1. A héberben Jehosua («Jahve szabadító»), a Vulg. Liber Josue című mű főtárgya Józsue korának leírása. Józsuet, az efraimita jellemes, derék harcost szemelte ki Mózes, hogy halála után a nép vezére legyen. Józsue hadvezér, nem törvényhozó és próféta, mint Mózes. Józsue a tizenkét törzzsel részben elfoglalja Kánaánt. A könyv Józsue halálával záródik. A vázolt események ideje tehát a Mózes kora után (XV-XIII. sz.) közvetlenül következő 30-50 év.
     Józsue könyve világosan két részre tagozódik. Az első rész (1-12) elbeszéli a Szentföld elfoglalását. A Jordánon csodálatos módon történt átkelés (3) után, Galgalában megünneplik a húsvétot (5), elfoglalják Jerikót (6), Hai városát (7-8), a déli és északi rész apró fejedelmeit sorra legyőzik (10-12). A második rész (13-22) az ország szétosztását beszéli el; ebben nagyon sok a földrajzi elem. A függelék (23-24.) Józsuenek utolsó, a néphez intézett beszédét, a szövetség megújítását, valamint halálát és temetését közli.

2. Józsue könyvének keletkezéséről a vélemények megoszlanak. A Wellhausen-féle iskola erre a könyvre is kiterjeszti kritikáját, a Pentateuchus-sal együtt keletkezettnek mondja Józsue részeit is: JE IX-VIII. század, Józsue D részei VII. század, P részei VI. század. Az első részben JE dominál, a másodikban P. A kritika azonban minden külső érv nélkül csatolja Józsuet a Pentateuchus-hoz, a könyv mindig különálló műnek számított. Az a belső «érv», hogy csak Palesztina elfoglalásával fejeződött be Mózes műve és ezért az erről szóló könyvet nem lehet önállónak tekinteni, természetesen semmit sem bizonyít, ha a Pentateuchus mózesi eredetét valljuk. Mózes ugyanis halála után történt dolgokat nem írhatott meg. Hasonlóképpen a Pentateuchus-kritikával együtt dől meg Józsue könyvének wellhauseni kritikája is.

Józsue keletkezésének ideje nem állapítható meg biztossággal. A kérdés összefügg a szerzőség kérdésével. A zsidó (talmudi) hagyomány szerint maga Józsue írta a könyvet. Ezt a véleményt sokan elfogadták. Támogatja, hogy 4,23; 5,1.6 a héber szöveg szerint többes számban van írva («míg átmentünk ...» – «nem mutatta meg nekünk»); továbbá, hogy az események leírása oly élénk, hogy szemtanúra vall. Azután, hogy egyes kánaáni városoknak régi neve olvasható a könyvben, amelyek később más nevet kaptak, pl. 15,54 Kariath Arbe, később Hebron; végül, hogy Sir 46,1 Józsuet Mózes utódának nevezi. Ez a nézet azonban kénytelen feltételezni, hogy Józsue nagyon sok glosszát kapott későbbi korban.

Éppen ezért, mivel külső érv a könyv szerzőjéről nincs, a keletkezési időt a mű tartalmából kell megállapítani és az tulajdonképpen petitio principii, ha a Józsue kora utáni időkre vonatkozó adatokat glosszának mondjuk. F. v. Hummelauer S. J. (1903) éppen ezért Józsue keletkezésének idejét Józsue és Dávid kora közé teszi: a X. század előtti korba. A könyv ismeretlen szerzője ellenben Józsue korából származó feljegyzéseket is beledolgozott művébe.
     Hogy Józsue Dávid kora előtt íródott, azt a politikai helyzet bizonyítja. Sidon mint Fönícia fővárosa szerepel (11,8; 19,28), Dávid korában Tyrusé volt a hegemónia. 15,63 szerint jebuzeusok lakják még Jeruzsálemet, Dávid uralmának 7. évében utolsó mentsvárukat, Siont is bevette és Jeruzsálemet fővárosának teszi meg (2 Sám 5,6-10). Gazerben (16,10) még kanaaniták laknak, Salamon idejében az egyiptomi fáraó kiirtotta onnan őket (1 Kir 9,16). Viszont Józsue kora utáni időre vall a gyakori kitétel «így van a mai napig» (pl. 9.27); «a zsidók féltek Józsuetől annak egész életében» (4,14). Megemlít egyes, a bírák korában lejátszódott eseményeket, sőt bírákat is (Lais elfoglalása Dan törzse által).
     Hogy Józsue korából származó feljegyzések is bele vannak dolgozva a könyvbe, azt egyrészt azok az érvek mutatják, amelyekkel Józsue szerzőségét bizonyították egyesek; másrészt tagadhatatlan, hogy dublettek maradtak a könyvben.

