Voltak nagy „lebukások”, melyek következményeket is vontak maguk után – az illetőt elmozdították állásából, vagy magától le kellett mondania, a nyilvánosság előtt kellett igazolnia vagy mentenie magát stb.
A dolog azonban nem olyan egyszerű: egyrészt a Történelmi Hivatalban őrzött anyag csak a töredéke az eredetinek, másrészt még ez a töredék is csak kis részben van feldolgozva. Így az ügynököknek csak kis hányada válik ismertté, vagyis a számonkérés nagyonis hiányos és ezért igencsak igazságtalan. Csak annyi biztos tehát, hogy akinek személyi lapját és munkadossziéját is megtalálják, az biztosan ügynök volt, de ez távolról sem jelenti azt, hogy akiről nem találnak semmit, az nem volt besúgó. Ezért aztán kérdéses, hogy szabad-e egyáltalán neveket – még nem katolikusoknak is – nyilvánosságra hozni.
Idővel egy jelentős körülményre lehetett felfigyelni: amíg világi oldalon, például a politikai pártok vagy művészeti intézmények, igyekeztek megszabadulni kompromittált munkatársaiktól, vagy legalábbis tisztázni a múltjukat, addig a katolikus Egyház semmit sem tett, hogy a maga területén bármilyen „rendszerváltást”, „tisztogatást” végrehajtson.
Nyilván ez is az egyik oka annak, hogy az országban megnőtt az érdeklődés a
pap-ügynökök nevei iránt, hogy egymás után jelennek meg könyvek, internetes dolgozatok és legutóbb már egy film is erről a témáról.
A katolikus vallás azért tiltja, hogy egy nem-nyilvános bűnös nevét valaki közhírré tegye, mert ez egyrészt az illető jóhírnevét sérti, másrészt, mert ez – például pap esetében – a vele kapcso-latban levőkben, például a nála jóhiszeműen gyónókban komoly problémákat okoz. Még az is elképzelhető, hogy egy volt ügynök később megbánta és meggyónta tettét. Ugyanakkor a gyónás érvényességéhez az elégtétel és a vezeklés is
hozzátartozik. Ez pedig – miután számos pap-ügynök neve időközben ismertté vált, legalábbis kívülről úgy tűnik – a katolikus egyház ügynöktagjainak soraiban nem történt meg. Ez a második ok, amiért a magyar katolikus egyháznak kötelessége lenne végre tisztáznia tagjai, vagyis saját múltját. Az első ok a szava-hihetőség visszanyerése, az Egyház becsületének, rendjének és tisztaságának újrateremtése lenne.
Miközben az Egyház előző legfőbb vezetője szüntelenül bocsánatot kért boldog-boldogtalantól az Egyház el-sem-követett „vétkeiért”, igencsak visszás helyzet, hogy itt, ahol valóban súlyos bűnökről van szó, a múlt tisztázása eleddig nem történt meg, elsősorban nem a hitetlen világ, hanem a hívek, az ártatlan és meghurcolt társak előtt.
Ennek a cikknek nem az a célja, hogy „leleplezzen”, azaz nyilvánosságra hozza azon klerikusok nevét, akiknek aktái a Történelmi Hivatalban megtalálhatóak, hanem az, hogy a kutatott anyag alapján bemutassa ezt a sötét, erkölcstelen, velejéig anti-katolikus „ügynök-életmódot”.
Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy ügynöknek lenni, nem csak és katolikus szempontból nem is elsősorban azt jelentette, hogy adatokat szolgáltat valaki az államrendőrségnek saját társairól, hanem egy életmódot, melyben az alakoskodás, a
csalás, a hazugság, a mások bizalmával való visszaélés életformává kellett váljon, mégpedig nem akárkikben, hanem a katolikus Egyház papjaiban! A tartótisztek az ügynököknek pontos feladattervet dolgoztak ki, melyben elmondták, kihez milyen
trükkel, milyen kifogással közeledjenek, előírták, hogy „olyan magatartást tanúsítsanak, hogy a megfigyelt személyek megbízzanak bennük, hogy aztán jelenteni tudjanak” az állambiztonságot érdeklő dolgaikról.
A bal oldali képen egy 1966-os ügynökkel való találkozót követően a tartótiszt által feletteseinek küldött „Jelentés”-ből látható részlet annak illusztrálására, hogyan írták elő az ügynököknek a „módszert”, amivel megkörnyékezhették „áldozatukat”: „A felderítő jellegű feladat végrehajtásának módszere: kérje X. Y.-t, ha lehetősége van rá, küldessen be részéra francia és német nyelvű breviáriumot és modern egyházi irodalmat. A könyvek bejuttatásának módját bízza X. Y.-ra.” – Nem sokkal később egy másik jelentésben a tartótiszt így számol be felettesének: „Feltehetően nem kívánatos ez a könyv (behozatala hivatalosan nem engedélyezett), de ha a posta megkerülésével be tudja hozatni, megteheti. E tanácsot azért adtam, hogy a könyv esetleges bejuttatása esetén felfedhessük az ügynök vagy külföldi kapcsolata által létesített csatornát.”
A cikk egyetlen esetben tesz kivételt: Tudós-Takács János nevét nem hallgatja el. Róla egyrészt már amúgyis köztudott, hogy ügynök volt, másrészt, ő annyit árt azóta is, és most is szakadatlanul a katolikus Egyháznak, különösen a tradíciónak (lásd a honlap e cikkét), hogy megnevezése felettébb időszerű és kívánatos.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a volt „világi” ügynökök, miután lelepleződtek, általában beismerték ügynöki múltjukat, és nem káromolták az igazság felderítőjét. Tudós-Takács János, ez az „egyenes és bátor ember” (lásd: metapedia), aki ráadásul még felszentelt pap is, miközben perrel fenyegetődzik, ilyet merészel írni: „Sohasem voltam állambiztonsági ügynök, ezért fedőnevem sem volt”; „soha semmilyen motiváció nem tudott rávenni, hogy Isten ellenségeivel együttműködjek” (lásd: metapedia). Nos, Tudós-Takács János, aki akkor még csak Takács János – eredeti neve pedig Csákvári – „Sándor József” fedőnéven működő ügynök volt. ELSŐ beszervezésének időpontja: 1966 június 3.. ekkori tartótisztje: Barát Tibor, első, kézzel – éppen gyóntatójáról – írott jelentésének dátuma: 1966. június 14.
