(Az itt következő írás a 2009. október 16-án Budapesten Molnár Tamás tiszteletére rendezendő konferencia alkalmából került fel a honlapra.) Nemigen lehet csodálkozni azon, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt harminc esztendőben az Egyház a civil társadalom kultúrájának tényleges szolgálólánya lett, és aligha tudja megvédeni a katolikus elitet és a katolikus tömegeket ettől a kultúrától. Miközben határozottan és világos nyelven elítélte a modernizmus különféle vadhajtásait (enciklika a marxizmusról 1935-ben, a Monitum Teilhard de Chardin tanítása ellen 1962-ben, a Humanae Vitae 1968-ban, a biogenetikai manipulációk ellen fellépő Instrukciók 1987-ben), ugyanakkor nem ösztönzött a tomizmushoz hasonló szintéziseket, nem fogalmazott meg egy olyan közfilozófiát, amely a modern klisék permutációin túllépett volna. A II. Vatikáni Zsinat, melytől azt várták, hogy kifejezetten ezekre a feladatokra összpontosítson – ez volt XII. Pius és XXIII. János bejelentett szándéka –, „lelkipásztori” összejövetelnek nyilvánította magát. Ily módon hozták a világ tudomására, hogy mind ez ideig az Egyház is úri gőggel és arroganciával viselkedett, s nem figyelt oda a szegényekre, akiket a társadalom és vallás egyaránt magukra hagyott.      Mindez nyilvánvalóan nem igaz, ám az Egyház akkora zavarban volt, amiért nem lépett rá a haladás országútjára, hogy mindenáron korrigálni akarta azt a képet, amit a világ róla, állítólag, kialakított. A társadalom előtti vezeklés szimbolikus aktusa akkor kezdődött, amidőn VI. Pál letette a pápai tiarát és jóváhagyta (láttuk, mekkora fájdalommal!), hogy a latin és gregorián éneket száműzzék a liturgiából. E tettek szekuláris értelmezésben azt jelentették, hogy az Egyház azonosul a gazdasági reformok szükségét elismerő kapitalizmussal; a párhuzam hamis, a bocsánatkérés pedig alaptalan. Ily módon veszett el egy hatalmas lehetőség. A zsinatnak alkalma lett volna kinyilvánítani, hogy a nyomor, a diszkrimináció és a modern háborúk okai azokban a szituációkban keresendők, melyeket a társadalomtudomány posztulátumai, a rosszul alkalmazott technológia, a túlzott iparosítás, a föld evakuációja és az óriási méretű urbanizáció hozott létre. Ezeket a jelenségeket azonban szemérmesen elhallgatták, hogy ne vonassanak kétségbe azok a premisszák, melyekre a haladás alapozódik. A zsinati megfontolásokat nem azért bocsátották ki, hogy emberi lelket mentsenek meg, hanem azért, hogy illusztráljanak egyfajta anyagi és társadalmi érdekeltséget, körítésnek pedig ott volt a szószátyár és semmitmondó parlamenti retorika. Azáltal, hogy „lelkipásztorinak” nevezte önmagát, a zsinat egyfelől mellőzte azokat az aspektusokat, amelyekben illetékes: a kereszténység által tanított erkölcsöket és azt az eredeti doktrínát, melyen ezen erkölcsi tanítások nyugosznak. Másfelől, a divatos közbeszéd iránti lelkesedéstől ösztönözve, felvállalt olyan aspektusokat, melyek működési körén kívül esnek, vagyis elkezdett foglalkozni a többi vallással, a pluralista társadalmakkal, az emberi jogokkal, s az állam azon kötelezettségévei, hogy alkalmazkodjék a sokféle hitvalláshoz.      