3. Jellemzés. Józsue mint az ószövetségi történeti irodalom terméke, különleges célzattal van összeállítva. A szerző egyrészt Józsuet akarta bemutatni mint istenfélő férfiút, ezért eseteket beszél el, hogyan engedelmeskedett rögtön Istennek, mekkora csodák történtek vezetése alatt (átkelés a Jordánon, Jerikó bevétele, gabaoni csata); továbbá mint bátor hadvezért jellemzi, aki minden népet legyőzött és a földet szétosztotta. Másrészt pedig Jahve hatalmát és hűségét hangsúlyozza, aki minden ígéretét beváltotta, mikor az «Ígéret földjét» népének adta: neki is tehát hűnek kell lenni Istennel szemben.

Józsue történeti hitelességét kétségbe vonni nem lehet, mert Józsue-korabeli forrásokból állította össze szerzője. Külső érv, hogy a palesztinai régi településeknek nevei Józsue könyvében ugyanazok, mint a III. Thotmes fáraó (1501-1447) által elfoglalt kánaáni városok. Az 1887-8-ban feltalált Tell-el-Amamai levelek mutatják (kánaáni kis fejedelmek levelezése az egyiptomi uralkodókkal), hogy Palesztina helyzete ugyanaz volt, amilyennek Józsue feltünteti, számos apró fejedelemségre oszlott. A XV. század óta ezek egyiptomi uralom alatt voltak, de ez már a XIV. század óta (XIX. dinasztia trónralépte) csupán névleges volt. Így Józsue könnyű szerrel foglalhatta el az országot, bár korántsem minden egyes részét, egyes helyek (pl. Bethsan, Jeruzsálem, Gazer) az őslakók birtokában maradtak, a szomszéd népek (filiszteusok, ammoniták, moabiták, edomiták) megmaradtak szintén és sok bajt okoztak még Izraelnek. A föld felosztását úgy kell érteni, hogy Józsue minden egyes törzsnek kijelölte határait; hogy részleteiben is magáévá tegye, arról a törzsnek magának kellett gondoskodnia, ami sok tekintetben a bírák korszaka alatt következett csak be.

A héber Sefer sofetim, Vulg. Liber Judicum, Bírák könyve elnevezését mint Józsue, főtárgyától kapta; a Szentírás ezen történeti könyve ugyanis a sofetim-ek korát tárgyalja. (Józsue idejétől a XI. század végéig). A sofetim (bírák) egész Izraelnek, vagy csak néhány törzsnek vezérei voltak; a legfőbb bírói és közigazgatási hatalom egyesült kezükben, ezért helyesebb volna a «kormányzó» elnevezés. Sufet (suffetes) volt Karthagóban is Livius tanúsága szerint, valamint egy ideig Tyrusban is FIav. Josephus szerint.

A könyv bevezetése a bírák korának politikai helyzetét és a nép vallási állapotát rajzolja meg: a nép a kánaániták bálványimádásába esik (baalim és Astarte kultusza, akiket magaslatokon, bamoth, sokszor emberáldozatokkal tiszteltek). A könyv azután sorra veszi a bírákat, akiket Isten külön meghív, hogy a népet nagy veszedelmekből kiszabadítsák. Othoniel Mezopotámia, Aod a moabiták, Samgar a filiszteusok ellen védi meg Izraelt. Debbora prófétanő és Barak bíró Azor királya ellen viselnek szerencsésen háborút. Gedeon a madianitákat győzi le Isten csodás segélyével. Fia, a sokszoros testvérgyilkos Abimelech követi, aki elesik. Thola és Jair birákat csak megemlíti. Jefte az ammonitákat győzi le. Mivel fogadalmat tett, hogy a győzelem esetén a legelső dolgot, amely eléje kerül házában, feláldozza, leányát ajánlja fel égőáldozatul, mert társnőivel az lépett véletlenül először elébe. Abesan, Ahialon, Abdon bírák neveit csupán feljegyzi a könyv.
     Sámson bíró rettenetes erejét, harcait a filiszteusok ellen, valamint érzékisége miatt történt pusztulását bővebben beszéli el. Két függeléke van a könyvnek; az egyik Dan törzse bálványimádásának keletkezését, a másik a Benjamin törzséhez tartozó Gabaa lakóinak paráznaságát és ennek következtében a törzsnek csaknem teljes kiirtását mondja el.