Tudós-Takács János azonban nemcsak a 60-as években, de alig pár hónappal az ú. n. rendszerváltás előtt, MÁSODSZOR is ügynökösködött! Azt hiszem még a legelvetemültebb kommunista bérencek között is ritka eset, hogy valaki másodszor is, ráadásul „szívesen” – ahogy ez a kartonján áll – vállalja feladatul „a titkos információk szerzése, felderítése” munkát, méghozzá saját kérésére „a felújításkor hazafiasra váltva”, ahogy ezt Tudós-Takács János tette 1986. január 13-án! (Az itteni képen 1986-os adatlapjának egyik oldala látható.)
Gondoljuk meg! 1986-ban! És az adatlapokon még 1988. decemberi bejegyzések is találhatók! Amikor a nyugati határ már nyitva állt, már ingott a berlini fal, már tanácskoztak a hazai „ellenzékiek”, Tudós-Takács János még mindig jelent! Vajon meddig? És egyáltalán, vajon mára abbahagyta-e az – úgy látszik – életmódjává vált jelentgetéseket?
(Feltételezhető, hogy ez a volt pap-ügynök azért merészeli ilyen arcátlanul tagadni ügynök-múltját, mert az interneten több helyen is téves fedőnév és téves tartótiszt-név jelent meg vele kapcsolatban. Talán abban reménykedik, hogy dossziéi időközben eltűntek.)
Tudós-Takács (Csákvári) János anyaga annyira hatalmas, és annyira borzalmas, hogy e cikk keretei közé se nem fér, se nem illik, ezért a róla szóló többi dokumentumot egy külön oldalon lehet megtekinteni. Ezen a lapon eddig is csak azért foglalkoztam ennyit ezzel az emberrel, mert személye a magyarországi katolicizmus, illetve a katolikus tradíció számára sajnos fontos. Nem pozitív, hanem negatív értelemben. Ha valaki a tradíció iránt érdeklődött, évekig első helyen az ő
nevébe ütközött: ő fordította a Summa első két kötetét – ezt is jellemző módon a Soros alapítvány támogatásával, és ő képviselte a II. Vatikáni Zsinat ellenzőit. Ő írt előszót Lefebvre érsek úr magyarul is megjelent könyvéhez és ő jelentett meg zsinatellenes teológiai munkákat, melyekkel azt a látszatot kelti az őt nem-ismerőkben, mintha valóban a katolikus tradíció egyik vezéralakja lenne. Ez pedig se nem igaz, se nem jó a tradíció, de egyáltalán a katolicizmus számára!
Balra a képen Tudós-Takács János első jelentésének részlete látható. A kézzel írt lap jobb felső sarkába a tartótiszt vezette fel az adatokat, melyek a képen nehezen kivehetőek: „Adta: Sándor József, Vette: Barát Tibor, Idő: 1966. jun. 14. Tárgya: Domonkosok elleni eljárás visszhangja.” Mind a világi, mind a pap-ügynökök között volt olyan, aki egyes szám harmadik személyben írt saját magáról. TTJ is ezt a technikát alkalmazta, ezért kezdte úgy jelentéseit: „Találkoztam Takács Jánossal, aki elmondta nekem…” – és ezután jött a besúgás szövege,
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, a cikk jobb megértéséhez néhány gyakorlati magyarázatra van szükség. Az ügynökökről beszervezésükkor ú. n. személyi karton készült, melyen többek között a következő adatok szerepeltek: név, fedőnév, „a beszervezés alapja”, a „foglalkoztatás vonala”, kezdete és gyakran a vége, illetve ennek oka is. Ebből a legfontosabb – és az ügynök személyére a legtöbb fényt vető – „a beszervezés alapja”: ebből derül ki, hogy az illető „hazafias” érzelemből, vagy „kompromittáltként” jelent majd társairól.
A „hazafias” jelző azt jelentette, hogy az illető „a szocialista haza iránti szolgálatának lelkiismereti buzgalmából” vállalja önként az ügynökösködést, míg a „kompromittáltak” olyanok, akikről a rendőrségnek olyan adata van, mellyel zsarolható, hiszen annak nyilvánosságra kerülése őt vagy a törvény előtt, vagy a környezetében (családjában vagy munkahelyén) kellemetlenségek elé állítanák. (Természetesen egy karakán, valóban katolikus vállalhatta volna a kellemetlenséget is, nem fegyverrel kényszerítették az ügynökösködésre.) Ami az egyházi besúgóknál elsőre feltűnik, az az, hogy az első ok – „hazafias” – igen gyakran szerepel kartonjaikon még a 70-es években is.
Az oldalon fent elsőnek bemutatott két képen két ilyen személyi lap látható, melyekről az azonosítást lehetővé tevő adatokat töröltem. Az első ügynök neve „Kérész Géza” (eredetileg Béla áll, de ki lett javítva Gézára). Az ügynök ez utóbbi néven írta alá jelentéseit. A beszervezés alapjaként itt a „kompromittáló” kifejezés áll. A beszervezés időpontja 1962. augusztus 30,, a vége, ahogy ez a lap alján kézzel írt feljegyzésekből kiderül, 1977. V. 26., mert „feladatát nem végezte”. Az illető pap, akinek munkadossziéjából lejjebb közlök néhány érdekes részletet, bár már nyugdíjas, még ma is aktív, és ami a „legszebb”, az erkölcsről tart előadássorozatokat egy plébánián.
A második képen egy másik pap-ügynök személyi lapjának jobb oldala látható. Nála a beszervezés ideje, 1970. jún. 26., az alapja: „hazafias”, és akinek azért maradt abba „ügynöki karrierje” 1980. VI. 2-án, mert a lapon található feljegyzés szerint „hírszerző lehetősége megszűnt”, azaz kilépett. Bár az ő neve az interneten is szerepel, nem tudni, ma mit csinál, mert az utolsó adat a 90-es évek végéről való, amikor is etikai kérdésekről tartott előadásokat.
A honlap fórumán e témával kapcsolatban az egyik hozzászólás így hangzik: „Nem tudom, én hogyan viselkedtem volna, ha engem rákényszerítenek akkor az együttműködésre, de ha akkor aláírtam volna, ma biztos nem volnék kántor. A templom sarkában imádkoznék, hogy bűneim bocsánatot nyerjenek az ítélet napján.”