Röviden: a zsinat megvitatta, hogy a katolikusok alkalmazkodjanak-e vagy sem a korszellemhez? A „lelkipásztori” jelző már nem a pásztornak a nyáj iránt érzett szeretetét jelentette („Nem ti választottatok engem, én választottalak benneteket” – Jn 15,16), hanem gyűjtőfogalomként használták a papság körében, hogy különféle hiányosságokra mutassanak rá az Egyház struktúrájában, különös tekintettel a fegyelemre, a cölibátusra, a külső megjelenésre, a plébániai és egyházmegyei demokráciára és hasonlókra. A „lelkipásztori jelzőnek a laikusokra vonatkozóan is volt jelentése; „szellemileg érett” férfiaknak és nőknek állították be őket, akik szabadon csipegethetnek a maguk vallási táplálékából, hiszen elég érettek ahhoz, hogy saját értelmezésük és jóváhagyásuk szerinti „hitüket megéljék”. Így aztán a lelkipásztori aggodalom elárulta valódi szándékát: kidolgozni egy magna chartát, pontosabban szólva egy függetlenségi nyilatkozatot. A zsinat a maga idejében valóban vízválasztó volt, de nem úgy, ahogyan azt félhivatalosan gondolták, vagyis hogy lényege a puszta korszerűsítés, egyfajta választóvonal a régi és a modern Egyház, az ósdi engedelmesség és az új szabadság között. Inkább arról van szó, hogy a zsinat jelentette a kulminációs pontot a világgal való túlságos elvegyülés folyamatában, abban a kísérletben, hogy olyan keresztény társadalmat hozzanak létre, amelyért kizárólag az ember felelős. Íme Maritain programja.      A keresztény humanizmus hibrid kifejezés, melynek a reneszánsz óta az volt a célja, hogy súrlódás nélkül összeillessze az emberi természet két oldalát. A XIX. század óta e kifejezés tartalmában az is benne van, hogy létre kell hozni, ugyancsak zökkenőmentesen, a keresztényi alapokon nyugvó, humanisztikus társadalmat. Jacques Maritain az Egyesült Államokban vélte fölfedezni ezt a társadalmat, tanítványa, Pál pápa pedig azt hitte, hogy a zsinat hívja majd életre, s mindazon jelenségek, melyeket a zsinat előrevetít. John Courtney Murray atya tanúsítja, hogy Amerika tulajdonképpen nem keresztény humanisztikus társadalom, s mi magunk is tanúsíthatjuk, hogy a zsinat nem hívott életre keresztény társadalmat; jó szándékú tervei számtalan visszaélésre szolgáltak alkalmul, elég számbavenni az elmúlt három évtized botrányait, istenkáromlásait és kudarcait. A zsinat reprodukálta a liberális társadalom ellentmondásait, amelyek a szabadság iránti igény s az anarchia és a szétbomlás között feszülnek.      Hanem azért van különbség a liberális társadalom és a zsinat utáni Egyház között. Bergyajev diagnózisa szerint az előbbi, saját belső logikáját követve, a demokratikus egalitarianizmus felé halad, s épp ezért önmaga ellentétévé alakul át, önnön szabadságát számolja fe1. Bergyajev érvelését folytatva elmondhatjuk, hogy a liberalizmus gyökerében nominalisztikus jelenség: tagadja a természetes társulásokat, testületeket, intézményeket, az államot, a nemzeteket és az egyházakat. Ezért aztán semmiféle filozófiai ellentmondás nincs abban, hogy a liberális társadalom önmaga ellentétébe, az egalitariánus társadalomba fordul, amelyben nincs tekintély, csak brutális erőszak. A liberális társadalom, íme, lelép a történelem színpadáról! Az Egyház azonban nem válhat „liberálissá”, nem törölheti el a tekintélyt, az intézményeket, a struktúrákat és a fegyelmet. Mindezek hiánya vagy akárcsak meggyengülése veszélyezteti az emberi lelkeket, melyeket Krisztus az Egyházra bízott.      