2. A könyv keletkezésére nézve nyilvánvaló, hogy nem kortárs írta, mert 2-3 századra terjedő időről szól benne. Az is bizonyos, hogy legkorábban a XI. században írhatták, mert a bírákat addig az időig tárgyalja; nem beszél már Héliről és utódáról, Sámuelről. Ha ellenben azt kérdezzük, hogy legkésőbben mikor kellett meglennie, a vélemények szétágaznak. Egyesek szerint az asszír fogság idejébe (722 után) kell tenni a mű végleges megírását, mert nagyon meglátszik benne a «próféták történetszemlélete», azaz a vallásosan pragmatikus történetírás. Ez azonban nem keresendő csupán a próféták idejében, semmivel sem bizonyítható, hogy előbb nem volt meg. Az asszír fogság idejére utalna 18,30: «Jonathan és fiai papok voltak Dan törzsében az ország fogságának napjáig». Mások szerint Sámuel, Saul és Dávid korába kell tenni a könyv megírását: a XI. század második felébe. A valószínű (helyesebben: lehetséges) szerző a talmudi hagyomány szerint Sámuel.
     Ezt a véleményt támogatja 1,21; 19.10-14: Jeruzsálem neve még Jebus, a jebuzeusok még benne laknak «a mai napig»: ezt csak Dávid 7. éve előtt írhatták. A daniták bálványimádását és Gabaa lakóinak bűnét és ezzel kapcsolatban a Benjamin törzsével való testvérharcot annak tulajdonítja a könyv, hogy «abban az időben nem volt király Izraelben és mindenki azt tette, amit jónak látott». Ezt Salamon utódai idején nem írhatta volna a szerző, akkor a királyok már a bálványimádást eltűrték és Salamon utóda, Roboam, alatt történt meg a tíz északi törzs különválása és hosszas testvérharc. Ilyen korban már nem magyarázhatták volna a királyság hiányából a bálványimádást és testvérháborút.
     Miért hagyta volna ki továbbá egy késői szerző a Bírák-ból Hélit és Sámuelt? Ha ellenben a XI. század végén keletkezett a mű, érthető: élő személyekről vagy olyanokról, akiket még sokan ismertek, nem óhajtott szólni.

3. Jellemzés. Bírák könyvre nyilvánvalóan több történeti feljegyzésből készült mű. Mutatja ezt egyes részek különböző nyelve, pl. Debbora éneke, Gedeon története régiesebb nyelvű stílusa különbözik Sámson történetének stílusától: Gedeonról pl. «az Úr szelleme megragadta őt». Sámsonról: «az Úr szelleme beléje ment vagy esett». – Az összeállítás meglátszik még 3,31-nél: Samgar bíróról szóló versnél, az előtte levő 3,30 Aod bíró haláláról szól; 4,1 az utána következő, pedig azt mondja: «az izraeliták újra rosszat tettek az Úrnak színe előtt, hiszen Aod meghalt». Nyilvánvaló itt 3,3I közbeszúrása. – De a szerző nem is írhatott volna feljegyzések nélkül több századot magában foglaló időről.

A Bírák könyve célzatosan megírt történeti mű. Nem szándéka a bírák korának monográfiáját megírni, hiszen 6 bírót éppen csak megemlít. Pragmatikus vallási történet van benne: három csoportban a bírák korából példákat hoz fel arra, hogy ha Izrael bálványimádó lett, elhagyta Istenét, akkor Jahve rögtön büntette őt. Ha megtért, azonnal bírákat támasztott és csodásan is megsegítette népét. A három példacsoportozat elején ott van mindegyiknél az utalás, hogy Izrael a jótétemények ellenére nem Jahvenak, hanem a kánaánita bálványoknak szolgált. A könyv így a theokratikus szellemnek előharcosa.

