Sárának mint jövendő férje, segítsen. Megismeri és elveszi Sárát, három éjet imádságban töltenek, így életben marad és Sára szégyene megszűnik. Feleségével hazatér és atyjának vakságát megszünteti egy hal epéje által. A kísérő angyal kilétét feltárja, eltűnik, az öreg Tóbiás háladalt énekel.

Felépítése művészien egyszerű: Tóbiás jámbor élete (1). Tóbiás megpróbáltatása (2). Tóbiás imája (3, 1-6). Ennek megfelelően, csak mint mellékcselekményt, rövidebben, tárgyalja Sára történetét: Sára megpróbáltatása (3,7-10). Sára imája (3, II-2S). Középső rész: Isten angyala vezetésével a fiatal Tóbiás útra kel (4-6). Sára imájának meghallgatása (7-9). Tóbiás imájának meghallgatása (10-11). Befejezés (12-14).

2. A könyv eredeti szövege elveszett, mert a zsidók kánonjukból kizárták (deuterokanonikus könyv). Csak fordításokban maradt fenn; ezek a régi fordítások azonban sokkal jobban eltérnek egymástól, mint az ószövetség egyéb könyveinél. Három görög fordítás van: a) a cod. Vaticanus és Alexandrinus, b) a cod. Sinaiticus, c) három minusculus-kézirat szövege. Szent Jeromos Vulgátájában Tóbiást egy arám nyelvű szövegből fordította, de ez az arám szöveg is héberből készült fordítás. P. Joüon szerint a b) görög fordítás, amely a legbővebb és a legtöbb hebraizmust tartalmazza, áll legközelebb az eredeti szöveghez, amely héber nyelvű volt.

3. A könyv szerzőjéről, keletkezéséről sokat vitatkoztak már. A konzervatív nézet szerint valószínű, hogy a két Tóbiás, atya és fia készített családi feljegyzéseket. Ezt mutatja, hogy Tóbiás első személyben beszél önmagáról; hogy sok intim részletet közöl, amelyet csak szereplők ismertek, és hogy az angyal meg is parancsolta nekik az események feljegyzését. Egy később élő inspirált szerző – talán egy utóduk – az anyagot mai alakjában dolgozta fel. Akárcsak Tóbiás és fia, ő is a fogságban élt. Minden más vélemény mellett még mindig ez a legelfogadhatóbb.
     A keleti mese-irodalomból is eredeztették Tóbiást. Így összefüggést találtak a Kr. e. V. században már meglévő Ahikar-regény és Tóbiás közt, mert utóbbiban az öreg Tóbiás négy helyen említi Achiacharost, unokaöccsét. Ezek közül 14,10 egyenes célzás Ahikar történetének ama részére, mikor egy hóhér a halálra ítélt asszír minisztert megmentette, mire a király megkegyelmezett neki és az ellene ármányt szövő hálátlan unokaöccsét végeztette ki. Ahikar története valószínűleg idősebb Tóbiásnál, mivel azonban csak egy célzás esik Tóbiásban rája, nem eredhet belőle. Tóbiás történeti hitele sem rendül meg persze emiatt, hiszen semmi sem bizonyítja, hogy Ahikar nem volt történeti személy és nem történt meg vele legalább az az esemény, amelyre Tóbiás 14,10 céloz. Mi sem akadályozza azt a feltevést, hogy Tóbiásban az Ahikar-regény történeti magva maradt meg, amelyet a regény máshonnan ismert és kifejtett.
     Egy folklorisztikus ízű keleti népmeséből is származtatták Tóbiást: a hálás halott történetéből. Egy fiatalember eltemet egy temetetlen holttestet. Egy ismeretlen ember csatlakozik hozzá, szövetséget kötnek és szerződést, hogy a közösen szerzett dolgokat megosztják. Az ismeretlen megszerzi az ifjúnak a király leányát, aki mellett a férjek a nászéjszakán sorban meghaltak. A nászéjszakán tényleg kiugrik a menyasszony szájából egy kígyó, de az ismeretlen ember ott terem és megöli. Utána azonban a leánynak, mint közös szerzeménynek megosztását követeli. Mikor kettévágják, egy kígyófészket találnak belsejében és azt eltávolítják. A leány így átkától megszabadul, az ismeretlen kijelenti, hogy ő a halott lelke, akit az ifjú a végső tisztességben részesített és eltűnik. – Az összefüggés tagadhatatlan, Tóbiás egyszerűsége, valószerűsége azonban azt bizonyítja, hogy a mese keletkezett Tóbiás könyve nyomán és nem fordítva.