Nos, amennyire az átvizsgált iratokból és a tudományos kutatók közléséből ki lehet deríteni, az „együttműködés” nem „kényszerítéssel” történt. Valójában csak azokat szervezték be, vagyis csak azoknál próbálkoztak, akikről terhelő adataik voltak (hiszen ez volt az egész ügynök-beszervezés és foglalkoztatás alapja, mely elsősorban az ügynök demoralizálására épült). Ez papoknál leginkább a szexuális életükből származott, de akadtak olyanok, akiknek anyagi természetű titkolni valójuk volt. Ezeket a terhelő adatokat rendszerint a már korábban beszervezett társak „szállították”, így váltak a demoralizált ügynökök nemcsak árulókká, hanem egymás megrontóivá is. Az állambiztonság érdeklődése ugyanis kétirányú volt: nemcsak az „állam ellenségei” ellen gyűjtöttek anyagot (amivel aztán likvidálhatták őket), hanem szüntelenül újabb és újabb emberek kompromittálására, vagyis beszervezésére keresték az alkalmat. Feltehető, hogy az Egyház esetében mindig azon voltak, hogy valóban „nagy halakat” fogjanak – ahogy ez sikerült is nekik.
Hogy mennyire nem volt kényszer a belépés, bizonyítja Tudós-Takács János egyik jelentése, melyben a beszervezéséről így ír: „Nagyon jól esett az a nagyfokú korrektség, amelyet Barát Tibor őrgy. úrtól kaptam, amikor a végső papír aláírása előtt figyelmeztetett, hogy gondoljam meg, nyugodt lelkiismerettel alá tudom-e írni.”
A fenti jobb képen egy ügynöki jelentést követő „megjegyzés”-ben a tartótiszt véleménye olvasható az ügynökről: „Feladatát eredményesen végrehajtotta. Bizalmas munkáját nagy ambícióval végzi, sőt annyira aktív, hogy kissé mérsékelni kell, különösen ha figyelembe vesszük, hogy beszervezése óta összesen négy találkozó volt vele megtartva és még nem rendelkezik kellő gyakorlati tapasztalatokkal. Egyébként igen figyelmes és jó meglátásai vannak feladatának végrehajtásával kapcsolatos problémák megoldása tekintetében. Hozzánk való viszonya jó, megbízható, jelentései tárgyilagosak.”
A levéltári dokumentumok alapján nyilvánvaló (ami mindig is tudott volt), hogy a kommunizmus a vallást, és ezen belül is a katolicizmust, vagyis a katolikus Egyházat tekintette legnagyobb ellenségének. Miközben a rendszer az élet más, elsősorban a művészet és a sport területein nagyon sokat „eltűrt” – még a legszigorúbb ötvenes években is, sőt akkor igazán – addig a katolikus Egyháztól soha semmit. A lehető legcsekélyebb vád, az illető más világnézete, mégha ezt csak baráti körben nyilvánította is ki, elegendő volt a megtorlásra, ha börtönre nem is mindig, akkor legalább a munkahelyről való eltávolításra, az állandó megfigyelésre.
A kommunizmus, a marxizmus-leninizmus velejéig istenellenes, a természet rendjét semmibe vevő ideológia, melyet sok klerikus mégis „szociáletikai és történetteológiai értelemben egyértelműen pozitívan” értékelt, és amivel ezen okból volt hajlandó „hazafias” megfontolásból együttműködni, sőt saját egyházával szemben támogatni.
Ne felejtsük, hogy ez az idő a dél-amerikai felszabadulás-teológia fénykora is, azon szerzetesek, elsősorban verbiták, jezsuiták megjelenésének időszaka, akik a kommunizmusban látták a jövőt az Egyház számára is. Hogy ehhez mekkora rövidlátás, mondhatnám ostobaság kellett, annak megtárgyalása most nem tartozik ide. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy Paraguay mostani elnöke és San Pedro egykori püspöke, az apaságát éppen most elismerő, Lugo Mendez (lásd a HÍREK oldal cikkét) is felszabadulás-teológus volt, miközben fiatal lányokat csábított el, és mielőtt politikai karrieréért kilépett az egyházi rendből.
És azt is, hogy az undorító, alattomos, állandó hazugságban élő magyar pap-ügynökök között szép számmal akadt, aki „meggyőződéssel vallotta, hogy a szocialista társadalmi rendszer nem mond ellent a katolikus tömegek érdekeinek, sőt azokat is kifejezi, valamint a legújabb marxista egyháztörténeti tanulmányokat figyelemmel
kísérve, elfogadja annak megállapításait, amivel a szocialista állam politikáját egyértelműen igeneli”. Aki a „filozófia órán nem mulasztotta el felhívni a figyelmet az új társadalmi rend vallásilag is pozitív oldalainak méltatására; a kispapokat az új társadalmi rendben való pozitív munkára készítette fel, és soha nem engedte, hogy a leendő papok a reakció képviselői legyenek”.
Fent és oldalt egy pap-ügynök első jelentése, illetve a tartótisztnek erről alkotott értékelése látható. A fiatal pap volt szemináriumi elöljárójáról, annak 1956-os tevékenységéről számol be, a tartótiszt pedig többek között ezt írja: „A jelentést az ügynök kompromittálása céljából írattam le vele, hálózatunknak ez az első jelentése.” (A „hálózat” az ügynök egyik megnevezése.)
A „kommunizmus vallásilag is pozitív oldalainak felismerése” természetesen együtt járt „az egyházi, egyházpolitikai kérdésekben kimondottan progresszív nézetekkel”, azzal, hogy az ilyen ügynökök „az egyházi tanítások nagy részét elavultnak tartják, a Vatikán szerepét sok vonatkozásban reakciósnak ítélik meg”.
A tradíció, a kétezer éves katolikus tanítás magasabb rendűségét, igaz voltát mutatja az is, hogy a pap-ügynökök szinte kivétel nélkül a modernisták, a progresszisták közé tartoztak. (Ami viszont első hallásra meglepő, majd igencsak érthetővé váló, az az, hogy a megfigyelt, majd elítélt papok szinte kívétel nélkül a legmodernistábbak közül kerültek ki! De ennek megtárgyalására majd csak később térek ki.)