Történeti hitelességét azon kívül, hogy különböző kútfőkből állították össze, amelyek az illető korból származnak, történeti tárgyilagossága is biztosítja, midőn népének hibáit, erkölcsi fogyatékosságait (bálványimádás, erkölcstelenség, testvérháború) feltárja. A benjaminiták nőrablása Silo mellett, hol a frigysátor állott, már csak a szent hely tisztelete miatt sem kitalált, hanem valóban megtörtént esemény. Mint Bírák több helye mutatja a szerző vagy kútfői bizonyos közismert dolgokban a nép között fennmaradt hagyományra is támaszkodnak. Nem ingatja meg Bírák hitelét a könyv kronológiája. Ha a szereplő bírák éveit összeadjuk, 410 évig tartott a bírák kora. Ez egész bizonyosan sok. A megoldás csak a synchronisticus lehet: a bírák működési éveit nem szabad mind egymásután összeadni, hanem fel kell tételezni, hogy közülök sok egybeesik. Hiszen a legtöbb bíró csak egy-két törzs ura volt és ezért valószínű, hogy vele egyidőben más törzseknél más volt a bíró. Hogy már most mennyi ideig tartott a bírák kora, azt Bírákból magából már nem lehet kiszámítani, hanem attól függ, hogy az Egyiptomból való kivonulás éve melyik. Ha 1447, akkor 400 év, ha 1235, akkor 200 év.

Sámuel könyve, (Semuel) a zsidóknál 1518-ig egy egységes műnek számított, aminthogy eredete és irodalmi mivolta szerint az is. Ugyancsak egy könyv a Királyok könyve. A LXX mindkét könyvet 2-2 részre osztotta és egy kalap alá vette őket, az ólatin és a Vulg. Liber Regum I-IV. címen. Az idézés tehát különböző lehet: 1 Sám = 1 Kir; / 2 Sám. = 2 Kir; / 1 Kir = 3 Kir; / 2 Kir = 4 Kir.

Sámuel könyve nevét főhősétől kapta: a nagy prófétáról, Izrael utolsó bírájától, aki királlyá kente Sault, majd Dávidot. A könyv Sámuel próféta és bíró, Saul és Dávid király uralmáról beszél.
     A könyv négy világosan felismerhető részre tagozódik. Az első rész (1-7), Sámuel története, elbeszéli Sámuel rendkívüli születését. Jahvenek ajánlják fel szülei és Héli főpap gondjára bízva, Siloban a frigysátor mellett nő fel. Sámuel megjövendöli Héli és két szentségtörő fiának halálát, ami be is következik, a frigyszekrény is a filiszteusok hatalmába került egy időre (1-4). Héli halála után bíró lesz és Masphatnál megveri a filiszteusokat (5-7).
     A második rész (8-15) Saul uralmát mondja el. A nép Sámuel két fiával, akik a bírói méltóságban követték, nincs megelégedve és királyt követel (8). Sámuel Isten parancsára Sault keni fel, akit az ammoniták legyőzése után az egész ország elismer (9-12). Saul első engedetlensége: egy filiszteusok elleni csata előtt nem várja meg Sámuelt, maga mutat be áldozatot (13-14); második engedetlensége: az amalekita zsákmányból megtartja Isten parancsa ellenére a legszebbet, Isten elveti Sault (15).
     A harmadik rész (16-31) Saul és Dávid versengéséről szól. Sámuel Isten fe1szólitására Betlehemben Izai (= Jessze) fiát, Dávidot keni fel királynak, aki Saul udvarába megy (16). A Góliáthon aratott győzelem után (17) Saul leányát elveszi (18), de a király féltékeny lesz reá és üldözi (19-24). Dávid szabadcsapatot szervez, de bár Saul kétszer is hatalmába kerül, nem bántja. A filiszteusok oltalma alá menekül és egy városukban lakik (25¬27), míg Sault a filiszteusok megtámadják. A király az endori boszorkány barlangjában Sámuel lelkét megidézi és megtudja halálát (28), amely másnap a Gelboe hegyein vívott csatában be is következett.
     A negyedik rész (2 könyv) Dávid királyságáról beszél. Dávid hét esztendeig csak a déli részen, Hebronból uralkodik (1-4). Jeruzsálemet elfoglalván a jebuzeusoktól és egyéb fényes győzelmei után egész Izrael elismeri királynak (5-10). Dávid súlyos eltévelyedéseit (Bethsabe, Uriás felesége) bűnbánattal teszi jóvá, de Isten különböző módon bünteti azzal, hogy fiai szomorúságot okoznak neki: Amnon vérfertőzést, Absalom lázadást követ el és meg is hal (11-20). 21-24 hat függelék, azaz 6 töredék, amelyek a történeti egymásutánba beleilleszthetők.