A farizeusi életeszményt hangsúlyozza mások felfogása szerint a könyv, mert a levitikus tisztaságot, az irgalmasság testi cselekedeteit (alamizsna; halottak eltemetése), az imával egybekötött böjtöt nagyon ajánlja. Éppen ezért csak a Kr. e. II. században keletkezhetett a könyv, amikor már voltak farizeusok. Ez teljesen igaz, de viszont önkényes kizárólag farizeusinak nevezni ezeket a cselekedeteket, amelyeket a mózesi törvény és a próféták egyaránt sürgettek sok századdal a farizeusok előtt.
     Újabban G. Priero (1924) kutatásai alapján a konzervatív nézethez hasonló, de azért attól némileg eltérő véleményt fogad el: az ifjabb Tóbiás az inspirált szerző, aki a VII. század végén megírta a sugalmazott könyvet, amely az idő folyamán glosszákat kapott.

4. Jellemzés. Az elbeszélésnek kortörténeti háttere a VII. sz. első fele: Izrael népének asszír fogsága. Tóbiást, Neftali törzsének tagját Enemessaros hurcolja fogságba, Ninivébe. Ez senki más, mint Sargon. Tóbiás bejutott Sargon (722-7°5) kegyébe és szállítója lett. Sennacherib (704-681) alatt kegyvesztett lett, halálraítélten bujdosott, míg utóda Asarhaddon (681-668) megkegyelmezett neki és ezután aránylag elég jól élhetett már. Az ifjú Tóbiás utazása ezen uralkodó idejébe esik.

A könyv világosan kidolgozott célzatot akar elérni: azt a tételt igazolja, hogy Isten sokszor az igaz, erényes embert is a külső látszat szerint megbünteti, mert rendkívüli csapásokat küld rá, amelyekben még hozzátartozói is elhagyják. Ez azonban csak megpróbáltatás, és ha kiállják: minden javukra szolgál. Amellett a könyv az isteni Gondviselést akarja szemléltetni. Az Isten útjai éjszakán keresztül fényességre vezetnek – sokszor úgy, hogy a kiszemelt eszköz még nem is tudja, mi lesz hivatása, mint az ifjú Tóbiás, mikor egészen más céllal indul útnak, amint az Isten terveiben volt.

A könyv művészien egyszerű szerkezetét művészien egyszerű elbeszéléssel tölti ki. Megható benne az édesanya aggodalmának lélektanilag annyira megalapozott és mégis csak egy-két vonással odavetett rajza, Tóbiás megérkezésének néhány jellemző kedves szóval történő és amellett annyira valószerű leírása.
     A könyvet tanai teszik értékessé: az alamizsna és az ima beláthatatlan hatása, szigorúan következetes monotheizmus, Istentől küldött felsőbb szellemeknek jóakaró beleavatkozása életünkbe, a gonosz léleknek és hatalmának létezése. Ethikai szempontból a mű a családi tűzhely és erényeinek, az igazi Isten szándéka szerint kötött házasság eszményképének hangoztatása által a házasság magna chartája.

5. Tóbiás történeti hitelességének kérdését tulajdonképpen megelőzi és magába zárja az a kérdés, történeti könyv-e Tóbiás könyve? A probléma ugyanis ez: valóban megtörtént eseményt beszél-e el Tóbiás, vagy csak költött történet ruhájába öltöztet oktató célú gondolatokat, mint azt a világ minden pedagógusa megteszi, sőt maga az Úr Jézus is példabeszédeiben. A vélemények három csoportra oszlanak:

a) Teljesen költött eseménynek tartják a racionalista kritikusok. A. Scholz is annak tartotta, szerinte allegorikusan magyarázandó a könyv, amely eszerint az Isten országának ellenségein aratott győzelmet írja le prófétai módon (szerinte pl. Ninive = a pogányság, Sára = az Egyház, Tóbiás = a zsidóság, Tóbiás házassága Sárával = Izrael belépése az újszövetség Egyházába stb.). Mondanunk sem kell, mennyire a levegőbe épített és bárki mástól másként értelmezhető az ilyen szentírás-magyarázat.