Tudós-Takács János is, aki ugyan magát folyamatosan a tradíció hívének állítja be, aki azonban olyan tradicionalista, aki klerikus léte kezdete óta mind elvben, mind gyakorlatban elítélte és nem követte a szexuális megtartóztatást, aki a cölibátus kifejezett bírálója, és aki nem a tradíció, hanem már akkor is nyíltan a „szenttamási filozófia alapján a diktatúra szükségességét vallja, és a nemzeti szocializmust felsőbbrendű, szervezettebb, jobb társadalmi rendszernek tartja, mint a liberális kapitalizmust”. Vagyis egyszemélyben kommunista ügynök, a cölibátus elvetője, a diktatúra és a nemzeti-szocializmus híve – óh, minő katolikus, pláne tradicionális katolikus elvek!
Visszatérve a gyakorlati részhez, a Történeti Hivatal munkatársai szerint olyan is előfordult, hogy az állambiztonsági szervek zsarolás céljából elkészítették valakinek a személyi lapját, de az illető ennek ellenére „nem állt kötélnek”, és nem jelentett. Ezért teljes bizonyossággal csak akkor mondható ki valakiről, hogy ügynök volt, ha nem csak a személyi kartonja, de az ú. n. munkadossziéja is megvan, melybe jelentéseit gyűjtötték. A kézzel írás nagyon fontos része volt az ügynök-tartásnak. Ha egyeseknél később meg is engedték a szóbeli vagy a géppel írt jelentést, az elején mindig kötelezték az ügynököt a kézzel írt, előre elkészített vallomásokra (ezzel arra kényszerítették az ügynököt, hogy jelentését a zsebében hordja a találkozó helyszínére), hiszen ez fontos és tudatos része volt az illető demoralizálásának és újabb kompromittálásának.
A beszervezett egyén ezután egy tartótisztet kapott, akivel a kapcsolatot tartotta, akinek írásos és szóbeli jelentéseit leadta, és aki ezt feletteseinek továbbította. Az ügynöki jelentéseken ezek szerint a következő adatok szerepelnek: az ügynök – többnyire kézzel, elsőre csakis kézzel írt – jelentése, a tartótiszt jelentése az ügynök szóbeli közlései alapján, a tartótiszt véleménye, az újabb utasítás, az értékelés, majd a felettes megjegyzése a hivatal saját emberei számára, amolyan belső véleményezés, egymásnak üzengetés.
Nagyon gyakran ez utóbbi a jelentések legérdekesebb része, hiszen ebben sokszor benne van, mi volt a véleményük maguknak a beszervezőknek az ügynökükről, mint emberről.
Balra egy ilyen részlet látható. Az ügynök jelentéséhez csatolva ezt a megjegyzést adja a tartótiszt: „A jelentés az ügynök saját helyzetét szubjektíven tükrözi, és kihagyja azokat a lényeges eseményeket, amelyek miatt ő hitelét vesztett ember lett a Józsefvárosban. 1963-ban az ügynök azzal jött fel Budapestre, hogy itt tanulmányait fogja folytatni és doktorálni fog a Hittudományi Akadémián (megj.: amihez az állambiztonság meg is adta a segítséget). A tanuláshoz hozzá sem kezdett, még az előírt kápláni vizsgát sem tette le. Főnökével, …, sokszor lényeges és lényegtelen dolgokban összetűzésbe került. Ilyen alkalmakkal többször megfenyegette és nem egy esetben … előtt telefonált nekünk és kért találkozót, hogy az eseményekről beszámoljon. Addig amíg helyzetét biztosítottnak látta, utasításaink figyelembe vétele nélkül járt el az ÁEH-ban, keresett fel különböző egyházi személyeket. Többszörösen hangsúlyozott kérésünkre sem kezdte el a tanulmányait a Hittudományi Akadémián. … Eltávolítására nem a miáltalunk kért feladatok végzése miatt, hanem saját helytelen és operatíven is káros magatartása miatt került sor.
A pap-ügynökök dossziéinak tanulmányozása – úgy tűnik – megadja a választ arra a kérdésre is, miért olyan katasztrofális a magyar katolicizmus helyzete. Ha valaki egy katolikus könyvesboltban végignézi a polcokat, azt látja, hogy az 1945 után kiadott magyarok írta katolikus könyvek többségének szerzője a kommunista rendszer ügynöke volt! A püspökök nagy része úgyszintén, a szemináriumi tanárokról már nem is beszélve! A jelentések megjegyzéseiből kitűnik, hogy egy és ugyanazon eseményről, melyen négynél-ötnél több klerikus volt jelen, legalább kettő ügynök volt! A beszervezett papok nagy számára az állambiztonság tudatosan törekedett, hiszen csak így tudták az egyes ügynököket ellenőrizni.
Szinte azt lehet mondani, hogy – legalábbis az általam vizsgált időszakban – csak háromféle klerikus létezett: olyanok, akik már jártak börtönben, vagy akiket más módon hallgattattak el, s akik ezért nagyon óvatosak, visszahúzódók, passzívak lettek, aztán a békepapok, akik nyíltan a rendszer hívei voltak és az ügynökök, akiknek viszont tilos volt békepapnak lenni, még akkor is, ha „hazafiságból” lettek besúgók. Ugyanúgy, ahogy a világi párttagok sem voltak ügynökök, hiszen nekik pártfegyelemből kellett minden „ellenséges” mozgást jelenteni, a békepapokat sem kellett beszervezni, hiszen ők a rendszer iránti szimpátiából dolgoztak együtt az állambiztonsággal. De értelme sem lett volna az ő beszervezésüknek, hiszen bennük társaik úgysem bíztak meg. Éppen ezért tiltották az ügynököknek a mozgalomban való részvételt.
„Igyekezzen X. Y. rk. lelkésszel szoros kapcsolatot kiépíteni, ehhez viszont az szükséges, hogy magatartását, illetve politikai állásfoglalását X. Y. elfogadhatónak találja, ez annyit jelent, hogy a papi békemozgalomban nem tevékenykedhet”, szólt az egyik kezdő pap-ügynöknek adott utasítás. Majd a tartótiszt felettesét így tájékoztatta tovább az ügynök betanításáról: „Nagyon megkértem, hogy az általunk adott szempontokat vegye figyelembe, és olyan magatartást tanúsítson, hogy az olyanok, mint X. Y. megbízzanak benne, hogy tájékoztassák az ő esetleges ellenséges tevékenységükről.” Vagyis férkőzzön mások bizalmába, aztán árulja el bizalmas közléseiket.
