A kereszténység olyan vallás, mely azt követeli, hogy követői mindennapi életüket, felfogásukat, viselkedésüket radikálisan megváltoztassák, és e vallás útmutatásai, Isten parancsai szerint rendezzék be. Ha ez sikerül nekik, olyan szellemiség hatja át lelküket, irányítja életüket, mely egész környezetükkel való kapcsolatukat meghatározza. És ez a kapcsolat a mai korban mindennek mondható, csak nem ideálisnak. Egy olyan világban, ahol Isten helyét az ember vette át, törvényszerű, hogy egy – hithű – katolikus a többiek szemében még „jó” ember sem lehet. Egyrészt állandó szemrehányás vagy kihívás környezete számára, másrészt meggyőződése miatt kifejezetten rossz, már-már gonosz ember benyomását kelti embertársaiban. Az első évszázadokban a rómaiak a Krisztust-követőkről terjesztett tévhitek miatt iszonyodtak a keresztényektől, korunk újpogányai csaknem hasonló borzadállyal fordulnak a még katolikusnak maradtak felé, éppen azért, mert ezek életüket katolikus hitük követelményei szerint rendezik be. Ahogy a rómaiak nem értették, hogyan lehet akár az életet is feláldozni egy bizonyos Istenért, a mostani ember azt nem érti, hogyan lehet bármilyen szellemet, Istent, és annak parancsait elé helyezni az embernek. Mai szemmel úgy tűnik, hogy az egyik legjelentősebb különbség az akkori és a mostani helyzet között abban áll, hogy amíg az akkori keresztények „megtalálták” egymást, vagyis mindenhol, ahol éltek, közösséget alkottak, addig a mai csekély számú katolikusnak – éppen elenyészően csekély száma miatt – szinte nincs hova fordulnia – következésképpen magára marad, és így – még akkor is, ha ma már akad olyan hely, ahova igazi katolikus szentmisére járhat – egyedül kell lelkileg-szellemileg elviselnie az őt körülvevő utálatot, megnemértést. Hogyan jön létre egy valódi közösség?      Bár itt is-ott is létrejönnek ilyen-olyan, sőt akár kívülről nézve tartós csoportosulások, igazi közösséggé nemigen válik közülük egy se. Ennek három legfontosabb oka a következő: 1. Nincs tekintély, mely a közösséget vezesse; 2. Ha van, az képtelen maradéktalanul megfelelni feladatának; 3. (A tekintély hiányában) a közösség célja nem tisztázott, nem tudni, hogy tagjai valami ellen, vagy valamiért egyesültek-e. Az interneten nemrég megjelent egy cikk: „Én Pius-barát vagyok címmel”. Ebből származik az a gondolat, hogy az Egyház történetében csak a szektákba tartozókat nevezték el vezetőjükről (pl. ariánusok, manicheusok stb.), a többiek egyszerűen katolikusok voltak. Vagyis a helytelen lefebvrista, lefebvriánus jelző már önmagában egy szektához való tartozást jelöl (és kifejezi az így megszólaló véleményét a Pius közösségről). Ugyanakkor az ilyesfajta elnevezés valami másra is rávilágít: nevezetesen arra, hogy a szóban forgó közösséget valaki alapította, nem úgy magától, esetleg közös akaratú, sorsú vagy szellemiségű emberek által jött létre.      Ha pedig valaki alapította, akkor az a valaki feltétlen tekintéllyel bír a körülötte csoportosuló emberek körében. Ez a tekintély szavatolja a közösség létét, fegyelmét, munkáját, céljait, egyszóval mindazt, ami fennmaradásához és gyümölcsöző létéhez szükséges. Vagyis létrejön egy hierarchikus rend, mely Isten törvényét követi (ez még akkor is igaz, ha maga a közösséget létrehozó elv helytelen).      Ha azonban ez a tekintély hiányzik, vagy azért, mert soha nem volt, vagy azért, mert utódai nem tudják szerepét betölteni, a közösség előbb-utóbb szétesik, és ami esetleg marad belőle, az már régen nem az, amihez tartozni érdemes.      