b) Történeti maggal bíró családi eseményt mond el költői szabadsággal, költött mellékkörülményekkel feldíszítve a szerző (P. Vetter, A. Schulz, Szentiványi). A mű azonban végeredményben nem különbözik annyira az ószövetség általános érdekű történeti könyveitől (különösen pl. Sám. hosszabb részleteivel lehet egybevetni), hogy éppen nála fel lehessen tételezni egyes részek költött voltát, különben is hiányzik a valódi és a fiktív vonások közti különbségtételre minden kritérium.

c) A konzervatív nézet szerint Tóbiás csak úgy történeti könyv, mint az ószövetség többi történeti könyve. Magában véve lehetne ugyan költött elbeszélés, de semmi sem bizonyítja ezt a feltevést. Csodák, angyali jelenések minden más történeti könyvben is előfordulnak, ezek tehát nem bizonyítanak történeti jellege ellen. Másrészt a könyv maga oly részleteket tartalmaz, amelyeknek semmiféle költött történetben nem volna értelmük, az ó-keleti irodalomban sem, mint pl. a sok kronológiai, történeti, genealógiai, földrajzi megjegyzés.

Az Egyház a kérdést nem döntötte véglegesen el; a Szentírás-Bizottság 1905. június 23-i döntvénye szerint az Írás egyes könyveit vagy részeit addig történetieknek kell tartani, míg elfogadható, szilárd érvek az ellenkezőt nem igazolják. Ez pedig sem Tóbiás, sem Judith és Eszter könyvénél eddig még nem történt meg. Az Egyház gyakorlata, amely a keresztény tanításban (prédikáció, katekézis) az egész világon egyöntetűen megnyilvánul, történetinek tartja ezeket a könyveket.

Neve: Jehudith (= judaeai nő), Vulg. Liber Judith. Egy az ellenség által ostromolt palesztinai városnak a férfias lelkű Judith által történt megmenekülését mondja el a könyv.
     A könyv első része az ostromot és a végveszedelmet írja le. Nabukodonozor, Ninive asszír királya a méd királyt, Arphaxadot (?) legyőzi. Kiküldi hadvezérét, Holophernest, hogy Kis-Ázsia nyugati országait leigázza, ki Palesztinában Bethuliáig ér el. Az ammoniták vezére, Achior felvilágosítást ad neki, mire az ostromot elkezdi. A várost vizétől elvágja és így lakói végveszélybe jutnak; a vezetőség elhatározza, hogy öt napig még várnak és akkor átadják a várost.
     A második rész a város megszabadítását mondja el. Judith, az erényes, szép özvegy, látva a férfiak teljes fejetlenségét, elmegy Holophernes táborába, mintha átszökött volna; a hadvezér ott fogja a szép nőt. A negyedik napon Judith részt vesz egy lakomán s mikor Holophernes lerészegedett, egyedül marad vele, levágja fejét és visszatér a városba. Az ellenség táborában nagy pánik tör ki, mikor Vagao felfedezi a vezér halálát és a várból kitörő zsidók elől megszaladnak. A 16. fejezet befejezés (Judith hálaéneke).

2. Judith legfontosabb problémája az események kortörténeti hátterének megállapítása. Egyik történeti könyvnél sem oly nehéz ez, mint Judith-nál. A nagyon szétágazó vélemények a Kr. e. VIII. század elejétől kezdve (Joas megöletése utáni idő 797) a Kr. u. II. századig (Bar-Kochba lázadása idején, G. Klein) minden században találnak alapot arra, hogy abban helyezzék el Judith történetét. Az oka ennek az, hogy különböző elemek találhatók Judith-ban: még mindenütt asszír haderőről beszél; viszont az ellenséges király már Nabukodonozor, aki Asszíria és Ninive teljes pusztulása (612) után volt új-babiloni uralkodó. Emellett azonban hadvezérei neve (Holophernes, Vagao) perzsa, perzsák szerepelnek 16,12-ben is. Az az egy bizonyos, hogy mindezeket a vonásokat együtt lehetetlen történetileg kiegyeztetni egymással; egyiket vagy másikat ki kell zárni a műből.

