1. Részlet Jean-Jacques Marziac atya Minden nép, nemzetség és nemzet NEKI fog szolgálni című művéből Sátán Istennel szembeni tehetetlenségében egész dühét az Isten képmására teremtett ember ellen fordítja. Támadását, melyet három szakaszra bont, az ember leggyengébb pontján kezdi. A Paradicsomban ezért fordul elsőként Évához. Az első szakaszban egy egészen egyszerű kérdést tesz fel, mely mintegy szeretetreméltó kíváncsiságból, látszólag közömbösen hangzik el: „Miért parancsolta nektek Isten, hogy ne egyetek a paradicsom minden fájáról?” Vagyis azzal indít, hogy beszélgetést kezdeményez az asszonnyal, melyben azonban már elültetheti a kétség első magjait. Ebből máris az következik, hogy Éva azt kell mondja magának: „Itt valami nincs rendben.”      Látszólag a Sátán csupán Isten parancsai felöl érdeklődik. Éva válaszában ugyan bizonygatja: „A fák gyümölcséből, melyek a paradicsomban vannak, eszünk; azon fának gyümölcséből pedig, mely a paradicsom közepén vagyon, megparancsolta nekünk Isten, hogy ne együnk, se ne illessük azt, netalán meghaljunk.” Ez a válasz elegendő Sátánnak, hogy a második szakaszba lépjen, hiszen Éva válaszából azt következteti, hogy az asszony nem szeretetből, csak félelemből engedelmeskedik Istennek. Ezért nyomban megváltoztatja a hangnemét. Már nem kérdést tesz fel, hanem magát barátságosnak tettetve, de egyúttal nógatva is, mintegy felszabadítóként ezt mondja: „Semmiképpen nem haltok meg halállal.” Ehelyütt már megmutatkozik Sátán egyik fő ismérve: hazudik, hiszen ő a hazugság atyja. És Éva ahelyett, hogy menekülne, tovább hallgatja őt. Ekkor lép tovább Sátán a harmadik szakaszba, melyben romlottságának egész mélységét feltárja. Magára Istenre veti sértő gyanúját, és az asszony lelkében azt az őrült álmot engedi felébredni, melyet ő maga dédelgetett, és mely számára a romlást hozta: „Mert tudja az Isten, hogy amely napon esztek arról, megnyílnak szemeitek, és lesztek, mint az istenek, jót és gonoszt tudók.”      Sátán e szavaival Istenből egy féltékenykedő, bizalmatlan, irigy lényt csinál, aki csak azért tiltotta meg ennek a gyümölcsnek az evését, mert attól retteg, hogy riválisai támadnak. Szerinte Isten függőségben akarja tartani az embert, rabszolgákat és nem gyermekeket akar belőlünk kreálni.      „Olyanok lesztek, mint az istenek.” Sátán jó pszichológus. Válogatott ajándékot, a gőgöt kínálja nekünk. Magát istenné tenni; az ember számára csakúgy, mint az angyalok számára, lesz minden további bűn eredője. Itt nyugszik az 1789-es emberi jogok nyilatkozatának csírája is. A Szentírás így folytatja: „Látá tehát az asszony, hogy a fa evésre jó és szemre szép és tekintetre gyönyörű; és vőn annak gyümölcséből, és megevé, és ada férjének, ki szintén megevé. És mind a kettőnek megnyílának szemei; és mikor észrevevék, hogy mezítelenek, fügefaleveleket aggatának egybe, és magoknak körülkötőket csinálának.” (Gen 3,1-7) Az ekkor elkövetett bűn lényege az Isten elleni lázadásból áll. Ezt a bűnt az első ember ténylegesen elkövette, nem csak gondolatban, nem csak szándékban, hanem egy szabadon végrehajtott konkrét cselekedetben, mely, mivel ismerte a következményeket, kötelezi őt. Isten elleni lázadása azért lett olyan súlyosan büntetve, mert az isteni parancsot egészen könnyű lett volna megtartania, és mert Ádámnak megvilágosodott értelme volt. E bűn első következménye természetesen az, hogy az ember elveszti a kegyelmi állapotot, és vétkező emberré válik. És mivel a természeten kívüli adományok a kegyelmi állapothoz kapcsolódtak, a bűn által Ádám értelme is elhomályosul, testi vágyai felébrednek, melyek újabb bűnök elkövetésére sarkalják, szabad akarata meggyengül, a szenvedésnek és a halálnak lesz alávetve. E sokrétű következmény bizonyos értelemben koncentrikus köröket képez: a büntetés elsőnek magát a bűnt elkövető embert éri, aztán ez átterjed a körülötte levő világra, végül átadódik az utódaira is.      