A hierarchikus rend megköveteli, hogy a vezető tisztázza a feladatokat és a célokat, ezek elérése érdekében meghatározza a tennivalókat, kiossza a feladatokat, és utána ezek elvégzését felügyelje és ellenőrizze, azaz rendet tartson. Ha ezek közül bármit elmulaszt, egyszemélyes tekintélyi szava helyére belép a tagok különböző véleménye, mely kivédhetetlenül vitákhoz, belső feszültséghez, és utána a közösség széteséséhez vezet. A katolikus szellemiség – mely többek között arra tanít, hogy „ha megütik a bal orcádat, nyújtsd oda a jobbat”, „ne csak azokat szeresd, akik jót tesznek veled, hanem az ellenségeidet is”, „ne hazudjál, ne lopj, ne kívánd a másét”, „hozzál áldozatot, gyakorold a lemondást”, „tűrd türelemmel és alázattal a bántást, a szenvedést”, de legesleginkább „csak az egy Istent imádd és neki szolgálj” – csak akkor tud fennmaradni, egyáltalán szélesebb körben létezni, ha hatalmon van, vagyis átitatja a társadalmat, vagy pedig, ha üldözést szenved, vagyis vártanúkat, hősöket terem. A katolikusság tanításánál, küldetésénél, üzeneténél fogva teljesen alkalmatlan arra, hogy csak úgy meglegyen a többi mellett, hogy egy legyen a sok közül, egyáltalán hogy hívei hitük feladása nélkül egyszerűen csak úgy létezzenek a máshitűek, ma leginkább a megrögzött ateisták között, akiktől a szellem, az Isten létének fogalma távolabb esik, mint a rómaiaktól annak idején a názáreti szegény zsidó vallása. Ha a lelki élmény nem tud kifejezésre jutni, akkor elsorvad, majd idővel teljesen eltűnik, írja Schütz Antal. Katolikusnak maradni akkor, amikor a katolikus hierarchia összes tagja, elsősorban Krisztus földi helytartója, szünet nélkül és bármilyen áron csak a másvallásúakkal való jó kapcsolatokat ápolja, csak az emberi jogokról és a szociális problémákról prédikál, úgy gondolom, emberfeletti teljesítmény.      A francia forradalomról szóló mű ötödik fejezetében a Napóleonnal kiegyező VII. Pius pápáról, illetve az akkor kötött konkordátumról a következőket olvashatjuk: „A fel nem esküdött püspököket a pápának kellett rábírni, hogy lemondjanak. Bármennyire tiltakoztak is a lemondatás ellen, egyelőre bele kellett nyugodniok a változtathatatlanba. A fel nem esküdtek közül 80-nál többen éltek még: közülük 44 önként engedelmeskedett a pápának, a többi azonban egyetemes zsinat emlegetésével tiltakozott, sőt volt, aki még a pápa megtéréséért imát is rendelt el. … [VII. Pius pápa] kizárólag a közjót, az Egyház érdekét tekintette, s azt hitte, hogy – ha súlyos földi érdekek feláldozása árán is – talán sikerül biztosítania az Egyház és a francia nemzet békés együttélését. A pápa eljárása alkalmat adott a nyílt és titkos bírálgatásokra s ezek közt bőven kijutott a gúnyolódásból is. Elődjével párhuzamba állítva így szellemeskedtek rajta: VI. Pius, hogy megmentse a hitét, elvesztette uralmát, VII. Pius, hogy megtartsa uralmát, feláldozta a hitet.”      VII. Pius pápát az utókor nem tekinti árulónak, a hit feláldozójának, ugyanakkor a fenti idézet azt mutatja, hogy kortársai közül sokan, elsősorban a francia forradalom rémségeit hűségesen elviselő klerikusok másképp vélekedtek felőle. Ha a konkordátum megkötését követő évtizedeket, vagyis a XIX. század nagy hitehagyását, szekularizációját tekintjük, melyeket VII. Pius „megalkuvása” gyümölcseinek is mondhatunk, azt látjuk, hogy az őt bírálóknak volt igazuk: a megalkuvás bármilyen nemes vagy jónak látszó cél érdekében sem lehet a katolikus megoldás! Egyébként minden találgatásnál hatásosabban pontosan ezt bizonyítja a kereszténység első három évszázada is!      