Egy, többektől elfogadott vélemény; a perzsa vonásokat nem veszi figyelembe és Judith történetét Assurbanipal asszír király idejébe helyezi (668-626), aki Manasses judeai királyt fogságban tartotta 650 körül. Így magyarázható meg, hogy Judith-ban nem király, hanem a főpap az államfő. Assurbanipal tényleg legyőzött egy méd királyt (Phraortes-Birizhadri); nevét az ismertebb Nabukodonozorral helyettesítették késői másolók.
     Ám mindezen vonásokat egy másik hipotézis is tartalmazza és amellett a perzsa jelleggel is tisztába tud jönni. A zsidó történelem perzsa korába kell tenni Judith történetét, vagy I. Darius (521-486), vagy III. Artaxerxes Ochos (359-338) korába. Az «asszír» haderő és Nabukodonozor neve álnév a perzsa haderő és a perzsa király igazi neve helyett. I. Darius uralma elején tényleg a médekkel küzdött, a harcok egész Elő-Ázsiát felkavarták és így egy hadvezére Palesztinában is végezhetett hadműveleteket. I. Darius mellett szólna 5,22 k, amely szerint a zsidók nemrég tértek vissza a fogságból, ellene szól, hogy Judith szerint felépítették már templomukat, ami csak 515-ben történt meg, és hogy Darius jóakarója volt a zsidóknak. – III. Artaxerxes ideje ellen egyedül 5,22 k. volna, mert a IV. század közepén már bizony régen volt a fogságból való visszatérés, viszont neki valóban voltak Orophernes és Bagoas nevű hadvezérei és valóban viselt háborút a föníciai lázadás leverésére, amely fölkelésben a zsidóság egy része is részt vett.

3. Hogy ki írta és mely időben Judith-ot, szintén bizonytalan. Az ismeretlen szerző palesztinai zsidó lehetett, amint azt a szentföld pontos ismerete elárulja. Bethuliát magát még nem sikerült megtalálni (talán Mitilije). A megírás idejére nézve annyi biztos, hogy legalább is az események után néhány évtized multán írták a könyvet, mert, a könyv szerint, Judith még sokáig élt (16,28), Izrael fiai halála után még hosszú ideig békében éltek (16,30), Achior utódait is megemlíti (14,6 Vulg.). Szinte általános vélemény, hogy a Makkabeusok korában készült a könyv, buzdításul a pogány ellenség elleni harcokban; ez a feltevés nem lehetetlen, de nem is bizonyítható.

4. Jellemzés. Judith könyve is didaktikus célzatú. Hosszasan leírja, hogyan tartottak bűnbánatot a zsidók Holophernes közeledésének hírére és Isten hogyan segítette meg az erényes Judithot. Az ószövetség régi gondolatát eleveníti fel tehát: aki Jahvehoz hű, megtér bűnös életéből, azt Isten megmenti, bármekkora veszedelemben van is. Ezt a gondolatot fejezik ki Achior szavai: «Ha ez a nép nem sértette meg Istenét, nem tudunk ellenállani nekik, mert Istenük megvédi őket.» (5,25). Ugyanezt a gondolatot fejezi ki még Judith (8,18-20, mikor a nép véneihez szól, továbbá 16,19-21, hálaénekében). Ez tehát Judith alapvető tanítása.