Ezt az átöröklést azzal lehet megmagyarázni, hogy bár a filozófusok azt tanítják, hogy különbséget kell tenni a „személy” és a „természet” között, és hogy, ha egy faj több egyénből áll, egyetlen egyén sem képviseli az egész fajt, vagyis az egyén tettei nem kötelezik magát az egész fajt, Ádám, az első ember esetében ez nem igaz, mert nála az egyén és a faj között identitás áll fenn. A személy nála bizonyos értelemben összeolvadt a természettel. Így egy ember, Ádám, maga az egész emberiség volt. Ha tehát Ádám a bűn miatt elveszette a kegyelmi állapotot, akkor ez alatt az egész emberiség, az egész emberi természet szenved, és minden ember a bűn állapotába kerül. Ez a legnagyobb katasztrófa, ami csak megtörténhetett. Ez az alap-, az ősbaj. 2. Hogyan gondolkodik az Istentől elszakadt ember Írta: B. Élthes Eszter „A bűn által Ádám értelme is elhomályosul”, ez olyan kulcsmegállapítás, mely korunk rengeteg kérdésére megadja a választ. Elsősorban arra, miért nincs semmi értelme a ma oly divatos párbeszédnek katolikusok és az Istentől önszántukból elfordult máshitűek, leginkább az újpogányok között.      Lehet valaki Nobel-díjas matematikus, a logika tanára, ha a bűn elválasztja minden értelem, minden felismerés forrásától, Krisztus igaz vallásától, Egyházától, értelme a hit dolgaiban egy oktalan állatéhoz hasonló értetlenséget mutat. Ezért lehetetlen érvekkel olyanokat meggyőzni, akik tudatosan fordítottak hátat Istennek. Őhozzájuk nem az érvek, legfeljebb Isten különleges kegyelme juthat csak el. Az újpogányok nem hasonlíthatóak össze az eredetileg pogánynak nevezett emberekkel, hiszen azok nem ismerték a kereszténységet, tehát nem tudatosan utasították vissza annak tanítását. Ezzel szemben az újpogányok aposztaták, hitüket, Istent önszántukból elhagyott emberek, akik így a legsúlyosabb bűn állapotában élnek, tehát a bűn minden következménye sújtja őket. Elsősorban éppen értelmük elhomályosulása.      Ezért lehetetlen egy igazhitű katolikusnak máshitűekkel békében együtt élni. Illetve ez csak addig lehetséges, amíg nem érintik azokat a témákat vagy helyzeteket, melyekben elkerülhetetlen a hit megvallása. Már az evés előtti-utáni ima, a templom előtti keresztvetés konfliktusokat idéz előbb-utóbb elő. „Megalázó az imádkozásod az evés előtt a többiek számára”, ezt a mondatot nyilván nem csak én hallottam másoktól. Ha tehát egy katolikus a többiek megsértése nélkül akar „társadalmi életet” élni, a legfelületesebb témákra kell szorítkoznia, és még a helyszínek kiválasztására is ügyelnie kell. Az ilyen együttlétek viszont nem érik meg a fáradtságot – vagy a harmonikus kapcsolatnak szakad vége, vagy a katolikus mond le hitének naponkénti megélésétől, és ezzel lassan maga is elindul a lanyhulás útján. A Teremtés könyvének fent idézett sorait szinte minden keresztény kívülről ismeri, és mégis, sokunkban Marziac atya gondolatmenete új gondolatokat