XVI. Benedek pápa szeme előtt nyilván a Közel-Keleten és az arab országokban élő keresztények sanyarú sorsa lebeg, amikor „udvarol” az iszlámnak, de vajon gondol-e arra, hogy miközben olyanokat mond a mohamedánoknak, hogy gondoljunk a „közös gyökereinkre”, mekkora lelki kárt okoz a világ katolikus híveinek, kiknek lelki üdvét az Úristen elsősorban tőle fogja számon kérni. A honlap „A cionizmus kialakulása” című cikke azért nagyon tanulságos és tanulmányozásra érdemes, mert számos megállapítása nemcsak a zsidókra, de minden más vallás híveire érvényesek. Az emancipált világban vallásának előírásait, szokásait, sőt parancsait egyre gyakrabban megszegő ember, különösen fiatal, törvényszerűleg elveszti vallását, hitét s végül identitását. És ez történik akkor is, ha vallásának vezetőire nem tud többé büszkeséggel, bizalommal felnézni. A hivatalos katolikus hierarchia Canossa-járásainak, ökumenikus párbeszédeinek, a többi vallásnak hízelgő, a világhoz dörgölődző magatartása a hívek lelkében, vallási meggyőződésében óriási, soha helyre nem hozható károkat okoz. Ha egy hatalmas ország első számú egyházi képviselője a televízió nyilvánossága előtt mindenféle következmény nélkül tagadhat egy alapvető katolikus dogmát, miért kell csodálkoznunk, ha egy kis magyarországi falu plébánosa ilyen tanítással mérgezi a templomba járó lelkeket (idézet egy olvasói levélből): „Vasárnap arról szólt a szentbeszéd (NOM-os naptár: Jn 15,1-8 alapján), hogy ahhoz, hogy Isten szeretetében maradjuk az ég világon semmit sem kell tennünk. Az evangéliumi szakasz következő mondatából: »Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek«, vonta le a plébános a fenti konzekvenciát. Csak azt felejtette el mondani, hogy Jézus tanításában a bűnbánat és a parancsok megtartása van benne. Ezután azért emelt szót, hogy nekünk Isten szeretetéért sem templomba nem kell járnunk, sem jót nem kell tennünk, sem a bűnt nem kell kerülnünk, mert Isten mindenkit szeret, nekünk ezt csak élveznünk kell. – Miután hazamentem, elolvastam az aktuális evangéliumi szakaszt, és a 10. versben azt olvastam, hogy: »ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében«. Tehát az Isten szeretetében való megmaradáshoz mégiscsak szükséges a parancsolatok megtartása.” Ha a pápa, illetve az Egyház többi vezetője a hit rendbetételére, tisztaságának megőrzésére, a pápai utasítások betartatásának ellenőrzésére csak századannyi fáradtságot fordítana, mint a vallások közötti párbeszéd és harmónia fenntartására, nem rohadna szét lassan minden a hivatalos Egyházban, ahol – a hagyományos tanok és erkölcsök hirdetésén kívül – már mindenki azt hisz, azt hirdet, ami neki tetszik. Ez mára a „zsinati szellemet” követő (habár ennek létét újabban tagadó, de legalábbis megkérdőjelező) hivatalos katolicizmus állapota. És milyen a tradícióé? Amikor Magyarországon az úgynevezett rendszerváltás zajlott, a színészek között elterjedt az a mondás, hogy annak a falnak a lebontásával, melynek évtizedekig nekifeszültek, az orrukra estek. Azt már nem tették hozzá, pedig a fenti mondás csak így teljes, hogy ez csak azokra volt érvényes – még akkor is, ha ők alkották a túlnyomó többséget –, akik nem valamiért, hanem csak valami ellen harcoltak. Akiknek elveik voltak – bár igen kevesek –, azok nem estek el, azok továbbra is tudták, hogy mit, miért és hogyan akarnak csinálni (még akkor is, ha ettől kezdve, a nagy szabadságban valójában már semmit sem engedtek nekik tenni). A Pius Közösség egyik papja, Steiner atya szentföldi útleírásában beszámolt a jeruzsálemi ortodox zsidónegyedben tett látogatásáról. E negyedben azok a hithű zsidók élnek, akik mindenben ragaszkodnak vallásuk előírásához, és hogy azokat gyakorolni is tudják, inkább lemondanak minden állami segélyről, és tökéletesen elkülönülnek a világtól. Ők persze megtehetik ezt, mert templomuk lerombolásával megszűnt a központi tekintélyük, megszűnt az a tekintély, mely alá vallásuk szerint feltétlen tartozniuk kellene.      