Nyelve valószínűleg héber volt, de az eredeti héber szöveg elveszett, mert a zsidóság a könyvet a szentírási kánonból kizárta (deuterokanonikus könyv). Csak a fordítások maradtak meg és ezek is két csoportra oszlanak: a görög fordítások, ólatin és a szír fordítás egyfelől, a Vulgata fordítása másfelől. Az eltérés közöttük, akárcsak Tóbiás könyvénél, jóval nagyobb, mint a Szentírás egyéb könyveinél. Szövegkritikai szempontból az elsőség a görög LXX fordításé.
     Irodalmi szempontból Judith harcias szellemű könyv, lapjain az ellenség elleni harc felséges volta, a feltétlen istenbizalom érzései lengenek. Bosszúról, háborúról beszél, véres események töltik meg; a könyv egészen más, mint a békésen bájos, idillikus Tóbiás könyve. Ennek megfelelően előadása is más; hiányzik belőle a közvetlenség, amely annyira jellemzi Tóbiásra. Néha fárasztó hosszadalmassággal részletez leírásokat, mint pl. a veszedelmet, melybe Bethulia jutott, a bűnbánatot, Judith felkészülését. Judith jellemében a kákán csomót kereső kritika talált kifogásolni valót; mindenekelőtt le kell szögezni a tényt, hogy erkölcsi tisztaságát nem áldozta fel hazája érdekében, bár ez Holophernes kedvére lett volna. A vezér megölését sem tekinthetjük közönséges gyilkosságnak, mert háborúban történt. Judith hazugságait a szent író elmondja, anélkül, hogy állást foglalna velük szemben; ebben is menti Judithot a jóhiszeműség.

Judith történetiségét éppen úgy támadják, mint Tóbiásét. A konzervatív nézet részéről ugyanazok az érvek egyelőre nem engedik, hogy Judith történetiségében kételkedjünk, mert az esemény teljesen lehetséges, és azért megtörténtnek kell tartani, míg az ellenkezőt be nem bizonyítják.

1. Az Eszter könyvében elbeszélt esemény Perzsiában játszódik le. Eszter, a perzsa király első felesége, megmenti a perzsa birodalom zsidó diasporáját a kiirtástól.
     Mardokeus (Mordekaj), egy Susában élő zsidó, megmenti a királyt egy összeesküvés felfedezésével. Aman, a király kegyence, meggyűlöli őt. Mardokeus nevelt leánya, Eszter, a király háremébe kerül és csakhamar első feleség, királyné lesz. Aman megkapja a királytól az engedélyt a zsidók kiirtására, sorshúzással adar hó 13-t (február-március) jelölte meg erre a célra; addig azonban egy év volt még hátra. Eszter megtudja Mardokeustól a szomorú hírt és elhatározza honfitársainak megmentését. Meghívja a királyt és kegyencét lakomára. Közben a király felolvastatja magának az udvari krónikát, visszagondol Mardokeusra és nyilvános tiszteletben részesítteti Aman által. A lakomán a király megtudja Eszter zsidó származását. Eszter megérteti a királlyal szándékának igazságtalan voltát. Amant a Marrdokeus részére felállított akasztófára kötik fel, a zsidók engedélyt nyernek a védekezésre és a kijelölt napon ellenségeik nagy tömegét megölik. Adar 14. és 15. a Purim ünnepe lesz.

2. A könyv szövegének sorsa egyedülálló a szentírási könyvek szövegének történetében. A masoretha héber szöveg ugyanis rövidebb a LXX-nál és teljesen profán jellegű, Isten nevét sem említi, a LXX szövege hét szakasszal gazdagabb és ezek vallásos jellegűek. Szent Jeromos lefordította a rövidebb héber szöveget és a LXX-nak a héberből hiányzó perikópáit függelékként csatolta fordításában, a Vulgatában (ezek Eszter ú. n. deuterokanonikus függelékei). A LXX ezt a hét perikópát a szövegbe iktatja; az elbeszélés logikus rendje is ezt követeli.
     A különös eltérésnek két magyarázata lehet: vagy a masoretha-szöveg az eredeti, a LXX többlete akkor adalék, vagy a LXX szövege őrizte meg az eredeti szöveget és a masoretha-szöveg meg van csonkítva. Az előbbi véleményt vallják a protestánsok és a függelékeket apokryphnak mondják, az utóbbihoz csatlakoznak a katholikusok. És tényleg ez a legelfogadhatóbb is, mert a könyv felvétele a szent könyvek kánonjába minden vallásos jelleg nélkül nem volna érthető, viszont a zsidók részéről történt csonkítás teljesen kielégíthető módon magyarázható meg J. B. Rossi hipotézise szerint. A zsidók azért kivonatolták az eredeti könyvet, mert nem akarták Isten nevét tiszteletlenségnek kitenni. A purim ünnepe már Krisztus korában teljesen kivedlett vallási jellegéből (farsang, saturnalia): a zsinagógákban olvasták e könyvet, de pl. Mardokeus és Aman nevének hallatára kiáltoztak. Ezért fosztották meg a 7 részlet kivágásával a könyvet vallásos jellegétől.