Ó, mily katolikus papi tevékenység, mily keresztény lelkület!
Amikor Maessen atyának – aki 6 évig járt Magyarországra tridenti misét bemutatni – beszámoltam Tudós-Takács János ügynöki tevékenységéről, kiemelve a második, az 1986-tól kezdődő „munkáját”, azt mondta, hogy a besúgók egy részénél a jelentgetés, a hallgatózás olyannyira életmóddá, természetükké válik, hogy az ilyenek nem képesek ezt többé abbahagyni. Ezek azok, akik még szabadságuk alatt is másokat figyelnek. Ezek azok az ügynökök, akik nem csak az előírt személyről jelentenek, hanem olyanokat is besúgnak, akikről nem is kérdezte őket senki. Ilyen volt TTJ is, aki teljes dossziényi anyagot adott le csakis olyanokról, akiket ő maga választott ki és nevezett meg megfigyelésre érdemesnek. Ezek között voltak többek között a legjobb barátai és rendtársai, valamint a gyóntatója. (A képen Tudós-Takács János 1986-os adatlapja – jól olvasható részletek erről a lapról a Tudós-Takács János külön oldalán találhatóak.)
Az ügynökök számaránya egyébként igen változó volt. A legfertőzöttebb terület – a római Pápai Magyar Intézet után – valószínűleg a szegedi szeminárium volt, ahol számos, később nagy egyházi karriert befutott pap kezdte ügynöki pályafutását.
Az állambiztonság tisztában volt vele, hogy ez is, mint minden, a „fejjel” van összefüggésben. „Kérész Géza” dossziéjában erről így írnak: „Mint ahogy az ügynök jelentéséből is tapasztalható, a reakciós törekvések elsősorban a fehérvári, veszprémi, váci egyházmegyés teológusok között található. Ezek az egyházmegyék vezetésben is hasonló reakciósok.” (Itt jegyzendő meg, hogy a tiltott papszenteléseket is többnyire a székesfehérvári püspök végezte.)
Az ügynökök maguk ritkán ismerték egymást: egy ilyen ritka eset volt Tudós-Takács János és az internet többi, vele foglalkozó oldalán vele összetévesztett „Lázár” fedőnevű (H. M.) pap, akik egy időben ugyanazon a plébánián dolgoztak. Tudós-Takács nagy valószínűséggel tudta, hogy káplántársa ügynök, mert 1967. január 12-i jelentéséről, amikor munkahelyének megváltozásáról is beszámolt, tartótisztje ezt írta: Az ügynök „örül annak, hogy régi munkahelyéről elkerült, mivel az ottani káplán barátsága kompromittálta őt rendtársai előtt. Mindenkinek eldicsekedett azzal (m. m. a káplán), hogy mennyire segíti az ügynököt (m. m. Tudós-Takácsot) és ezáltal régebbi rendtársai részéről bizalmatlanságot kezdett tapasztalni.”
Erről a bizonyos káplántársról külön is érdemes szót ejteni, annál is inkább, mert az interneten a dr. Hagemann Frigyessel kapcsolatos írásban a cikk szerzője összekeveri vele Tudós-Takácsot. Az a „Lázár” fedőneve pap-ügynök, aki TTJ-nél nagyobb szerepet játszott a regnumos papok 1971-es elítélésében, nem Tudós-Takács János volt, hanem ez a bizonyos káplán. Az ő azonosítása még folyamatban van, de nagy valószínűséggel már most megállapítható személye. Mindenesetre az már most biztos, hogy ő volt az is, aki 1967-ben a domonkos harmadrendű nővéreket és az ú. n. „kingásokat” besúgta, köztük azt a nővért, akinek ő volt a lelkivezetője, és aki rajta kívül mindenkire gyanakodott, csak őrá nem, és ezért mindent elmesélt neki (amit aztán „Lázár” azonnal jelentett a rendőröknek). Ugyanerről az emberről egy másik börtönviselt pap, Lőrincz Pius Tudós-Takács Jánosnak, akinek az is egyik feladata volt, hogy őt a börtönből való szabadulása után megfigyelje, ezt mondta: „ismeri nőügyeit és iszákosságát”.
Bábel Balázs kalocsai érsek Csiksomlyón, ezévi pünkösdi prédikációjában a következő történetet mesélte el: „Szabad legyen egy saját példával előállni, semmiképpen sem a dicsekvés szándékával. Papnövendékek voltunk, s akkor mintegy nyolcan nagy mennyiségű könyvet hoztunk át ide Erdélybe. Megszereztük rá a pénzt, keresztény, katolikus és magyar könyvek voltak. Idejöttünk, vagyis ide szerettünk volna jönni, hogy elhozzuk ezeket áldott emlékű Márton Áron püspöknek és a gyulafehérvári kispapoknak. A határnál, ahogy akkor mondták, lebuktunk. Utóbb kiderült, hogy nem a vámosoknak az ébersége, hanem a hálózat ébersége volt az, amely előre jelentette, hogy jönni fogunk. Kiutasítottak bennünket, útlevelemet elvették, a tortúrát nem mondom el ami '89-ig tartott.”