2. Sámuel könyve keletkezése vitatott probléma. A régi talmudi és rabbinisztikus felfogás szerint Sám.-t három próféta írta: Sámuel maga az 1 Sám 1-24 részt írta, a többi részt (25,1 Sámuel meghal) Gad és Nathan próféta. Némi valószínűséget nyer ez a feltevés, ha meggondoljuk, hogy 1 Krón 29,29 tényleg idézve vannak Sámuel, Gad és Nathan feljegyzései.
     A kritikai iskola leginkább K. Budde állásfoglalását követte. Az állítólagos sok kettős szakasz, különböző stílus azt mutatja, hogy Sám. és a Bírák könyvét ugyanazon forrásokból állították össze, mint a Hexateuchust. Az alap J és E, egy későbbi átszerkesztésben P és D elemek is kerültek bele. P. Dhorme O. Pr. elfogadja szintén az okoskodást, a főbb kútfőket (J és E) azonban az elbeszélt események korára teszi, mert az életből ellesett jellemrajzok, a királyi udvar, a hadsereg viszonyainak aprólékos ismerete erre kényszerít. A mostani mű leírása szerinte a VII. századra teendő. Ezt sokan elfogadják.
     Leghelyesebb azonban, ha Calmet nézetét fogadjuk el. Eszerint egy ismeretlen, az események koránál későbbi szerző eredeti és egykorú feljegyzések alapján írta Sám.-t. Erre mutat, hogy a vázolt kornak egyes jelenségei már mások az ő korában. Pl. 1 Sám 9,9: «Akiket most prófétáknak mondanak, azelőtt látóknak nevezték», vagy 2 Sám 13,18: «Ujjas köntöst viselt (Thamar, Dávid leánya), mert a királyleányok, míg hajadonok voltak, valamikor így öltözködtek».
     Sám.-ben annak jeleit is megtaláljuk, hogy Izrael és Juda országa már szétszakadt. 1 Sám 27,6 szerint: «Azért Sikeleg (városa) Juda királyai tulajdona mind a mai napig. (Izrael és Juda: 1 Sám 11,8). Ha tehát nem mondjuk eleve glosszáknak az ilyen kitételeket, akkor nem marad más hátra, mint hogy Sám. megírási idejét az izraelita skizma (929) utáni időre tegyük. Tekintve, hogy a könyv a legitim dinasztia mellett van, talán az elszakadás után következő évtizedekbe helyezhető megírása (X-IX. század), mikor még frissek voltak a sebek, melyeket a tíz törzsnek Dávid trónjától való elszakadása ejtett.

3. Jellemzés. Sámuel könyve fontos mű, mert Izrael történetének egy nagyjelentőségű sorsfordulójáról tájékoztat: a laza törzsi szervezetet királyság váltja fel. Palesztina a közlekedésnek természetes útja Egyiptom és Kis-Ázsia között, hol az asszír királyok, hol a fáraók birtokában volt. Sámuel korában: a XI. században és a következő száz évben mind a két hatalom gyenge és nem törődik Palesztinával. A szomszéd rokon népek: arámok (szírek: Damaszkus), moabiták, ammoniták, edomiták, filiszteusok a törzseket folyton szorongatták. Mihelyt azonban királyuk lett, megvolt a legszorosabb összetartozandóság és a választott nép történetének vonala egy századig magasra lendül.