3. A könyv eredetének kérdését a cselekmény történeti hátterének kérdése előzi meg. A masoretha-szöveg szerint a perzsa király neve Ahaszvér, ez Xerxesnek felel meg. Az általánosabban elfogadott nézet Xerxest (485-465) tekinti szereplő királynak; 3,7 szerint tehát az esemény 474-ben történt. J. Hoschander a LXX-nak ad igazat és II. Artaxerxes Mnemon (404-359) idejére teszi a történetet, akinek Stateira nevű felesége volt. E szerint 392-ben játszódott volna Eszter története.

A könyv szerzője nem lehet Mardokeus (v. ö. 9,23, hol a szerző megkülönbözteti magát tőle), de emlékiratát, amelyet 9,20 szerint készített, felhasználta. A szerző nem Palesztinában, hanem a perzsa birodalom eredeti részeiben élt, a susai királyi palota pontos leírását a francia ásatások mindenben megerősítették. Valószínűleg a perzsa uralom bukása után nemsokára írhatott, vagyis 330-300 között, mert egyrészt a perzsa szokásokat kitűnően ismeri és ismeretüket részben feltételezi, perzsa szavakat használ. Héber nyelve nagyon közeli rokonságot mutat Ezd. Neh. Krón. Könyveivel – másrészt azonban már Nagy Sándor korára vall az idegeneknek «makedóniai» névvel való jelzése (hasonlóan a keletiek szokásához, mikor minden európait franknak neveznek).

A Babel-Bibel-harc korában Eszter történetét is babiloni mythosokból próbálták eredeztetni (Mordekaj = Marduk főisten, Eszter = Istar istennő, Haman = Homman, Babilon ősi ellenségének, Elamnak főistene, a purim-ünnep = az újév, zagmuk ünnepe, mikor az istenek sorsot vetettek az emberek jövendőjéről). Mardokeus neve theophor név, amely még a babiloniak idejéből való és nagyon gyakori volt, Eszter inkább perzsa név {Sitara = csillag). A mythologizáló irányt Eszter könyvénél is meghaladott álláspontnak tekinthetjük.

4. Jellemzés. A könyv célzata azonos Judithéval: Isten a legnagyobb veszélyből is kiszabadította népét, ha, mint Mardokeus és Eszter tették, hozzája fordul. Ez a célzat persze csak a csonkítatlan könyvből vehető ki, a megcsonkított könyv népszerű nemzeti könyv, amellyel a gójok elleni gyűlölet szítására visszaéltek. A könyv egyrészt Judith-hoz hasonlít: mindkettőben az ellenségen aratott győzelem, vér és halál szerepel, mindkettőben nő a főhős, aki így hathatós példakép lehetett a férfiak szemében a vallásért, nemzetért vívott harc idején. Másrészt Tóbiás-hoz hasonlít, mert Eszter is két párhuzamosan haladó cselekményt mond el, amelyeket mesteri kézzel sző egybe: Mardokeus külön cselekményét (összeesküvés felfedése, a király által való kitüntetése) és Eszterét. A kettő a befejezésben egyesül; a Gondviselés terve szerint ugyanazt a célt szolgálja mindkettő: népének megmentését.
     A könyv történeti hitelét az általános érvelésen kívül még az is támogatja, hogy ha pusztán történeti regény volna, fölösleges lett volna annyi kronológiai jegyzet, annyi személynév feljegyzése. Nem idézné ilyen költött tartalmú könyv a méd és perzsa királyok évkönyveit. Fiktív alapon aligha keletkezhetett volna a purim ünnepe, melyet már a Makkabeus-korban megültek.