Christopher Dawson szavával élve, a liberális civil társadalom afféle „átmeneti állapot”, és valami mássá alakul át. Sohasem volt birtokában a hit letéteménye; raktárul szolgált különféle filozófiáknak, melyeket meg lehet újítani, és valahol ki lehet majd próbálni. Ha nem New Yorkban, akkor Szingapúrban vagy Tokióban. A liberális katolicizmus viszont nem egyéb, mint életképtelen ellentmondás, egyfajta osztályharc; tagjai mind másban hisznek, s a plébániák egymástól eltérő erkölcsi alapokon működnek. Ha mindez bekövetkeznék, az Egyházat nem lehet újraalapítani „valahol másutt”. VI. Pálnak igaza volt: jóllehet a maradék kevesekkel, de biztosítani kell a folyamatosságot, amelynek végső célja a természet fölötti. Meggyőző, sőt sürgető érvek indokolják, miért szükséges az Egyháznak a lelkiség felé fordulnia. Kétségtelen, hogy lelkiségét mindenkor megőrizte, s ahhoz még jelenünk sötét napjaiban is hű maradt. Az evilágiság és politizáció túlzásai ellenére újra meg újra találkozhatunk a töretlen és tápláló hit nagyszerű tanúságtételeivel, s mindazon szellemi megnyilvánulásokkal, melyeket ez a tiszta hit inspirál. Ha ebben a vonatkozásban értelme lenne a számoknak, megannyi példát hozhatnánk föl, melyek valamennyien a legnagyobb csodát tárják elénk: a közösséget Jézus Krisztussal.      Jóllehet kisebbségről van szó; a botrányos és közönyből fakadó megnyilvánulásoknak azonban nem csupán számszerű értéke magas, hanem ugyanakkor olyan természetűek, hogy a nyilvánosság beléjük tud csimpaszkodni, arra használva őket, hogy milliók hitét és szeméremérzetét pusztítsa el. A modern társadalomban az Egyház engedte magát lefokozni, és e süllyedés valódi mértékét az a féktelen gúnyolódás és istenkáromlás mutatja meg, amellyel Jézus Krisztus személyét illetik – könyvekben, filmekben, színdarabokban, osztály termekben, kerekasztal-vitákban, a televízióban és a sajtóban. E mérték nemcsak azt jelzi, hogy milyen rosszul értelmezett tolerancia nyilvánul meg az Egyház részéről, hanem azt is, hogy milyen helyet foglal el manapság a társadalmi intézmények hierarchiájában. Mohamed, Mózes vagy Buddha személyével nem bánnak olyan szégyenletes módon, mint Jézussal, és e bánásmódot természetesnek veszik. A társadalom mintha ezt mondaná az Egyháznak: Próbálj csak visszabeszélni, próbáld csak megvédeni magad! Tudjuk, hogyan hallgattassunk el téged! És emlékeztetni fogunk a szerződésre, amelyet aláírtál! Nincs más választásod, mint hogy behódolj! Íme Krisztus folyamatos újra megfeszíttetésének modern formája; és sokan vele együtt szenvedik el a meg nem érdemelt agóniát. Számos keresztrefeszítő személy az Egyházon belül van, ezért milliók veszítik el hitüket és gyanítják, hogy az Egyházban nincs elegendő bátorság a küzdelemre.      A számos keresztrefeszítő liberális szabályok szerint játszik. A „szólásszabadság és a művészi alkotó tevékenység” liberális dogmája mögé rejtőző sátáni figurák mintegy Krisztus „kulturális” kizsákmányolását végzik, s mindez nem spontán törekvés, hanem közvetlen következménye a II. Vatikáni Zsinat után keletkezett kétértelműségeknek. „Pasztorális” jellegét azonnal értelmezték az Egyház ellenfelei; úgy vélték, hogy az Egyház gyenge, és nem meri, talán nem képes kinyilvánítani azt a hitet és bölcsességet, melynek birtokában van. Nem merte kinyilvánítani Augustinus credo ut intelligamját (a hit megértéshez vezet), mert attól félt, hogy a tudós papok szemében nevetségessé válik. Könnyebb az Egyháznak demokratikusan újjászervezni önmagát, és jó viszonyt tartani fönn a világgal, mint követnie Jézus szavait: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit, szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valók – hanem kiválasztottalak titeket a világból –, gyűlöl titeket a világ” (Jn 15,19).      A külső körülmények kombinációi és a liberális zsákutca arra fogja késztetni az Egyházat, hogy méginkább visszatérjen önnön lelki hivatásához, amely az egyetlen tápláló forrás. E tekintetben VI. Pál igazat szólt, amikor a „maradék kevesekről”, a hit koncentrátumairól beszélt.