ébreszt. Sátán ma, csakúgy mint a szentírási idézetben, és az általa uralt vagyis bűnös ember csak saját érzéseit, saját szellemiségét érti meg, csak aszerint tud gondolkodni. Minden egyebet, pláne nemes érzést, lelkületet, tettet képmutatásnak bélyegez. Teljesen képtelen felfogni, hogy másokat tiszta, becsületes dolgok motiválhatnak, mások agya másképp forog. De ahelyett, hogy ezt bevallaná, elfogadná, az általa meg nem értett lelkületet, gondolkozásmódot, viselkedést legyanúsítja, valamilyen alantas érveléssel bepiszkítja.      „Jaj, de gyenge a hited, hogy nem akarsz velem eljönni egy buddhista előadására”, mondta egy ismert liberális gondolkodó egy keresztény ismerősének. „Hogyan utasíthatsz el valamit, amit nem is ismersz? Miért vagy ilyen beszűkült, miért nem érdeklődsz a világ dolgai, más tanok, mások véleménye iránt? Egy értelmes ember nem utasít el olyasmit, amit előbb alaposan meg nem ismert”, körülbelül így hangzanak a Sátán, illetve embertársaink látszólag értelmes vádjai azokkal szemben, akik Isten parancsait megtartva nem érdeklődnek hamis vallások, tévtanok iránt. A bűnbeesés története vagy azt mutatja, hogy Évában már azzal, hogy egyáltalán szóbaállt a kígyóval, a kísértővel meggyengültek a természeten kívüli adományok, vagy azt, hogy Sátán értelmezte azonnal a maga gonoszsága szerint Éva szavait. Tehát vagy az igaz, hogy Éva már azzal a tettével, hogy párbeszédbe elegyedett a gonosszal, elvesztette azt a képességét, hogy szeretetből és ne csak félelemből engedelmeskedjen, vagy az, hogy a gonosz, az Istentől elszakadt ember képtelen felfogni az ilyen szeretet létezését, vagyis a látszólag értelmetlen parancsok alázatos, visszakérdezés nélküli betartását, azaz a kizárólag a parancsoló személy iránti szeretetből és bizalomból eredő engedelmességet. Akár az első, akár a második eset áll fenn, a gonosszal való bármilyen kapcsolat felvétele, csak rosszat szülhet, így vagy úgy mindig marad belőle a megkísértetten valamilyen nehezen lemosható „folt”. Hiszen szándékunk bemocskolása, legyanúsítása akkor is rossz ízt szül, ha kívülről ellenállunk a kísértésnek, a gonosz érvelésének. Ha más nem, hát belső nyugalmunk sérül, és komoly energiánkba kerül lelki békénk visszanyerése. Különösen, ha nincs lelki vezetőnk, aki ilyenkor segít lelki egyensúlyunk visszaállításában, tettünk helyességének igazolásában. Néri Szent Fülöp mondta, mikor egy asszony fortélyokkal elérte, hogy egyedül maradjon vele egy palotában, hogy vannak helyzetek, amikor a menekülés az egyetlen helyes megoldás. Néri Szent Fülöp szent volt, és mégis a menekülést választotta az erkölcsi prédikáció helyett. Korunk katolikusa számára, aki hű akar maradni Istenhez, hitéhez, a Tízparancsolathoz, az Egyház előírásaihoz, meggyőződéséhez csak a menekülés marad megoldásként egy olyan világban, ahol az emberek túlnyomó többségének semmilyen meggyőződése, elve nincsen, s akik ezért lenézik, elítélik, sőt kivetik maguk közül a tőlük eltérőeket. 