Bábel érsek úr az állambiztonsági hálózat éberségéről beszél. Beszédéből nem derül ki, hogy „utóbb” az is kiderült-e – legalább az ő számára –, hogy kik voltak, akik a „hálózatot” értesítették. A pap-ügynökök dossziéit vizsgálva, az a szomorú igazság tárul fel, hogy az állambiztonsági hálózatnak nem kellett „külsős” embereket bevonni a papok „lebuktatásába”. Mint fentebb már írtam, elképesztően sok pap jelentett. Az ügynököket nagyon gyakran szinte csak arra használták, hogy „operatív célra” figyeljenek meg másokat. (Az operatív azt jelentette, hogy beszervezésre.) Így gyűjtötték össze azokat a kompromittáló adatokat, amelyek alapján aztán a következő papot beszervezték. Nem tudom, hogy akadt-e köztük olyan, aki inkább „titkának, szégyenfoltjának” felfedését választotta, és nemet mondott az állambiztonságnak. Nincs tudomásom róla, hogy az ilyenekről maradt-e fenn dokumentum. Mindenesetre az általam olvasott dossziékból az derül ki, hogy a beszervezett papok nagy többségének semmilyen lelkiismereti problémát nem okozott a besúgás, az alakoskodás (lehet hogy éppen azért nem, mert már előtte is erkölcstelenül éltek, hiszen ezért volt takargatnivalójuk – vagyis az egyik bűn szülte a másikat, az egyre nagyobbat). És az is igaz, ahogy erről fentebb már szintén írtam, hogy elég sokan akadtak köztük, és az állambiztonságot ez különösen érdekelte, akiknek semmilyen kifogásuk nem volt a fennálló renddel szemben, sőt, annak egyenesen a hívei voltak. Róluk nem kellett kompromittáló adat, ők alkották a „hazafiasok” széles táborát, akik vagy valóban meggyőződésből vagy csak karriervágyból dolgoztak együtt a kommunista hatalommal. Ez utóbbi persze az ügynökök többségénél akkor is megvolt, ha eredetileg nem voltak a rendszer hívei.
Valószínűleg voltak olyan pap-ügynökök, akik az első pillanattól kezdve érdekből vállalták a feladatot. De úgy tűnik, előbb utóbb az összes többi besúgó is előmenetelt és más előnyöket várt a rendőrökkel való együttműködéstől: És szép számmal akadtak olyanok, akik pénzt kértek és kaptak. A tartótisztek tapasztalt pszichológusok voltak, tudták, kiket kell rögtön az elején lefizetni. A „kompromittáló” beszervezés alapja sokszor nem is nőügyet, hanem valami sikkasztást, lopást takart. „Egyben javaslom, hogy a legközelebbi találkozó alkalmából adjunk neki 300-400 Ft jutalmat, illetve anyagi lekompromittálása céljából. Az a véleményem, hogy ez igen jó hatással lesz rá, s serkenteni fogja bizalmas munkája végzésében”, írja az egyik pap-ügynökről tartótisztje felettesének. (Ez 1962-ben volt, abban az időben ez a pénz hatalmas összegnek számított.)
A bal oldali képen egy Rómában, a Pápai Magyar Intézetben tanuló pap-ügynök szóbeli beszámolóját követő jelentés látható, melyre kézzel egy magasabb rangú elvtárs ezt írta: „Segítsük Ádám et-nál elő, hogy a kívánt célok elérése érdekében a legcélravezetőbben irányítsa Polót.” – Erről az Ádám elvtársról, az intézet könyvtárosáról, az internet más helyein kimerítően lehet tájékozódni. Mint már fentebb említettem, Szeged mellett a legfertőzöttebb terület a római PMI volt. Akiket ide javasoltak, azokat kivétel nélkül átvizsgáltatta az állambiztonság, keresve minden fellelhető adatot róluk. E jelentéseket olvasva, megint csak úgy tűnik, hogy nem azt vizsgálták, vajon az illető rendszerhű-e vagy sem (hiszen ezt már korábban úgy is megtették), hanem sokkal inkább azt, hogy beszervezhető-e, van-e valami „titka”.
„A probléma ott van, hogy feltehetőleg nem is érezték, érzékelték vagy most sem érzik negatív cselekedeteik erkölcsi-, politikai-, anyagi hatását”, nyilatkozta valaki ezzel kapcsolatban. Ha meggondoljuk, hogy az általam ismert pap-ügynökök között egyetlen sem tett nyilvános beismerést, nyilvános bűnbánatot, és hogy ezek a papok így is, ma is aktívan működnek, lelkivezetnek, előadásokat tartanak például a társadalmi erkölcsről, könyveket írnak, oktatnak, emberéletekről, vagyis az alájuk tartozó papok sorsáról döntenek, hát, nem csodálkozhatunk a magyar katolikus Egyház mostani siralmas helyzetén.
Mindenki csak azt tudja átadni, amije van – ezek után a legkevésbé sem meglepő, hogy ennek az országnak az erkölcsi állapota olyan, amilyen. Hogyan lettek volna képesek az ilyen „lelkivezetők”, mint például „Lázár” és „Sándor József” (= TTJ), „Kérész Géza” stb. a rájuk bízott embereket úgy tisztaságra, becsületességre, a kétezer éves katolikus lelkiségre nevelni, hogy az kiállja a próbákat, igazi, meggyőződéses, tartós, mély, megbízható legyen?
De volt ennek a „minél több pap mindenáron” való beszervezésének egy másik nagyon lényeges velejárója is. (Második folytatás)
A kommunista rezsim és képviselői nem csak ideológiai és politikai okokból utálták a katolikus vallást és Egyházat, hanem a vacakabbak, a tudatlanabbak minden jobbat elutasító alacsonyrendű ösztönéből is! Mekkora erkölcsi elégtétel és diadal volt számukra a gyűlölt ellenfél tagjait ilyen megalázó, mocskos szerepben látni!
Hiszen a pap-ügynököket, a világiaktól eltérően, erkölcsi bűnük segítségével szervezték be! Ezt azok, akik védik, vagy elbagatellizálják a múltat, mindig elfelejtik! Míg a világiak számára semmi kompromittálót, és ezzel zsarolásra alkalmasat nem tartalmazhatott szexuális beállítottságuk, és a rendszer híveihez való tartozás sem automatikusan jelentett erkölcsi vétket (ezért adott náluk többnyire valamilyen deviza- vagy vámügy lehetőséget a beszervezésre), addig a papoknál „beszervezésük alapja” egyben hivatásuk, vallásuk, az Egyház fegyelmének súlyos megsértése, vagyis halálos bűn volt!
Mekkora erkölcsi elégtételt jelenthetett egy-egy tartótiszt számára a neki jelentő pap áskálódása, bűne, és az ő és a jelentett társak szennyesének feltárása, az abban való turkálás! Az a rendőr, aki az Egyház által elítélt, rossznak tartott rendszert képviselte és annak erkölcsi normáit és ideológiáját követte, saját szemével látta maga előtt ennek a maga isteni eredetével „felvágó” Egyháznak– egyáltalán nem kényszerrel beszervezett – tagjait, ahogy nála sokkal vacakabbul, sokkal több bűnnel terhelten megalázkodnak, társaikra vádaskodnak a rendszer képviselői előtt! Micsoda erkölcsi, soha helyre nem hozható kárt jelentett ez eme lelkek és utódaik, valamint a másik oldalról az Egyház méltósága ellen!
