A honlapra most felkerült, „Mi, katolikusok, miért kötünk mindig kompromisszumot?” című cikk, valamint P. Alain Delagneau tollából származó, egy már régebben feltett, ugyanezzel a problémával foglalkozó írás, „Isten akarata az öltözködésünket illetően”, nagyon fontos megállapításokat tesz: „Az üdvösségére ügyelő keresztény embernek minden időben és minden helyzetben ugyanazt a kérdést kell feltennie: Mit akar, mit vár el tőlem Isten az adott pillanatban?” És: „A világnak egy katolikust katolikusként kell felismernie.”
Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy katolikus ember mindenkor, de a mai erkölcstelen, tisztességtelen, illemtelen, velejéig romlott világban különösen, tisztességes, a kor divatjának ellentmondó, illendő viselkedésével egyrészt bátran vállalja hitét, tehát hitvalló magatartást tanúsít, másrészt hitoktató, hittérítő munkát is kifejt, és mindezzel a legszembetűnőbb módon szegül ellen az istentelen korszellemmel. Ebben a vonatkozásban sem szabad felejtenünk, hogy a szentek mindig ellene mondtak koruknak, szentté válásuknak ez egyik nagyon fontos eleme volt.
A kommunisták elsősorban azokat a papokat üldözték, akik „szervezkedtek”, a fiatalokkal a templomon kívül is foglalkoztak. Szerintük ezek a papok egy „elitet” akartak kinevelni, melyre egy rendszerváltás esetén az új vezetést rá lehet bízni. Nem hitték azt, hogy ezek a kis csoportok képesek megdönteni a rendszert, nem is ezért ítélték el őket: számukra már az veszélyt jelentett, hogy egy „elit” létrejön, melynek szellemisége, viselkedése elüt az övékétől.
Mindezek után felmerül a kérdés, miért félünk mi attól, hogy „elitek” legyünk? És még inkább attól, hogy egy elitet kineveljünk? Hogyan lehetséges az, hogy a „régi” misével foglalkozó útmutatókból rendre kimarad egyfajta viselkedési kódex? Hogy – szerintem – erre nem is gondol senki, vagy ha valaki ilyet ajánl, azt a leghatározottabban lehurrogják, körülbelül így: „miért akarja elriasztani a jószándékúakat”, „miért nem türelmes, megértő” (vagy toleráns, ez úgyis olyan szép modern szó) stb.? Hogy még a tradicionalisták között is miért mindig csak azok számítanak arrogánsnak, akik a helytelenül, nem katolikus módon viselkedő, másokat zavaró, rágalmazó embereket rendre szeretnék utasítani?
Egy ilyen kódexet nem azzal kell kezdeni, hogy milyen ruhát viseljen az illető, hanem azzal, hogy mit jelent Isten, mit jelent a szentmise, mit jelent a templom, mit jelent az Isten háza, mit jelent a Legméltóságosabb Oltáriszentség, mit jelent a katolikus hit stb. (ahogy ez a mellékelt Andocs-i hirdetésen is történt) – hiszen pont ezek a fogalmak azok, melyeknek tartalma korunkra teljesen ismeretlenné vált, illetve eltorzult.
Ha ezt megtennék, akkor ebből már egyértelműen, sőt kikerülhetetlenül következne, hogy akkor egy katolikus hívőtől mindez milyen viselkedést követel – mégpedig nemcsak a templomban, hanem az utcán, a világban is, vagyis egy ilyen bevezető után a viselkedési szabályok felsorolása már nem jelenthetne meglepetést, értetlenséget, nem okozhatna felháborodást. Ezzel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy igenis elfogadhatatlan, hogy egy tridenti miséről kijövő fiatal a lépcsőházban szoknyáját halásznadrágra cserélje, vagy hogy sálját levéve spagetti-pántos felsőben menjen tovább.
(Egy kis kitérő: megpróbáltam megkeresni az okokat, hogy egy nő, egy lány miért jár nadrágban, és a következő megoldásokat találtam:
– fázik: ez az év nagy részében (például most) nemhogy nem lehet igaz, de még fordítva is van. Télen sem állja meg a helyét, hiszen vannak meleg szoknyák, másrészt egy szoknya alá akármilyen meleg alsót, vastagabbat és melegebbet, mint egy nadrág alá, fel lehet venni;
– kényelmes a nadrágviselet: ez nagyon sokszor igaz, csak éppen nem lehet érv egy katolikus nő számára. Ha ezt a kis kellemetlenséget nem hozom meg Isten kedvéért, akkor vallásom többi parancsát hogyan leszek képes teljesíteni? És egyáltalán, ha valakinek ez szempont, akkor az ilyen nő hogyan áll szembe a „kereszthordozás” Krisztusi parancsával?
– a nadrágban jobban néz ki, vagyis tetszeni akar a férfiaknak – no comment;
– magától nem jött rá, hogy egy katolikus nő nem hord nadrágot, és mások figyelmeztetésére csak azért sem változtat szokásán – no comment;
– a katolikus teológusok, írók, papok ezirányú figyelmeztetését, tanítását nem fogadja el – no comment.
Ha valakinek még akad más – elfogadható – érve, kérem, jelezze.)