3. Elgondolkodtam azon, hogyan is lehetek ilyen gonosz… Írta: Ú. B. Miután befejeztem a fenti írásomat, kinyitottam a postámat, és egy olvasó levelében az itt következő mondatokra bukkantam, mintegy igazolásul mindannak, amit fentebb végiggondoltam (szószerinti idézet a levélből): 1. Hivatalos voltam egyik rokonom kisgyermekének keresztelőjére, amely a hétvégén volt egy budapesti református templomban. Eszembe sem volt elmenni, hiszen hagyományhű katolikusként semmi keresnivalóm sincs másvallásúak „istentiszteletén”. Természetesen a szüleim sem tudtak megérteni, hogy miért nem megyek el, de mi mást is várhattam tőlük. Januárban a „Gondolatok egy ökumenikus istentisztelet kapcsán” című írást olvastam fel nekik, mire azt mondták, hogy senkinek ne beszéljek arról, hogy ilyenekben hiszek, mert a hívek és a pap felelősségre fognak vonni és ki fognak rakni az egyházközségből. Szóval a hétvégén elgondolkodtam azon, hogyan is lehetek ilyen gonosz, hogy nem megyek el a keresztelőre, azonban véletlenül jött egy mentő gondolat, hogy talán mégsem vesztem el teljesen. Benyúltam a szekrényembe és elővettem, egy 1945-ből származó, katolikus férfiaknak szóló imakönyvet, amely határozottan kijelenti, hogy a másvallásúak istentiszteletén való részvétel, súlyos bűn. Erről jut eszembe, hogy van egy katolikus ismerősöm, aki a protestáns férjével együtt minden vasárnap elmegy először a protestáns, utána pedig a katolikus istentiszteletre. A katolikus fél is végigimádkozza a protestánsok imáit, és a protestáns fél is Szűz Máriához imádkozva, az áldozati cselekmény alatt pedig térdelve vesz részt a misén.      Egy másik ismerősöm a férjével együtt egyik héten a katolikus, másik héten a protestáns templomot látogatja. Vagyis a katolikus fél képes azért elmulasztani a szent áldozatot, hogy protestáns igehirdetésen vegyen részt.      Szóval, elég nehéz lenne megállapítani, hogy ezek az emberek tulajdonképpen milyen vallásúak is, ugyanis sem a protestáns, sem a katolikus félnek nincs fogalma arról, hogy miben is kellene hinnie a szinkretizmus és a vallások közötti béke idején. Végül engedtessék meg, hogy Mindszenty bíboros szavaival éljek, miszerint „itt nem az a katolikus, aki annak mondja magát, hanem, az aki úgy viselkedik”. 2. Nagy örömmel fogtam hozzá az Új Ember katolikus hetilap mostani számának olvasásához, ugyanis egy cikk címe alapján egy misszióval foglalkozó írást véltem felfedezni. Rögtön csalódnom kellett, ugyanis a misszióról szóló cikk nagyon hamar vallásközi párbeszédbe „ment át”. Idéznék belőle néhány dolgot: „Fel kell tennünk azonban a kérdést: mit jelent a vallásközi párbeszéd? Nem az a cél, hogy legyőzzük vagy meggyőzzük a másik felet, hanem hogy megértést, békét és harmóniát teremtsünk, és megoldást keressünk olyan problémákra, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk” – mondta Avin Kunnekkadan, Hollandiában működő indiai verbita szerzetes, a hinduizmus professzora. Adam Andrzej verbita szerzetes, a lengyelországi püspöki kar vallásközi párbeszéd bizottságának tagja, az iszlám professzora arra kereste a választ, hogyan tudjuk keresztény missziós küldetésünket összeegyeztetni a párbeszéddel. – „Ahogyan II. János Pál is megfogalmazta, a keresztényektől és a muzulmánoktól is azt várja a világ, hogy kiengesztelődjenek egymással, és elköteleződjenek a béke iránt. A párbeszéden múlik a jövőnk. Ez azonban nem lehetséges, hogyha misszión valami exkluzív kategóriát értünk. A missziót egy szélesebb fogalomként kell értelmeznünk, mint az emberi méltóság, az alapvető jogok képviselete és a szociális gondoskodás az Isten alkotta emberről. Ezeken keresztül hirdethetjük meg Isten országát.” Így nyilatkozott két missziós pap. No comment. E cikkel kapcsolatban lásd a következő írást is:      Az Egyház NOM-os fele korhad, a tradícionális része vegetál