Pláne azok után, hogy a magyar katolikus egyházban azóta sem történt semmilyen számonkérés! Számos más indok mellett ez is egyik oka kellene lennie annak, hogy végre rendet csináljanak. Bár ahogy múlik az idő, erre egyre kevesebb az esély. Talán a magyar katolikus egyház, mint intézet visszaszerezhetne valamit véglegesen elveszettnek tűnő hírnevéből, ha megtenné ezt a lépést!
Ezzel kapcsolatban jut eszembe a „Gyónási titok áldozata” című nagysikerű könyv tanulsága, vagy a mártírok „missziója”. Hányszor fordult elő, hogy a valódi bűnbánat mások számára megszerezte a kegyelmet a megtérésre! Talán egy ilyen megtisztulás efajta kegyelmeket is szülhetne az elmúlt kor emberei és az általuk megfertőzöttek számára! A magyar katolikus egyházban nem az okozta a legnagyobb bajt, hogy a főpapok közül sokan behódoltak a hatalomnak – az egyszerű hívők, a magyar nép számára a sokkal nagyobb, mondhatni helyrehozhatatlan kárt az jelentette, hogy a hívekkel foglalkozó alsó papság, a hittant oktató káplánok nagy része is beszervezett ügynök volt!
Az általam feldolgozott világi ügynökök körében egyetlen egy esettel találkoztam, ahol az ügynöknek az volt a feladata, hogy valakinek a bizalmába férkőzzön, és úgy jelentsen! A többiek egyszerűen csak elmesélték, hogy hol, mit láttak, többnyire a követségi fogadásokon, vagy nagy összejöveteleken. És sokan voltak közülük, például a méltatlanul meghurcolt MGP, aki soha senkiről semmilyen veszélyes dolgot nem mondott, jelentései a hazai színházművészetet feltáró dolgozatok, nem pedig besúgások voltak!
Ezzel szöges ellentétben, a pap-ügynököknek egyrészt pontosan előírták, hogy mit kell tenniük, kiknek a bizalmát kell megnyerniük, másrészt mindig kellett terhelő adatokat szállítaniuk! Még a módszert is elmondták nekik, kinek hogyan férkőzhetnek a bizalmába! És alig találni olyat, aki ezt nem tette volna meg, vagy kitért volna e feladat elöl. Tudós-Takács János – mivel paptársai nem voltak kíváncsiak tudományára – nagyon gyakran írogatott a tárgytól eltérő dolgokról. Tartótisztje többszöri figyelmeztetése ellenére csaknem minden jelentését hosszú filozófiai fejtegetésekre – is – használta.
Mint fentebb láttuk, Tudós-Takács Jánost első ízben 1966. júniusában szervezték be, első jelentését június 14-én adta. Pont egy hónappal később egy már régebben beszervezett, rutinos pap-ügynöknek volt feladata róla jelenteni. A jelentések értékelése mindig így kezdődik: „jelentés ellenőrzött, ügynök nem ellenőrzött”, vagy „folyamatosan ellenőrzött” stb. Vagyis az ügynököket megbízhatóság tekintetében aszerint osztályozták, hogy a többiek jelentésével összevág-e az övé vagy sem. De ezen kívül pontos jellemzéseket is gyűjtöttek az ügynökökről, hogy könnyen tudják kezelni és irányítani őket. Az itteni két képen egy ilyen jellemzés látható, melyet Tudós-Takács Sándorról adott Kérész. Miután Kérész csak Takácsnak hívja, a teljes nevet a tartótiszt írja csak le, nem tudni, hogy a Sándor csak elírás-e a fedőneve miatt vagy ez volt a második keresztneve, és szeminarista társai még így emlékeztek rá. A szöveget eredetileg folyamatosan írták. Az itt látható sorok közötti kihagyások helyén is volt szöveg, csak azok TTJ nőkapcsolatairól tartalmaztak kompromittáló adatokat, a Történelmi Hivatal azért takarta le őket. Egyébként – mint majd a másik oldalon bemutatom – a TTJ-vel foglalkozó szövegek, dossziék telis-tele vannak ilyen letakarásokkal. TTJ-nek filozófiai fejtegetései mellett ugyanis ez volt másik kedvenc témája, amivel a tartótisztjét szórakoztatta.
Egy kis kitérő: már máshol is olvastam, hogy a hírszerzés nemcsak, és sokszor elsősorban nem is a – többnyire nem is létező, vagy veszélytelen – ellenség felderítésére szolgált, hanem MUNKAHELYET adott! Olvastam például egy jelentést, melyet a 60-as évek közepén egy disszidens magyarországi látogatásáról készítettek. A férfit a szállodájában telefonon lehallgatták, amikor elhagyta szobáját utána eredtek, és minden olyan személyt, akivel találkozott, elválásuk után egészen a lakásáig kísértek! Miután egy-egy hazalátogatónak ezernyi programja akadt, képzeljük csak el, mennyi ügynököt, követőt jelentett ez! Ebben a bizonyos jelentésben legalább tízen voltak, akik egymás után követték az új találkozó, akár csak egy pillanatra megszólított, partnerét. Vajon hányan várakozhattak akkor eredetileg már a szálloda előtt? Honnan tudták, aznap hány követőre lesz szükség? Azt hiszem, nincs az a nagy gyár, mely ennyi munkahelyet biztosít egy ország polgárai számára, mint a hírszerzés – bármely országról is legyen szó!
Egy minap kapott olvasói levélből az derült ki, hogy a magyar katolikus egyház megtisztításáról és az ügynökök beszervezésének módjáról szóló eddigi fejtegetéseim, érveim nem meggyőzőek. Az olvasó egyrészt úgy látja, hogy nem kellene a múltban turkálni, mert ez csak az Egyház ellenségeinek használ, másrészt elmesél egy hallott történetet, melyben egy papnak az édesanyját verték addig a szeme láttára, amíg aláírta az ügynök-beszervezési papírt.