A rádióban hallottam, amikor egy magyar fiatalember, aki valamilyen díjat nyert, beszámolt arról, hogy a Svédországban tartandó díjkiosztó ünnepség meghívójában pontosan leírták, milyen ruhában kell megjelennie. Egyes bálok előtt még most is előírják a ruhát, csakúgy, ahogy a fontos fogadásokra, vagy például a wimbledoni tenisztornára. Ott például máig kötelező a fehér öltözék, és mivel a többségnek ilyenje már nincs is, az egész felszerelést a rendezők adják. És nem hiszem, hogy létezik akár egyetlen sportoló is, aki emiatt ne menne el Wimbledonba. Sőt, ne tartaná megtiszteltetésnek, hogy ott részt vehet!
Hát akkor mi, katolikusok? Mi miért reszketünk attól, hogyha valakit a helyes viselkedésre figyelmeztetünk, akkor összedől a világ? A logika szerint e mögött annak kell állnia, hogy mi Istent kisebbnek tatjuk, kevésbé becsüljük, mint például a szervezők Wimbledon tradícióját, „elitségét”! Ők akkor is ragaszkodnak hagyományukhoz, ha ez magában hordja annak veszélyét, hogy valakinek nem tetszik, valaki ezért inkább nem megy el. És ez őket mégse zavarja saját szokásaik megtartásában és másoktól való megkövetelésében! Ha ide akarsz jönni, ezt és ezt kell tenned, mondják, és lám, ezen senki sem háborodik fel, sőt tisztelik és elfogadják!
Persze, az is lehet, hogy erre egyesek ilyen választ adnak: „Isten nem olyan kicsinyes, hogy ilyesmikre adjon.” Ez egyébként a „bármilyen vallás jó” nevű új-vallás képviselőinek szlogenje, és lehet, hogy egy modernista számára elfogadható, de egy hagyományhű katolikus számára semmiképpen! Vagy ha igen, akkor ne tartsa magát többé hagyományhűnek, hozzon végre világos döntést, hova akar tartozni, miben akar hinni, melyik vallást akarja követni!
A félmegoldások soha nem hoznak áldást. Az olyan katolikus közösség, mely a mennyiség érdekében állandóan kompromisszumokat köt, nem lesz, nem lehet a világ sója! Soha nem fog kovászként hatni, sőt ahelyett, hogy használna, inkább árt a tradíciónak!
Ennek jegyében végre el kellene itthon is dönteni, hogy egészen tradicionalisták akarunk lenni, vagy sehogy, mert félig nem érdemes, de nem is lehet tradicionalistának lenni. Hogy koncertet akarunk, vagy szentmisét? Hogy az ének az első és a mise a betétszám, vagy az ének van alárendelve az oltáron zajló szent cselekedetnek? Hogy magunk akarunk szerepelni, vagy Istené a főszerep? Hogy betartjuk-e a legelemibb templomi viselkedés szabályait, vagy diskurzusra gyűlünk össze a szentélybe? Egyszóval, hogy egészen vagy sehogy vagyunk a hagyomány követői, tisztelői.
Amikor egyik könyvemet olcsón akartam árusítani, hogy a kisfizetésű értelmiségiek is megvehessék, az eladók figyelmeztettek: ha valami olcsó, az emberek nem becsülik. Akik nem akarnak kiválni a mindennapokból, akik a tridenti misére járóktól nem követelik, sőt még csak nem is várják el, hogy „mások”, jobbak, tisztességesebbek legyenek a mai átlagnál, azok maguk „árazzák le portékájukat”. Vagyis, azt sugallják, hogy ami bent a templomban, az oltáron történik nem válik ki magasan a hétköznapiból. És egyúttal arról is bizonyságot tesznek, hogy nem értenek az emberi pszichéhez: az ember csak azt becsüli, amiért tennie kell valamit, amiért megkövetelnek tőle valamit, amiért áldozatot kell hoznia.
Emlékszem, mikor felnőtt fejjel először jártam tridenti misén, azért lettem rögtön fogékony az ott történtekre, vagyis a szent cselekedetre, mert belépéskor egy egészen idegen, a kintinél sokkal rendezettebb, illemtudóbb társaságot találtam. Ahogy ebbe a közegbe beléptem, a lelkem is jobban felkészült valami „magasztosabbra”. A külső az Istennek kijáró köteles tiszteletadás mellett azért is fontos, hogy elősegítse a belső lelki felkészülést, hangulatot. Minél rendezettebb vagyok külsőmben, annál jobban becsülöm, tisztelem, értékelem és megértem a szentmisén zajló szent cselekedetet, annál jobban felfogok valamit Isten véghetetlen magasztosságából!
Nem tudom, miért baj az, ha egy katolikus kápolna, közösség már külsejével, viselkedésével árasztja magából a hagyományos katolikus lelkiséget? És nem tudom azt sem, miért nem akarunk mi kitűnni a mocsokból, a minket körülvevő romlottságból? Hogy miért nem vállaljuk fel egészen, megalkuvások nélkül hitünket, meggyőződésünket? Nagy kérdés, hogy ha ezekben az egyszerűnek tűnő dolgokban ilyen langyosak maradunk, ha egy nadrágviseletről, kényelmes hanyagságról is képtelenek vagyunk lemondani, egy esetleges üldözéskor mennyi marad harcosnak mondott hagyományhűségünkből? Félő, hogy semmi …