Sámuel könyvét célzatosan írták. Célzata hasonlít Józsueéhoz: ez is Jahve hűségét bizonyítja, aki minden ígéretét teljesítette. Jahve egyik speciális ígéretének beteljesülését tárgyalja: Gen 49,10: «Nem fog a fejedelmi jogar Judától elvétetni és az uralkodó, ki közepette van, míg el nem jő a silo («fejedelem», vagy «akinek ehhez joga van, aki küldendő», mindenképpen a Messiás). Az isteni szó beteljesedett: a Judából származó Dávid király elhivatása, utódai számára az örök trón ígérete megtörtént. Sámuel könyve tehát Dávidnak vallásos pragmatikával megírt történetét nyújtja, nem pedig a kornak egyszerű leírását, vagy Héli, Sámuel, Saul életrajzait. Az utóbbiaknak történetével csak Dávidra való tekintettel foglalkozik, Héli elvettetése Sámuel fellépését, Sámuel fiainak szereplése Saul megválasztását teszi szükségessé, Saulról azért ír, hogy érthető legyen Dávid megválasztásának szükségessége. Így világos előttünk, hogy Sám. miért nem ír meg egyébként puszta történetírótól feltétlenül megemlítendő dolgokat, mint Sámuel nyilvános szereplését, amelyet a bő születéstörténettel szemben mostohán tárgyal, egy-két filiszteus háborút hosszasan leír, másokat csak éppen hogy megnevez, nem mondja meg hány évig volt bíró Sámuel stb.

Irodalmi szempontból Sám. párját ritkítja. Különösen feltűnik benne az éles lélektani megfigyelés, mint az életből ellesett párbeszédek (pl. Anna és Héli főpap között), emberi vonások, következetlenségek rajza (pl. Dávid mint atya mégis megindítóan bánkódik fiáért, Absalomért). A mesteri jellemrajz, mely nagyszerűen tárja fel pl. Saul fokozatos romlását, a pompás megfigyelés a terjedő hír növekedéséről, mikor egy királyfit gyilkolnak meg és Dávid már valamennyinek lemészárlásáról hall. Erkölcsrajza kitűnő, a könyv célzatánál fogva inkább a vezető személyiségekkel foglalkozik. Kíméletlenül tárja fel pl. Dávid házasságtörését, férjgyilkosságát; Saul bűneit, öngyilkosságát; Amnon, Dávid fia megrontja nővérét, Absalom ezért megöli; Absalom lázadását. Mindenütt megfigyeli a bűn lélektani előzményeit. Elbeszélésének könnyen gördülő folyama nagyjából a kronológiai sorrendet követi.
     Stílusa élénk, néha drámai erővel párosul (az endori barlangjelenet, a Góliáttal való párviadal, Saul halála). Nyelve a Pentateuchus sokszor archaisztikus. A Bírák könyve hol régies, hol provinciális nyelvezetével szemben szintén újszerű. Sámuel könyvének szerzője megteremti a héber irodalom aranykorának klasszikusan szép, tiszta nyelvét. Későbbi történeti könyvek korántsem érik utól ebben. Sajátos kifejezései, amelyeket későbbi könyvek átvesznek: «Seregek ura» (Jahve Sebaöth = Szabaot), «fejedelem» király helyett, «Jahve öröksége» Izraelről.

Sámuel könyvéhez hasonló történeti művet az ókori Kelet irodalma nem tud felmutatni, a száraz asszír-babiloni évkönyvek, vagy a meseszerűen megírt monográfiák (pl. az egyiptomi «Sinuhe menekülése») messze elmaradnak mellette; a történetírás hasonló magaslatára csak a hellén szellem tudott felemelkedni.

1. A könyv címét és egységes voltát már fentebb tárgyaltuk. A Királyok könyve Salamon uralmát és az ország kettészakadásától Jeruzsálem pusztulásáig Izrael történetét tárgyalja, vagyis körülbelül négyszáz évnek történetét mondja el. Az események elbeszélése a fogság idejébe nyúlik ugyan bele, de mivel még a fogság előtt is élő író írta, a mű a fogság előtti történeti irodalomhoz tartozik.

A könyv első része (1 Kir 1-11) Salamon uralmáról beszél. Elmondja Dávid utolsó napjait (1-2), majd Salamon uralmát (971-929), aki uralmának 4. évében (968) Jahvenak templomot kezd építeni Jeruzsálemben. Uralkodása dicső, de az ő megtévelyedésével végződik. A második rész (1 Kir 12 - 2 Kir 17) az ország kettéválását, majd Juda és Izrael királyainak történetét mondja el. A harmadik rész (2 Kir 18-25) Izrael pusztulása után a megmaradt Juda további történetét és pusztulását (587) beszéli el.