A katolikus vallás gyakorlása azonban csak akkor lehet teljes, ha elismeri a pápa felsőbbségét, hatalmát és aláveti magát Rómának. Ezért kell örömmel üdvözölni, hogy a legnagyobb és legjelentősebb hagyományhű közösség végre rálépett a Rómával való kiegyezés útjára. Ugyanakkor e lépés előzményeinek, elmagyarázásának, előkészületének hiányában a közösségen belül szellemi űr keletkezett. Most derül ki, a múltban mekkora energiát emésztett fel az ellenállás, vagyis a valami ellen lét szellemének túlzott ápolása a valamiért való küzdés szellemiségének megőrzése és hangsúlyozása kárára.      És most derül ki az is, hogy a valami ellen küzdő közösségben olyan emberek is elegendőek, akik a valamiért való helytállásra teljesen alkalmatlanok – merthogy az igazi egyéniséget követel. Nagyon leegyszerűsítve, randalírozni, rombolni, lázadni mindenki tud – építeni, ápolni, fenntartani, vezetni, rendet csinálni és azt megőrizni, már sokkal kevesebben. Tehát az Egyház akár hivatalos, akár hagyományhű részét nézzük, mindkettőben e világ egyik legnagyobb rákfenéje, azaz a nagy egyéniségek, az igazi pásztorok hiánya a legszembetűnőbb, és egyúttal a legnagyobb bajok okozója. Ennek hatására a hivatalos oldalon nemcsak a fegyelem, az erkölcs, de a hit is elzüllik, ami a korhadást egyre gyorsuló tempóban hajtja előre. A tradíció ugyan őrzi a hitet, hiszen ebben áll létének alapja, és az elmúlt évtizedek ezt keményen belenevelték, de szerkezetében, közösségi életében egyre gyengül, mely jelenleg a vegetáláshoz, a lassú beletörődéshez, idővel azonban itt is a leépüléshez vezet majd.      Az eredmény az, hogy az egyes hívők, különösen, akik szeretnék komolyan gyakorolni katolikus vallásukat, itt is, ott is egyedül maradnak, pontosan ellentétben azzal a jó pásztor vezette közösségi formával, amiben a katolicizmusnak két évezredig a fenntartó ereje volt. A végső idők ismérveit maga Jézus sorolta fel a tanítványoknak: a hívek magukra maradása nem volt ezek között. Ugyanakkor Jézus ilyet is mondott: „Az Emberfiának eljövetele úgy lesz, mint Noé napjaiban történt. A vízözön előtti napokban ettek-ittak, nősültek és férjhez mentek, mindaddig a napig, amíg Noé be nem ment a bárkába, és nem kaptak észbe, amíg el nem jött a vízözön s el nem sodorta valamennyit. Ugyanígy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24,37-40) Az Ószövetségből viszont tudjuk, hogy a bűn elharapódzásakor Isten nem azt mondta Noénak, hogy hirdesd az igazságot, térítsd meg az embertársaidat, küzdj az igazságtalanságok, a bűn ellen, próbáld megelőzni, elhárítani az ítéletet, hanem azt, hogy építs bárkát magadnak és a tieidnek, szűk családodnak, és mentsd meg magadat velük.      Vagyis Jézus a végső időket Noé idejéhez hasonlító szavaiban az is benne foglaltatik, hogy az utolsó időben a hitüket, Isten parancsait megtartók egyedül, közösség nélkül lesznek majd. De mit tehet az ember egyedül? Mi akkor a tennivalónk és a vigaszunk? Talán elsősorban annak a tudatnak ápolása, hogy Isten azzal, hogy a világra szólított bennünket, csalhatatlanul megmutatta, hogy nagyon szeret bennünket, és azt akarja, hogy egykor Nála legyünk. Ennek a szeretetnek tudatában igyekezzünk Hozzá eljutni, ne úgy, ahogy a béresek ma tanítják, hanem úgy, ahogy ennek módját a Jó Pásztor egykor elmagyarázta.      Aztán ne feledkezzünk meg Isten azon ígéretéről sem, hogy ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem. Bízzunk abban, hogy imáinkkal, a szentségek alázatos vételével, Szűz Máriához való ragaszkodásunkkal egyedül is megadja nekünk Isten azokat a kegyelmeket, amiket korábban pásztorai által juttatott el számunkra. E cikkel kapcsolatban lásd a következő írást:      Kezdetben volt a párbeszéd… Feltéve: 2009. május 13.