Úgy vélem, hogy Jézus földi élete során a Bibliában vázolt események minden emberi konfliktusra megmutatják a helyes megoldást. Az a tény, hogy Jézust nem egy pogány, nem egy római, sőt még csak nem is egy a hetvenkettő, a szélesebb értelemben vett tanítvány, hanem valaki a tizenkettőből árulta el, örök időkre bizonyságot tett arról, hogy az Egyházat elsősorban saját tagjai árulják el (lásd a mostani krízist is). Ugyanakkor az a tény, hogy Júdás a Biblia szerint kárhozatra jutott (az egyetlen, akiről ezt a katolikus Egyház bizonyossággal kimondja), Péterből viszont az Egyház feje – aki „társait erősíti a hitben” – lett, nem azt tanítja, hogy Júdás bűne annyival súlyosabb volt, mint Péteré, hanem azt, hogy megtérés, „keserves sírás”, megtisztulás, bocsánatkérés, elégtétel nélkül nincs megbocsátás. Sőt, az Egyház megtehette volna, hogy elhallgatja Péter, az Egyház legnagyobb tekintélyének bűnét – és mégsem tette! Nem az elhallgatás, hanem a feltárás, a nyilvánosságra hozatal útját választotta, nyilván azért, mert csak így kezdődhet a megtisztulás, az új élet! Enélkül mindig marad valami elhallgatni való, ami megmérgezi az Egyház életét, a saját híveihez és a világhoz való viszonyát. Az apostolok bűnének felfedése nem Jézusnak jelentett elégtételt, hanem a születendő Egyház tisztaságát, szavahihetőségét, erejét, vagyis a megmentésre váró lelkek javát szolgálta!
Az olvasó által említett érv – mennyiség vagy minőség –, bár minden korban, de jelenleg soha eddig nem volt mértékben meglevő dilemmáját érinti. Legújabban egy amerikai pap a linzi eseményekkel kapcsolatban vetette fel ezt, mint a pápa problémáját: ha szigorú, akkor tagokat veszít, ha enyhe, akkor a hit gyengül, de legalább sokan lesznek.
Azt hiszem, ezen a tradícióhoz tartozó oldalon ez a kérdés fel sem merülhet: természetesen a minőség a fontosabb! VI. Pál pápát idézve: a végén egy kis nyáj lesz, de azok tagjai legalább erősek a hitben. A mennyiség diktatúrája az, ami napjaink egész életét tönkreteszi, erkölcsét, kultúráját, gazdaságát, egyszóval minden értékét elpusztítja, a mindennapi életet az állat nívójára süllyeszti.
Ami az olvasó második felvetését illeti: az eddig kezembe került és itt bemutatott anyag mind a 60-as évek utáni időkből való (TTJ még 1988-ban, a többi itt bemutatott adatlap tulajdonosa még a 70-es években is jelentett)! A történészek és a visszaemlékezők tanúsága szerint az 1956-os forradalmat követő közvetlen megtorlások óta nem volt verés még a börtönökben sem, nemhogy az ügynök-beszervezéseknél (ott korábban sem volt)! Hiszen ennek semmilyen értelme sem lett volna! Az ügynököt nem verni, szidni, hanem szelídíteni, jutalmazni, dicsérni, pályáját támogatni – és kompromittálni, demoralizálni kellett! Csak így lett belőle jó ügynök, aki hajlandó „gyümölcsöző” módon együttműködni a szervekkel! Az ügynök-rendszer az önkéntességre és a titoktartásra épült, egész pszichológiáját, működési mechanizmusát ez határozta meg! Hogyan fért volna ebbe bele a verés, a mártírok gyártása? Hogyan lehetett volna ezt titokban tartani?
Aki az olvasói levélben leírt eseteket, illetve ahhoz hasonlóakat mesél, az – szerintem – maga is érintett, és ezért nem mondja az igazat, vagy pedig félrevezetett, és szeretné a papokat hősöknek bemutatni. Egy biztos: az általam itt bemutatott esetek érintettjeit NEM KÉNYSZERREL vették rá az árulásra! És ebből az időből mégis temérdek pap lett ügynök! Egyébként itt szeretnék emlékeztetni a honlap egy másik cikkére, mely az Országos Levéltárban talált dokumentumok alapján készült, s mely a Rákosi korszak alatt a kommunistáknál önként jelentkező papok leveleit mutatja be. (a MAGYARORSZÁG oldalon a „Kedves Főtitkár Elvtárs!” című cikk)
De az egyház esetében a beszervezés másik alapvető adottsága még sokkal fontosabb szerepet játszott: annak alapfeltétele, hogy valakit az állambiztonság besúgásra alkalmasnak ítéljen, az volt, hogy az illetőnek legyen valami titkolni valója! Akinek a lapja tiszta volt, annál nem próbálkoztak! Amikor férjem után kutattam a Történelmi Hivatalban, nagy büszkeséggel és örömmel töltött el, amikor megtaláltam azt az adatlapot, melyet 1956 után állítottak ki róla, s melyen az szerepelt, hogy semmi terhelő adatot nem találtak az életében, vagyis nincs semmi, amivel zsarolhatnák. Így őt meg sem kereste az állambiztonság, csakúgy mint másokat sem, akikről nem volt adatuk. Az állambiztonság csak azokat a papokat kereste meg beszervezési szándékkal, akikről előzőleg adatokat gyűjtött, akiknek „bűnösségéről” előzőleg megbizonyosodott. Csak ezután és csak ilyen biztos háttérrel kezdtek neki a munkának. Azért írtam fentebb, hogy a jelentések nagy részét nem az ellenség leleplezésére, hanem új ügynökök felderítésére, vagyis terhelő adatok gyűjtésére használták. A végső papír aláírása helyett minden leendő ügynöknek megvolt a lehetősége, hogy az aláírás helyett, inkább a nemet, akár következmény nélkül, akár következménnyel, vagyis a leleplezést válassza. Nem „az anyák zsákban hordása és verése” volt tehát a beszervezés alapja, hanem a beszervezett pap BŰNE! Melyet vagy az erkölcs terén, vagy ott követett el, hogy egyházának politikai, társadalmi, erkölcsi tanításával, álláspontjával szembehelyezkedve a kommunista rendszer híve volt.
folytatása hamarosan következik
A Tudós-Takács János ügynöki tevékenységéről szóló külön beszámoló itt található